Uz ​Bence 88% 136 csillagozás

Egy ún. kiadói „halinakötéses” kötetet kaptam kölcsön édesanyámtól, hogy megismerkedjek egy legendás kiadványban Uz Bencével. Ez a csavaros észjárású székely ember, a havasok szülötte, akinek egy úrfival együtt mesélt-megélt kalandjai novella-sorozatából áll a könyv. A regény valamennyi fejezete egy-egy epizód tehát Uz Bence, a havasi pásztor életéből. Ez a csavaros eszű székely góbé, akinek azonban nemcsak az esze, de a szíve is a helyén van, tulképp a székely nép sorsát megtestesítő valóságos nemzeti hős. A csendőrrel és a turistákkal, a városi vadász urakkal és az adóvégrehajtóval történt mulatságosan elénk tódított-lódított esetei, vagy az övéivel, az elesett emberekkel való megindító történetei eredeti szándéka szerint mind-mind adalékok a kisebbségi sors szorításában vergődő székelység össznépi képéhez.

Ezeknek az édes-bús meséknek a háttere a Erdély havas vadregényes erdősége, ahol „szerelmek, tragédiák, az élet ezerféle változása zajlik le”. Ez Uz Bence birodalma, amelynek minden szegletét úgy ismeri, akárcsak a saját tenyerét, együtt lélegzik ezzel a tájjal, belőle nő ki, és nemcsak benne, de vele is él. Nem szent ő sem persze, de jobb sorsra érdemes, esendő ember.

A kötet kacagtató történetei, ízes székely nyelvjárása, hatásos nyelvi fordulatai, a lebilincselő tájleírások, néhol balladás hangvétel jellemzik az elbeszéléssort, amely ugyan egy ma – teljes munkásságát tekintve vitatott megítélésű – író tollából származik, aki maga is a székely nép szülötte és a természet szerelmese volt. Azé a természeté, amelynek kemény, de igazságos törvényei vannak, s örök – már ha tönkre nem tesszük – mint a magyar irodalomban Uz Bence figurája. A ma emberének azonban ezek a történetek, csak a múltat jelentik.
A könyvből 1938-ban forgattak, s mutattak be magyar filmet.

Hát, instállom, író úr, ezt az írást nagyon oda tötszett pöndöríteni a tolla végibe! Sírtam es kacagtam, s beléfúrtam az orromat es a lapok közibe, mer úgy szaglik az az erdő, ahogy méltóztatott leírni. S ez a Bence gyerek, hát, annak mög a szeme se áll jól, tótágast is állt bennem a nevetés tőle! El is ment a szépesze annak, ki maholnap el nem olvassa ezt, de izibe! Instállom, én eztán akár kidoboltatom a faluba es, hogy jóféle név ez a Nyírő! S hogy jöjjenek a népek, oszt hozassanak a városból ilyen könyvet, mer akárki meglássa, ilyen jól rég nem szórakoztam, úgy biz'a! Na, menek a dógomra, mert most meg egy másik íróféle szédíti el a szépeszemet. Így megyen ez nálam…

Kellemes időtöltés volt Uz Bence történetét olvasni. Egyszerre volt kacagtató a székely emberek csavaros észjárása, a nem ritkán meseszerű elemekkel átszőtt cselekmény, és torokszorító a teljesen hiteles, szegénységről, és ennek következményeiről szóló részek. A szomorú és vidám, vagy szívmelengető eseményeket az író igyekezett egyensúlyban tartani mindvégig. Nyírő József gyönyörűen ír a természetről, ez feledteti az egyes részek közötti apróbb töredezettséget.

Mindig azzal ajánlgatták nekem Uz Bencét, hogy olyan, mint Ábel a rengetegben. Talán ezért volt egy kis csalódás, mert Tamási Áron Ábele sokkal-sokkal jobban a szívemhez nőtt.
Ebben a könyvben legjobban a nyelvezet tetszett. Regénynek kissé töredezett, érezhető, hogy egyenként jelentek meg a történetek, aztán később lettek egybefűzve. És kicsit furcsa volt nekem az „úrfi” és Uz Bence „barátsága”. Más kor volt az persze, mégis zavart a csendőrpertu.

Hijnye! Abbizonyisten ám, hogy belevaló fenegyerek ez a „Benedek”! Nem es angyal, én osztán tudom, hogy nem. Józsi bá' legalábbis emígyen fösti elém őkelmét, s ha őkie' hazudik ebben, akkor én es. Hisze' amennyit az itt az eszit űzi a tréfacsenálásba, az ugyanbiza több kettőnél. – No, „Ahány gondolata van Bencének, annyiszor sérti meg a világrendet.”, de emelett kedélyes jó székelyember a betyárteremtette! Az ilyen ember nem es pusztulhatik el, merhisze' megmaradik ő nekünk örökkön a könyv lapjai között. No, én azt mondom bárki előszedheti viselt dolgait, aki kellemetesen mulatozni kívánna velek. Ne is törje senki az eszit az ellenkezőjén.(!) Világmindenséget elhamvasztó temérdektüzet köll raknia annak aki e zsiványi szikölnek a pusztulását kívánná, „mert Bence nem pusztulhat el, hiszen szereti minden: az emberek, a vadak, az erdő, a csillagok, a holdacska és maga az Isten is. Különösen az Isten, ki nappal szép, kék karját, éjjel fekete kezét nyújtózásra tárja, mikor pásztorútra indul, és lába megvakarja az ég csillagait.”

És kedvelem én is, fene a betyár formáját!

Első olvasásom az írótól. Már régóta szemeztem a könyvvel, mert a nagy fiam keresztneve Bence :) El nem tudtam képzelni, hogy a cím, maga a főhős neve.
Néha nagyokat nevettem Bence „ténykedésein”, mert jóravaló székely ember volt. Aztán pedig unatkoztam a történeten. Sok erdőjelenet van benne, így a növényvilág, az állatvilág bőven bemutatásra kerül.
Időnként Wass Albert érzésem volt, ugyanis ez is fent játszódik a romániai hegyekben, az ott élő szegények sorsát mutatja be. Uz Bence, mint utász, akit kirúgnak egy rosszul sikerült vizsga miatt:
„- Hogy hívják? – kérdezte az elnök.
– Ik melde gehorsamst: Firer Vadász Uz Bence.
– Miért beszél németül? – haragudott az elnök. Bence nem engedett a haptákból:
– Én azért beszélők némötül – mondotta magyarul – mert jelenleg nyelvvizsgán vagyok!
– Tud románul?
– Értögetök.”
Később aztán visszakapja a „kölcsönt” az elnök úr :)
Itt is megjelenik Mózsi…aztán jönnek sorban a hölgyek, akikbe Bence beleszeret :D
„Rebi pedig olyan friss, kemény húsú, ékes fiatal menyecske vala, hogy a medvénk is eltátotta a száját a bámulattól, amikor meglátta.”
„Csak akkor ijedtem meg, mikor egyik vasárnap Pottyandi Reginát a templomban kihirdetik Bojzás Küs Danival.”

Ez a Bence, ez egy jóember. Nagy svihák, de jó ember.

Régóta terveztem már, hogy olvasok Nyírő Józseftől, ezért is vettem talán leghíresebb könyvét a kezembe. Jókat nevettem néha, voltak olyan részek a könyvben, amik elgondolkodtattak, de nekem az egészből hiányzott valami. spoiler. Ennek ellenére tetszett a könyv, szerintem később fogok Nyírőtől olvasni még.

Kedves történet egy nagyon agyafúrt székely legényről. Sokat nevettem a történetein, de a vadászatos részeket nem tudtam élvezni – ha sejtem hogy arról szól talán bele se kezdek. Nem tudom élvezni az állatok haláltusáját mégha viccet is csinálnak belőle.

A nyelvezete magával ragadó, a történetek hol meghatóak, hol mulatságosak. Minden jóból összegyúrt egy keveset és egy olyan egészet kaptunk ami tele van csalafinta megoldásokkal, szívbemarkoló történésekkel, csodás tájleírásokkal. A humora néhol nagyon is pikírt, de ettől lesz különleges.