Fehér ​zászlók 6 csillagozás

Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Humanizmus (latin) – az emberek iránti szeretettel, az emberi méltóság tiszteletével áthatott világnézet. Nem tudom, hányadik helyen áll az első bibliai szavak sorában az »emberséges« szó, vagy az embernek a Földön való megjelenését követő hányadik ezredévben mondták ki először, de egy dolog vitathatatlan számomra: az első humánus cselekedet végrehajtója az Úristen volt a paradicsomi kertben, amikor kiűzte a bűnbe esett Ádámot és Évát, s ezáltal megmentette őket az örökké tartó gondtalan és jómódú élet lidércnyomásától… Ami pedig a szentimentális humanizmust illeti, ez a fogalom később keletkezett, ezt is, mint az istent, az embernek találták ki” – írja egy helyütt Nodar Dumbadze.
A grúz író regénye egy börtönben játszódik, ahol hősét, Zazát félreértés folytán néhány hónapig bezárva tartják. A fiatalemberrel együtt mi, olvasók is emberismeretre teszünk szert, bölcsességre, feltöltődünk a keleti mesék hangulatával, humorával, színeivel.

Eredeti cím: თეთრი ბაირაღები

Eredeti megjelenés éve: 1973

>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977
226 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632111990 · Fordította: Jovánovics Miklós

Enciklopédia 4


Kedvencelte 2

Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 13

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Timár_Krisztina IP>!
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

A legnemesebb fajta groteszk komédia.
Ha kifordítom, röhögés a saját nyomorúságunkon és embertársunk nyomorúságán – természetesen vele együtt. Ha befordítom, tragikusan komoly és szeretetteljesen szép.

Klasszikus komédia-alaphelyzet: kilenc ember, különféle társadalmi rétegekből és csoportokból, különféle okokból összezárva egy (amúgy harminc főre tervezett) börtöncellában, vizsgálati fogságban. Van közöttük gyilkos, tolvaj, sikkasztó, erőszaktevő, még ártatlan is. A mindennapi életben oly gondosan őrzött határaik megnyílnak, egyenlővé válnak keserűségben, szorongásban, magányosságban, szenvedésben – pátosszal vagy anélkül. Ezen nem változtat az sem, hogy egyeseket jobban tisztelnek, másokat jobban gyűlölnek, adott esetben kegyetlenül összeverekednek, máskor a legbensőbb titkaikat mondják el egymásnak.
Noé bárkája ez a börtön – ahogy az elbeszélő szürreális látomásában megjelenik a regény elején és végén –, hangsúlyozottan átmeneti hely egy ellenséges külvilágban, ahol mindenki a tárgyalását, az ítéletét várja. Persze szinte mindenki reménykedik az enyhe ítéletben, sőt a felmentésben, némelyek a csodában is.

Állandóak a bibliai felhangok, idézik a Tízparancsolatot, az evangéliumokat, és még a legnagyobb bűnös is megjelenhet keresztre feszített Krisztusként, a legöregebb rab pedig úgy prédikál a többieknek, hogy Aljosa Karamazov se jobban.
Állandó a szürrealitás, az elbeszélő egyszerre valószerű és jelképes látomásaiban – és azokon kívül is, hiszen minél tovább élnek a foglyok a külvilágtól elzárva, annál jobban felerősödik bennük az irracionalitás érzete; az, hogy az ő világukban a külső, észelvű, „egészséges” világ szabályai nem érvényesek.
És állandó a hol fekete, hol „világosabb” humor, amelytől az ember az arcára borítja a könyvet, percekig röhög, és a könnye kicsordul. Pillanatok alatt tud a regény a lehető legmélyebb komorságról átváltani komédiára, és bizony fordítva is – ami komédiának indul, könnyen tragédiába fordulhat.
Ez a három (hit, szürrealitás, komikum) pedig olyan szorosan fonódik össze, ahogy csak a legnagyobb mesterek tudják őket összefonni.
Itt minden megtörténhet.
Még a csoda is.
Csak nem feltétlenül azzal, akivel kellene.

Barátaim az Úrban, akik szeretitek a Csontbrigádot, esetleg a Holt lelkeket és/vagy az Éjjeli menedékhelyet* – ne hagyjátok Dumbadzét ilyen olvasatlanul!

* De az sem hátrány, ha Mariam Petroszjant vagy Dosztojevszkijt szeretitek.

SteelCurtain >!
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Kincset találni akkor is remek érzés ha előtte már mások is rábukkantak az aranyra. Dumbadze regényét eddig négyen értékelték itt a molyon. A csillagok átlaga meglehetősen kerek: öt. Fondorlatos módon tőlem is ennyit kap. És az egyik értékelő szerint ez még nem is a legjobb Dumbadze regény. Egy börtöncellában játszódik a mű, de a szereplők elbeszélései révén időben és térben kitágul a horizont egész Grúziára. Lassan lehámlik mindenkiről a rabok egyforma álarca, s meztelen lélekkel mutatkoznak társaik előtt. Olyan sírós-röhögős hangulatú regény. Olykor csak röhögős, máskor csak sírós. Aztán ahogy közeledünk a befejezéshez, egyre ritkább a nevetnivaló, a hangulat egyre komorabb, s nemcsak a vádlott, de az olvasó is szorongása is egyre elviselhetetlenebb. De Dumbadze még ezekben a pillanatokban is bármikor képes nevetésre ingerelni félelmetesen groteszk humorával. Lassan még a könyvön végig csordogáló hit is kiszivárog a lapok közül. Hisszük, hogy megtörténhet a csoda, s az ártatlant felmentik. Csoda?

3 hozzászólás
GTM P>!
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Emberek, itt a Molyon, meg ott a nagyvilágban! Miért nem olvassátok ezt a könyvet? Ne hagyjátok parlagon, helyesebben polcon heverni elhagyatottan! Nem érdemli meg! Nagyszerű írás.
Dumbadze meg zseniális író. Néhány vonással rajzol meg életszerű karaktereket, mestere az iróniának, és folyamatosan megnevettet. Közben meg összeszorul a torok, vagy kicsordul a könny, kinek-kinek egyénisége szerint. De nem a szentimentalizmus csalja elő a könnyeket, hanem a valódi megrendülés. Van itt minden: drámaiság, líraiság és persze filozofikus gondolatok is, sok-sok humorral tálalva. Ráadásul könnyen, gyorsan olvasható. Nem tudok többet mondani, csak elspolierezném. Olvassátok a három előttem értékelőt! Minden fontosat elmondanak. Én inkább idemásolom @Timár_Krisztina felhívását. Bizonyára nem haragszik meg érte:

„Barátaim az Úrban, akik szeretitek a Csontbrigádot, esetleg a Holt lelkeket és/vagy az Éjjeli menedékhelyet* – ne hagyjátok Dumbadzét ilyen olvasatlanul!
* De az sem hátrány, ha Mariam Petroszjant vagy Dosztojevszkijt szeretitek.”

3 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Dumbadze méltatatlanul elfeledett zseni – szerintem két kézfejen meg lehetne számolni, hányan olvastuk a Moly közösségéből a magyarul megjelent könyveit, pedig biztosan sokaknak tetszene a humora, remek érzéke a tragikomédiához, enyhén szatirikus, néhol mágikusan realista stílusa. Nekem a Ne félj, Mama! után iszonyatosan magasak voltak az elvárásaim vele szemben, megváltást vártam a soron következő regényétől – de a Fehér zászlók kicsit alászaladt ezeknek a nagy reményeknek.

Úgy hiszem, számomra talán a téma és a mű keretei miatt okozott egy nagyon kevéske csalódást ez a történet. Szűk térben és időben, egy börtöncellában üljük végig ezt a kétszáz oldalt, miközben egy szerencsétlen helyzetbe került fiatalember együtt filozofál pár köztörvényessel. Valójában ez az egész nagyon jó – röhögni és sírni is tudunk olvasás közben, akár egy-két oldalon, vagy bekezdésen belül is. A stílus kiváló, sodró lendületű, a könyvből rengeteg érdekességet tudhatunk meg Grúziáról, a jegyzetelésre hajlamos olvasók már csak ezért is imádnák. De számomra hiányzott a főhős megismerése, a valódi jellemébe történő betekintés lehetősége. A börtönben, az őrület határán táncoló emberek remek alapot adnak egy kis filozófiai körversenyre, de mindig felhúztam a szemöldököm, amikor a különböző társadalmi hátterű és korú elítéltek elkezdték ezeket a magasröptű társalgásokat. Az viszont kétségtelen, hogy a sztori tökéletes mozgóképes és színpadi adaptációra, és így rendkívül sikeres is lehet. Ráadásként a végéhez közeledve egyre súlyosabb, komolyabb lesz az egész, ugyan úgy tűnik el belőle a derű és az ártatlanság, ahogy a börtönben egyre régebb óta kétségek között tengődő emberekből – ez igazán erőteljes olvasmányélménnyé teszi.

Igazából nagyon tudom ajánlani mindenkinek a könyvet. Észre sem veszed, és már el is merültél benne, fel sem tűnik a múló idő és az egyre jobban fogyó oldalak… nekem azért nem lett a kedvenc Dumbadze művem, bár ennek megítélése úgyis tökéletesen egyéni kérdés.

Ezüst P>!
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Nem hittem volna, hogy az év maradékában még érhetnek igazán nagy könyves meglepetések, de…mégis. Eleinte, néhány oldal után azt gondoltam, börtönben játszódó könyvön még életemben nem röhögtem ennyit. Aztán meg azt, hogy elég kevés olyan alkotás van, amire feszengés vagy mesterkéltség nélkül azt tudnám mondani, hogy szép. És a végén olyan finoman tolja az ember hátába a kést, egyszersmind fagyasztja az arcára a mosolyt, hogy jobb se kell. Igaz, a csoda azért csak megtörténik. De annak meg ára van.

Korábbi rossz tapasztalatok miatt általában fenntartásaim vannak a főhősökkel szemben, de Zaza megdöbbentően jó arc (ráadásul TÉNYLEG ártatlan). Kezem-lábam összetenném, ha egyszer ilyen fiam lenne.

A mellékszereplők szintén prímák, a cellatársak közül senki nincs idealizálva, viszont még a gyilkos is irigylésre méltó filozófiai értekezéseket vág le az élet nagy kérdéseiről. Lobbanékonyak, de iszonyatosan érzékenyek, az egyik percben majd' agyonverik egymást, a másik percben meg együtt sírnak (!) azzal, akinek éppen a legnagyobb lelki bánata van. Ennyi férfit ennyiszer még életemben nem láttam sírni, valamiért mégsem tűnt az egész sem giccsesnek, sem valóságtól elrugaszkodottnak. Nem tudom, azért működik-e a dolog, mert nagyon jól sikerült a fikció, vagy a grúz (georgiai, pardon) fiúk valóban ilyenek, és az ő lényüket kapta el kiválóan az író, de működik.

Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy a regényből készült-e film, de ha még nem, akkor bárcsak, mert az egész ordít a megfilmesítésért.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

Timár_Krisztina IP>!

– Amit mások megtehetnek helyetted, azt nem lehet dolognak nevezni. A dolog az, ami csak a te számodra létezik, amit csak te végezhetsz el, senki más.
– Például milyen dologra gondol?
– Azokból nem sok van. Az első: családot, gyereket teremteni. A második: letölteni a büntetést a börtönben. A harmadik: a halál.
– Hát a munka, a szolgálat, a futkosás, a gondok, a pénzszerzés, a gyermeknevelés? Maga szerint ez mind nem dolog?
– Még egyszer mondom: mindaz, amit mások el tudnak végezni a te részvételed nélkül, az nem dolog.

156. oldal

Kapcsolódó szócikkek: dolog
2 hozzászólás
Timár_Krisztina IP>!

– Nem az a tolvaj, aki lop, hanem, aki titkolja!
– Mondtam már: én az államtól lopok. Ez más lapra tartozik!
– Mért, az államnak szerinted nincs szüksége pénzre? Vagy talán az állam fejőstehén? Hogy maradhat fenn, amikor a hozzád hasonló paraziták éjjel-nappal szívják a vérit?! Akármi legyek, ha hazudok: bizony én sajnálom az államot!
Nem tudom, mit gondolt ebben a pillanatban Devdariani, de én, becsületszavamra, tényleg sajnáltam az államot, amikor elképzeltem, hogyan szívják a vérét Seregély és a haverjai.

112-113. oldal

4 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!

– Te pedig, Nakasidze, egy széltoló vagy. Ha jogomban állna, szétverném a pofádat.
– Mit tegyünk, tisztelt nyomozó, mind a ketten jogfosztottak vagyunk, egyébként én is örömmel szétverném az ön pofáját!

50. oldal (Kozmosz Könyvek, 1977)

2 hozzászólás
Timár_Krisztina IP>!

Vajon a fecskék miért nem rakják a fészküket a börtönfalakra? Ki tudná megmondani? Talán azért, mert a fecskének – „Krisztus madarának” – fájdalmat okoz az ember – Krisztus testvére – keserű sorsát látni? Vagy azért, mert a börtön kellemetlen, áporodott szagot áraszt? Vagy esetleg amiatt, hogy a börtön folyton-folyvást zúg, mint valami megbolygatott darázsfészek? Netán azért, mert a börtönnek nincsenek állandó lakói, az emberek minduntalan váltják itt egymást, a fecske viszont békés otthonra, családi kényelemre vágyik, szereti megszokni „saját” házának lakóit, és még az arcvonásaikat is megjegyzi magának? Úgy lehet, az is szerepet játszik, hogy a börtönbe nem süt be a nap. Senki, de senki nem tudja, miért nem raknak fészket a fecskék a börtönfalakon…

36-37. oldal

1 hozzászólás
Ákos_Tóth IP>!

Néztem a medvéket, és úgy tűnt, hogy inkább hasonlítanak az emberre, mint a majmok – két lábra álltak, nem volt farkuk, és pontosan úgy itták a limonádét az üvegből, mint a kialvatlan koldus a házunk előtt.

31. oldal (Kozmosz Könyvek, 1977)

GTM P>!

– Maga hisz a vádiratnak, Izidor bácsi?
– Nem tudom. Tolsztoj azt mondta: „Az ördög nem más, mint bukott angyal.” Következésképpen a bukásig az ördög is angyal volt … Én hiszek Tolsztojnak.

98. oldal

Ezüst P>!

– Cseisvili, mi voltál te odakint? – kérdezte az eddig hallgatag Gulojan.
– Mérnök.
– Azonkívül?
– Hát volt még társadalmi megbízatásom is… – Ki tudja, miért, Cseisvili tartózkodott a pontos választól.
– Milyen? – makacskodott Gulojan.
– Agitátor voltam.
– Szóval zászló voltál, aztán fejbe vertek a nyelével, igaz?

74. oldal

Timár_Krisztina IP>!

1921 februárjában a „kormányzósági börtönt” konfistálták [sic!] a bolsevikok, és rendeltetésének, valamint nevének megváltoztatása nélkül átadták a dolgozóknak örök használatra.

21. oldal

1 hozzászólás
Timár_Krisztina IP>!

– Neved?
– Gogol.
A börtönőr gyanakodva néz a cellafelelősre.
– Keresztneved?
– Csicsiko!
– Vezetékneved? – kérdezi ismét a börtönőr.
– Hiszen mondtam már, parancsnok: Gogol!
A börtönőr szeme vérbe borul.
– Itt rohadsz meg a zárkában! – üvölt fel.

25. oldal

4 hozzászólás
Timár_Krisztina IP>!

Seregély aranyhalat fogott! „Eressz el – könyörgött az aranyhalacska –, és én teljesítem minden kívánságodat!” "Nem – felelt a bizalmatlan Seregély –, előbb teljesítsd a kívánságaimat, azután majd elengedlek!" „Rendben van – válaszolta az aranyhalacska –, halljuk a kívánságokat!” És ő sorolta, sorolta egyre… Seregély kívánságai nem ismertek határt. Ha már egyszer elkezdte, nem tudta abbahagyni. Egyik kívánság követte a másikat. Seregély már el is feledkezett az aranyhalacskáról, az meg fogta magát, és egy szép napon megdöglött!

198. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kívánság

Hasonló könyvek címkék alapján

Csabua Amiredzsibi: Az igazságtevő
Bagrat Sinkuba: A hírmondó
Alekszandr Ebanoidze: Házasság imeret módra
Otar Csiladze: Ment egy ember az úton
Otar Csiladze: Vasszínház
Grigol Abasidze: A koronás csábító
Lénárt Éva (szerk.): A tizedik tanú
Istvánovits Márton (szerk.): A király meg a pacsirta
Arcsil Szulakauri: Az aranyhal
Fazil Iszkander: Kecskecsillag