A ​halálmegvető 76 csillagozás

Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​posztapokaliptikus Afrika egyik vidékén népirtás zajlik, törzsek vére áztatja a földet. Egy nő, aki túlélte a faluja földig rombolását, és akit megerőszakolt az ellenség tábornoka, a halálban reménykedve a sivatagba megy. Kilenc hónappal később azonban életet ad egy dühös csecsemőnek, kinek haj- és bőrszíne a helyi törzsektől eltérően a homokra emlékeztet. A nő meg van győződve arról, hogy a lánya más – különleges –, ezért elnevezi Onyesonwunak. A név ősi nyelven azt jelenti: halálmegvető.

Onyesonwu már gyerekként rájön, hogy a fogantatása körülményei testi és társadalmi bélyeget nyomtak rá. A többiek szemében ő egy ewu, vagyis az erőszak szülötte, félfajzat és számkivetett, akiről az emberek úgy tartják, hogy erőszakos életre van kárhoztatva. Ám Onyesonwu nem átlagos ewu: már gyerekként is kezd megmutatkozni egyedülálló varázsereje. Idővel egyre jobban kiteljesednek a képességei, és amikor véletlenül látogatást tesz a szellemek birodalmába, megtudja, hogy egy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
386 oldal · ISBN: 9789634196150 · Fordította: Ballai Mária
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
386 oldal · ISBN: 9789634196143 · Fordította: Ballai Mária
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
464 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634196136 · Fordította: Ballai Mária

Kedvencelte 8

Most olvassa 8

Várólistára tette 189

Kívánságlistára tette 174

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

gesztenye63 P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Ezt bizony nem nekem írta Okorafor.
Pedig tulajdonképpen minden adva van a tökélyhez. Varázslók, alakváltók, szellemlények. Mágusok és tanoncaik, gyógyítók és a küldetés sikeréért küzdő segítők, a jó és a rossz örök harca. A Nagy Könyv, amelyben minden eleve elrendelés megíratott, s a lehetőség, hogy mégis változtass a jövőn.
Az ősi hiedelmek, a fekete kontinens gazdag őstörténetébe nyúló fantáziavilág mögött pedig ott a darabokra szakadt Szudán, a dárfúri konfliktus, a maga rögvalójában. Esztelen népirtás, gyermekkatonák és pszichopata hadurak. Komplett falvak lemészárlása és az asszonyok tömeges megerőszakolása, hogy a hódító magja belülről rohassza a leigázott közösségeket. S ott a mérhetetlenül szimpatikus főszereplő is, az áldozat, aki maga a Kiválasztott. Küzdelmének, küldetésének, a harcos útjának nyomon követésétől teljesedhetne ki a regény, amelynek még súlyos mondanivalója is van, s így emelkedett olvasmányélményt nyújthatna a nagy kerek egész.

…és itt az én problémám. Szemben a legtöbb olvasó véleményével, számomra valahogy nem álltak össze egységes egésszé a modulok. A dialógusok helyenként feltűnően gyermekdedre sikeredtek, nyersek, cizellálatlanok (érezhető, hogy nem fordítási hibáról van szó). A cselekmény egyes jelenetei és a párbeszédek közti átvezetés szinte nem is létezik Okorafornál, ettől kifejezetten darabos lesz a szövegtörzs. Értem én, hogy teljesen más kultúrkörben járunk, de a szexuális töltésű jelenetek nekem néha fölöslegesen túlfűtöttek, funkciótlanok, önmagukért valók. Igaz ez, a – szerintem ugyancsak indokolatlanul túlzásba vitt – hiszti-elemekre is, a lányok egymás közti kapcsolatában.
Szóval, földre szórva a csodálatos egzotikus tájat ábrázoló puzzle darabjai, de az elemek élei valahogy nem illeszkednek egymáshoz.

Elképzelhető, hogy megcsontosodott, kontinentális szemlélettel olvastam a regényt, esetleg túlzó elvárásaim voltak a díjnyertes alkotással szemben, de ez sajnos nem az én könyvem.
Ettől még lehet százezreké…

4 hozzászólás
szadrienn P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Az ősöknek, szellemeknek és annak a helynek, amelyet olyan gyakran neveznek “Afrikának”.

Így szól a legelső mondat Nnedi Okorafor, a nigériai írónő művének köszönetnyilvánításában. Az ősök és szellemek segítő közreműködéséről a könyv megszületésében nem tudok érdemben nyilatkozni, de az egészen biztos, hogy a regény tömény Afrika-élményt nyújt.
Hiszen változhatott a varázserejű fantasy hősnő verébbé vagy keselyűvé, feltámaszthatta a holtakat, csak lapoztam tovább és izgatottan vártam a homokvihart, a sivatagi életforma leírását és a fekete kontinensre jellemző szokásokat, hiedelmeket és mítoszokat. Az igazi kultúrsokkot azonban ennek a tőlünk nagyon távoli világnak a brutalitása okozta, a törzsi háborúk, a nők ellen irányuló féktelen erőszak, a gyerekkatonaság, a kislányokat megcsonkító szertartások, amik nem a szerző sötét fantáziájának termékei, hanem a mai, aktuális valóságot jelentik Afrikában. Nem véletlen, hogy a legmegvetettebb népcsoporthoz tartozó női varázsló birtokolja a legfontosabb mágikus képességeket a regényben. A mágia maga is tökéletesen illeszkedik a természeti népek szokásaihoz, sok benne az ösztönös, indulatok által vezérelt, irányíthatatlan elem.
Számomra két dolog csökkentette csupán a kötet drámai erejét. Az egyik az indokolatlanul hosszú terjedelem, a nagyon erős kezdés után a parttalan sivatagi vándorlás teljesen kimeríti az olvasót, aki hasztalan kutat frissítő oázis után. A másik a szeszélyes ifjúsági fantasyra jellemző elemek, szerelmi cívódások és kibékülések, barátok közt fel-feltámadó viszályok túlzott jelenléte volt, ami egy fejlődésregény, varázslótanonc regény kezdetén még indokolt, de később a súlyos témával már egyre nehezebben fért össze.
A könyv nagyon fontos értékeket hordoz, a fantasy köntösébe bújva hívja fel a figyelmet a harmadik világ kínzó problémáira, a zsáner irodalmába pedig új, erős színeket hoz, egy szabadabb, teljesebb életre vágyó Afrika színeit.

vicomte P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Vannak könyvek az SFF zsáneren belül, amelyek fontos és érzékeny témákról szólnak, kényelmetlen kérdéseket szegezve az olvasónak számos olyan dologgal szembesítik őket, amelyek gyökerei kőkeményen a mi valóságunkba fúródnak. Ezek a könyvek korántsem válnak könnyebben emészthetővé attól, hogy science-fiction vagy fantasy díszletek között zajlanak az események.
A fantasztikus irodalmon belül hagyományosan a disztópiák és a szatírák mélyesztik legerősebben a karmaikat a rögvalóságba, ezért az ilyen írásoknak van a legnagyobb esélye, hogy szélesebb közönséghez jussanak el, amivel olykor olyan nagyságrendű vitát gerjesszenek, ami az adott művet magas kiemeli őket az eszképista irodalom skatulyájából.

Okorafor regénye is egy ilyen disztópikus regény, ami miközben egy mágikusan aktívvá vált jövőbeli afrikai országban játszódik, de a konfliktusai és mondanivalója egyértelműen a mai Afrika meglévő problémaira reflektál, és minimális történelmi és aktuálpolitikai ismeret mellett is érthető és átérezhető lesz mindaz, ami miatt a főszereplők földi pokoljárásra kényszerülnek.
Az írónő a jelenleg is dúló afrikai törzsi háborúkat helyezi át a saját sötét és sivár jövőjébe. Ebben a könyvben a nuruk és okokék között dúl a harc, s mely során nem csak az agresszor és saját felsőbbrendűségüket hirdető nuruk, de az okokék sem válogatnak az eszközökben. Népirtás, tömeges nemi erőszak, csonkítások borzaszthatnak el az egyik oldalon, de a fanatizált gyerekkatonák bevetése és a megtorlásul használt brutális erőszak a másik oldalt sem teszi fikarcnyit sem elfogadhatóbbá. A rasszizmus és idegengyűlölet, a kirekesztést és elnyomást nem csak a nuruk által rabszolgának tekintett és megvetett okokék tekintetében, hanem a férfi-nő viszonyban is komoly hangsúlyt kap a könyv során. A megcsontosodott és ezért fojtogatóvá vált hagyományokba való kapaszkodás, a kis közösségek szűklátókörűsége és ostobasága, amivel folyamatosan sárba tiporják a fehér hollók emberi méltóságát, az üldözött okokékra legalább annyira jellemző, mint a nurukra.

Okorafor tényleg rétegzett és nem fekete-fehér világot rajzol meg a regénye lapjain, és a főszereplőnő, Onyesonwu – az ő nevének jelentése: Halálmegvető – erőszakból fogant, mágikus képességekkel született félvér lányként kitaszítva születik és néhány emberen kívül a legtöbben megvetőek, bizalmatlanok vele szemben és legfeljebb eltűrik a jelenlétét.

Tehát minden adott volt, hogy ne csak egy fontos, hanem egy megrázó erejű regény szülessen, azonban Okorofor mintha folyamatosan megrettent volna attól, hogy túl tömény lesz az iszony, amit le akar írni, és hagyta elkalandozni a történet fókuszát. Túl sokszor éreztem azt, hogy egy-egy felkavaróan erős fejezetet követően oldalak tucatjain keresztül semmitmondó, sem a világot, sem a karaktereket, sem pedig a cselekményt nem építő történésekről kell olvasnom, ami számomra kiábrándító élmény volt. Túl gyakran volt, hogy ezek a részek igazából nem mutattak többet, mint egy átlagos YA regény, a maga szerelemi X-szögeivel és értelmetlen és dacos kamaszlázadásával.
Az érdektelen betétek miatt személy szerint én többször el is veszítettem a történet fonalát és gyakran nem értettem és nem találtam logikusnak az egyes eseményeket és fordulatokat. A regény utolsó fejezeteit, ahol az afrikai varázslatokkal és hitvilággal operáló fantasy végképp átcsúszik mágikus realizmusba – bár értem az ezt vezérlő írói szándékot – túl elemeltnek és irodalmilag előkészítetlennek éreztem.

Összességében a kifogásaim ellenére A halálmegvetőt fontos és jó regénynek tartom, de úgy érzem, hogy Okorafor messze nem tudta kihasználni a történetben rejlő összes potenciált és ez számomra többször is az olvasási élmény rovására ment.

pat P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Törzsi háborúk. Népirtás. Női körülmetélés. Szándékoltan, erőszakból fogant gyermekek, akiket születésüktől megbélyegeznek. Határtalan, sivár, de nagyon is élő sivatag. Törzsi kultúrák és városok. Vének tanácsa és hatalmas varázslók. Zsuzsuk és beavatási szertartások.
Minden, ami a nyugati olvasóban a mai Afrikát idézi; tagadhatatlan egzotikuma mellett felhívja a figyelmet a kontinens közelmúltját, jelenét (és nyilván közeli jövőjét is) meghatározó problémákra, és mond valamit számunkra ismeretlen hagyományokról, kulturális értékekről is.
További pikantéria, hogy igazából ez inkább egy posztapokaliptikus jövővízió, mely (talán) a mi technológiai jelenünk romjain virágzott ki – ennek mondjuk olyan nagyon sok direkt szerepe nem volt szerintem a történetben, mindenesetre érdekes.
Továbbá egy kiválasztott-történet is a regény, miközben felnövés-történet is, valamint izgalmas, nagyon mélyen az afrikai mítoszokba-hiedelemvilágba ágyazott mágiarendszere miatt is érdekes. Ráadásul, a kollektív tudattalan olyan toposzaival dolgozik, mint a nyugati (fantasy)irodalom bizonyos nagyágyúi – komolyan érdekel, hogy ezek a toposzok az afrikai néplélekben is benne vannak, vagy ez már az író nyugaton-nevelkedettségének gyümölcse.
Szerettem, fontos és emlékezetes regény. Kicsit a történet arányaival nem voltam mindig elégedett, de az értékéből ez azért nem sokat von le.

4 hozzászólás
Noro>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Egy világ, amelynek lakóit saját hagyományaik tesznek tönkre. Az okeke nép elfogadja saját alsóbbrendűségét, mert meg van írva a Nagy Könyvben. A fiatal lányok önként vetik alá magukat a körülmetélésnek, mert különben kiközösítik őket. Az ellenséges törzs férfiai azért erőszakolják meg a nőket, mert tudják, hogy a szokásjog azt diktálja, hogy az áldozatokat, illetve az így megfogant gyermekeket fogják majd bűnösnek tekinteni. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen világ a keserű fantázia terméke, a valós tragédiák szimbolikus leképezése egy kitalált univerzumra. Pedig mindez megtalálható a modern Afrikában is. A szerző csak átformálta és új keretet adott neki poszt-apokaliptikus regényében.

Ebben a jövőbeli Afrikában két, egymás mellett élő nép halálosan gyűlöli egymást, de még jobban gyűlölik az erőszakból született félvéreket. Ezek egyike – ráadásul egy lány, mi több, boszorkány – azonban nem olyan természet, hogy elviselje a legapróbb igazságtalanságot is. A könyv részben az ő nővé válásának története egy kegyetlen, gyakran brutális világban, részben pedig egy őrültnek tűnő küldetésé, amely talán mindent megváltoztathat. Befejezése egyszerre tragikus és reményteli, mellesleg zseniálisan oldja fel az eleve elrendelés és a szabad akarat paradoxonát. A háttér pedig a valóságos Afrikának, a nigériai folklórnak, valamint a modern világból visszamaradt technológiáknak szokatlan keveréke.

Okorafor nem távolodik el teljesen az angolszász fantasy toposzoktól, de jellemzően másra, vagy másra is használja ezeket, mint ahogyan az megszokott. Ott van mindjárt a felnőtté válás. Az ő hősnője sem mentes az olyan érzelmi kirohanásoktól, irracionális döntésektől, mint amelyek egy tipikus fantasy tipikus tinédzser szereplőjétől megszokottak, de A Halálmegvetőben ezeknek funkciójuk van: Onyesonwu ugyanis ebből az emocionális zűrzavarból meríti az erejét, saját és mások érzelmei révén jut el abba a sámáni állapotba, amelyben varázsol. Felfedezhetjük a küldetés, a „quest fantasy” motívumát is, amikor egy bátor csapat nekivág az ismeretlennek, hogy végrehajtson valami hősi tettet. De ez sem önmagában áll: a regény világát meghatározó Nagy Könyv vallásos kontextusában a kiválasztottnak van egy prófétai aspektusa is, aki tanítványai kíséretében indul zarándokútra, és egy látnok jár előtte, aki érkezését hirdeti.

A világ bemutatását lehetett volna egy kicsivel szerencsésebben is megközelíteni. Az afrikai mesék és mítoszok világa elbírt volna egy szilárdabb megalapozást, hiszen az egyszeri olvasónak ez valószínűleg teljesen újdonság. Csak egy kérdés a sok közül: mi a jelentősége a keselyűnek, a regénybeli alakváltó mágusok kedvenc madarának? Én a magam felületes műveltségével úgy érzem, hogy a szerző a gonosz boszorkánydoktorok jellegzetes szimbólumait használta fel, és ezekből alkotott egy olyan mágiát, ami a regényben egyáltalán nem gonosz. De leginkább csak találgatok, pedig nagyon érdekes lenne mélyebben megérteni a történet varázslóinak a gondolatvilágát.

A lépten-nyomon felbukkanó hi-tech kütyük szerepe szintén kiforratlan, bár nagyon eredeti. Ugyebár ezek kötik össze a regény jelenét az olvasó jelenével, kvázi az egyetlen kézzelfogható bizonyítékát jelentik annak, hogy a történet a jövőben játszódik. Ez pedig fontos, hiszen a Nagy Könyvben szereplő, múltbeli bűnök ezek szerint a jelenkor bűnei – persze meghamisítva és félreértelmezve, hogy az uralkodó faj érdekeit szolgálja ki az olvasatuk. A kütyük létezésének tehát funkciója van, de a megvalósítás szerencsétlen, hiszen miért pont a számítógépek éltek volna túl egy világvégét? Szokatlan választás a mitikus múlt jelképére, de épp ettől izgalmas is.

A háttérbeli apróságok dacára azonban A Halálmegvető egy nagyon erős regény, kidolgozott karakterekkel, személyes és közvetlen előadásmóddal, amelynek a története egyszerre tud megrázó és elgondolkodtató lenni.

2 hozzászólás
ViraMors P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

”Az élet még annyi időre sem hagyott nyugtot, hogy meggyászolhassam a halott apámat.”

”- Tudod az utat – mondta Ssaiku. – Ne állj meg, amíg oda nem érsz.”

Okorafor a jelen Afrikájának tragédiáját ötvözi jövőbeli fikcióval, múltbéli hiedelmekkel, kortalan spiritualizmussal és nagyon is mai problémákkal.
Bár a regény világára – szerintem – ráfért volna még némi csiszolás, mégis azt kell mondanom, hogy első sorban a világ az, ami elviszi a hátán. Erőteljes és kegyetlen valóságról van szó, amiben szokások (megszokás), hit és hiedelmek kötik gúzsba az embereket, sokszor előre meghatározva a sorsukat. Ahol az anyja ellen elkövetett gyalázatért a gyermeket bélyegzik meg, akit mindkét fél torzszülöttnek tart.
Ebben a világban játszódik Onyesonwu, az erőszakból fogant félvér nő, – minden szokás, írott és íratlan szabály ellenére – alakváltó és varázsló története. Ő a kiválasztott, akiről prófécia szól, ő az, akinek el kell hozni a változást. Mondjuk ki: ebben a világban ő a messiás, akinek semmilyen tekintetben sincs egyszerű dolga.
Mégis… Hiába érzem nagyon erősnek a világot, és hiába van ereje a történetnek, nem igazán találtam meg a hangot a könyvvel. A párbeszédek és a személyes sztorivonal nekem valahogy nem állt összhangban a többi résszel, túl gyerekesnek, túl ifjúságinak éreztem, bizonyos újra meg újra előkerülő részleteket pedig túlzottan repetitívnek, voltak olyan részek, amiket eléggé untam. És hiába tudom, hogy a gyerek/fiatal karakterek nyugodtan viselkedhetnek és beszélhetnek a koruknak megfelelően a történet nagyja alig pár héttel azelőtt játszódik, hogy Onye elmesélné…
Mindettől függetlenül a befejezés határozottan tetszett. Nem egy szokványos megoldás, sajnáltam, hogy ennyire rövidkére sikeredett, mert erről tudtam volna akár bővebben is olvasni.

Niitaa P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2020/01/nnedi-okorafor-…

„Nnadi Okorafor története a maga nemében igencsak különleges. Ridegség és kegyetlenség jellemzi, ezáltal nem fog erőteljesen közel kerülni az olvasó szívéhez – sokkal inkább az elméjére van hatással. A szereplők együttérzés helyett inkább sajnálatot váltanak ki a pórusaikból áradó düh mérhetetlen faktorja által. S mégis, odaköti az embert, hogy számba vegye ez az irtózatos világ minden közölt aspektusát. Egyszerre húzza és vonja. Taszítja és vonzza. A szerző igencsak erőteljes, mély érzéseket és problémaköröket közöl, ám sokszor mindezt kezdetleges formában teszi. A történetet alapvetően is áthatja egy különleges benyomás, mely talán a kulturális különbségekből fakad, de ezen felül sok részen éreztem pontatlannak. Magyarázatra váró dolgokat vesz alapul, kifejtetlenül hagyva a külső és belső átalakulási folyamatokat. Egyszerűen megfogalmazva: nem áll össze a kép. A történetet üvegszilánkokból áll, ám ezek összetételével sem körvonalazódik ki az eredeti tükör. Az élek erőteljesen elkülönülnek egymástól, nem olvasnak össze, ezáltal hiába látszódik a teljes műalkotás, darabos és szaggatott benyomást kelt. Ez az érzet főként a legvégén csúcsosodik ki. A lezárás kezdetleges, mondhatni pontatlan. A végső megoldást nem is teljesen értettem, ámbár ez fakadhat a feltárt kultúra iránt való erőteljesen hiányos ismereteimből is. S mégis, mindennek ellenére is megérte elolvasni. Erőszakkal nyitja fel az olvasó szemét egy olyan problémakörre, ami a mai napig létezik – és nem csak ezen a világ legtöbb pontjától elszigetelt, fejletlenebb kontinensen. Onye története remélem sok emberhez fog eljutni és még több lélekbe megtalálja a megfelelő utat, hogy nyitottabbak legyünk a minket körülvevő világ romlottságára.”

Lisie87 P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Meghatározó élményt nyújtott ez a könyv, de valahogy mégsem nyerte el a „szeretetemet”. Annak ellenére, hogy tele van fantasztikus elemekkel, és egy kis posztapokaliptikus körítéssel, ami annyira nem mérvadó a történet szempontjából, nagyon is reális és valós élményt nyújt. Háború, erőszak, gyilkolás, nők megcsonkítása, és bosszú. Mindezek a mostani Afrikában is megtalálhatóak. Valahogy a főszereplőnket sem sikerült megszeretnem, mert igaz, hogy nehéz sorsa volt, kirekesztették a származása miatt, állandóan azt éreztették vele, hogy ő más, de annyira makacs volt sokszor és szembe ment mindennel és mindenkivel, még akik segíteni akartak azzal is, hogy nekem ez már átcsapott egyfajta negatívumba. A regény nagy részében a fiatalok, főleg a lányok civakodását, és túlfűtött szexuális vágyaikat kicsit vissza lehetett volna szorítani, mondjuk a mágia, vagy a világ megismerésére. A vége nekem nagyon rövidre sikeredett, a nagy „összecsapás” spoiler , ahhoz képest, hogy mennyire rákészültünk erre.
Szóval én úgy gondolom, hogy egy kicsit kevesebb abból, egy kicsit több másból jobbat tett volna a regénynek. De ez csak az én szerény véleményem. :)
Összességében lehetett vele haladni, de valami kicsit mást vártam, elvárások, tudom, tudom ennek ellenére érdekes és elgondolkodtató képet mutatott egy másik kultúráról, másfajta, de talán kicsit mégis ismerős világról.

10 hozzászólás
kvzs P>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Okorafor nagy varázsló. Játszik a szavakkal, az olvasókkal, és a tudattalanunkkal is. Olyan egyetemes kérdéseket feszeget, mint az önbeteljesítő jóslatok, az előítéletek, a sztereotípiák.
Nagyon tetszik, hogy a történetnek nincs igazán fekete vagy fehér szereplője, ugyanis mindenki tettei mögött ott van mozgatórugóként az, amibe belenőtt. Ezek a tanult szabályok pedig a legfelvilágosultabb szereplőket is sértett, dacos, nem átgondolt tettekre sarkallják. A főgonosz is csak azt akarja megvalósítani, amit megjövendöltek számára, úgy, ahogy a Nagy Könyv szerint helyes…
Az előítéletekkel, félelmekkel, babonákkal terhelt társadalom bármikor létezhetne, ami viszont ijesztő, hogy Okorafor a jövőbe írta a történetét. Vagyis rámutatott, hogy hiába a sok történelmi példa, nem vagyunk képesek tanulni az ismétlődő traumákból, és bármikor képesek vagyunk visszasüllyedni a babonáink közé, és azt tenni ami az elvárt.
Ezeket a kereteket próbálja megtörni a főszereplő Onyesonwu, akinek végigkísérhetjük a fejlődését, a győzelmeit és a bukásait. Onyesonwu valamennyire felnő ugyan, de nem válik természetfeletti szuperhőssé. Egy hihető emberi karakter marad végig, aki küzd a körülötte lévő világgal, és a benne éledező erővel is. Próbálkozik, hibázik, fejlődik, szenved, hoz jó és rossz döntéseket, érik veszteségek, és talál segítőket ott, ahol a legkevésbé számít rá. A vándorlása ismerős toposzokat idéz, az Afrikai táj, és a számunkra furcsa és idegen jelképek mégis furcsán egzotikussá teszik a történetét.
Az egész könyvnek van valami időn túli, társadalmakon, kultúrákon és történelmi korokon túllépő hangulata. Ősi és modern, ismerős és ismeretlen, bármikor és bárhol érvényes mondanivalóval rendelkezik.

zamil>!
Nnedi Okorafor: A halálmegvető

Nem nagyon tudtam választani minek álljak neki ezért a párom segítségét kértem, aki ránézet a kiválasztott három könyvre, és a borító alapján ezt választotta. Mivel nem én választottam, eltérve a megszokástól elolvastam a fülszöveget. Kicsit tartottam is a könyvtől a fülszöveg után, mert úgy éreztem nem az én könyvem. Ezért is volt meglepetés, hogy mennyire megfogott, és megérintett a könyv. Tipikusan az az eset állt elő, hogy jókor került a kezembe.
Ritkán jut el a magyar olvasókhoz ennyire nem európai könyv, és talán kimondhatom, hogy az általunk megszokott világtól, értékektől a legtávolabb Afrika van és az afrikai irodalom. Ezért is nagy élmény volt olvasni ezt a könyvet, igazán jól megmutatja az elmaradott világot, és a mindennapi harcaikat.
A történetről nem szeretnék semmit leírni, talán csak annyit említenék meg, hogy pont olyan kegyetlen, mit maga az élet. A karakterek jók élethűek, a világgal már volt egy kis gondom, mert jobban ki kellett volna bontani, hogy jobban elképzeljem, de ez a mű nem erről szólt, így megbocsájtható.
Végezetül örülök, hogy kiadta az Agave, mert amúgy esélyem se lett volna betekintést nyerni a világ e távoli irodalmába.


Népszerű idézetek

Noro>!

– Hajlandó vagy elismerni mások jogát a saját meggyőződésükhöz?
– Ha a meggyőződésük nem árt másoknak, és ha magamban ostobának nevezhetem őket, amikor ennek szükségét érzem, akkor igen.

133. oldal

Niitaa P>!

– Mi a jobb: adni vagy kapni?
– A kettő azonos – feleltem. – Az egyik nem létezhet a másik nélkül. De bolond az, aki mindig csak ad, anélkül, hogy kapna is valamit.

133. oldal

Niitaa P>!

„Bolond az a kígyó, amely gyíknak álmodja magát.”

26. oldal

Noro>!

Ki nem várja el? A hagyomány. Ó. Milyen nagy mértékben korlátozza és kiveti magából a hagyomány azokat, akik nem átlagosak!

257. oldal

Niitaa P>!

– Attól, hogy minket bánt valami, még nem kell, hogy mások is szenvedjenek miatta!

181. oldal

[névtelen]>!

(…)
Mwita, mondd el neki, ki vagy.
Mwita odalépett az állatokhoz.
– Mwita vagyok, Onyesonwu életének társa.
Fanasi hangosan megszívta a fogát.
– Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy a férje?
– Mert ennél több vagyok – háborodott fel Mwita.

260. oldal

Niitaa P>!

Anyám szerint minden el van rendelve. Szerinte mindennek van valami oka a nyugati mészárlásoktól kezdve a keleten talált szeretetig. De az emögött lévő elme, amelyet én sorsnak nevezek, kemény és rideg. Teljesen logikus, hogy senki sem érezné magát jobb embernek attól, ha fejet hajtana előtte. A sors is el van rendelve, akár a sötétben növő törékeny kristályok.

72. oldal

Niitaa P>!

Az összes férfiban ott az ostobaság. Most nevethetnékem támadt ezektől a gondolatoktól. Bár ilyen egyszerű lenne, hiszen a nőkben is ott van!

165. oldal

[névtelen]>!

Mwita három batyuval tért vissza. Felém nyújtott egyet. Kibontottam.
Sült nyulat találtam benne. Adott egy másikat is, ami tele volt kaktuszcukorkával. Rámosolyogtam.
– Örökké – mondta, és leült mellém, a vállá hozzá ért az enyémhez.

310. oldal

ViraMors P>!

És mivel már egyébként is halott volt, nem félt.


Hasonló könyvek címkék alapján

Alaya Dawn Johnson: Nyárherceg
Patrick Ness: Soha nincs vége
Moira Young: Blood Red Road – Vérvörös út
Dan Abnett: Az áruló
Alexandra Bracken: Sötét örökség
Dan Wells: Fragments – Töredékek
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu
Lois Lowry: Valahol, messze
Stephen King: Végítélet
Lauren Oliver: Delírium