Az ​acélt megedzik 79% 14 csillagozás

Az előző rendszerben folyton szembejött ez a regény, de már csak valami rátarti ellenzéki gőgből sem voltam hajlandó elolvasni. Nem állítom, hogy azóta fikarcnyival is bölcsebb lettem, de talán mákszemnyivel megfontoltabb, s talán előítéleteim is megkoptak már kissé. Ezt a regényt ifjabb éveimben olvasatlanul is bolsevik propagandának tekintettem. Nos kétségtelen, hogy Osztrovszkij művét csakugyan maximálisan kihasználták propagandacélra. És ez mégsem propagandamű. Nem is önéletrajz a szó klasszikus értelmében,noha a szerző valóban saját életét vetette papírra. Egy szerencsétlen sorsú ember írta meg tudatra ébredésétől élete utolsó fázisáig. Osztrovszkij alighanem visszautasította volna a szerencsétlen jelzőt, noha könyve írásakor már nemcsak ágyban fekvő béna, de ráadásul meg is vakult. Ahogyan egykor a keresztény mártírokat, úgy őt is egy eszme vezérelte, s ítélje az utókor bármiként is ezt az eszmét, az tagdhatatlan, hogy abban a korban számtalan ember volt hajlandó életét is feláldozni azért az eszméért. Napjainkban néhány öngyilkos iszlamista merénylőtől eltekintve – akiket könnyedén primitív marháknak minősítünk – senki sem akad, aki életét áldozná egy eszméért. Talán néhány fanatikus a kedvenc focicsapatáért, vagy egy divatőrületért, de már egy valóság showért, vagy egy parlamenti választásért aligha. Osztrovszkij művét épp azért nem lehet propagandaműnek tekinteni, mert egyáltalán nem akar meggyőzni, ő csak meséli az életét, melyen vezérfonalként húzódik keresztül egy meggyőződés. Nem hallgatható el, hogy Osztrovszkij sztálinista volt, ezért furdalt a kíváncsiság, hogy volt e valami különös magyarázata annak, hogy a kommunista párton belül nem valamelyik modernebb irányvonal hívévé szegődött. Nem látok azonban semmiféle determináltságot ebben a választásban. Osztrovszkij számtalan kortársa számára az októberi forradalmat követő polgárháború és intervenció, amelyben gyakorlatilag a teljes fejlett világgal kellett felvenniük a harcot, majd a polgárháborút követő évek nemzetközi elszigeteltsége alakította ki az ostromlott erőd-érzést. Az, hogy a teljes megsemmisülést előrevetítő erőviszonyok ellenére győzni tudtak, elültette bennük a legyőzhetetlenségnek azt az érzését mely előbb a forradalom, aztán az egyedül porondon maradt eszme, később az egységbe kovácsolt párt, s végül a pártfőtitkár mindenhatóságába vetett hitet táplálta. Ez a hit minden egyes metamorfózisa alkalmával egyre megkérdőjelezhetetlenebb lett, s egyre távolabb került a kiinduló ponttól.. Ez a hit végső formájában már nem fért össze Buharin, Trockij, s mások demokratikusabb felfogásával. Ez a hit árulásnak minősít minden eltérést a központi irányelvektől. Mindez tökéletesen megmutatkozik ebben az írásban. Ugyanakkor nem vagyok bizonyos abban, hogy a szereplők sivár magánélete is kizárólag ezzel lenne összefüggésben, mert ez más típusú rendszerekben is gyakran jellemzi az egészen kis hatalommal rendelkezőket is. Bár Osztrovszkij sztálinista volt, írása úgy vélem maximálisan korrekt mű. Nemcsak sajátságos kordokumentum, de az akaraterő diadala is. A tudat uralma alá hajtja a testet, habár az a test mozdulatlan marad. És ugyanakkor segít megérteni azt a történelmileg jelentős korszakot, melyben az írónak mindössze 32 életév adatott meg.

Az első két harmad zseniális. a vége nagyon propaganda ízű. mintha nem is ugyanaz írta volna. Most már el telt annyi idő, hogy igenis ismét „kötelező” legyen…

Méltón a Szovjetúnió egyik leghíresebb regénye. Én Szvetlana Alekszijevics: Fiúk cinkkoporsóban című mestermunkájában találtam rá, az afganisztáni beavatkozásban részt vett egyes szovjet tisztek kedvenc könyve volt. De ezt olvasta a híres amputált lábú vadászpilóta, Mareszjev is a kórházi lábadozása során (Polevoj: Egy igaz ember).
Az „akarat diadala” szovjet verziója.
Csak azért 4,5 csillag mert szegény Pavka (a főhős) a rossz oldalon állt…

Kimondottan tetszett ez a könyv, főleg az eleje, nagyon magával ragadó volt a főhős buzgósága, tenni akarása, tettre készsége, de elsősorban a csatajeleneteknél, nem pedig a pártbeszédek és egyéb maszlagok tekintetében. Nagyon tetszett, ahogy az író a Pavel és Artyom közötti testvéri kapcsolatot leírja. A könyv vége egy kissé furcsa volt, nem ilyen végkifejletre számítottam, egy kicsi űrt hagyott maga után a történet. De mindenesetre nem rossz olvasmány.