40 ​ősz 43 csillagozás

Nina Willner: 40 ősz

Ez ​a memoárkötet egy keletnémet család megindító története: a világháborútól kezdve a vasfüggöny (és a berlini fal) leomlásáig kísérhetjük végig a sokgyerekes pedagóguscsalád viszontagságos sorsát. A mesélő nem akárki: egyrészt a család Nyugatra szökött gyermekének Amerikában született lánya, másrészt az első amerikai nő, akiből hírszerző tiszt lett Berlinben, aki átjárhatott a várost – meg a szovjet és az amerikai zónát – végzetesen megosztó határvonalon, ahol sok kétségbeesett menekülő lelte halálát.
A szerző német precizitással feldolgozott dokumentumokra és személyes beszámolókra építi fel a két szálon futó történetet. Az egyik szálon a népes keletnémet família hányattatásait és megalkuvásait, sikereit és kudarcait, nehéz hétköznapjait követhetjük nyomon, a másikon olyan mélységben ismerhetjük meg az egyre inkább bezáruló és börtönként funkcionáló Német Demokratikus Köztársaság működését a besúgói terrorhálózat kiépítésétől a hétvégi telkek éhínséget megelőző kiosztásán… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Maxim, Szeged, 2017
392 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632617763 · Fordította: Kocsis Anikó

Kedvencelte 6

Most olvassa 6

Várólistára tette 57

Kívánságlistára tette 50

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
PTJulia MP
Nina Willner: 40 ősz

Egy keletnémet család sorsán keresztül ismerhetjük meg a 20. század második felének történetét. Igaz történet olyan sorsokkal, amik bármely családban – így pl az enyémben is – előfordulhatnak. Pont a könyv olvasásának idején jártunk a szüleimnél, így addig túrtam a padláson, amíg meg nem találtam a Dédi fényképes dobozát azokkal az amerikás fényképekkel, amiket rongyosra néztem vele kisgyerekkoromban. (Dédi kisebbik lánya emigrált a családjával az USA-ba 1956 után.) Úgyhogy nekem abszolút közeli volt a történet, a várakozás, hogy jön-e levél Hannától, a fényképek által ismert családtagok… És persze minimálisan, de a diktatúra is. Még ha keveset is éltem benne, de aki élt, annak tudnia kell, hogy milyen az, hogy ma már SZABAD vagy, hiszen volt, amikor nem voltál. (Megtaláltam az öreglány első útlevelét is a szabad világba, ami tőlünk csak pár km-re volt, lévén Szombathelyen laktunk…)

>!
klaratakacs +SP
Nina Willner: 40 ősz

Történelemkönyv és családtörténet keveredik ebben a kötetben, sajnos a történelemkönyv szárazságát nem oldja a családtörténet. Olyan, mintha két párhuzamosan futó könyvet olvasnék, egy tankönyvet az NDK politikai berendezkedéséről és annak változásairól 1949–1989. között, meg egy kevéssé jól sikerült családregényt. Ez utóbbi érdekelt volna, ellenben az előbbiből kaptam (túl) sokat, igaz az akkor kiépített diktatúra és a mai magyar helyzet között nem tudtam nem vonni párhuzamot. (Sajnos.)
A szereplők közül Hanna-Heidi-Cordula emelkedik ki, három erős nő, Oma kicsit háttérbe szorul, Opa kifejezetten ellenszenves volt.

>!
Mpattus P
Nina Willner: 40 ősz

A borító (ami valami hihetetlenül szép és kifejező lett), az egészen kreatív cím és a fülszöveg alapján nem egészen erre számítottam. Olvasmányosabb, magával ragadóbb elbeszélést vártam, ami nem csak témájával, de stílusával is megérint. Így számomra kicsit dokumentumregény jellege maradt a kötetnek, és a képmellékletek is inkább ezt a vonalat erősítették. Talán, ha ennek tudatában futnék neki még egyszer, és nem egy klasszikus – igaz történeten alapuló – családregényre számítanék, kicsit más szemüvegen keresztül vizsgálódnék…

Teljes értékelés itt:
http://szembetuno.blogspot.hu/2017/07/nina-willner-40-osz.html

>!
Clio404
Nina Willner: 40 ősz

Zseniálisan megírt könyv, a történelem egy szomorú fejezetéről.
A januári nagy leértékelések idején akadt a kezembe és két dolog miatt vettem meg, egyrészt érdekelt a téma, Ken Follett Az örökkévalóság küszöbén című könyve óta szerettem volna többet olvasni arról hogyan is éltek az emberek az NDK-ban, másrészt egy kihívásra pont ezt a könyvet kaptam kötelező olvasmányként. Bevallom kicsit féltem tőle, hogy majd száraz lesz, hogy túl tudományos, hogy nem fogok vele haladni. Nagyon kellemesen csalódtam, mert valami fantasztikus stílusa van az írónőnek, teljesen magával ragadott a történet, amikor az időm engedte faltam az oldalakat.
Nagyon sok minden tetszik ebben a könyvben, az egyik dolog talán az, hogy a legtöbb szerző könyveit a párbeszédek teszik érdekessé, pörgővé, élővé, itt ez nincs meg, viszonylag kevés a párbeszéd, sok az esemény leírás és mégis halad a történet, és végig fogva tartja az olvasó figyelmét. Tetszik, hogy bár a könyv alapvetően egy család történetét mutatja be, de ki-ki tekint a belpolitikai és külpolitikai eseményekre, de ezek a részek sem szárazak, hanem élőek, pezsgőek, azt gondolom, ha ilyenek lennének a történelem könyvek, nagyon sokan megszeretnék a történetet. A sok mindenbe amit fel tudnék sorolni az író objektivitása tetszik talán a legjobban, annak ellenére, hogy ez a könyv a családja története nincs benne semmi önsajnálat, semmi túlzó érzelmekre ható siránkozás.
Tartok tőle, hogy ez soha nem lesz benne a top 100 legolvasottabb könyvbe, mégis mindenkinek csak ajánlani tudom.

>!
Alíz_Simon P
Nina Willner: 40 ősz

Nagyon érdekes könyv, a borítója meg annyira gyönyörű és kifejező, hogy először abba szerettem bele :) Elég sok mindent olvastam már a hidegháborúról, főleg szakkönyveket, de ilyet, amiben párhuzamosan fut egy család története a történelmi eseményekkel, a hidegháború hullámzásával 1945 és 1990 között, még nem. Szépen felépített, rendkívül alapos háttér információkkal megírt, sokszor inkább dokumentarista hangvételű regényről van szó. A csillaglevonásom egyik oka, hogy nekem kicsit szájbarágósnak tűntek az eseményekhez fűzött, néha többször is megismételt írói kommentárok a kommunizmus gyakorlati hatásairól. Persze ez betudható annak, hogy Nina, az írónő egy keletnémet család szinte rögtön a világháború után disszidált gyermekének, a már Amerikában született lánya, aki életében először csak a 80-as években járt az NDK-ban, akkor is amerikai hírszerzőként. Vagyis ezzel az egésszel kapcsolatos látásmódját, érzelmeit leginkább a korabeli nyugati politika és a saját családi kötődései – a szórványosan eljutó családi fotók, levelek és hírek, illetve az édesanyjának az egyre távolabbi emlékei – határozták meg. És ebből fakadhat a másik problémám: a kiterjedt, többtucatnyi NDK-s diktatúrában élő családtag közül az írónő csak a legkisebb lány, Heidi és a férje kapcsán ír határozott állásfoglalásról, hogy nem léptek be a pártba akkor sem, ha ez a karrierjüket akasztotta meg. A többieknél csak maszatolás volt, sokan közülük tanárok, iskolaigazgatók voltak, de arról, hogy milyen megalkuvásokra kényszerültek ahhoz, hogy ezeket a pozíciókat betölthessék, nem esett szó, csak arról, hogy milyen jó családi viszonyban álltak egymással. Ami persze fontos, de egy diktatúrában való létezésnek ez csak az egyik szintje. Ettől függetlenül ez a történet nagyon erős, örülök, hogy megismerhettem. Megerősít abban a nézetemben, amit fontosnak tartok megértetni a diákjaimmal is, hogy egy bármely korban létező autoriter rendszer történelmi léptékkel mérve biztosan bukásra van ítélve, de közben generációk életét képes tönkretenni.

>!
Knekató
Nina Willner: 40 ősz

Azért szerettem volna elolvasni, mert eddig erről a témáról még nem olvastam, és tulajdonképpen én magam is abban a korszakban nőttem fel, amiről a könyv ír. Egy kicsit úgy éreztem, hogy a kelet-Berlini helyzetet túlzóan rossznak írta le, persze, biztos a nyugathoz viszonyítva nagy lehetett a kontraszt, de azt tudom, hogy én a hetvenes évek vége fele jártam egy hetes utazáson Kelet-Berlin-Drezda környékén, és nekünk magyaroknak, félig már nyugatnak számított az, amit ott tapasztaltunk. Egyáltalán nem láttuk szürkének Berlint, és rengeteg ember volt az utcákon, nem volt kihalt, a boltok tele voltak minőségileg szebb és jobb árukkal, mint itt Magyarországon, tisztaság volt és a szállásunkban nagyon kényelmes ágyak voltak. Persze, minden viszonyítás kérdése, és ami nekünk szép volt, az a nyugaton szocializált embernek lehetett sivár, és lehet, hogy itt a könyv írója kicsit túlzásba esett a hatás kedvéért. Az viszont, hogy mit kellett kiállni az ottani embereknek, csak sejtettük, de gyanítottuk, hogy már az is borzalmas fájdalmas lehet, ha a család kettészakad, és semmilyen módon nem engedik a kapcsolattartást. Az elvesztegetett éveket nem lehet visszahozni és pótolni. Érdekes volt párhuzamosan olvasni a család életét és a politikai helyzet alakulását. Én szívesebben olvastam volna többet a családról és kevesebbet a politikáról, de a jól érthetőség kedvéért valószínű szükség volt ilyen arányban részletezni a mindenkori helyzetet. Nem bántam meg, hogy elolvastam.

>!
KádárRozi
Nina Willner: 40 ősz

Történelmi regény létére könnyen olvasható, majdnem azt írtam, hogy szórakoztató volt. A téma miatt azonban egyáltalán nem lehet szórakoztatónak nevezni. Hannat valahogy nem tudtam megkedvelni, és talán az sem segített, hogy maga Nina is Hannaként és Eddieként hivatkozik saját szüleire, míg nagyszüleit Oma és Opaként emlegeti. Az elején csak egy nézőpontot kapunk, azonban a későbbi fejezetekben majdnem mindenhol megvalósul az egyik családrész, másik családrész, történelem hármas beosztás. Inkább családregénynek tekinthető, hiszen a történelem csak háttérként szolgál, a meghatározó és fontos események kerültek a könyvbe, nem nyomják el a családdal közvetlenül történt dolgokat. Tudom, hogy 40 ősz a címe, de egy picit még olvastam volna tovább, hogyan alakul a szereplők élete.

1 hozzászólás
>!
hugi78
Nina Willner: 40 ősz

Nagyon-nagyon érzékenyen érintett ez a téma.
Szeretem a szellemi szabadság megélését és ez anno az NDK-ban nagyon-nagyon nem volt jellemző.
El sem tudom képzelni, milyen lehetett megélni azt, hogy a saját szüleidben/gyermekeidben sem bízhattál meg.

Tisztelem azt a családi összetartást, ami 40 éven keresztül sem engedte el a disszidált testvért és ilyen szeretettel gondolt rá folyamatosan.

Emlékeimben szerepel, hogy 11 évesen néztem a tévében, ahogy a kelet-német emberek sírnak, pezsgőt bontanak és eufórikus állapotban ünnepelnek, amikor az a híres téves bejelentés megtörtént.

Nem engedhetjük, hogy ez újra eljöjjön, bárhol is éljünk!!!

>!
Krumplicsku
Nina Willner: 40 ősz

A téma megérdemelt volna egy jó stílusban megírt, élvezhető regényt.
Sajnos, engem rettentően zavart, hogy valami gyerekes szellem szőtte át az egész elbeszélői stílust.
Mert valóban elképesztő a történet*, de valami hihetetlenül zavart benne, amit -ahogy az előző mondatban említettem, nem tudok másként definiálni, mintha egy gyerek mesélné a dolgokat.
Ennek nyilván nagyon sok összetevője van.
Egyrészt a személyes szál bevonása: az unoka mesél a szüleiről, nagyszüleiről, de eleve az Oma-Opa karakternevekkel már gyerekesíti magát és a nézőpontját (ez persze megoldható lett volna, csak nehezített kiindulási pont).
Ehhez képest viszont olyan dolgokat mond el, amit ő csak hallomásból tudhat (jó, a családtörténetek nyilván ilyenek), de tele olyan részlettel, ami még egy olyan elbeszélőtől is túlzás, aki a saját élményeit mondja el (hogy mondjuk egy fontos eseményen mire gondolt a többi szereplő -ezt csak magáról tudhatja, maximum még valakiről, aki megosztotta vele, de hogy minden szereplőről tudja???), hol tartottak jelentőségteljes csendet és miért, hol vettek levegőt, mennyire dobogott a szívük stb… Mindez a történet felturbózása, ami persze teljesen érthető és emberi, csak épp a történelmi beszámolótól a mese irányába viszi a stílust.
Ezzel éles ellentétben áll az egész könyv szerkezete, a történet mellé odatűzdelt dolgok: az elején családfa (a sok gyerek miatt nem feltétlen haszontalan dolog ;-) ), a rövid makró és mikro időrend (amire nem tudom, mi szükség, pláne a könyv legelején, mert itt sok szempontból a történet lelövésének tetszik (pl. ha valaki azon izgulna, sikerül-e és mikor megszöknie Hannának, hát nem kell, mert hisz elolvasta a második oldalon) Ezt megfejeli a könyv végi fogalom határozó, tartalomjegyzék, meg még nem tudom, micsoda, ami olyan külsőségekkel ruházza fel a könyvet, mintha valami szakkönyv lenne. (miért fontos, hol és hányszor fordult elő a történetben, hogy Érchegység vagy Oma karosszéke?)
Egyszóval, úgy érzem, egy mesélői szempont váltás, egy fiktívebb mesélői stílus rengeteget adott volna a könyvnek. Paradox módon, hitelesebbé tette volna (hisz úgyis olyasmit mesél, amit ő nem élt át, neki is csak mesélték), mert nem lehet egyszerre közelíteni és távolítani is a történetet. Korba illeszkedően és Kádárral szólva, a krumplileves legyen krumplileves…hacsak nincs célunk az ellenkező dolgok egybe gyúrásával, ami viszont nem csak találékonyságot igényel -nagyon nem mindegy mit, mivel vegyítünk és a keverék arányai sem esetlegesek, mert könnyen az ellenkezőjére fordul a nagy ötlet- valamint nem árt hozzá egy átlagos ember elbeszélőtehetségénél némileg több irodalmi véna, ütem- és arányérzék stb, itt azonban még a stílus is olyan gyerekes, ahogy egy kisgyerek -igyekezve választékosan fogalmazni- elmeséli a szüleinek, mi volt vele az iskolában…

Amerikaiként ráadásul ezt elég szájbarágósan támogatja meg, kezdve a Marshall-terv bemutatásától** a női börtönben uralkodó viszonyok ismertetéséig (aminek semmi szerepe nincs a történetben, csak az, hogy ellenpárja az épp disszidáló Hannának, akit a szabadság vár, illetve, hogy egy teljesen szűz olvasót feltételez, aki életében először hall olyan dolgokról, mint keleti blokk, vasfüggöny, berlini légihíd. Ilyen olvasók nyilván előfordulnak, csak nem hogy kelet-európai, de simán európai szemmel is dedónak, szájba rágásnak, olvasó butának nézésének hat sokszor ez a fajta mindenkihez szólni akarás. (ha feltétlenül szükség van, hogy azok is értsék, akik tényleg semmit nem tudnak Európa múltjáról, akkor a sok felesleges ilyen.olyan függelék és hozzátoldás helyett lehetett volna erre egy történelmi környezetet elmagyarázó rész, nem kellett volna effektív a mesélés szerves részévé tenni)
Ahhoz képest meg, hogy mennyi gazságot leír a kelet-német rendszerről, egészen megdöbbentő, ahogy a szereplők megmosolyogtatóan könnyen megúsznak dolgokat. mintha a Top Secret (Val Kilmer) c. film átgyűrűzött volna ide…
Magyarul, töketlen a rendszer, amit mi, kelet-európaiak ismerünk, el tudjuk képzelni, azonban nem ENNYIRE…. Ebben a mennyiségben nem egy helyen túlzásnak tűnik és gyengíti a történetet. (pl. mikor a hazavitt Hannát le akarják tartóztatni, amit azért úszik meg, mert az anyja belekapaszkodik és onnan az orosz katona nem erőlteti, hanem hagyja őket elmenni. Vagy mikor Hanna öccséért, akik szintén szökni próbált, besétál a nagypapa és a fülénél fogva kirángatja, mondván, hogy dolgozni kell a földeken. (és ezzel az ügye el van felejtve, nem lesz perbe fogva, elítélve sem, ahogy Hanna sem)
(a fentieket azért nem spoilerként teszem be, mert a regény elején lévő időrendben is már elolvasható, tehát nem én, hanem maga az írónő is elárulja előre a fordulatokat… amiről nem tud nem eszembe jutni, hogy mennyivel izgalmasabb lett volna az egész történet, ha nem tudjuk előre a kimenetet…. persze, ismerjük a történelmi tényeket, tehát hogy 89-90-ben vége az egésznek, meg hogy az írónő Hanna leszármazottja és amerikai, tehát Hannát mondjuk nem lövik le egy disszidálási kísérlet alkalmával, de némileg több homály a fordulatokat illetően érdekesebb történetet eredményezett volna, ami mellett az olyan szőrszálhasogató olvasók is, mint én, kevesebbet vagy kevésbé intenzíven tudtak volna figyelni az óhatatlanul előforduló hibákra)
Inkább EZEK a mesei fordulatok szorultak volna némi magyarázatra a részletes szószedet helyett, mert elhiszem, hogy ezek valós fordulatok voltak, de ha így volt, akkor nem ártott volna valahogy érzékeltetni azt, hogy az épülő totalitárius hatalom ugyan baromi erősnek akart látszani, de még gyengécske volt, bukdácsolt (és netán miért volt az!), mert így tényleg sokszor olyan érzésem volt, mintha valami varázslat által hárult volna el a legrosszabb a főhősök feje felől, nem azért, mert ők elhárították vagy mert az ellenfél mégsem volt olyan erős/gonosz, mint ahogy az írónő be akarná mutatni.
Egy fél mondatban lerendezi az éhezés kérdését, hogy Omától elveszik a szülőktől hozott élelmiszert és kénytelen üres kézzel hazatérni (más büntetést ő sem kap, annak ellenére hogy korábban leírja, hogy ez halállal büntethető!), ugyanakkor, hogy akkor hogy vészelték át a következő időket, arról semmit nem tudunk meg. Vagy egészen meglepett, hogy a dédpapa mennyi ideig elkerüli a kolhozosítást, megtarthatja a földjeit, mert „megtanult elbújni a hatóságok elől” (tényleg? Hogy lehet eldugni pár hektár földet?) Pláne, ha a másik oldalon már a mindent megfigyelő Stasiról beszél, aminek szerinte semmi nem kerüli el a figyelmét????
Az ilyenekkel az egész tényleg elképesztő és tanulságos történet amolyan lebegő, tét nélküli tündérmesévé válik, ahol van egy nagyon gonosz szereplő, aki mesterkedik, de a főhősei maximum csak bajba keverednek, próbák elé kerülnek, igazi baj nem éri, nem érheti őket,és majd a sok hányattatás után biztosan boldog révbe érnek.
Pedig, gondolom, nem ez volt a cél….
Megint csak gyermekien egyszerűen lett bemutatva, hogy élik át ezt az egészet a szereplők. Mintha tényleg tudatos választás kérdése lenne, hogy a kilenc gyerekes Opa elkezdi-e szolgálni a rendszert (ami okoz ugyan némi lelkiismereti konfliktust, de annyira azért nem, hogy pl. a család megbeszélje egymás közt, hogy mi a tanúsítandó viselkedés, de ez nem az, amit az illető családtag tenne…
Sok embernek nem volt választása, annyi sem, hogy mikor az amerikaiak kivonulnak, még legalább mehetnének is (ugye ilyen választás Magyarországon nem is volt), hanem semmi: itthon mindent itt kell hagyni és egy tök ismeretlen világba, ahol senki ismerős nincs, csak a nem túl konkrét „szabadság”, átlépni a semmibe (mindezt akkor, mikor az itteni helyzet még képlékenynek tűnik, azaz inkább csak aggodalom keltő, de még nem bontakozott ki a maga valójában) családdal, gyerekekkel, nem tudni miből élünk ott meg…. Ehhez képest Opánál csak igen felületes érződik, hogy mennyire harcol ezzel az egész szituációval, ami valahogy elvesz a becsülhetőségéből. (ami megint nem baj, hiszen az emberek nem csak jók vagy csak rosszak, csak ennél többet ért volna, a karaktert és a történetet is hihetőbbé, átélhetőbbé tette volna a vívódás bemutatása)
(Pláne, ha mellé teszem, hogy egy félmondatban el van intézve, ahogy Opa ugyanígy alkalmazkodott a hitleri érában is…. ami egyrészről talán egy szűkebb választási helyzet volt . Azaz nem volt elég „csak” átmenni egy határon, ahol mindez a rossz már nem fenyegette volna, hisz nem volt hová menni. Másrészt azonban sokkal súlyosabb döntések elé állíthatta az embereket (pl. harcolni, embert ölni kellett, nem „csak” befogni a pofát), AZT mégis olyan magától értetődőnek festi le, és azt éreztem, csak az NDK-ba tagozódást rója fel a nagyapjának…
Ezzel viszont olyan lesz Opa alakja, mint aki mindig arra hajolt volna, amerre a szél fújt… amivel nem az a baj, hogy ezzel legalább egy karakter árnyalódik és nem csak fehér, hősies lesz, hanem hogy nem olyan könnyű ezt megélni, mint ahogyan ez itt megjelenik, ráadásul ezer teljesen elfogadható oka lehet rá bárkinek (mondjuk, a maga életét beáldozná, de van felesége, kilenc gyereke, nem könnyű mártírnak, partizánnak, ellenállónak lenni ilyen helyzetben)
A vicc az, hogy a könyv végén maga is elmondja, hogy nem volt egyszerű az NDK lakosok döntése, kooperáljanak és túléljenek vagy ne… csak a gond, hogy a sorok közt, amit leír, nem ez jelenik meg. Az érződik, mintha anyja testvéreire, gyerekeire végig neheztelni a kooperáció miatt, az viszont, hogy Opa legendás pátriarka volt meg nehezen jön le (igen becsülték, mint tanárt, igazgatót, de pont a családjával nem volt különösebben példamutató (a rá nehezedő nyomást magába fordulással kezelte és nem nyílt meg sem a felesége, sem a gyerekei felé, nem magyarázta el a helyzetet, tkp. truccolt)

*bár, megint az az érzésem, hogy kelet-európaiként megint csak nem annyira hat bombasztikusan az egész, mint az amerikai szerzőnek, ezért, amikor ő rácsodálkozik azokra a dolgokra, amik nem hogy a mi szüleinknek, de talán még nekünk, a konszolidálódó Kádár-rendszer gyerekeinek is alapvetések voltak. Ez az ő rácsodálkozása, néhol szájbarágó magyarázata megint csak erősítette egyébként azt az érzést, hogy valahogy gyerekes az egész elbeszélés. Arról ne is beszéljek, hogy a hetvenes években kétszer is volt szerencsém az NDK-ban nyaralni, még Karl Marx Stadtban, Magdeburgban is jártam, és korántsem éhező emberek, üres boltok képére emlékszem (a politikai dolgokról akkor még semmit nem tudtam). Azt elhiszem, hogy azok a boltok nem olyanok voltak, mint a nagy amcsi mallok vagy a nyugati áruházak, a hiánycikkekre is emlékszem (éltem a cseheknél, ott sokkal rosszabb volt, mint itthon), hogy az ember nem azt vett, amit akart, hanem ami volt, de hogy éheztek volna az emberek és kongtak a boltok az ürességtől? Még úgy sem, mint ahogy a bátyám mesélt a GUM áruházról, hogy hosszú sorokban ugyanaz a termék volt kirakva a polcokra, hogy ne tűnjön üresnek a bolt.

**bár, nyilván nem ez a könyv tárgya, de érdekes adalék a nézőpont, ahogy az USA az abszolút pozitívum a könyvben, még akkor is, ha épp a McCarthyizmus jön szóba…. (nyilván zongorázni lehet a különbséget a két rendszer közt, de ezt nem ártott volna megint csak ÉRZÉKELTETNI, mert különben nem tudok mást mondani ezredjére is, mint, hogy ettől gyermeki lesz a látásmód, miszerint csak jók és rosszak vannak a történetben, nincsenek szürkék, piszkos fehérek….)
A szerzőnő saját kémként való működéséről írt részleteken is sikerült besokallnom. A leírtakkal nem tudok vitatkozni, hiszen ő volt ott, ő csinálta, tehát el kell fogadnom, amit leír, hogy amerikai felségjelekkel ellátott autókban, akár amerikai egyenruhákban mentek át „megfigyelni” olyan fontos dolgokat, mint egy vasútvonalon elhaladó hadieszköz szállítmány, és hogy ennek értelme van. Azonban fura, hogy úgy jön le, hogy komolyan sérelmezi, hogy az NDK-s szervek nem hagyják őket „csak úgy” jönni-menni, hanem követik, megfigyelik őket! Azt még megértem, hogy felháborodik amikor erőszakot is alkalmaznak ellenük (a teherautó nekik hajt vagy lelövik az amcsi katonát), és itt véletlen sem az áldozatokat akarom hibáztatni, no de tény, hogy amit csináltak, az kb. ezzel járt (sőt, feltételezem, hogy igazából erre -azaz az oroszlán bajszának húzogatására, egy esetleges ellenakció kiprovokálására majd nemzetközi botránnyá tételére- is ment ki inkább, mint valóban fontos és releváns információk megszerzésére. Félreértés ne essék, az NDK, Honeckerrel az élen és a Stasival maga mögött nem volt kellemes hely, nem hogy amerikaiként, de a kort megélt magyarként sem, de akkor sem értem, mit kellene csinálnia egy szuverén államnak, ha a területére nyíltan kémkedni mennek?

Utoljára meg megemlékeznék a magyar változatról: ahhoz képest, hogy az impresszumban szerepelnek szerkesztők, nyelvi lektor is, egészen vicces kétszer is (egyszer magában a történetben, egyszer meg a szószedet/tartalomjegyzékben azt olvasni), hogy Erzgebirge-hegység :DDD (értem, hogy ez egy angol nyelvű könyv, tehát a fordító nem tud németül…. de én sem tudok, mégis tudom, hogy ez magyarul az Érchegység. Lehet, hogy már az eredetiben is így volt? tehát a német kifejezés után oda volt biggyesztve a mountains? Ha így van, akkor persze nem itt pattog a labda.
De emellé sok az elütés, rossz elválasztás, hiányzó szó, betű (pl. a határkerítésnél kimaradt a szám a négyzetméter elől, ami így totál értelmetlenné teszi a mondatot, mert nekem itt egy szélesség, azaz max. sima méter + szám kellett volna (hiszen abban folytatódik, hogy milyen hosszan ment a kerítés) Netán 4 méter széles volt, ami leírva négy méter, ez torzult négyZET méterré? Nem tudom, de ezek szerint senki nem akadt fent rajta, csak én az olvasó*** Ami érdekes, hogy más német kifejezéseket lefordítottak (pontosabban maradt a német, majd zárójelben az angol, a mi esetünkben a magyar fordítás), itt viszont senki nem akadt fent, hogy az Erzgebirge elég németesen hangzik, magyarul meg nem ismerős, tehát nem lesz elég odabiggyeszteni a „hegység” kiegészítést. (de az fura, hogy a fordító ezek szerint felismerte, hogy ez egy földrajzi név, egy hegység, de azt nem tudta (utána nézni sem tudott, ma a gugli korában?), hogy ahogy az Alps sem Alps, a Vienna sem Vienna magyarul, úgy ez is egy fordítandó földrajzi név?

***ami persze az az eset, amire azt szoktam mondani, hogy egy igazán jó könyvnél nem érdekel, mert nincs időm, nem is akarok fenn akadni rajta, mert menni akarok tovább a történettel, de a történetekben, amik nem mesélnek magukba, még külön jelentőséget kapnak az ilyen, tkp. természetes, bármikor előfordulható bakik)

>!
baroness
Nina Willner: 40 ősz

Érdekes és megható volt a II. világháború utáni Németország kettészakításáról, a Berlini fal megépítéséről, a kommunizmusba zárt NDK-ról olvasni. Nekem pont a rendszerváltás idején kellett volna a XX. század történelméről tanulni, de mivel se tankönyveink nem voltak, sem a tanárok nem tudták mit is kellene tanítani, említés szintjén vettük a két világháborút és a tanárunk szólt pár szót ’56-ról. A hazai eseményekre azóta természetesen számomra is fény derült, de a világtörténelmi ismereteim bizony hiányosak maradtak. Ez volt az első olyan olvasmányom, ami egy másik volt kommunista ország történelméről, az ott élők életéről írt. Nagyon tetszett ez a családregény.


Népszerű idézetek

>!
Mónika_Sándor

A betonkockákból és szögesdrótból rakott akadályt több, mint 100 kilométer hosszúra tervezték, és gyűrűszerűen kellett körbevennie Nyugat-Berlin szigetszerű enklávéját, hogy teljesen elvágja azt az ország többi részétől. Utcák szűntek meg, tömbházakat, sőt temetőket vágtak ketté miatta. Azok a keletnémetek, akik az építkezés idején éppen odaát voltak, ott is ragadtak: elszakították őket szeretteiktől. Családok szakadtak így szét pillanatok alatt.

162. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Cornelius Ryan: A berlini csata
Robert Merle: Nekünk nem kel föl a nap
Susan Abulhawa: Hajnal a tiltott kertben
Isabel Allende: Kísértetház
Beverly Swerling: Álmok városa
Nyíri János: Madárország
Robert Harris: Führer-nap
Rebecca Gablé: Fortuna mosolya
Lucinda Riley: Fény az ablak mögött
Szabó Magda: Régimódi történet