Az ​őrült naplója 83% 127 csillagozás

Ó… embert! Embert adjatok nekem! Embert, akivel a szívem megtelik, akiben a lelkem gyönyörködik!
Időnként újra és újra meggyőződöm arról, mennyire zseniális volt ez az ember. Ilyen képtelenül őrülten írni egy képtelenül őrült világról… Ennyi részvéttel és maró gúnnyal. Ennyi fájdalommal és abszurd humorral. Groteszk fintorral, iróniával és lélekfacsarással.
Úgy tud írni az álmokat pusztító szürkeségről, az automatizmusba, az értelmetlenségbe, konvenciókba süppedt létről, ahogy talán senki más. Lerántja a leplet arról a kilátástalan, reménytelen világról, amely nem akar tudomást venni arról, hogy a lélekkel sáfárkodik. Ha ugyan van még mivel. Merthogy nem csak orrok és köpenyegek vesznek el itt, hanem elsősorban a lélek, még ha álcázni is próbáljuk.
Gogol történeteiben ez az álca foszlik szét, válik néha fájdalmasan nevetségessé az elbeszélő metsző iróniájának fényében. Illúziók és illúziók rombolása. Realisztikusan aprólékos részletezése, bemutatása a látszatnak és a mögötte megbúvó valóságnak. Közben bekocsikázik, egyenruhában a misztikum és fantasztikum is, magától értetődő természetességgel. A Nyevszkij Proszpektre is akár, a legkiválóbb emberi műalkotások díszkiállítására.
Minden csak csalás, minden csak ábránd, semmi sem az, aminek látszik.
Néha tényleg az az érzésed, hogy álomból álomba, pontosabban rémálomból rémálomba ébredsz, akár Csartkov, a fiatal festő. Kísérteties, ahogy ebben az unalmas bankár ábrázatát öltött világban az ember elveszíti önmagát, ahogy darabonként veszik el/meg tőle. Megszökik tőle az orra, elkallódik a tehetsége, elvész az egyénisége, gondolkodásra való képessége, a józan esze…
Kisszerű, automatizmusokba belefásult élet jut csak, tehetetlen, értelmetlen vágy a beilleszkedésre, úgy, hogy szerencsétlen kisembereink észre sem veszik, mennyire álságos és silány világ, amiben élnek, vagy ahová vágynak. Milyen szomorú, hogy mennyire kevéssel meg lehet elégedni, milyen szomorú, hogy milyen kevés kellene hozzá, és az sem adatik meg. Milyen nyomorúságosak a büszkeségek is – én ülök a kegyelmes úr előszobájában és én hegyezem ki a tollakat. Akár zabot is hegyezhetne szegény… Csoda, ha lassan már a kutya is „emberebbé” válik? Ha egy fránya orr is magabiztosabban jelentheti ki: „Én – én vagyok”? Mi más marad az embernek, ha nem Spanyolország királysága?
Zseniális. Tényleg az.

Mindig is szerettem Gogoltól olvasni, ez a kötet eddig még nem került sorra, annál nagyobb öröm volt most megismerkedni vele! Nem okozott csalódást!
Igazi remekmű mindkettő, ami ebbe az igencsak igényes, 1979-ben, Magyar Helikon kiadó által megjelentetett, Plugor Sándor illusztrálta könyvbe került: Az őrült naplója, valamint a Nyevszkij Proszpekt.
Az előbbi egy szegény hivatalnok naplója, amiben beszámol igazgatója lányához fűződő őszinte, ám reménytelen szerelméről, mely éppoly reménytelen, mint az ő élete maga, minden kilátástalanságával, szegénységével és társadalmi kirekesztettségével együtt. Kiút nincs, csupán a lázadás mindezek ellen, amely elméje fokozatos elborulását jelenti. Az őrület elhatalmasodását kiválóan ábrázolta Gogol, nem csupán a dátumok egyre kuszább, érthetetlen megjelenítésével, hanem főhősünk szereptévesztésén keresztül is, aki immár VIII. Ferdinánd, spanyol király személyében alakot öltve éli mindennapjait, palástot készít magának, nevét is ekként írja alá a hivatalban.
Nyevszkij Proszpekt című kisregény másodikként kapott helyet a kötetben. Gogol a társadalom valamennyi rétegét felvonultatja és jellemzi, akik napszaktól függően vannak jelen az utca és az élet forgatagban. Két szereplő, a festő Piszkarev és Pirogov főhadnagy közös sétájából ível két külön irányba a történet, melyek mégis ugyanazt a sorsot hordozzák magukban: reménytelen szerelem, vágyakozás, csalódás, kiábrándultság.
Gogol műveiben főként az emberi kapcsolatokon kívül rekedt kisemberek, kishivatalnokok életét jeleníti meg a komikum, humor eszközeivel. Teszi ezt lendületes cselekménnyel, kifinomult, közvetlen stílussal, úgy éreztem, hogy engem is megszólított, szinte bevont, az események részesévé tett, így nemcsak átéltem, átéreztem, de mélyen megérintett mindkét műve mondanivalójával. Nagy élmény volt ismét tőle olvasni!

Zseniális történet arról, hogyan lesz egy szürke kis orosz hivatalnokból VII. Ferdinánd, spanyol király. Ezt az izgalmas utazást végigkísérik beszélő, na meg leveleket író kutyák (bár a kutyaírást elég nehéz kisilabizálni!), féltékeny osztályvezetők, és legfőképp egy szüntelen vágyakozás a beteljesületlen, a beteljesülhetetlen szerelem után. Ki van az ágy alatt? Ja, senki, konstatálja Popriscsin mint címzetes fogalmazó. De eljön végre a pillanat, mikor megérkezik érte a spanyol küldöttség, s viszik, viszik az új honba, hogy elfoglalhassa őt megillető, méltó helyét. spoiler Ki van az ágy alatt? Én – konstatálja ekkor VII. Ferdinánd, spanyol király.

Zseniális elbeszélés, vagy ezt mondtam már? Olyan, amilyet csak egy orosz tud írni.

Ezt a novellás kötetet csak amiatt olvastam el, mert nemrégen idéztem Az őrült naplójából és teljesen megérintett. Nem fogok csillagozni, mert a novellák egy részét (Az orr és A köpönyeg) már kötelezőként letudtam, így most ezeket nem ismételtem meg. Amit olvastam, az mind tetszett. A (Nyevszkij Proszpekt, Az arckép, a hintó és Az őrült naplója). Összesen 135 oldal tehát, ami gyorsan haladós. Élveztem a részletes leírásokat s a helyenként abszurd történéseket. Gogol már csak ilyen, a többi novellája alapján is. Ha a teljes könyvet olvasom – emlékeim szerint A köpönyeg tetszett kevésbé, Az orr meg jobban), akkor 4,5 csillagot adnék rá.

Ez most nem az én könyvem volt. :-( A két kisregény közül Az őrült naplója tetszett, de a második, A Nyevszkij Proszpekt című, sajnos nem. :-( Úgyhogy átlagolva három csillagot adtam rá. De olvasok majd még Gogolt, ahogyan korábban is olvastam (és azok jók voltak), úgyhogy ez a könyv nem vette el tőle a kedvem, akárhogy is igyekezett. :-)))

Egy őrült szemén át látni a Világot:
Belülről egész más, néha még logikát is lehet felfedezni, valami nyakatekert vagy teljesen egyszerű logikát, ami épeszű embernek kis valószínűséggel jut eszébe. Nyilván nem véletlen a kitekert gondolkodás, egy Bolond a Királyi udvarban bármilyen igazságot büntetlen kimondhat (jól becsomagolva halandzsába), hiszen bolond…
Nagyon érdekes volt végigkövetni az eszmefuttatását:
Szerelme történetét, kutyák levelezését, spanyol uralkodását.

Gogol az az író, aki sokkal jobban tudott rövidet írni, mint hosszút. Ez a kis novella egyszerűen zseniális. Ahogy egy kis szürke hivatalnokból spanyol király lesz, miközben még a kutyák nyelvét is megérti. Egyetlen hibája van, én olvastam volna még, és nagyon sajnáltam a végét.

Azt persze mindig tudtam, hogy a férfiak a nőktől tudnak megőrülni. Csak nem így.

Gogol tudott írni, nem is kicsit. Bár volt olyan elbeszélés a kötetben, ami kevésbé ragadott magával, összességében mégis egy nagyon jó válogatást kaptam. Mindegyik írás a maga módján egy torz tükröt tart az akkor orosz társadalom elé, és teszi ezt olyan groteszk íróniával, ami a maga módján egyedülállóvá teszi ezeket a műveket.
Ha emlékeim nem csalnak, akkor még gimisként olvastunk tőle, de akkor nem hagyott bennem mély nyomot, még csak abban sem vagyok biztos, hogy melyik elbeszélés volt, amit végül most újraolvastam.off Úgyhogy igazából teljesen friss élményként hatott mindegyik. Ha egy kedvencet kellene választanom az Az orr lenne off, de nem sokkal lemaradva jönne utána a többi is.
Ez egy jó kötet és nem mellesleg egy nagyon szép kiadás.

Ilyen tisztán látni egy őrült gondolatait és a folyamatot elképesztő. Sokszor azt gondolom őrültnek lenni jó. Olyan szépen végig tudjuk követni az őrület lépcsőit, ahogy a főszereplő halad felfelé rajta. Sajnáltam a végét…