Délidő 91% 68 csillagozás

-Sajnálom, kicsikém! Annyira sajnálom! Micsoda borzasztó dolog! Szegény Roy! Szegény Roy! Haszontalan volt ugyan, mint bikán a tőgy, de nem ilyen halált érdemelt.
-Mama!
-Azok akik azt mondják, hogy halottról jót vagy semmit, egyszerűen képmutatók, és biztos lehetsz benne, hogy ők is rosszat gondolnak róla.

– […] Hogy jutott eszébe Carlynak rózsákat hozni?
– Hát… Nos, nem tudok valami sokat a hétéves kislányokról, azt pedig még úgysem tudom, hogy ez a hétéves a babákat vagy a focit szereti-e. Az is lehetséges, hogy maga az édességet ellenzők táborába tartozik, így a cukrot is elvetettem. Aztán arra gondoltam, hogy küldtem virágot, és talán ő is örülne, ha kapna pár szálat. Talán gond?
– Nem, dehogyis. Csak bonyolítom egy kicsit a dolgokat. Igazán kedves gesztus volt. Soha nem fogja elfelejteni. Egy lány soha nem felejti el, amikor az első virágait kapja egy férfitól.
– De azért nem kell elvennem feleségül, ugye?
– Nem, még vagy húsz évig.

– Jó emberismerő vagyok. A foglalkozásommal jár.
– Mert bártulajdonos?
– Nem, még korábbról. Pincér voltam és taxiztam. Két olyan szakma, ahol az ember mindenféle típussal találkozik, és ahol gyorsan megtanulja kiismerni őket.
– Egy taxis, aki pincérkedik.
– Vagy egy pincér, aki taxizik. Csak nézőpont kérdése. – Odanyúlt, hátrasimított egy fürtöt a nő füle mögé, és meglökte az ezüstfüggőt. A gesztus annyira sima és nemtörődöm volt, hogy Phoebe elcsodálkozott a hirtelen támadt bensőséges érzésen, amit kiváltott.
– Könnyű zsonglőrködni az idővel mind a két szakmában – folytatta a férfi –, és arra gondoltam, eleget tudok félretenni ahhoz, hogy megnyissam a magam bárját.
– És meg is tette, beteljesítve ezzel az amerikai álmot.
– Még csak a közelében sem jár, mármint az amerikai álom oké, de a pincérkedéssel és taxizással nem kerestem annyit, hogy megnyissam a Slam Duncot.
– Akkor hogyan? Bankot rabolt, kábítószerrel kereskedett, vagy magát árulta?
– Mindegyik életrevaló ötlet, de nem. Nyertem a lottón.

53. oldal

Besétált a parkolóba, odakiáltott az őrnek.
– Mi újság, Lester?
– Semmi különös, főnök. Jó estét, asszonyom!
Bankjegy vándorolt egyik kézből a másikba, olyan simán, hogy Phoebe majdnem észre sem vette. Aztán csak állt, és tátott szájjal bámulta a csillogó fehér Porschét.
– Sajnos, biciklikormánnyal nem szolgálhatok – vont vállat Duncan, és elvigyorodott, ahogy kinyitotta előtte az ajtót.
– Kénytelen vagyok beismerni, ez lényegesen kényelmesebb lesz, mint a busz… vagy Johnnie Porter Schwinnje.
– Szereti a kocsikat?
– Ha ezt néhány órával ezelőtt kérdezi, jó pár okot felsorolhattam volna, hogy a kocsik és én miért nem vagyunk beszélő viszonyban momentán. – Phoebe megsimogatta a vajszínű bőrülést. – De ezt a kocsit máris megkedveltem.

– Nem tudom, mit kaptál a kórházban, ezért inkább lehagytam a menüről az alkoholt. Teát kapsz, és saját speciális, monoklieltüntető receptemet – egy zacskó fagyasztott borsót.
Phoebe megtorpant.
– Te teát főztél?
– Nem szereted a teát?
– Dehogynem. Teát főztél, és tálcán, csodaszép teáskannában szolgáltad fel. – Phoebe felemelte az ép kezét. – Meg vagyok hatva. Mindjárt sírva fakadok megint, mert teát készítettél nekem, és eszedbe jutott, hogy fagyasztott borsót hozz a szememre.
– Még jó, hogy sütit nem sütöttem.
– Tudsz? – kérdezte Phoebe, miközben felkapta a jeges zacskót, és az arcához szorította.
– Fogalmam sincs. Nem számít. Abban viszont nem voltam biztos, hogy tudsz-e rágni azzal az állkapoccsal. Hogy van?
Phoebe lassan visszaballagott a kerevethez, és újra leült.
– Sztoikus legyek vagy őszinte?
– Az őszinteségre szavazok.
– Rohadtul fáj, úgy van. Azt hiszem, nincs a testemen egy négyzetcentiméternyi hely sem, amelyik ne fájna rohadtul. Ezen most mosolyogsz?
A mosoly nem hervadt le a férfi arcáról.
– Hogy fáj? Nem. De hogy bosszankodsz miatta, azon igen. Jó látni, hogy képes vagy indulatokra.

– Honnan tudta, hogy éppen süteményt sütök? – kérdezte Essie, mire a férfi mosolya vigyorrá szélesedett.
– Milyen fajtát?
– Csokis kekszet.
– Ne mondja, tényleg? Egészen az elejétől? Milyen szerencse, hogy erre jártam, így most rendelkezésére áll egy kóstoló.
– Akkor kezdjük máris ezzel.
[…]
– Olyan illatok vannak itt, mint a mennyországban.
– Van még néhány meleg darab a sütőben. Kér hozzá kávét vagy tejet?
– Csokis süti és tej? Hajlandó lennék még egyszer végigszenvedni az iskolát, ha tanítás után magához jöhetnék haza, és csokis sütit kapnék tejjel.
Essie örömében elpirult.
– Maga igazi charmeur, igaz?
[…] Felkapott egy sütit és beleharapott. A fenséges íz elfeledtetett vele minden mást.
– Istenem! Jöjjön hozzám feleségül!
Az asszony kuncogott.
– Ha egy nő megkaphatja magát egy sütiért, csodálkozom, hogy Georgia állam pékségei nem túlóráznak éjjel-nappal. – Átnyúlt a férfi előtt, és maga is kivett egy sütit. Szeme felcsillant. – De ez tényleg átkozottul finom.
– Ha nagyon szépen kérek, ad néhányat elvinni? Hogyan is ehetnék ezek után Chips Ahoy kekszet?
– Biztos vagyok benne, hogy meg tudok menteni néhányat magának.

– Ezt minek hívják?
Essie rámeredt a hosszú, halvány színekből összeállított futóra, amelyet ő készített az ebédlőasztalra.
– Futónak.
– Futó. Értem. Szóval, ha készítene egy ugyanilyet, és el akarná adni, mennyit kérne érte?
– Ó, várjon! – Ki kellett számolnia. Évekkel ezelőtt már készített egy hasonlót az egyik vásárlójának, néhány rövidebb darabbal együtt. Mivel számológép nem állt a rendelkezésére, igyekezett legjobb tudása szerint megbecsülni az árat.
Duncan biccentett, és maga is számolni kezdett.
– Én tizenöt százalékkal többet tudnék érte fizetni, és még akkor is szép hasznom maradna rajta.
Az asszony arca előbb elfehéredett, aztán kipirult.
– Tizenöt százalékkal többet? – Lekapta a futót az asztalról. – Akarja most rögtön? Becsomagolhatom, ha kéri.

– Kissé megviseltnek látszol, barátom.
– Úgy is érzem magam.
– Nem is csoda az után a töménytelen ital után, amelyet tegnap éjjel lecsurgattál a torkodon nagy önsajnálatodban.
– Akkor jólesett. Mit keresel itt?
– A megbeszélésünkre jöttem.
– Megbeszélésünk volna?
Phin a fejét csóválva indult fel a lépcsőn.
– Tudhattam volna, hogy elfelejted. Túlságosan lefoglalt, hogy ír whiskyt iszogass és a Danny Boyt énekeld.
– Nem énekeltem a Danny Boyt. – Az ég szerelmére!
– Nem tudnám biztosra mondani. Azok az ír dalok nekem mind egyformának hangzanak.

23. oldal

– Mindig így megbízik az idegenekben?
– Nem. Talán. Ezen még gondolkodnom kell. – Elfordult kissé, így térdük barátságosan összekoccant. Halk, suhogó hang hallatszott, ahogy a vászon a vászonnal találkozott. – Elég volt magára néznem, és azonnal az jutott eszembe, valaki, aki tudja, mi a dolga és mit akar tenni… egy igazi vonzó nő, aki tudja, mit kell tennie. Ezért aztán szerettem volna újra találkozni magával, talán azért is, hogy kitaláljam, miért nem tudok szabadulni a képétől. Tudom, hogy okos – ez is pluszpontot jelent –, és nem csak azért, amiért tett, hanem azért is, mert hadnagy, pedig olyan fiatalnak látszik hozzá.
– Harminchárom vagyok. Az nem olyan fiatal.
– Harminchárom? Én is. Mikor van a születésnapja?
– Augusztusban.
– Az enyém novemberben. Egy idősebb nő! – csóválta a fejét. – Most aztán tényleg elvesztem. Az idősebb nők annyira szexisek!

52. oldal

– Semmi utazás, semmi flancos kocsi?
– Volt utazás is, flancos kocsi is. Mindegy, hogyan tudta…
– Nem, nem. Van még egy kérdés, amely szinte adja magát. Tudom, hogy durva, de muszáj megkérdeznem. Mennyit nyert?
– Százharmincnyolc milliót.
Phoebe kis híján megfulladt a perectől. A férfi barátságosan hátba veregette.
– Jézusom!
– Igen, én is pontosan ezt mondtam. Kér még egy sört?