Fehér ​zászlók 3 csillagozás

Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Humanizmus (latin) – az emberek iránti szeretettel, az emberi méltóság tiszteletével áthatott világnézet. Nem tudom, hányadik helyen áll az első bibliai szavak sorában az »emberséges« szó, vagy az embernek a Földön való megjelenését követő hányadik ezredévben mondták ki először, de egy dolog vitathatatlan számomra: az első humánus cselekedet végrehajtója az Úristen volt a paradicsomi kertben, amikor kiűzte a bűnbe esett Ádámot és Évát, s ezáltal megmentette őket az örökké tartó gondtalan és jómódú élet lidércnyomásától… Ami pedig a szentimentális humanizmust illeti, ez a fogalom később keletkezett, ezt is, mint az istent, az embernek találták ki” – írja egy helyütt Nodar Dumbadze.
A grúz író regénye egy börtönben játszódik, ahol hősét, Zazát félreértés folytán néhány hónapig bezárva tartják. A fiatalemberrel együtt mi, olvasók is emberismeretre teszünk szert, bölcsességre, feltöltődünk a keleti mesék hangulatával, humorával, színeivel.

Eredeti cím: თეთრი ბაირაღები

Eredeti megjelenés éve: 1973

>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977
226 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632111990 · Fordította: Jovánovics Miklós

Enciklopédia 3


Kedvencelte 1

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 10

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Timár_Krisztina ISP
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

A legnemesebb fajta groteszk komédia.
Ha kifordítom, röhögés a saját nyomorúságunkon és embertársunk nyomorúságán – természetesen vele együtt. Ha befordítom, tragikusan komoly és szeretetteljesen szép.

Klasszikus komédia-alaphelyzet: kilenc ember, különféle társadalmi rétegekből és csoportokból, különféle okokból összezárva egy (amúgy harminc főre tervezett) börtöncellában, vizsgálati fogságban. Van közöttük gyilkos, tolvaj, sikkasztó, erőszaktevő, még ártatlan is. A mindennapi életben oly gondosan őrzött határaik megnyílnak, egyenlővé válnak keserűségben, szorongásban, magányosságban, szenvedésben – pátosszal vagy anélkül. Ezen nem változtat az sem, hogy egyeseket jobban tisztelnek, másokat jobban gyűlölnek, adott esetben kegyetlenül összeverekednek, máskor a legbensőbb titkaikat mondják el egymásnak.
Noé bárkája ez a börtön – ahogy az elbeszélő szürreális látomásában megjelenik a regény elején és végén –, hangsúlyozottan átmeneti hely egy ellenséges külvilágban, ahol mindenki a tárgyalását, az ítéletét várja. Persze szinte mindenki reménykedik az enyhe ítéletben, sőt a felmentésben, némelyek a csodában is.

Állandóak a bibliai felhangok, idézik a Tízparancsolatot, az evangéliumokat, és még a legnagyobb bűnös is megjelenhet keresztre feszített Krisztusként, a legöregebb rab pedig úgy prédikál a többieknek, hogy Aljosa Karamazov se jobban.
Állandó a szürrealitás, az elbeszélő egyszerre valószerű és jelképes látomásaiban – és azokon kívül is, hiszen minél tovább élnek a foglyok a külvilágtól elzárva, annál jobban felerősödik bennük az irracionalitás érzete; az, hogy az ő világukban a külső, észelvű, „egészséges” világ szabályai nem érvényesek.
És állandó a hol fekete, hol „világosabb” humor, amelytől az ember az arcára borítja a könyvet, percekig röhög, és a könnye kicsordul. Pillanatok alatt tud a regény a lehető legmélyebb komorságról átváltani komédiára, és bizony fordítva is – ami komédiának indul, könnyen tragédiába fordulhat.
Ez a három (hit, szürrealitás, komikum) pedig olyan szorosan fonódik össze, ahogy csak a legnagyobb mesterek tudják őket összefonni.
Itt minden megtörténhet.
Még a csoda is.
Csak nem feltétlenül azzal, akivel kellene.

Barátaim az Úrban, akik szeretitek a Csontbrigádot, esetleg a Holt lelkeket és/vagy az Éjjeli menedékhelyet* – ne hagyjátok Dumbadzét ilyen olvasatlanul!

* De az sem hátrány, ha Mariam Petroszjant vagy Dosztojevszkijt szeretitek.

>!
Ákos_Tóth I
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Dumbadze méltatatlanul elfeledett zseni – szerintem két kézfejen meg lehetne számolni, hányan olvastuk a Moly közösségéből a magyarul megjelent könyveit, pedig biztosan sokaknak tetszene a humora, remek érzéke a tragikomédiához, enyhén szatirikus, néhol mágikusan realista stílusa. Nekem a Ne félj, Mama! után iszonyatosan magasak voltak az elvárásaim vele szemben, megváltást vártam a soron következő regényétől – de a Fehér zászlók kicsit alászaladt ezeknek a nagy reményeknek.

Úgy hiszem, számomra talán a téma és a mű keretei miatt okozott egy nagyon kevéske csalódást ez a történet. Szűk térben és időben, egy börtöncellában üljük végig ezt a kétszáz oldalt, miközben egy szerencsétlen helyzetbe került fiatalember együtt filozofál pár köztörvényessel. Valójában ez az egész nagyon jó – röhögni és sírni is tudunk olvasás közben, akár egy-két oldalon, vagy bekezdésen belül is. A stílus kiváló, sodró lendületű, a könyvből rengeteg érdekességet tudhatunk meg Grúziáról, a jegyzetelésre hajlamos olvasók már csak ezért is imádnák. De számomra hiányzott a főhős megismerése, a valódi jellemébe történő betekintés lehetősége. A börtönben, az őrület határán táncoló emberek remek alapot adnak egy kis filozófiai körversenyre, de mindig felhúztam a szemöldököm, amikor a különböző társadalmi hátterű és korú elítéltek elkezdték ezeket a magasröptű társalgásokat. Az viszont kétségtelen, hogy a sztori tökéletes mozgóképes és színpadi adaptációra, és így rendkívül sikeres is lehet. Ráadásként a végéhez közeledve egyre súlyosabb, komolyabb lesz az egész, ugyan úgy tűnik el belőle a derű és az ártatlanság, ahogy a börtönben egyre régebb óta kétségek között tengődő emberekből – ez igazán erőteljes olvasmányélménnyé teszi.

Igazából nagyon tudom ajánlani mindenkinek a könyvet. Észre sem veszed, és már el is merültél benne, fel sem tűnik a múló idő és az egyre jobban fogyó oldalak… nekem azért nem lett a kedvenc Dumbadze művem, bár ennek megítélése úgyis tökéletesen egyéni kérdés.

>!
Ezüst P
Nodar Dumbadze: Fehér zászlók

Nem hittem volna, hogy az év maradékában még érhetnek igazán nagy könyves meglepetések, de…mégis. Eleinte, néhány oldal után azt gondoltam, börtönben játszódó könyvön még életemben nem röhögtem ennyit. Aztán meg azt, hogy elég kevés olyan alkotás van, amire feszengés vagy mesterkéltség nélkül azt tudnám mondani, hogy szép. És a végén olyan finoman tolja az ember hátába a kést, egyszersmind fagyasztja az arcára a mosolyt, hogy jobb se kell. Igaz, a csoda azért csak megtörténik. De annak meg ára van.

Korábbi rossz tapasztalatok miatt általában fenntartásaim vannak a főhősökkel szemben, de Zaza megdöbbentően jó arc (ráadásul TÉNYLEG ártatlan). Kezem-lábam összetenném, ha egyszer ilyen fiam lenne.

A mellékszereplők szintén prímák, a cellatársak közül senki nincs idealizálva, viszont még a gyilkos is irigylésre méltó filozófiai értekezéseket vág le az élet nagy kérdéseiről. Lobbanékonyak, de iszonyatosan érzékenyek, az egyik percben majd' agyonverik egymást, a másik percben meg együtt sírnak (!) azzal, akinek éppen a legnagyobb lelki bánata van. Ennyi férfit ennyiszer még életemben nem láttam sírni, valamiért mégsem tűnt az egész sem giccsesnek, sem valóságtól elrugaszkodottnak. Nem tudom, azért működik-e a dolog, mert nagyon jól sikerült a fikció, vagy a grúz (georgiai, pardon) fiúk valóban ilyenek, és az ő lényüket kapta el kiválóan az író, de működik.

Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy a regényből készült-e film, de ha még nem, akkor bárcsak, mert az egész ordít a megfilmesítésért.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Timár_Krisztina ISP

– Amit mások megtehetnek helyetted, azt nem lehet dolognak nevezni. A dolog az, ami csak a te számodra létezik, amit csak te végezhetsz el, senki más.
– Például milyen dologra gondol?
– Azokból nem sok van. Az első: családot, gyereket teremteni. A második: letölteni a büntetést a börtönben. A harmadik: a halál.
– Hát a munka, a szolgálat, a futkosás, a gondok, a pénzszerzés, a gyermeknevelés? Maga szerint ez mind nem dolog?
– Még egyszer mondom: mindaz, amit mások el tudnak végezni a te részvételed nélkül, az nem dolog.

156. oldal

Kapcsolódó szócikkek: dolog
2 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

– Nem az a tolvaj, aki lop, hanem, aki titkolja!
– Mondtam már: én az államtól lopok. Ez más lapra tartozik!
– Mért, az államnak szerinted nincs szüksége pénzre? Vagy talán az állam fejőstehén? Hogy maradhat fenn, amikor a hozzád hasonló paraziták éjjel-nappal szívják a vérit?! Akármi legyek, ha hazudok: bizony én sajnálom az államot!
Nem tudom, mit gondolt ebben a pillanatban Devdariani, de én, becsületszavamra, tényleg sajnáltam az államot, amikor elképzeltem, hogyan szívják a vérét Seregély és a haverjai.

112-113. oldal

4 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I

– Te pedig, Nakasidze, egy széltoló vagy. Ha jogomban állna, szétverném a pofádat.
– Mit tegyünk, tisztelt nyomozó, mind a ketten jogfosztottak vagyunk, egyébként én is örömmel szétverném az ön pofáját!

50. oldal (Kozmosz Könyvek, 1977)

2 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

Vajon a fecskék miért nem rakják a fészküket a börtönfalakra? Ki tudná megmondani? Talán azért, mert a fecskének – „Krisztus madarának” – fájdalmat okoz az ember – Krisztus testvére – keserű sorsát látni? Vagy azért, mert a börtön kellemetlen, áporodott szagot áraszt? Vagy esetleg amiatt, hogy a börtön folyton-folyvást zúg, mint valami megbolygatott darázsfészek? Netán azért, mert a börtönnek nincsenek állandó lakói, az emberek minduntalan váltják itt egymást, a fecske viszont békés otthonra, családi kényelemre vágyik, szereti megszokni „saját” házának lakóit, és még az arcvonásaikat is megjegyzi magának? Úgy lehet, az is szerepet játszik, hogy a börtönbe nem süt be a nap. Senki, de senki nem tudja, miért nem raknak fészket a fecskék a börtönfalakon…

36-37. oldal

1 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I

Néztem a medvéket, és úgy tűnt, hogy inkább hasonlítanak az emberre, mint a majmok – két lábra álltak, nem volt farkuk, és pontosan úgy itták a limonádét az üvegből, mint a kialvatlan koldus a házunk előtt.

31. oldal (Kozmosz Könyvek, 1977)

>!
Timár_Krisztina ISP

– Hol vannak a fiai, tiszteletreméltó Noé? Hol van Sém, Khám és Jáfet?
– Te vagy az én fiam, Zaza!
– És hol vannak a vadállatok?
– Mi magunk vagyunk azok.
– Hát a madarak?
– A madarak is mi vagyunk, meg a csúszómászók is… Ne késlekedj hát, fiam, menj bé a bárkába!
Kitárult a fekete ház vasalt ajtaja, és…
…Bémentem a bárkába…

17. oldal

>!
Timár_Krisztina ISP

1921 februárjában a „kormányzósági börtönt” konfistálták [sic!] a bolsevikok, és rendeltetésének, valamint nevének megváltoztatása nélkül átadták a dolgozóknak örök használatra.

21. oldal

1 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

– Neved?
– Gogol.
A börtönőr gyanakodva néz a cellafelelősre.
– Keresztneved?
– Csicsiko!
– Vezetékneved? – kérdezi ismét a börtönőr.
– Hiszen mondtam már, parancsnok: Gogol!
A börtönőr szeme vérbe borul.
– Itt rohadsz meg a zárkában! – üvölt fel.

25. oldal

4 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

Aztán lehajolt, ledobta az egyik cipőjét, és egy összehajtogatott újságot vett ki belőle.
– Elemeltem a nyomozótól! Nesze, Zaza, olvasd!
– Friss? – kérdeztem.
– Mit számít? Nekünk minden ez évi szám friss! – Tigran kényelmesen elhelyezkedett, kezét a feje alá tette, és felkészült a felolvasásra.
Kinyitottam az újságot, egy májusi szám volt. Az első, második és harmadik oldalt a statisztikai hivatal táblázatai töltötték meg. A kolhozok és szovhozok tavaszi mezei munkaterve végrehajtásának alakulásáról.
– Nincs szerencsénk, csupa táblázat – mondtam.
– Olvasd az utolsó oldalt – tanácsolta Devdariani.
– „A mezőgazdasági technika újdonságai” – olvastam.
– Halljuk, halljuk – biztatott Seregély.
– „Givi Batiasvili, a gurdzsaani járás Teliani faluja kolhozának gépesítési agronómusa egyidejűleg működő almahámozó és diótörő gépet konstruált. (…)”

134. oldal

>!
Timár_Krisztina ISP

(…) mert sehol sem hisznek úgy a csodákban, mint a börtönben!

148. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Csabua Amiredzsibi: Az igazságtevő
Bagrat Sinkuba: A hírmondó
Alekszandr Ebanoidze: Házasság imeret módra
Otar Csiladze: Ment egy ember az úton
Otar Csiladze: Vasszínház
Grigol Abasidze: A koronás csábító
Lénárt Éva (szerk.): A tizedik tanú
Istvánovits Márton (szerk.): A király meg a pacsirta
Arcsil Szulakauri: Az aranyhal
Fazil Iszkander: Kecskecsillag