Magány 1 csillagozás

Nyikolaj Virta: Magány Nyikolaj Virta: Magány

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

Eredeti cím: Одиночество

Eredeti megjelenés éve: 1935

>!
Új Magyar, Budapest, 1952
214 oldal · keménytáblás · Fordította: Madarász Emil
>!
260 oldal · keménytáblás · Fordította: Madarász Emil

Népszerű idézetek

Piccolo_Carlo>!

Antonov az asztalhoz ment és elővett egy papirost a következő felírással:

OROSZ DEMOKRATA SZÖVETSÉGES KÖZTÁRSASÁG

A TAMBOV-VIDÉKI PARTIZÁN-HADSEREG
HADMŰVELETI FŐPARANCSNOKSÁGA

59. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

De már most sem volt béke se a parancsnokságon, se a parasztszövetségben, pedig a sors egyelőre még kedvezett nekik. A vad Tokmákov és a duhaj Isin régóta gyilkos szemmel méregetik egymást. Pjotr nem egyszer tanácsolta Antonovnak, hogy nyisszantsa le a fejét a részeges Jegornak, Jegorka meg többízben mutatott arra a faágra, amelyen Tokmákovnak lógnia kellene.
A Dolgozó Parasztság Szövetségében Isiné a többség, ott nem szeretik az uraskodó Tokmákovot, ott még Antonov alatt is ássák a vermet. Mondogatják is a parancsnokságon, hogy de büszke lett Sztepánovics, nagyon adja az urat, pedig nem ő a feje, csak legfeljebb a keze az ügynek. Kezet pedig mindig lehet találni, csak a fej legyen a helyén.
Antonov szívesen szétzavarta volna ezt a bandát, de nem lehetett. A banda a fej, – ő csak a kéz. A banda ismeri a varázsszót, mellyel a muzsik szívébe lehet férkőzni. Ők nyujtogatják kémkedő csápjaikat a falvakba, községekbe és tanyákba. Nem, tűrni kell, hallgatni kell, alá kell vetnie magát és csikorgó foggal húzni szekerüket.
„Ho-hó, íme a szerencséd, íme az álmaid, íme a dicsőség!”
…Ott ül egymás mellett a két csikasz – Isin és Plúzsnyikov, együtt teáznak, pedig a legszívesebben felfalnák egymást, de mind a kettőnek számtalan csomóra van kötve a keze.
Nincs jóbarátja, nincs kivel beszélgetnie sötét gondjairól.

60. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

– Másodszor, szeretném elmondani nektek, muzsikok, az utolsó álmomat. Üljetek közelebb, a hideg levegőn berekedtem, elgyöngült a hangom.
Az emberek közelebb ültek, szorosan körülvették Isint s mindegyik azt mondta magiban: látszatra rendes ember.
– Hát, öregek, jövendőmondó álmot láttam. Mintha tizenkét határon, még az operenciás tengeren is túl, idegen országba repültem volna. Megyek az országúton, köröskörül föld és föld, hullámzik, susog az embernél magasabb búza. Félkilós kalászok. Ez aztán, mondom, rendes termés! Látom, a földön emberek dolgoznak, jól, tisztán, városiasan öltözött emberek. Megkérdezem egy öregtől, aki úgy ült ott a fa árnyékában, mint valami földesúr, hűsölve, napernyőt tartva a kezében:
– Hová valósiak – kérdezem. Kifélék vagytok? Kié ez a föld, melyik földbirtokosé?
– Nincsen – mondja az öreg – nálunk földesúr, te tökfejű. A föld a mienk, parasztföld, magunk is parasztok vagyunk. [80]
Megyek tovább, a városba. Az utcán emberek járnak-kelnek, gyerekek labdáznak, zöldel a fű.
– Miféle város az – kérdezem –, a fővárosotok talán?
– Tökfejű – válaszol egy dáma, selyembe van öltözve, a gyerekei meg kövérek –, vajjon nem veszed észre, hogy ez a legeslegutolsó falu?
– És te ki vagy – kérdezem –, milyen uraság felesége vagy?
– Alighanem megbolondultál – válaszolt a dáma. – Én egyszerű fehérnép vagyok, parasztférjem a földön búzát kaszál, én meg az utcán sétálgatok.
– Sétálgatsz – kérdezem – az utcán? Hát ki a fene fog helyetted akkor levest főzni uradnak, ki mossa ki a kapcáját, ki sikálja fel a padlót, ki kapálja meg a kertet?
– Rámmeresztette a szemét és nevetett, nevetett.
– Ostoba, ugyan miféle bolond országból kerültél ide? A mi paraszti államunkban a fehérnép élete édes, mint a pörgetett méz. Mostanság a bölcsek azon törik a fejüket, hogy ne mi szüljük a gyerekeket, hanem meleg gépekben úgy költsék ki őket, mint a csibéket.
A parasztok összenevettek:
– No nézd, még szülni is restel!
– Ez aztán, testvér, a jó élet!
– Tiszta mennyország, nem is élet!
– Jó – folytatta Isin és a szája szögletén mosoly cikázott. – Láttam én abban a faluban tehenet is, lovat is – a mieink juhok hozzájuk képest, Isten bizony! A juhaikon pedig rőfnyi hosszú a gyapjú, a földön húzzák. Elmegyek a székesfővárosba, hát olyan gyönyörű szép, hogy én azt el se tudom mondani. Odavezetnek az ottani kormányhoz. Belépek, vöröshajú kis parasztember előttem és a szakállát tépdesi.
– Te vagy – kérdezem – a kormányzó?
– Én – válaszol a kis paraszt. – öt évre tettek ide kormányzónak. Csakhogy nem érzek semmiféle gyönyörűséget ettől, szóval a kormányzástól. – Többet kerestem azt mondja – a mezei munkán. És a mezei munka százszorta könnyebb is.
Körökörül felnevettek a parasztok. Csak Sztórozsev meg Isin nem nevetetett. Amikor a csend újra helyreállt, Isin folytatta:
– Na, megkérdeztem azt a bizonyos kis parasztot, hogyan is tudták megteremteni ezt a gyönyörű életet?
– Az úgy történt – mondta a paraszt –, hogy legelőször is elkergettük a cárt. Itt aztán szakadás állt be köztünk, ki ide, ki oda húzott. Amíg egymással verekedtünk, amíg egymást szidtuk, [81] az okos emberek szavát nem hallgattuk meg, megjelent az ántikrisztus. Homlokán vörös csillag, bőrkabátban…
A padsorokban üldögélők arcán megint megjelent a mosoly, de most már nem volt olyan vidám.
– Eljött, egyszóval, hozzánk ez az ántikrisztus, megragadta a hatalmat és szívta, szívogatta a vérünket. Kigondolta a rekvirálást is, meg mindenféle egyéb istenkáromló dolgot. Felhőrdültek a parasztok. Aztán akadt köztük egy bátor legény, folyvást azon járt az esze, hogyan kéne az ántikrisztus szűrét kitenni? Hozzája csatlakoztunk és elkergettük. Elkergettük az ántikrisztust és öregeink nagy tanácsba gyülekeztek össze, mitévők legyenek a jövőre vonatkozólag? És törvénybe vették: legislegelőször az egész földet oda kell adni a parasztnak. Egyenlően felosztották a földet, aki pedig több földet akart, fizessen adót! Ha netalán cselédet kíván tartani, megpótolják az adót. Így aztán jó életre vergődtek. Most, azt mondja, mifelénk sültet eszik a legutolsó muzsik is, pogácsát majszol, édes teát iszik rája. Gyere, megkínállak káposztalevessel.
– Bemegyek a palotába, hát a nagy-nagy terített asztal csakúgy roskadozik mindenféle jó falattól. Én meg éhes vagyok, mint a farkas. Odamegyek az asztalhoz, pohár bort töltök, a számhoz emelem… És felébredek.
Megint hahota, mozgolódás.
– Ez aztán álom! – kiáltották hátul.
– Soha nem lesz ilyen élet.
– Mért ne lenne? – kérdezte Sztórozsev. – Ha a muzsiknak földje van, ereje is van. Ahol az erő, ott a hatalom…
– Csend, csend, emberek, még én nem fejeztem be a mondanivalómat. Felébredtem és elmondtam Antonovnak, mit álmodtam. Ilyen, mondom neki, életet kellene kiverekedni! Erre Antonov elővesz néhány könyvet, olvasni kezdi, és kiderült azokból a könyvekből, hogy ilyen élet nagyon is lehetséges, ha a muzsik maga is akarja.

80-82. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

Mellette lovagolt Antonov. Alexandr Ivánovics mindig is arra tanította embereit, hogy partizánharcban a parancsnoknak elől a helye. Nem félt a haláltól! Az élet pedig, hiába sikerült eddig minden, nem töltötte el örömmel. A parancsnokságon és a bizottságban folyton marakodtak és áskálódtak. Az ég tudja honnan, nemesi származású tisztek tűntek fel a parancsnokságon, az ezredeknél pópák jelentkeztek, a falvakban árdrágítók nyüzsögtek, üzérkedtek és Antonovnak nem volt ereje megszabadulni tőlük…
Antonov vad csatakiáltással vágtatott az ugaron át az állami gazdaság felé, oda, ahol a lövések dördültek és lassan szétfoszlot-tak az apró füstgomolyagok. A kommunisták gyilkos tűzzel fogadták az ezredet. Antonov lova megsebesült. Sántítva és meg-megbotolva ugrott félre az.almásderes. Köröskörül lovak és emberek tetemei hevertek.

94. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

A tágas szoba asztala mellett kövér, egyenruhás ember ült, kapitányi jelzés a vállán, vörös szakálla valahonnan a gallérja alól burjánzott kifelé, arca fehér és húsos volt. Fujta a csészealjában lévő forró teát, pöfögve ivott belőle.
A kövér figyelmesen szemügyre vette Sztórozsevet, aztán könyökével meglökte szomszédját, egy magas, szikár embert. Sztórozsev nyomban megismerte benne azt a tanítót, akivel együtt vitte Antonovhoz Dvoriki falu népét. Nikita Kagardé mosolygott, ő is megismerte Sztórozsevet. [207]
– Ismerősök? – kérdezte rekedt hangján a vállszalagos kövér.
– Te jó isten, hát persze, hisz ez Pjotr Ivánovics, nemde? Üljön le, üljön le! Remélem, nem bántották. Egyébként bocsánat, bemutatom Vóron paraszt-atamánt, már ahogy a külső világon ismerik, de a maga részére Afanászi Jevgráfovics Szimákov, másként «Grács». Bocsásson meg. Afanászi Jcvgráfovics, ne vegye zokon! Harci név – második név!
– Kiféle vagy? – kérdezte Vóron. – Kihez tartozol? Milyen hitet vallasz?
– Antonov partizán vagyok, a határőrezred parancsnoka.
– Ejha… Eszer? Jaj, de nem szeretlek én benneteket, nagyon nem szeretlek!
– Afanászi Jevgráfovics meg én szerveztük meg Oroszország Megmentésének központi vezérkarát – mondta a tanító. – Zászlónk alá sorakoztatjuk az öntudatos embereket. Valóban, Pjotr Ivánovics, az eszerizmus igazán túlélte magát. Én ezt idején beláttam és elmentem maguktól. Higgye el nekem, barátom, az igazság maguktól jobbra fekszik.
– Jobbra igazodj! – mormogta Vóron.
– A maga véleménye szerint – folytatta a tanító – én, persze áruló, renegát vagyok, de Mit tehetek, mit tehettem volna mást, nem egyeztem Alexandr Sztepánoviccsal. Nem értettem meg, megsértett, megbántott.
A csiptetője minden pillanatban leesett az orráról és ő minden pillanatban visszatette és odanyomta a helyére. Ez mulattatta Pjotr Ivánovicsot, nem is tudta eltitkolni mosolyát.
– És számszerint mennyit gyűjtöttek össze, mármint öntudatost? – kérdezte.
– Közel kétezren voltak – mondta a pocakos és közbeköhögött. Kigombolta kabátját, letörölte arcát. – De megvert az isten, megvert, alig félszázadnyi maradt meg belőle!
– Ellógnak – tette hozzá komoran Nikita. – A minap Szergej öcséd verte el rajtunk a port. Mérges egy ember! Mindenki azt mondja, hogy nyakoncsíp téged is… Negyvenkét emberünk maradt, a legmegbizhatóbbja. Te leszel a negyvenharmadik.
„Lám — és Sztórozsev szomorúan állapította meg – megint az öcsém? A' fene rángatja!”
Vóron tovább itta a teát és oda-odapislogott Sztórozsevre.
– Na és hogy áll a ti dolgotok? – kérdezte végül. – Nem nagyon fényesen, ha már hozzám futsz? Mi? Nálam mindenféle emberrel találkozhatsz. Eljött a tanító, ez itt, bölcs koponya, olyan [208] írásokat szerkeszt, hogy a könnyem kicsordul, isten bizony, meghatódok és sírok.
— Afanászi Jevgráfovics gyengeidegzetű, amolyan puhaszívű, sírhatnékos ember, de nagy hadvezér! Az ő vezetése alatt kitekerjük a bolsevikok nyakát.
„Megkergültek — gondolta Pjotr Ivánovics egyszerűen megkergültek, megbolondult a tanító is, Vóron is.”
A vörös szaténinges, ugyanaz aki elővezette Sztórozsevet, lábujjhegyen besompolygott és egy fertály szamogont tett az asztalra.
Nikita töltött magának, Sztórozsevnek és az atamánnak. Sztórozsev nem ivott. Vóron egymásután hajtotta le az italt. Félóra mulva berúgott a tanító is, Vóron is, és Pjotr Ivánovicsnak egy-másra panaszkodtak, aztán összeölelkeztek és Nikita zokogva kérte Pjotr Ivánovicsot, menjen Páhotnovóba és mentse meg a vörösöktől Lyovuska nevű fiát, Lev Nikitics Kagerdét, az oroszlánfiókát.
— Elhagytam, Pjotr Ivánovics, elhagytam, tizenhat éves a gyerek. Felneveltem, kitaníttattam. Egyre kérte, vegyem magamhoz az osztagba. Most egyedül van. Elpusztul. Mentsd meg, kérlek!
Sztórozsev felállt, ellökte az atamán karját, aki átölelve tartotta és kiment.

207-209. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

Kirszánovban az élet, ha mozog is – egyhelyben topog. A város messze esik a nagy közlekedési utaktól, száz év óta ott nem történt különös esemény. A hatalom zajtalanul ment át egyik kézből a másikba.
Csöndes és nyugalmas a megyei milícia élete. A szobák piszkosak, az asztalokon tintatartók tinta nélkül, a szekrényekben papír-limlom, öreg újságok, a fogdában részeg ember gajdol.
Antonov megszokta Kirszánovot – az új hatalom nem bántotta, értett hozzá, hogy jó lábon álljon vele. De óvatos is volt – nem hiába Tokmákov és Isin a helyettese. Tokmákov még jobban kiszáradt, teljesen megkopaszodott, csupasz fejebúbja úgy fénylett, mintha sárga cipőkrémmel fényesítené. A titkos ügyosztály élén a borvirágos, vidám Jegor Isin állott, aki részeges volta ellenére is értett a titoktartáshoz. Vakmerő koponyájában sok titkot rejteget Jegor Isin.

15. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

Amikor kijózanodtak, Antonov nagy harcra készülődött. A Dolgozó Parasztok Szövetségének bizottsága kipuhatolta a szomszédos falvak hangulatát, megteremtette a földalatti szervezetet, összeköttetést és kémszolgálatot. Csápjai észrevétlenül férkőztek be a csöndes falvakba. Azelőtt sohase látott és csakis Tokmákov és Pluzsnyikov előtt ismeretes emberek húzták meg magukat közöttük. A fene érti, ki erősebb, a szovjet hatalom-e, vágy az, amelyik kis gyűléseket hívogat össze és magyarázza, mit jelent a kormánynak leszállítandó élelmiszer-hányad és azt mondja a kommunistákról, hogy ki akarja irtani a parasztot. Az ember nem tudja, ki erősebb a falun, azok-e, akiket a parasztok gyülekezete választott meg, vagy ama láthatatlan „bizottságiak”, akiket senki se választott, senki se ismer, ha pedig ismer, nem adja ki, mert holló a hollónak nem vájja ki szemét. Hát ez nem tréfa.
Szűk lett Kirszánov vidéke Antonovnak, tovább kívánkozott északra, nyugatra, keletre, az egész kormányzóságot meg akarta hódítani. Megbízható, kemény emberekre volt szüksége.
Antonovnak estéhe jutott az az ember, akit Fjodorov ügyvéd lakásán Bulátov mutatott be neki – a Dvorikiból való Pjotr Ivánovics Sztórozsev.

21. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

Az ősz Andrián egész nap mormogott az orra alatt, Lonyka az udvaron járt-kelt, vidám nótákat énekelt, Pjotr Ivánovics meg otthon ült az asztalfőnél és az asztalra helyezve nehéz kezét, olvasott. A bibliát lapozgatta, egyre mondatokat keresett, melyek az új rend ellen szólnak:
– Itt van – mondta –, a próféta írja: „Egy és félévig lészen uralkodásuk, aztán eljövend Mihail herceg és elzavarja Őket.” Ez az! Mihail! Bár ő is Romanov és korcsszülött, de törje a nyavalya, mégis jobb Szergej öcsémnél. – Sehová nem járt, csak a templomba, öccseinek nem köszönt, a fiaival durva és rideg volt.
És Kolykán kívül senki se szerette.

28. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

– Elég, Pjotr Ivánovics a háborúból. No, Krásznovot, – így-úgy még örömmel ütöttem. De Krasznovig négy, hallod, négy évig harcoltam a német ellen. A fene tudja, miért!
– Oroszországért!
– Ajaj, Oroszország! Oroszország! – Mi vagyunk Oroszország! Neked téglaházad van, nekem két ablakom, két gerendám, köztük egy pózna. Nesze neked Oroszország!

30. oldal (Új Idők, 1948)

Piccolo_Carlo>!

– Én, muzsikok, mesét mondok, hallgassátok meg – víg mese lesz! – Isin eltolva magától a lámpát, az asztal sarkára ült. – Egyszer a jóisten sajtot ajándékozott a varjúnak…
A parasztok felnevettek, lármáztak, Jegor folytatja:
– Az Isten, tudjuk, jó – de te se légy komisz. Igaz-e? Itt is így van. A varjú majdnem elpusztult a sajt miatt. Kis híja, hogy téglaival agyon nem ütötték, amikor a sajtot kereste az udvaron, a macska is alig hogy körme közé nem kapta… Nagyon-nagy fáradsággal jutott a varjú a sajthoz. Ül fenn a fán és azon töpreng, melyik végéről fogjon az evéshez. Ekkor odajön a róka. És a róka hízelegni kezd a varjúnak. Aszongya, milyen szépséges is vagy varjú-lelkem, milyen hűséges barátod vagyok neked. Az Isten rég úgy rendelte – mondja –, hogy a róka mindig a varjú pártján álljon. Én, aszongya, csakis azért az egyért kerestelek téged, hogy megtudjam, nem kívánsz-e még vagy tíz karaj sajtot? Mondd, aszongya a róka, hogy «igen», és én abban a pillanatban előteremtem. Hallottátok már ezt a mesét?
– Hallottuk, hallottuk! De te másként mondod el.
– Nos, a végét ismeritek. A varjú teli torokkal elkárogta magát, hogy «igen», a sajtot meg kiejtette és üthette bottal nyomát a rókának… Így volt?
– Így, így.
– Most gondolkozzatok, muzsikok, nem ismertek-e magatokra ebben a varjúban?
Isin most már komoly szemmel pillantott végig a termen. A terem vége elmerült a homályban. Szürke füstfelhők gomolyogtak. Antonov katonái mozdulatlanul álltak keresztbe akasztott karabélyaikkal.
– Kimondom, muzsikok: a varjú ti vagytok! Ideje lenne gondolkozni, itt az ideje elcsípni azt a rókát, megnyúzni, mielőtt ő nyúzza le a ti bőrötöket? Vagy talán még vastag a bőrötök?
– Tegnap másfélezer pudot vittünk az állomásra – selypítette az öreg paraszt és újra kopogott a botjával.
– Másfélszer százezer pudot visztek még – szólt közbe Antonov. – Paraszt testvéreim! – kiáltotta – gyertek hozzánk. Felállítjuk a Dolgozó Parasztság Szövetségét, mindenki egyért, egy mindenkiért! Fiatalok ragadjatok fegyvert – fegyverünk annyi van, [46] amennyi kell. Gyerünk, harcoljunk a kommuna ellen. A bolsevikok gyönge lábon állnak, egykettőre elsöpörjük őket.
– Söpörni tán el is söpörjük őket – szakította félbe Antonovot egy paraszt, aki az öregember mellett ült. – De kit ültetünk helyettük a nyakunkba?
– Senkit se ültetünk – válaszolt Antonov, – magunk kormányozzuk magunkat. Amit a földed terem, a tied és aztán semmiféle élelmiszerrekvirálás! Kereskedni akarsz? Kereskedj! Három tehenet akarsz? Legyen három! Ez csak hasznára van az államnak.
– Az ördög ismeri itt ki magát, sok az igazság abban, amit mondasz. De lehet, hogy ti is a róka családjához tartoztok?
– Én? A rókáéhoz? – Antonov felugrott a helyéből. Öklével verte a mellét, száműzetésről kiabált, gyötrelmeiről, a népről és szájából fröcsögött a nyál. A parasztokat megzavarta Antonov kiáltozása. Felálltak, az asztal körül tolongtak, egymást túlkiáltva lármázni kezdtek. Isin az Alkotmányozó Gyűlésről ordított valamit a tömeg felé, a kommunistákról, akikről azt mondják, hogy a németnek adták el magukat, a rablásokról…

46-47. oldal (Új Idők, 1948)


Hasonló könyvek címkék alapján

Nino Haratisvili: A nyolcadik élet
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
Borisz Vasziljev: A hajnalok itt csendesek
Vaszil Bikov: Az ő katonái
Nora Ikstena: Anyatej
Arthur Koestler: Sötétség délben
Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
Georgij Vlagyimov: Hűséges Ruszlán
Douglas Smith: Az orosz arisztokrácia végnapjai
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap