Hamvas ​Béla Karneváljának világirodalmi előzményei 3 csillagozás

Nyitrai Tamás: Hamvas Béla Karneváljának világirodalmi előzményei

A ​csaknem hat és fél évszázadot átfogó üdvtörténeti utazás az Isteni Színjáték, a Don Quijote, a Tristram Shandy és az Ördögök szemszögéből világítja meg a Karnevál sűrű, bonyolult, mélységek és magasságok felé egyaránt nyitott univerzumát. Az öt remekmű együtt az ember isteni eredetű, tiszta tudatának alászállását és felemelkedésének lehetőségeit követi nyomon 630 év keresztmetszetében, mint egy kicsinyített Kali Yuga-korszakban.

Az eredetileg előadásokban elhangzott megközelítések az élő szó személyességével és a művekből idézett szövegek párbeszédével igyekeztek felfedni a művek lényegi tulajdonságait, és megragadni a közönséget. A bővített, írott szöveg a szerző és az olvasó intim párbeszédévé kíván válni, miközben bőségesen idéz a tárgyalt művekből, és kutatja összefüggéseit.

A szerző jelen kötetében – új műfajt teremtve – szabadon használja az említett művek vázlatos dramaturgiai megoldásait, mintegy belülről közeledve az alkotásokhoz.

Azoknak… (tovább)

>!
Magánkiadás, Budapest, 2019
212 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630055671

Kedvencelte 1

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

jano_andriska P>!
Nyitrai Tamás: Hamvas Béla Karneváljának világirodalmi előzményei

Ez aztán egy rendkívül szórakoztató szellemi kaland volt! Nemcsak szórakoztató, de nagyon tanulságos is. Nyitrai Tamás a könyvét „a Karnevál leendő és meglett Olvasóinak” ajánlja, tehát azok is nyugodtan belevághatnak, akik esetleg nem olvasták az alapművet és/vagy a megjelölt négy világirodalmi előzmény valamelyikét. spoiler Az előadásmódot átlengi a jóízű derű, melyet általában akkor érez az ember, ha azzal foglalkozhat, amit szeret. Már pedig egészen nyilvánvaló, hogy a szerző igazán szeret ezekkel a szövegekkel foglalkozni, nagyon otthonosan mozog a finoman szólva is fajsúlyos anyagban, miközben Hamvas Béla különös beavatásregényét a világirodalom legnagyobbjainak sorába emeli.

Persze, nem kell ezt a művet a legjobbak sorába emelni, ha egyszer már eleve ott van, de szükséges, hogy ezt a helyét ilyen színvonalas elemző munkákkal is megerősítsük, mivel az emberek többségének eltompult a hallása a szimbolikus tanításokra. Az a kor, mely a népmesékben már nem lát beavatási kulcsot, s helyettük többre tartja a modern nyugati rajzfilmgyárak zavaros ideáit, Dantéról pedig egy videojáték jut eszébe, érthetően nehezen talál fogást Hamvas művein. A tanulmány ezen (is) kíván segíteni. Szerkesztése és vonalvezetése kifejezetten formabontó. Még életemben nem találkoztam olyan irodalomtörténeti elemzéssel, amelyik a fejezetek közötti összefüggéseket egy pentagrammával illusztrálta volna. Ez egy nagyon bevállalós húzás, őszintén szólva a tankönyvek írói is tanulhatnának a szerzőtől (és akkor nem lennének olyan hervasztó, életidegen órák a középoskolában).

Mint tudott, az ötágú csillag ősi jelkép, a hozzá kapcsolódó jelentéseket még vázlatosan is nehéz lenne felsorolni. Ha szimplán boszorkány kellékként gondolunk rá, akkor is tökéletes választás ide, hiszen annak egyik alapeleme a bűbáj, mint ahogy Hamvas Karneváljának a maszk – a bűbájos vagy álarcos mindig másnak látszik, mint ami valójában, elrejtve hátsó vagy mögöttes szándékát. Természetesen, mint minden szimbólumnak, van pozitív jelentése is: Leonardo da Vinci híres rajzán az ember eredeti állapota, diadala a természet felett; a szabadkőműves filozófiában a Lángoló Csillag, mint fényes Nap, mely a hindu tradícióhoz hasonlóan a megvilágosító Tudás – Kṛṣṇa mondja a Bhagavad-gītāban, hogy „jyotisāṁ ravir aṁśumān”, azaz én vagyok „a fények közül a ragyogó Nap”, nem kizárt, hogy a régi kőművesek is innen vették. A modern boszorkányságban, a wiccában az ötszög a láthatatlan erőben való hitet is kifejezi, ahogyan a kereszténységben sem feltétlenül az ördög pecsétje. Például Krisztus öt sebének jele is, mely elveszi a világ bűnét; ahogy az öt csúcsa a ‘salūs’ öt betűje, ami a teljességet, ebből kifolyólag az Egészséget prezentálja; vagy a Bibliában Mózes öt könyve, a Törvény. Ha ezeket értőn vizsgáljuk, világos: nem a pentagram, hanem inkább annak fordított előjelű alkalmazása, vagyis az emberek égi Renddel való szembefordulása teremti meg újra és egyre mélyebben a létrontást, majd az ebből egyenesen következő világválságot. Létrontás és világválság – mindkettő Hamvas Béla életművének kulcsfogalma, körbe is értünk.

Nyitrai Tamás tanulmányában a misztikus csillag még azt is jelképezi, hogy az elemzett művek nem „holt betűk”, hanem az emberi szellem mindenkori jelenében egyszerre élő entitások, melyek dinamikus összefüggésben állnak egymással és a mindenkori olvasó tudatával. Magyarul, ezek az irodalmi szövegek inkább kiindulási alapok a gondolkodáshoz, mint befejezett művek. Olvasásuk, újraolvasásuk a mantrákhoz hasonlóan „a gondolkodás eszköze”. (A ‘mantra’ szó eredeti jelentése is ez, tekintve, hogy a ‘man’ szógyök a szanszkritban: ‘gondolkodik’, ‘elképzel’.)

A mantrák lényege, hogy az ismétlődő gyakorlatok által készségszinten megértsük a világot és benne magunkat. „A Karnevált akkor kezdem igazán érteni, amikor magamat kezdem jobban megérteni – általa”, írja Nyitrai Tamás, s állításával mélységesen egyetértünk. A szerző vezérelve mintha a Tarot kártya pentagrammal egylényegű ötödik lapjának, a Főpapnak (Hierophant) a jegyében fogant volna. Ennek értelmezésével Hamvas is foglalkozott a Tabula Smaragdina című művében, melyet ráadásul a Karnevállal párhuzamosan írt. Ez a felismerésem tehát nem teljesen légből kapott, hiszen ott is ugyan erről van szó: a szabadság eléréséről, a megszabadulásról. Aki a szabadságot meg akarja valósítani, de nem a Főpapból indul ki, az csak az ötös felsőbb fokára, a majmok szerencsekerekének értelmetlen körforgására számíthat (X. lap), mely sorskereket az ötös legfelsőbb (pontosabban legalsóbb) fokán, maga az Ördög forgatja (XV. lap). off

Hamvas lelki társa, barátja, Szepes Mária a Tarot főpapjára, mint belső közvetítőre, ‘önvalóra’ hivatkozik. Mindenkiben ott él az isteni varázsló, a „teomágus”, mely a teremtés egy szikrája bennünk, csak a modern ember tudatát elfátyolozza a médiával átszőtt létforgatag káprázata. Szepes Mária is a bennünk élő főpappal való kapcsolatfelvételt sürgeti: „Amint halhatatlan önvalód Teomágusának létét feltételezed, újjászületik közöttetek a régi együttműködés”. (Szepes Mária: Dimenzió Tarot, 53. p.) Mint írja, „létét feltételezed”, vagyis hittel fordulsz a lelked felé, kételkedés nélkül feltételezve, hogy neked egyáltalán van olyan. Ez egyfajta skizoid helyzet, amikor az ember fizikai éne, azaz egója és láthatatlan önvalója, azaz lelke között együttműködés jön létre, mely természetesen viaskodás is – na ilyesmi, amikor Nyitrai Tamás „kettős személyben” önmagával vitázik: Tudós Barátom és az Adjutáns fiktív párbeszéde az egész irodalmi elemzés lényegi mozgatója.

Több ez puszta játéknál; s hogy ennek okát értsük, értenünk kell a tradicionális gondolkodásmód lényegét is: a Hagyomány jegyében álló ember célja nem a világ leigázása, hanem hogy „összhangba kerüljön az Egésszel, s hogy megmerítkezzen a teremtett világ harmóniájában”. Mivel azonban az ember eredeti szellemi egysége megbomlott, ezért szimbolikus jelentősége van annak, ha egy személyben a szerző már nem jeleníthető meg. Hamvas Karneváljában is ketten hozzák létre a művet: „Bormester Mihály elbeszéli, az ügynök leírja, ami máris két műfaj keveredését eredményezi: a szóbelit és az írottat, továbbá szereplői nem személyek, hanem személyiség nélküli maszkok, amelyeket képzeletük teremt, és csak ennyiben és ezáltal léteznek. Vagyis nem léteznek.”

Csak érdekességből jegyzem meg, hogy a szent szanszkrit nyelv az igék ragozásánál az egyes és többes szám között megkülönbözteti az úgynevezett kettes számot is, melynek természetesen külön személyragja van.

Nyitrai Tamás precízen levezeti, hogy Dantét bár jelképes, de még élő (pontosabban valaha létező) alakok kísérik útján, a többi műben már konkrét személyt nemigen találunk. Az Isteni színjátékban a római klasszicista költő, Vergilius a Hagyományt képviseli, Szent Bernát a kereszténységet és Beatrice az eszményi szerelmet; Dante önmaga; az idő a múltból a jövőbe halad, a dolgok rendezett sorban tárulnak fel. Ezzel szemben a többi műben fokozatosan egyre valószínűtlenebb minden: az idősíkok összekavarodnak, az írók meghasonlanak, a szereplők pedig önmaguk helyet saját mániájukká, „vesszőparipájukká”, őrületükké változnak; tehát nem maszkot viselnek, hanem maszkokká válnak maguk is, s ez bennük az igazán tragikus – vagy inkább tragikomikus.

Tragikomikus, mert Hamvas humort is tanult a Tristram Shandyből: „nem lehet olyan mélyre menni, hogy ne maradna még nevetni való. Különben elnyel az örvény. Ez a Nevetés Angyalának megmentő cselekedete”. Amikor a Don Quijote-ban az életeszmény válik mániává – ez mulatságos; viszont „a Karneválban már a mániák válnak életeszménnyé – ez hátborzongtató.” Hamvas utolsó regényében, az Ugyanisban kijelenti: „az életeszmény végképp eltűnik, csupán a mánia marad, mint az élet egyetlen megnyilvánulási formája” – ezzel vonja le a metsző tanulságot Nyitrai Tamás is, hozzátéve a velős megállapítást: „…ennyit sötétedett a világ”.

Az természetesen hitbéli vagy ezoterius kérdés, hogy tényként elfogadjuk: „az emberi természet közösségben van a rossz lelkekkel”, így nem is lehet vita tárgya. Akit azonban még nem mételyezett meg teljesen az istentelen modern szellem, s ennek igazságát átérzi, fontos adalék lehet, hogy a démokok létezésének magyarázatát egy Biblián kívüli szent iratban, az Énok könyvében találja. Irodalmi szempontból a démonológia és sátánizmus nyilván leginkább szimbolikusan vetődik fel: „a démonok vezette ember vészjósló eltévelyedése a téli éjszakában” mind az Ördögök, mind a Karnevál kulcsmotívuma.

Dante Isteni színjáték, Cervantes Don Quijote, Tristram Shandy és Dosztojevszkij Ördögök – közös bennük, hogy mindegyik „az emberi lét teljességének jegyében íródott”, s a személy szabadságáról szól. Erről rögtön Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról című filozófiai remekműve jutott eszembe, amit rögtön be is írtam a kötet 34. oldalán található kipontozott részre. Erre maga Nyitrai Tamás biztatott, hiszen létrehozott egy „házi feladathoz” hasonló részt (mint egy munkafüzetben), ahová az Olvasó beírhatja „szíve és elméje további választottjait” a világirodalmi előzmények vonatkozásában. Itt meghatároz 12 tartalmi és formai tulajdonságot, melyből legalább ötnek igaznak kell lennie a listára felírt műre.

Nyikolaj Bergyajev esetében ezeket külön felsorolni felesleges, mert filozófiája a Karnevál lényegi magva: az úr szükségképpen feltételezi a szolgát, a szolga sem létezhet úr nélkül, de az úr is ki van szolgáltatva a szolgának, mert nélküle nem lehetne úr. Ahogy Cipolla mondja a Mario és a varázslóban: „valamit nem akarni, és egyáltalán semmit sem akarni, tehát a parancsokat mégis megtenni, talán túl közel van egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba…”

Ebből következik, hogy szerintem ilyen előzmény Thomas Mann: Mario és a varázsló novellája is. Ezt a történetet az irodalmi kánon szerint a fasizmus ihlette, de az üzenet nemcsak a demagóg népvezérekről, elfajzott csoportokról, bűzlő rezsimekről, hanem az emberi gonoszságról szól, úgy en bloc. Ilyen értelemben mindegy, hogy vallásos megközelítésben „ördögnek”, „démonnak” vagy „sátánnak” nevezzük, vagy tisztes ateistaként a pszichológia „aberráció”, „perverzió” vagy „szadizmus” szavait aggatjuk rá. Thomas Mann a maszkok mestere: műve tökéletes látlelete az emberben rejlő romlottság és aljas motivációk természetének, modern példázata az ősi kígyó megjelenési formájának, aki „aki megtéveszti az egész földkerekséget”. Mi mással, mint például egy illuzionista maszkjával? A világirodalmi előzmények listáján a helye.

Persze, a kísértés megtagadása erős jellem kérdése, mondják a büszkék. Az erős jelleműek ugyan határozottan válaszolják a kísértőnek, hogy „Nem!”, de akkor jön az, hogy 'Una ballatina!', vagyis ugyan már, csak „Egy táncocskát!” A legnagyobb gonoszság is pont így, egy kis gyermekien ártatlan csínytevéssel indul – csak egy kis táncika, nem nagy ügy. Mint a Karneválban Jusztin: „Valahol, valamikor egészen kicsinykét hibázott. Érti? Egészen picinykét. Olyat, mintha alig számított volna. Olyan parányi bűnöcskét, amit az ember többnyire éppen csak hogy észrevesz. Aztán az ember ezt a kicsiny bűnöcskét jóvá akarja tenni, de nagyobbal.” Aztán meg mindenki táncol őrült öntudatlanságban a romokon, öntömjénben, szeretet nélkül, részvét nélkül, tapintat nélkül, empátia nélkül, mígnem az egész csenevész gyülekezet a tengerbe rohan, mint a disznók a gadarai ördöngösök történetében, melyet Dosztojevszkij is idéz műve elején.

Míg Dosztojevszkij viszonya a démonokkal három igével jellemezhető (idéz, leleplez és megfékez), addig Hamvas már csak idéz és leleplez, de megfékezésükre kísérletet sem tesz. A XX. század történései ugyanis „nyilvánvalóvá tették számára, hogy az emberiség a démonokat csak újabb démonok bevetésével próbálja megfékezni”: a háborút hidegháborúval, a termelési válságot fegyverkezési versennyel; a munkanélküliséget a termelés korlátlan fokozásával – a lista szinte végtelen. Ragozhatjuk így, csűrhetjük-csavarhatjuk úgy, előbb-utóbb úgyis Hamvas Béla két kulcsfogalmához jutunk: Létrontás és Világválság.

Ebből a reménytelenségéből – vagy ahogy Hamvas írja: pácból – valójában csak Krisztus öt sebe vezet ki, ilyen értelme is van a pentagramnak, ahogy már fentebb is utaltam rá. Nyitrai Tamás is megjegyzi, hogy Jézus azért tudta kiűzni az ördögöket a megszállott emberből, mert „ő maga sohasem engedett a Sátánnak”, valamint „nem adta oda a Létet az életéért”. Pontosabban megőrizte a Létnél is nagyobbat: a „vagyok, aki vagyok” tudatát. Ugyanis még a Lét is feltételez létrejövést, Jézus viszont az Isten egyszülöttjeként természete szerint mindig volt, mindig van és mindig lesz. Ahogy a Bhagavad-gītāban is elhangzik a lélekről: „nāyaṁ bhūtvā bhavitā vā na bhūyaḥ”: nem valamikor létrejövő, nem most és nem a jövőben létrejövő, mert fölötte áll a Létnek is, mivel ő már eleve és örökké — VAN. Ezért is mondhatja Jézus teljes bizonyossággal: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,33)

Bár ez az értékelésem terjedelemben lassan már túl van minden itt megszokott lélektani határon, hiányérzetem lenne, ha Ady hajnali táncosnőjét nem sorolnám az előzmények közé. Ebben a költő egy éjszakai mulatozását emeli világirodalmi szintre: a novellában kiszemelt nő nem ismeri fel az akkor már népszerű művészt. Ady keserűen sóhajt fel, amikor magára marad: „»Lásd, ez vagy, ennyi vagy, ennyit érsz.« »Semmi se vagy a neved nélkül, s ha a nevedet nem ismerik, dög vagy, dögölj meg, kutya.« De visszamentem a kis vendéglőbe, s eldűlt trónom előtt megeskettem a főpincért, hogy holnap se és sohase nevez meg ennek a némbernek. Nehogy eljöjjön bűnbánóan a nevemért s a nevemhez, s nehogy valahogyan is elfelejtsem, hogy egy éjszakai, csókra való táncos lyány mindazt álmosan és hallgatással megmondta, amit az élettel s az emberekkel gonosz cimboráláskodásban egymásnak összevissza hazudtunk, avagy beszédesen elrejtettünk.” Ady maszkja a saját neve — ADY. Milyen különös, hogy Debrecenben a Nagyerdei Medgyessy sétányon álló szobra is saját halotti maszkját nézi. Készítője, a Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművész Melocco Miklós szándékosan vagy „véletlenül” mintha Hamvas Karneválját is belevéste volna a mészkőbe s öntötte volna bronzba. Ahogy Ákos énekelte az Idelenn idegen című dalban: „Figyelem magamat / Akár egy másikat / Jót mond vagy igazat?”

Összegezve a fentieket, Nyitrai Tamás kötetének legnagyobb erénye, hogy kedvet csinál a „kötelezően ajánlott” szépirodalmi művekhez, melyeket ideje előkeresni abból a sarokból, ahová érettségi után dobtuk őket. Természetesen méltó az a tűz és lelkesedés is, mellyel Hamvas Béla életműve előtt tiszteleg, s ezzel közelebb hozza kortársainkhoz ezt a fura maskarás könyvet, a Karnevált. Nekem is kedvem támadt újraolvasni.

Közben felírtam még a listára a világirodalmi előzmények közé magát a Tarot kártyát is. Hogy mit keres ezen a listán egy kártyapakli? Nyitrai Tamás stílusában válaszolva: „Ezt talán később kifejtem, ha lesz rá hely és idő.

Nem lesz.”

4 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni
Szabó Magda: A lepke logikája
Budai Katalin: Maugham világa
Brassai Zoltán: Gárdonyi Géza
Szilágyi Márton: „Mi vagyok én?”
Kovács Gábor: Gárdonyi regényművészete
Arday Géza: A sorskereső
Nagy Imre: Iskola és színház
Szepes Erika: Bíborban és feketében az ezredvégen
S. Horváth Géza: Dosztojevszkij költői formái