Az ​örökkévalóság törvénye 88% 12 csillagozás

Megint egy nekem való könyv a Modern Könyvtárból! Azt hiszem, az idézetek is sokatmondók a 20. század egyik legnépszerűbb grúz írójának eme művéből. Dumbadze szeret játszani a nézőpontokkal és írói karrierje végére egészen érdekes dolgokat megenged(het)ett magának. Ez volt az utolsó regénye, amit 1982-ben meg is filmesítettek (lásd: linkek), eléggé hűen követve a könyvet. Grúzul van, úgyhogy az oroszul tudók ne lepődjenek meg, ha nem értik a szöveget! :D
A történet alapja szokványos: zárj össze három, látszólag különböző világnézetű embert mondjuk egy kórházba. Mindhárman szívinfarktuson estek át. Ja, és a Szovjetunióban, Grúziában, Tbilisziben, a fővárosban vagyunk, valamikor a 70-es években. Ez alapján lehetne a cím akár A pap, a cipész és az újságíró (Terence Hill nem játszik benne! :D). A két véglet a pap (keresztény egyház) és a cipész (hithű kommunista). A kettő között az átmenet pedig az újságíró. Hármójuk vitái és visszaemlékezései egészen jól elviszik a történetet. A mérleg nyelve az újságíró, Bacsana, aki végül megfogalmazza azt a bizonyos törvényt, az örökkévalóság törvényét:

(…) a lélek százszor súlyosabb, mint a test… Olyan súlyos, hogy egymagunk nem bírjuk el a terhét… S ezért, amíg csak élünk, segítenünk kell egymásnak a hordozásában: ön nekem, én a másiknak, a másik a harmadiknak és így tovább, az idők végezetéig… Hogy halhatatlanná tegyük egymás lelkét… Hogy a mulandóság ne kárhoztasson bennünket magányosságra az életben…

Ismerős? Nem? :D Ez csak a végkifejlet, de hogyan jut el idáig? Ez a lényeg, miközben olyan mindkét oldalt (egyház-párt) keményen érintő esetek vetődnek fel, mint pl. a nagy honvédő háború szentsége (a kisgyerek bilinek nézte a nagyapa rohamsisakját és belepisilt), Júdás megítélése (tizenegy embert megmentett az árulás bűnétől), az imádság (Miért, ez tán nem testedzés? Ide nézzen! – És Bulika mind a két kezével hányni kezdte magára a keresztet. – Reggeli torna!), a kórház szerepe (Az embernek szüksége van arra, hogy életében legalább egyszer súlyos betegségen essen át. Ez lehetővé teszi számára, hogy nyugodtan, józanul elemezze és értékelje addigi útját… Ebben az értelemben a kórház felbecsülhetetlen segítséget jelentett nekem.), stb. Ebből is látszik, hogy van egy sajátságos nézőpontja, amit az olvasó orra alá is dörgöl Bacsana és a két betegtárs jóvoltából.
Elgondolkodtató könyv…

Helyenként túl romantikus, s akad benne feledhető szovjet erkölcsprédikáció is, de egészében véve jó kis könyv ez! A kommunista újságíró és a pópa párbeszédei az infarktusból történő lábadozás közben érdekes etikai-filozófiai dimenziót adnak a cselekményes részeknek. Ez a regény arra ösztönöz, hogy magunkba tekintsünk, és mérleget vonjunk – ezt magam is megtettem. Nem tartom remekműnek, de figyelemreméltó írás.

Soha rosszabb olvasmányt ebben az évben…

Igen nagyot tévedve eleinte azt hittem, hogy a Fehér zászlók kórházi változatával állok szemben, és bevallom, nem is bántam volna a dolgot. Az atya, meg a két ateista, az italt igen kedvelő, nagyszájú cipész és a nyúzott újságíró tökéletes hármasnak tűnt ahhoz, hogy a Dumbadzénél megszokott „komoly dolgokról humorosan” recept azonnal megtegye a maga jótékony hatását.

Szép lassan aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a legszomorúbb, legtragikusabb Dumbadze-mű, amit eddig olvastam, ráadásul olyan sok szó esik benne az istenhitről, hogy vallásfilozófiai értekezésnek is elmenne.

Az utószóban életrajzi ihletettségről beszélnek, több hasonló vonást említenek a regény hőse és az újságíró között, így például a súlyos betegséget is. (Természetesen, csak hogy hetekig lehessen rajta hiába kattogni, az nem derül ki, Dumbadze is infarktuson esett-e át, mint a történetben szereplő szerkesztő.) Volt ugye az a vicc, hogy zuhanó repülőn kevés az ateista; ha nagyon egy oldalról akarnám megközelíteni, azt mondanám, hogy ennek a zuhanás-effektusnak a megnyilatkozását látjuk ebben a történetben, mert ki ne kezdene el gondolkodni azon, létezik-e felsőbb hatalom, élet utáni élet vagy túlvilági szankció, ha közel kerül a halálhoz? De méltatlannak érezném csak az előbbi tréfával elütni a dolgot, hiszen ez a regény nem csupán arról szól, hogy Dumbadze, miután egy betegség okán lepergett a szeme előtt az élete, gyorsan összerakott egy, a hit kérdéseit körüljáró történetet. Arról a világról is szól, amiben borítékolható, hogy a jóérzésű emberek rövid úton infarktust kapnak. Ahol a kuncsorgók csak azért jönnek el meglátogatni az embert, hogy kapcsolatrendszerében bízva segítséget próbáljanak kisírni maguknak, miközben köpnek rá, hogy érzi magát, egy bűnözővé vált barát pedig előbb fordítja az innen-onnan szerzett pénzét a neked szükséges gyógyszerekre, mint egy „jó” polgár.

Ennek ellenére ebben a regényben is érződik (le a kalappal érte!) az az optimizmus és emberszeretetet, ami Dumbadze minden művét áthatja, és azt üzeni, még ha több is az aljas, mint az erkölcsös, azért csak érdemes bízni, mert mindig akad valaki, aki megérdemli, hogy higgyünk neki és benne.

Végig el voltam tévedve. Fordulatot vártam a végére, leleplezőt vagy groteszket. De nincs csavar, nincs idézőjelbe téve semmi. Vagyis akkor idealizáltnak kell tekintenem az – utólag látom – önéletrajzi elemeket használó, múltat felidéző fejezeteket: milyen klassz lett volna, ha ez történt volna. Így érteni vélem a túlzó gesztusokat.
Ezzel a szemmel más lesz újraolvasva.

A főszereplő súlyos infarktust kap, amivel a kórházban lábadozik beteg társaival, egy pappal, és egy cipésszel. Miközben szembenéz a halállal, visszaemlékezik életére, fiatal korára, és tetteire. A regény egy fiktív életrajz pillanatait mutatja be, ami átfedésben van a szerző valódi életével. Érdekes mű, de valahogy nem állt össze egy egységként a fejemben, részleteiben emlékezetes, de mint az életben, itt is hol érdekes, hol kevésbé érdekes események történnek. Tehát nem egy tökéletes regény ez, ahol a feszültség és a történet mesterien van adagolva és megírva. A regény inkább egy visszaemlékezés, és számot vetés egy életről, és gondolatok a hitről és a hitetlenségről. Semmiképpen nem egy rossz könyv, ha nem is tökéletes.