PetePite 83% 204 csillagozás

Mivel Nógrádi Gábor atyai jó barátom, példaképem és kedvenc íróim egyike, így elfogultságot kell bejelentenem. A PetePite máris klasszikus olvasmány, könnyed, szórakoztató, kacagtató történet. Nem olvas a gyerek? PetePitét neki, és rá fog kapni – hacsak nem kőfejű szegény.

Be kell ismernem, nem nagyon ismertem korábban Nógrádi Gábor nevét, azonban arra vetemedtem, hogy szeretném végigrágni magam a Nagy Könyv listán, így került kezembe ez a könyv is.

Kellemeset csalódtam. Noha voltak kétségeim, hogy mennyire hiteles a könyv, a mai korban nem feltétlenül állja meg a helyét, ha a valószerűségére gondolok, hiszen teljesen máshogy viselkednek a mai gyermekek és a mai szülők, mint 20 évvel ezelőtt. Nem vagyok benne biztos, hogy egy mai szülő bele tudná úgy élni magát a gyermeke mindennapjaiba, mint Ádám.

Alapvetően szerintem az ötlet egész jó, és a kivitelezés is igazán humorosra sikeredett. Voltak mozzanatok, amivel nem értek egyet, például hogy mindenáron helyettesíteni kell az anyát. Nem tetszett, hogy Ádám be akarta szorítani a családba Annamáriát, csak mert muszáj, és nem tetszett a lezárás sem, amit túl hirtelennek és semmiből jövőnek éreztem.

Érdekes volt, ahogy próbálták helyettesíteni egymást, humoros szituációkat szült a helyzet, és örültem, hogy mindketten tanultak a dologból, ez volt az egész lényege.

Nem volt ez rossz, eltekintve a számomra feleslegesnek tűnő eseményektől. Jókat nevettem, elérte, hogy ne tudjam lerakni, élvezhető volt!

Ó, hogy ez mennyire jó volt!
Végre egy könyv, amit nem lehetett letenni, amikor leszálltam a buszról, hanem inkább neki kellett sétálni az oszlopnak, el kellett mulasztani a köszönést a szomszédnak, nem lehetett a kutyával sem játszani, főzni és takarítani meg főleg nem, amíg a végére nem értem.
Nem azért, mert soha senki által nem látott és nem hallott dolgokat vetett papírra a szerző, hanem pont azért, mert mindenki – ebben szinte biztos vagyok, hogy mindenki – gondolt már arra gyerekként, hogy milyen jó lenne felnőttnek lenni, és fordítva. Érdekes, hogy minden nézőpontból a másiknak könnyebb… és ezzel már túl is léptem a gyerek-felnőtt párosításon, mert azt hiszem, ez úgy általában is igaz: könnyebb a szomszédnak, a munkatársnak, a sógornak, az anyósnak. Hát nem. Csak más.
És ha bárki ebben kételkedne egy pillanatig is, vegye kézbe ezt a kis könyvecskét, és merüljön el benne pár órára. Megéri!

Atyaég, de rég olvastam, mármint ahhoz képest, hogy felnőttként… És most megláttam itt Molyon. :) Nagy ifjúsági irodalom-rajongó vagyok, ahogy a sci-fit és a science fantasy-t is szeretem, és amikor ez a kettő összeér, az nálam extra bónuszpontokat dob. :D Az elképzelés ebben a sztoriban végtelenül ötletes volt, tetszett a „testcsere” spoiler, ahogy próbáltak helytállni a másik bőrében. Ami nálam kicsit rontott az élményen, az a bekerülő szerelmi szál volt, szerintem az már nem kellett volna, vagy nem ennyire intenzíven. De aranyos volt, akár többször olvasós, és felnőtt fejjel is élvezhető a gyerekeknek szóló mondanivaló, nem szájbarágós, hanem könnyed stílusban nyomja oda nekünk az életbölcsességeket. Bátran ajánlom mindenkinek, aki… nem, nincs kivétel. Mindenkinek. :D Jó olvasást!

Annak idején nagyon nagy dolognak tartottam, mikor az iskolán keresztül rendelhettünk könyveket Nógráditól, és mindenkinek névre szóló matrica volt az elejébe ragasztva az író aláírásával. Azóta is csak tőle van dedikált könyvem. :)

A Hogyan neveljünk? könyvét olvastam még, és azt nagyon szerettem akkor, és később is. A PetePite már általánosban várólistás volt, de lehet jobb lett volna akkor olvasni.

Maga a sztori szerintem aranyos, humoros, de így felnőtt fejjel azt hiszem nem az igazi.
Többször éreztem, hogy a kb. szüleim korabeli iskolás éveket, viselkedést és beszédet próbálja elegyíteni a mai kor gyerekeinek szlengjével és vélt viselkedésével – sikertelenül. Valahogy az volt az érzésem, hogy a régi korok iskolás évei kerültek elém, amiről szüleim, nagyszüleim meséltek, vagy régi tv filmekben láthattam, de ez nem a mai, még csak nem is a 2000 évek világa. A beszédstílus meg főleg… Lehet biztos én nem voltam menő, de sosem beszéltem így.

Más részről kicsit megakadtam az „apának szüksége van nőre” részen. Értem én, nem vagy nemcsak szexuális értelmet akart neki tulajdonítani, de ettől még úgy éreztem, hogy a nő tulajdonképpen egy szükséglet, egy dolog.

Arról már ne is beszéljek, hogy egy elvesztett szülőt nem lehet pótolni! Ne is akarja senki… Meg lehet próbálni „helyettesíteni”, de ne akarjunk új anyukát.

Ezektől függetlenül szórakoztató volt, gyerek fejjel biztosan jobban élveztem volna, és talán a végét sem érzem ennyire összecsapottnak és hirtelen jöttnek. Semmi előjel nélkül csak úgy beledurrantottunk a közepébe végszónak. Hááát…

Azért aranyos, vicces történet, általános iskolás gyerkőcöknek biztosan jobban fekszik.
Nem volt ez rossz, csak túl jó se. :)

Amikor kisebb voltam, minden hétvégén Disney családi filmeket vetítettek a tévében. Mindenféle témában, és mindet imádtam: A fránya macska, Az egymillió dolláros kacsa, A nagy vörös kutya… és még sorolhatnám. Ezek nem az újhullámos időszak, hanem a hatvanas-hetvenes évek Disney-jei: old school szereplők (szinte minden filmben ugyanazok), grízes kép, nosztalgikus hangulat. Az egyik ilyen kedvencemben (Bolondos péntek) cserél szerepet/testet anya és lánya, hogy aztán egy varázslatos történetben megtanulják értékelni a másikat és persze magukat. A film a kétezres évek elején remake-et is kapott (Nem férek a bőrödbe) Jamie Lee Curtis és Lindsay Lohan főszereplésével, de hiába az akkor népszerű szereposztás, abból a filmből hiányzott valami: a lelke.
Na, ez a könyv is hasonló alapról építkezik – már ami a történetet illeti. Szintén a kétezres évek elején járunk (volt valami a levegőben?), és egy apa-fiú pároson a sor, hogy megtapasztalják, hogy nem is olyan egyszerű a másik bőrében lenni. Mindezt pont olyan rövid terjedelemben, hogy a két kísérlet közti inkubációs időt kitöltse. Eleinte zavart az író poénkodó stílusa, de vagy én szoktam hozzá a későbbiekben, vagy nem volt olyan erőltetett a folytatásban, mindenesetre tetszett. Hozta azt a tipikus családról-szóló-ifjúsági-történet-hangulatot, ami felelevenítette az említett régi film és az általános iskolás olvasmányok jól eső nosztalgiáját. Maga a történet nem sok előre nem látható fordulatot rejtegetett, de felnőttként ezt nem is rónám fel hibaként. Van itt tanulság, izgalom, móka és szerelmi szál – ez utóbbiból az egyik meglehetősen hirtelen, de annyi baj legyen.
Egy néhány órás kikapcsolódásnak tökéletes, gyerekeknek kifejezetten ajánlott!

Ezt egyszerűen imádtuk. Gyerekeimnek olvastam fel esténként, és úgy kacagtak. Nagyon beletudtuk magunkat élni. Sőt még hangosan olvasva sokkal jobb volt. Hát igen, volt már pár hasonló film, de magyar még nem. De szinte szemünk előtt megjelentek a képek, akár filmre is lehetne vinni. Nem akarták, hogy abba hagyjam. A karakterek is jól el lettek találva, és ami a legfontosabb mennyire máshogy látjuk a világot, mennyire máshogy gondolkodunk felnőttként, pedig mi voltunk gyerekek. A gyerekek viszont még nem voltak felnőttek, így nehezebben látnak, értene meg dolgokat. Ajánlom minden kamasznak, kamaszos szűlőnek, s jobb ha együtt olvasssák, együtt kacagnak rajta. :-)
(Jöhet Az Anyu én vagyok – remélem az is hasonló lesz :-) )

Nagyon tetszett. Filmben is szeretem a hasonló történeteket. Sokat mosolyogtam olvasás közben. Pite eszméletlen. Imádtam azokat a részeket, ahol ő osztogatta az apukáját.

A vége kicsit összecsapott, de amúgy nekem tetszett. Nem éreztem elcsépeltnek a témát, jókat mosolyogtam rajta.

De aranyos kis történet. A vége mondjuk kicsit hirtelen jött, nem csak Kati nénit lepte meg ami történt, engem is. De amúgy tetszett, szeretem az ilyen „testcserés” történeteket.
2000-ben jelent meg először a könyv (ha minden igaz), mikor Pitével kb. egy idős voltam. Kár, hogy kimaradt akkoriban, pedig biztos nagyon szerettem volna akkor is.
Kíváncsi vagyok az anya-lánya verzióra is, az is biztos nagyon jó.