Már akkor meglepődtem, amikor egy alapvetően közgazdaságtannal, vállalatirányítással, geopolitikával és a fenntartható jövővel foglalkozó, a közgondolkodás formálását küldetéseként valló kiadó egy ifjúsági fantasy kötettel áll elő (ami ráadásul nigériai-amerikai szerzős és Nigériában játszódik).
Aztán azon, hogy milyen jól tette!
Pár fejezet után világossá vált előttem, miért is illik e regény remekül a kiadó arculatához. Szerzője az afrofuturizmus jeles képviselője, szereplői számára a tudás, a tanulás, a bölcsesség a legfontosabb (amik a kiadó patrónusának fő társításai is), nagy jelentőséget tulajdonítanak a patkó alakú fémeknek mint fizetőeszköznek, és nem kevesebb a céljuk, mint a jövő megmentése. Nagyobb alakú, erős füles puhatáblás kötetként jelent meg, szoros, de azért teljesen használható ragasztással, vastag papíron – mintha csak egy szakkönyvük lenne. Jól illik a többi kötetük közé, bár a szöveg betűtípusa számomra túl vékony volt, a tiszta fehér lapokon hamar fárasztóvá vált az olvasása. Hlatki Dorottya borítóképe viszont telitalálat, remekül kifejezi a könyv tartalmát: a különc albínó nigériai (igbo) lány főszereplője, aki előtt megnyílik a varázsvilág, a valóság eleven, virágzó színekkel pompázó oldala. A titokzatosságra rájátszik még az is, hogy átlátszó fényes dombornyomással ráhelyezett nsibidi szimbólumokat rejt.
Már maga a cím is megadja az erős felütést a könyvnek. Akata – ez egy szitokszó, amivel a nigériaiak általánosságban a hazájukat elhagyott afrikaiakat illetik, de az igbo törzsben ezt a férjük rokonait elzavaró, a férj vagyonát így annak halála után teljes mértékben kisajátító nőkre használják (háziasítatlan, vad macskát jelent). Hatását tekintve nagyjából olyan, mint a leniggerezés. A brit és nigériai kiadásában át is nevezték „What Sunny Saw in the Flames”-re, noha a szerző tudatosan élt e kifejezéssel, a becsmérlő jelentéssel való szembenézésre és a sértegetéseken való túllépésre bátorított vele.
Aztán itt van a leopárdemberek kultúrája, akik nem leopárddá változó embereket jelentenek, mint egyes horrorművekben, bár némelyikük bizonyára képes erre is. Ez a varázslók, mágusok, boszorkányok, sámánok gyűjtőneve – azoké, akik képesek használni a valóságformáló jujut (avagy mágiát). Nnedi Okorafor e különös világba egy 12 éves albínó lányon és hasonló korú barátain keresztül vezeti be az olvasót. Többen titulálják „nigériai Harry Potternek”, de én semmilyen hasonlóságot nem fedeztem fel a mágiahasználó fiatalokon túl. Ezzel az erővel lehetne nigériai Kane-krónikák vagy nigériai Books of Magic is, ott is varázsolnak a gyerekszereplők… Sokkal inkább egy egyedi világba hív, újítóan hat a mitológiájával, a nyelvezetével (rengeteg helyi kifejezést említ, némelyiket megmagyarázva, némelyik megfejtését ráhagyva az olvasóra). Akit egy kicsit is érdekel a mágia és a fekete földrész műveltsége, annak szívből tudom ajánlani!
A young adult színpadon megszokott szerelmi sokszöges – kiválasztottas – érzelmi csapongásos – romantikus disztópiás előadásokhoz képest mondhatni felnőtt, érett regény. Komoly kérdésekkel foglalkozik: a valós életben való boldogulás, az iskolai bántalmazás, a tanulás fontossága, az emberiség jövője. Mindezt gyermekszereplőkön keresztül, de egyáltalán nem érződött gyerekesnek. Mind szerethető, árnyalt jellemű, fejlődést mutató karakterek. Persze messze nem olyan kegyetlen és nyers, mint a Halálmegvető, de azért a srácok egy gyerekrabló, ráadásul komoly hatalommal bíró sorozatgyilkos nyomába erednek. Tehát ettől sem kell tartania annak, akit az ifjúsági / YA címke taszít, bátran belefoghat – hacsak nem magukkal a gyerekszereplőkkel van baja. :)
Gyenge pontjának talán azt lehetne említeni, hogy a befejezés nem olyan nagyszabású, mint amilyennek érződött a felvezetése – ám valójában nem is befejezés, inkább egy kezdet egy nagyobb színpadhoz. Két kötettel (+ egy novellával) folytatta még a szerző, így remélem, hogy hamarosan magyarul is olvashatjuk Sunny további képzését a Harcossá válás útján.