A ​köpönyeg 80% 787 csillagozás

Keserédes történet ez, inkább keserű mint édes, de néhol azért mosolyogtam is, bár többnyire inkább a szemem ráncoltam.
Gogol nyelvezetét nagyon szerettem, a korabeli orosz hivatalnokok (és a körülöttük felbukkanó emberek) életét nagyon élethűen írja le, annyira átjön, hogy milyen volt hivatalnoknak lenni akkoriban Oroszországban, hogy szinte ott ültem én is és körmöltem a másolni valót.
Akakij Akakijevics, jaj szegény feje, nagyon jól ki van nekünk „fordítva”, hogy lássuk, érezzük az ő nehézségeit, lelkének küzdelmeit a hétköznapi életben.

A kispénzűség, a spórolás, a nem várt kiadás nehézsége ezek mind nagyon érzékletesen vannak megfogalmazva, körülírva. A köpönyeg dolga pedig, jaj, hát az nagyon szerencsétlen egy eset. Eleinte, hogy drukkoltam, hogy meglegyen neki, hát megérdemli, igazán rá fér abban a hidegben…
Aztán a bürokrácia és a hatalom megrészegítő magasságai domborodnak ki. Ez is igen jól van megragadva és bár én szomorúnak találtam a végét, azért értem, hogy van benne egy nagy adag fricska is a nagyoknak és ez jó.
Igazán tömör, velős, a maga nemében remek orosz történet ez.

Szegény drága Akakij Akakijevicset még mindig szeretjük.
És még mindig nevetünk, hol a rovására, hol… a javára. :) Ilyen kifejezés eddig nem volt, most majd lesz.
Akivel már előfordult életében, hogy örömét lelte teljességgel hétköznapi, hogy ne mondjam, jelentéktelen dolgokban – hogy úgy istenigazából fázott – hogy éjszaka hazafelé menet azon ette magát, miből és hogyan fog kifizetni adott összeget egy teljességgel hétköznapi dologra – hogy lehetetlen dolgokra vállalkozott a spórolás érdekében, és tátott szájjal, boldogan fogadta az apró sikert is… az olvassa fanyar mosollyal Akakij Akakijevics históriáját, és szeresse magát, és röhögjön magán…
…és vegye azt is észbe, hogy igen, ez a név bizony az orosz fülnek is azt a szót asszociálja, amit a magyarnak…
Akivel pedig már előfordult életében, hogy a maga jelentéktelen kis életét egy bűbájosan csengő cím és némi anyagi juttatások után kb. a Jóisten létével érezte egyenértékűnek, és örömét lelte abban, hogy részint a nála kisebbekkel veszekedjen (minél értelmetlenebb szöveget használva, annál jobb), részint a nála nagyobbak elvárásainak igyekezzen megfelelni…
…az szorítsa kissé össze a fogát, és vegye észbe, hogy örömforrásai körömfeketényivel több gyönyörűséget sem juttatnak neki, mint amennyit Akakij Akakijevicsnek juttattak az övéi…
Aki pedig szereti a kísértethistóriákat, amelyekben egy cseppnyi, ámde annál édesebb győzelmet arat a jó, a hatalmasok pedig legalább öt percre verítékezve futamodnak meg, az ne fanyalogjon, hanem vigyorogjon, és szeresse tovább szegény drága Akakij Akakijevicset.

Újra és újra rá kell jönnöm, hogy mennyire szeretem is én az orosz irodalmat. Rég nem volt már részem benne úgy igazán, talán utoljára gimnáziumban, de már akkor is tudtam, mennyire szeretem.
Gogol stílusa lenyűgöző. Drasztikus, groteszk, de mégis annyira valóságosnak érzi az ember.

Szegény Akakij Akakijevics, micsoda élete volt! Hol nagyon mosolyogtam, hol sajnáltam, de legfőképp azon járt az eszem, milyen döbbenetesen jól ír Gogol! Milyen könnyed, milyen groteszk és mégis milyen természetes itt az összes sor. Rajongtam. Rajongok.

– Megengedne egy ölelést Akakij Akakijevics?
– Hát…izé…lehet, hogy most…talán nem lenne a…érti, nem?
– Értem, persze. – szorosan magamhoz vonom egy pillanatra, aztán olyan gyorsan, ahogyan megjelentem, eltűnök a szeme elől.

Többször is olvastam már, most célzottan, egy másik könyv kapcsán olvastam újra. Szeretem Gogol stílusát, szeretem, ahogy kifigurázza az orosz viszonyokat, ahogy megmutatja a kisember kiszolgáltatottságát, ahogy meglátja a humort a tragédiában és a tragédiát a humorban.
Gogol az Gogol. És nem akárki bújhat elő a köpönyegéből.
http://moly.hu/ertekelesek/1822934

A fogas-jelenet a házibuliban a kisregény fordulópontja (vagy minek nevezzem*), amikor elhangzik a szó, ami Akakij Akakijevics egész életét leírja: kibic. Az életnek is csak kibice volt, élete egyetlen értelme, az új kabát** pedig hamarosan a földön hever a fogas alatt, megtiporva.
Dosztojevszkijnek tulajdonítják a kijelentést: „Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk ki”. A wiki' szerint nem tudni, Dosztojevszkij valóban mondott-e ilyet. De adódik a kérdés, ha mégis: Akakij Akakijevicsnek melyik köpönyegéből? A régi ócskából, amelyből alighanem kapca vagy foltozóanyag lett a házinéninél, vagy az új, drága prémgallérosból, melyet elrabolnak hősünktől azon az éjjel?
Mert olvasóból is kétféle van: akik részvétet éreznek Akakij Akakijevics iránt, vagy inkább kinevetik.***
Már Gogol életében is így lehetett, persze az „orosz lélek” gyámolítja az elesettet, de pl. magának Gogolnak egy másik munkájából magam se érzem tisztán, ő miképp is viszonyult hasonlóan elesett hőséhez: Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója (több címvariánssal is kering) szerencsétlenje hol nevetséges, hogy szánni való. Akár róla is szólhatna a fenti aforizma, Akakij Akakijevics és Popriscsin szinte egylényegű, két csinovnyik, akik akár ugyanazok a személyek is lehetnének. Hiteles patológiai esetleírásnak is beillik a megőrülés, az eszméletvesztés szövegkönyve, és néhol bizony nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk-e. Ha nem is őrajta, de a helyzeteken mindenképpen. Zavarba ejtő, akárcsak találkozni egy bolonddal, mintha távoli, idegen világból jöttek volna, pedig oly vékony a palló a két világ közt, mégse átjárható csak úgy, és kevesen térnek vissza odaátról. És mennyire nem is sejtjük, „odaátról” milyen bolondnak tűnhet a mi „normális” világunk, de ez már messze vezet.

* amikor a Prada szponzorálta hősünk megjelenik az előszobában és leíródik a ruhafogas szó, épp olyan elementáris erejű pillanat, mint mikor Csehovnál szóba hoznak egy régi mordályt…
** vagyis köpönyeg – milyen szépséges szó ez, és milyen szegényes más nyelveken, pl. hogy The Overcoat, Der Mantel, stb. Köszönjük, Arany János (Makai Imre tőle vehette át)
*** valami ehhez hasonló eset lehet a mostanában gyakran olvasható felháborodáscunami mindenféle netes kommentekben, hogy azt az élhetetlen „lúzer” Nyilas Misit meg a Kincskereső kisködmönt minek tanítják az iskolában.

Egy szegény orosz hivatalnok története a drága köpönyeggel. Megtudom érteni, hogy éhezéssel, kuporgatással megszerzett köpönyegének eltűnése ennyire megviselte. Senkit nem érdekelt, senkinek sem volt fontos, sem a köpönyeg, sem az ember. De végül is bosszút áll.

Egy nagy orosz iró írása, mely megmutatja mi lesz velünk ha a tárgyakrabjaivá válunk és velük élünk, halunk. Kell tudni elengedni dolgokat, mégha nehéz és fáj is. Ha nem tudjuk tudomásul venni az életet, a változásokat akkor mi is vele megyünk pedig nem így akarjuk. Próbáljunk túllépni a dolgokon és mindenből a haladás felé előre lépni. Ez csak egy köpeny de benne van a viselőjének sorsa, lélekjelenléte.

Az igazi kis szürke hivatalnok története, aki boldog a monoton és unalmas tömegmunkájával, nem is vágyik egyébre, csak hogy békén hagyják ténykedni. Aztán mikor kénytelen lesz egy nagyobb célt kitűzni maga el (az új köpönyeget) fejlődik a jelleme, kicsit más szemmel látja a Világot.
Az eleje nagyon vontatott volt számomra, de a végén rá jöttem, hogy így jobban átéreztem Akakij Akakijevics szürke mindennapjait, és a nagy változást, amely bekövetkezett az új ruhadarab megérkezésével.