Földünk mulandó teremtményei közül egyedül az ember számára okoz gondot a halál. Az ember a születés, a fiatalság, a nemi érés, a betegség, az öregség és a halál dolgában osztozik az állatokkal, de valamennyi élőlénytől eltérően csak ő tudja, hogy meg fog halni. A halálra vonatkozó felfogás, illetve az embereknek az elmúláshoz való viszonya minduntalan változik, többek között a várható élettartam hosszától és az individualizáció szintjétől függően. A modern felfogású esszé legérdekesebb mozzanata talán annak az ellentmondásosnak tűnő helyzetnek a leírása, hogy a mai modern társadalmakban a halálra készülők hamar elmagányosodnak, hamar felbomlik a kapocs köztük és szeretteik között.
Norbert Elias német szociológus (1897-1990). 1933-ban Hitler elől Párizsba, majd Angliába emigrál. Fő művét – Über den Prozess der Zivilisation (A civilizáció folyamata, Bp., Gondolat, 1987) – 1937–1939-ben írja, ám csak 1969-ben válik ismertté világszerte. Ezt követően alakul… (tovább)
A haldoklók magányossága 17 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Helikon Huszonegy Helikon
Enciklopédia 3
Most olvassa 1
Várólistára tette 16
Kívánságlistára tette 12
Kiemelt értékelések
A halál borzasztó… míg meg nem tapasztalod.
Az ilyen könyvek (történelmi, kultúrtörténeti, és -antropológiai, valamint szociális irányokból közelít) nagyszerűségét abban látom, hogy lehetőséget adnak, képesek egy párbeszéd elindítására, amely közelebb, szem elé hozza a halált, haldoklást, idő előtt. Ennek a témának is legalább ugyanakkora fontossággal kellene szerepelnie, napirenden lennie, mint az élet bármely területéről kiragadott kérdéskörnek – ugyanis a haldokló is ember, telve érzelmekkel, félelmekkel, és „igényli” az utolsó átváltozásig tartó, őszinte figyelmet, törődést, szeretetet. A halál meghatározó mivoltát képtelenség kikerülni, ahhoz kb. Jézus szintű egyéniségként kellene megszületni – ami talán adott is minden újszülött számára… de ez már egy másik téma lenne.
A halál nem borzasztó… csak más. Az elképzelhetetlen erős szorongást, félelmet ébreszthet bárkiben; amit nem lehet megragadni, ésszel magyarázni, az perifériára szorulhat, saját megmagyarázhatatlansága miatt – és pont ez a perifériára szorulás fogja okozni később azt a bizonyos sokkot, amikor eljön az ideje, és csak a tanácstalanság „segít”.
A kikerülhetetlent kár is kerülgetni, elrejteni, attól még ugyanott fog állni, és előtte részesíteni fog a haldoklásban – legyen is az bármilyen hosszú, egy pillanat, vagy napokig tartó, de minden esetben egy örökkévalóságnak fog tűnni. És ezekre az utolsó alkalmakra kell leginkább felkészülni, felkészíteni a távozót, és a kísérőt, amelyhez a megfelelő alapot az ilyen fajta könyvek jelenléte már megadhatja.
A haldoklás borzasztó, amennyiben nem kerekedik felül a szeretet az elmúlástól való félelmen.
A halál nem borzasztó. Az emberek teszik azzá, azzal, hogy figyelmen kívül hagyják, mintha nem létezne és nem kellene mindenkinek meghalnia egyszer. Ha ezzel megtanulnánk szembenézni és nem csak a fiatalság örökkévalóságát ajnározná ez a társadalom, akkor a véget is sokkal könnyebb lenne megélni. Segíthetünk azzal, hogy őszintén beszélgetünk róla már gyermekkorban, majd ha van a családban idős rokon, akkor velük is, mert a halál egy örök misztérium, ami velünk is meg fog történni, és nem lenne rossz rá felkészülni időben, hogy méltósággal állhassunk elé, ha elérkezik az ideje.
A könyv kis rövid összefoglaló a halálról, de Yalom egzisztencialista könyveiben sokkal szebben és teljesebben ki van fejtve a téma minden aspektusa, ha valakit érdekelne mélyebben is a téma!
Vegyes érzelmeim vannak, ugyanis ezt a témát sokkal jobban és mélyebben kifejtve Yalomtól már olvastam. Zavart benne az, hogy a mostani civilizációt folyamatosan próbálja a piedesztálra emelni, utána meg visszakozik. Bírál egy másik könyvet, hogy elfogult az egyik irányba, de közben ő is az a másikba. Próbálja összehasonlítani a szexualitás és a halál viszonyát (tabunak számított mindkettő), de míg a szexualitás remekül beilleszthető a fogyasztói társadalomba a szexuális „forradalom” megtörténte után, addig ez a halállal nem tehető meg. Ugyanis az az ember, aki szembe néz a halállal, a megsemmisüléssel, az képes lesz autentikus életet élni, és megszűnik kényszeres fogyasztónak és munkamániásnak lenni. Ugyanez lenne a helyzet, ha a szeretet forradalma jönne létre, de ez egy másik kérdés.
Figyelmet kívánó, de gyorsan kiolvasható könyv ez, amit véleményem szerint jócskán alulértékelnek itt. Ennek oka is könnyen átlátható: sokakat zavar, sőt elfogadhatatlannak tartják azt a szellemiséget, miszerint „a halál után nincs semmi”, hogy a halál a totális, végleges megsemmisülés. Pedig a könyvhöz Polcz Alaine írt előszót, aki szintén hívő lélek volt, ő mégis elismerte az esszé érdemeit.
Nos, nekem kifejezetten tetszett, ahogy végigvezet a történelmen, összeveti egymással a különféle társadalmi berendezkedéseket a halálhoz és haldokláshoz való viszonyukban, és az irodalmi példák is élvezetesek voltak. Egyén és társadalom kapcsolata, halálfélelem és haldoklástól való félelem (szenvedés) közötti különbség is kifejezésre jut, és egyáltalán nem kidolgozatlan, hanem érezhetően nagyon is átgondolt minden sora. Nem igaz, hogy nem ad válaszokat, hiszen nem is ez a célja, – ellenben olyan kérdéseket vet fel, amelyeket mindenkinek magának kell megválaszolnia.
Kitűnő munka.
Kissé elnagyolt, néhol túl magába bonyolódó (és ezzel nem sokat mondó), de alapvetően amiről szól, az érdekes. Rávilágít például annak az okára, hogy manapság miért fél az ember annyira a haláltól, és felvázolja az elmúláshoz való hozzáállásunkat, hogyan alakult a történelem során. Ami hiányzott: a válaszok. Jó problémafelvetés, de hiányos kidolgozás. Vagy pont ez volt a cél? Mindenesetre igazolta azt a régi bölcsességet, hogy az ember bárki más halálán túl tudja magát tenni (mert kénytelen, ha tovább akar létezni a földi létben), de a sajátját talán még élete utolsó pillanatában sem képes elfogadni, feldolgozni.
Ja, és aki hívő, az nem fog maradéktalanul egyet érteni az író felvetéseivel, és ne mondja senki, hogy nem szóltam előre.
Népszerű idézetek
A halál az élők problémája. A halottaknak nincsenek gondjaik. Földünk számos halandó teremtménye közül egyedül az ember számára jelent problémát az elmúlás. Az ember a születés, a fiatalság, a nemi érés, a betegség, az öregség és a halál dolgában osztozik az állatokkal, de minden más élőlénytől eltérően csak ő tudja, hogy meg fog halni, csak ő képes előre látni a véget. […]
9. oldal, Első fejezet (Helikon, 2000)
Nemcsak egy haldokló, vagy mondjuk, egy gyászoló jelenlétében fogynak ki az emberek a szavakból, s veszítik el azt a spontaneitást, amellyel válsághelyzetben lévő társaik iránt kifejezhetnék együttérzésüket. Ez a jelenség sokszor megfigyelhető a civilizációs folyamat mostani szintjén, amikor valakinek az önkontroll elvesztése nélkül kifejezésre kellene juttatnia nagyfokú együttérzését.
33. oldal, Hetedik fejezet (Helikon, 2000)
A halál módja nem utolsósorban attól is függ, hogy van-e és mennyire van egy embernek lehetősége célokat kitűzni az életében, és azokat elérni, feladatokat szabni magának, és azokat teljesíteni. Attól függ, úgy érzi-e és mennyire érzi úgy a haldokló, hogy az élete teljes, értelmes, vagy éppen beteljesületlen és értelmetlen volt.
72. oldal
A magányosság fogalma meglehetősen széles sávon értelmezhető. Vonatkozhat azokra, akiknek szeretetigényét oly hamar megsértették és megzavarták, hogy később szinte képtelenek ezt az igényüket másokkal szemben érvényesíteni anélkül, hogy ne érezzék a korábban kapott ütéseket, ne éreznék azt a fájdalmat, amelyet ez az igény egykor számukra okozott. Az ilyen módon érintett emberek gyakran akaratlanul is megvonják érzelmeiket másoktól. Ez a magányosság egyik formája. A másik, szűkebb értelemben vett szociális formája akkor következik be, ha valaki olyan helyen él vagy olyan helyzetben van, amely nem teszi lehetővé, hogy olyasfajta emberekkel találkozzon, amilyenekre érzése szerint neki szüksége lenne. Ebben és sok más hasonló esetben a magányosság fogalma arra az emberre vonatkozik, aki ilyen vagy olyan okból egyedül marad. Élhet emberek között, de azok érzelmileg nem jelentenek számára semmit. […] A magányosság fogalma vonatkozhat arra az emberre is, aki úgy él mások között, hogy a többiek számára ő semmit sem jelent, mindegy nekik, létezik-e még, vagy sem, mert lerombolták a közte és a köztük lévő utolsó érzelmi hidat is.
74-75. oldal
Az ilyen intenzíven pacifikált társadalmakban, ahol az együttélés a társadalom valamennyi tagjától megköveteli az összes vulkánszerű ösztönimpulzus minden oldalú és egyenletesen intenzív ellenőrzését, a vad érzelmi kitörések állandó elfojtását, ennek ellenére mégiscsak vannak a személyiségstruktúráknak bizonyos közös vonásai is, amelyek túlmutatnak a réteg- és csoportspecifikus különbségeken, s amelyek csak akkor mutatkoznak meg igazán, ha összehasonlítjuk őket a civilizáció más fokán élő társadalmakban tapasztalhatókkal. E közös vonások közé tartozik az egyes személy viszonylag magas szintű individualizálódása, az összes erős érzelmi és ösztönimpulzus viszonylag nagyfokú, minden oldalú és egyenletes visszaszorítása, valamint az elmagányosodási tendencia, amely az eddig ismert minták szerint ezekkel a struktúrákkal szorosan együtt jár.
Ez a tendencia a haldoklóknál is érezhető. Lehet, hogy rezignáltan megadják magukat neki, lehet, hogy éppen haláluk előtt próbálják meg még egyszer áttörni a falat. Akárhogy tegyenek is, nagyobb szükségük van, mint valaha bármikor, arra az érzésre, hogy még mindig jelentenek valamit másoknak. […]
67. oldal, Tizennegyedik fejezet (Helikon, 2000)
A társadalmi fejlődés korábbi szintjein az emberek a társadalmi-átársas élet teljes körében, ideértve a beszédet, a gondolkodást és a költészetet is, kevésbé voltak visszafogottak. A bennünk és társainkban működő cenzor más alakot öltött. E különbséget szemléltetheti egy viszonylag kései korból, a 17. századból származó vers. Szerzője Christian Hofmann von Hofmannswaldau, sziléziai költő, a címe pedig: „A szépség múlandósága”.
„Hideg kezével majd a sápatag halál
Megsimogatja feszes kebledet hanyagul,
Ajkad kedves korállja akkor megfakul,
Vállad forró havára hideg por szitál.
Szemed villámtüze / karodnak ereje
Kicsorbul, megpuhul / ha érintése éri /
Hajad / mely most a színarany színét idézi /
Mint holmi szőrcsomó, ritkul, hull kifele.
A szépformájú láb / mozgásod szendesége
Részint porrá leszen / részint a semmi része /
Nem hódol mennyei pompádnak senki többé.
Mindez és több is ennél elpusztul mindörökké.”
(Eörsi István fordítása)
29. oldal, Hatodik fejezet (Helikon, 2000)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Malcolm Gladwell: A kutya szemszögéből és egyéb ritka nézőpontokból 79% ·
Összehasonlítás - Oliver Sacks: Hála 94% ·
Összehasonlítás - Malcolm Gladwell: Kivételesek 92% ·
Összehasonlítás - Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! / Logoterápia dióhéjban 91% ·
Összehasonlítás - Byung-Chul Han: A rítus eltűnése 89% ·
Összehasonlítás - Mark Fisher: Kapitalista realizmus 91% ·
Összehasonlítás - Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre! 90% ·
Összehasonlítás - Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz ·
Összehasonlítás - T. S. Eliot: Egy keresztény társadalom eszméje ·
Összehasonlítás - Joanna Williams: Nők vs. feminizmus ·
Összehasonlítás