Férfi ​a háznál (Lizzie Vogel 1.) 73% 13 csillagozás

Az ajánlásban azt írja a The Observer, hogy lélekemelő. Hát az én lelkemet nem emelte fel! Ellenkezőleg: felbosszantott a blődsége. Nem hiszem, hogy egy kilencéves kislány agyába és szájába ennyire felnőttes gondolatokat kéne adni akár az egyházról, akár a szexualitásról. Sokkal inkább úgy éreztem, hogy az ezt megelőző sikerkönyve után talán a kiadója sürgette az írónőt, hogy rukkoljon elő ismét valami újjal Na jó, de muszáj volt ezt magyarul is megjelentetni? Nem szokásom olvasatlanul félretenni a könyvet, de itt nem bírtam cérnával.Mivel félbehagytam az olvasását, méltánytalan lenne csillaggal értékelni, nem is teszem. Biztosan akad olyan olvasói réteg, amelynek az ilyesféle tartalom tetszik. De ez nem az én ízlésemnek való..

Ez a történet azért nem volt annyira humoros.
Inkább zavart is, hogy mennyire szókimondó az aligtizenéves narrátor.
Nyilván és (sic!) én off vagyok másképpen szocializálva.
Bár gondolhattam volna az alcímből ilyesmire is…
Azért eléggé érdekes volt olvasni, hogy a lecsúszott egzisztenciájú elvált nő mégiscsak magára talál abban a társadalmi közegben, amibe akaratán és önhibáján kívül jutott.

Szóval Nina Stibbe már belopta magát a szívembe és nagyon kíváncsi voltam, hogy mit alkot, ha klasszikus regényt ír.
Hát a levelei sokkal jobban tetszettek, de itt inkább az én oldalamon mentek félre a dolgok. A munkám során pszichiátriai betegekkel dolgozom, és sok depresszióssal összekerülök, így a szabadidőmben nemigen vágytam arra, hogy egy depressziós, szerencsétlen nőről olvassak. És sokszor a gyerekes szemszög is zavart (a középső gyerek, Lizzie az elbeszélő), bár Stibbe szórakoztató stílusa szerencsére azért most is megjelent. Az eleje volt nagyon jó, meg a vége, közben viszont leült a történet, mert hiába kereste Lizzie és a nővére, hogy ki lesz náluk a férfi a háznál, tudni lehetett, hogy nem a ténykedéseiknek hála fog az anya kikötni valakinél és eljutottam arra a pontra, ahol idegesített minden oldal, ami ezzel foglalkozott. Főleg a búskomor, idegesítő anyával megspékelve, akit legszívesebben felráztam volna, hogy „hé, csinálj már valamit az istenért, 3 gyerek függ tőled.” (A gyerekek helyzetét meg nem tudtam nem szociális munkás szemmel nézni, és már-már az elhanyagolást súrolták néha. Plusz ők mentek a pszichiátriai gyógyszerekért Londonba, ez már fájóan WTF volt.)
A könyvet az utolsó 70-80 oldal mentette meg, ahol végre beindultak a dolgok és előjött végre az a mosolygás tőlem, amit az elejétől kezdve vártam volna.
Nem veszett el a hitem az írónőben, csak legközelebb egy talpraesettebb anyakaraktert írjon.

Ezt az értékelést úgy kezdtem nagyjából egy héttel ezelőtt, hogy a chick lit no comment és a humoros címkék mellé odabiggyesztettem, hogy depresszió és alkoholizmus. Majd miután így jól megárnyaltam a képet, alaposan el is akadtam. Most tovább próbálkozom.

Öt csillagról indultam. Egy felet levontam, mert néhol elég erősen manipulatívnak éreztem a narrátorválasztást. Azután még egy felet levontam, mert a 20. fejezet végén kicsit leült a történet, nem rúgott akkorát az a ló, amekkorát rúghatott volna (vagy csak én fáradtam bele a könyvbe). Azután még egy felet levontam, mert a vége szerintem elsietett, ugyanakkor ezt az idegtépő humort nem lett volna tanácsos tovább húzni. Aztán hozzáadtam egy csillagot, mert… mert elképesztő, hogy mennyire nem érdekel a patikamérleg, engem ez a könyv megvett kilóra, hazacipelt, feldarabolt, és eltett a fagyasztóba télire, a csontosabbik részemből meg leves főzött.

Van az a fajta humor, amikor faarccal olvassa az ember a könyvet egy tömegközlekedési eszközön, miközben belső énje az arcát kaparja, virnyogva fuldokol a röhögéstől, és mindenhová néz, csak a könyvbe nem, hogy ne kelljen látnia, ahogy beüt a katasztrófa, mert beüt a katasztrófa, nincs egyetlen olyan áldott dolog, ami nyomán ne teremne katasztrófa ebben a könyvben.

És van az a könyv, ami azt tudja művelni, hogy három oldallal később meg elszorult torokkal mered az ember a könyvre, mert nincs egyetlen olyan áldott dolog, ami nyomán ne teremne katasztrófa ebben a könyvben.

Szóval jó ez így. És azt hiszem, kijár egy külön dicséret a fordítónak, a szerkesztőnek és a kiadónak is, mert tényleg *jó* ez így, össze lett ez rakva. (Csak azt az embert szeretném személyesen bántani, aki a címlapra tette azt a szamarat.)

Hát ez nem az én könyvem volt… Nem fűzte be a hozzá fűzött reményeket, a szereplők sem ragadtak meg.

Nem nevezném ezt a könyvet se vidámnak, se kacagtatónak. Talán egyetlen jelenetét éreztem viccesnek: mikor kicsi Jack kutyást játszott. Bár abban is volt valami végtelenül szomorú. Nagyon nyomasztó könyvként emlékeznék rá, ha a végére nem kerekedett volna ki egy visszafogottan tündérmesei fordulat. Tetszett a befejezés, kicsit feledtetni tudta a történet szomorúságát.

Ha most lepontoznám a könyvet, olyan lennék, mint az ételkritikus, aki azért húzza le a paradicsomlevest, mert utálja a paradicsomlevest…. Sajnos ettől még nagyon nem találtunk egymásra a könyvvel, azt viszont nem nagyon tudom megmondani, hogy miért nem. Mert igen, komor témája van, de ennél sokkal komorabb könyvek is tetszettek már, sőt azzal szemben sincsenek averzióim, ha egy komor témáró könnyedén, humorral mesél egy könyv, de itt tényleg csak háborogni tudtam. (érvényes kérdés lehet, hogy mivel a téma és hangvétele tkp kiderül a szinopszis és a borító kettőséből, akkor mi a fenének raktam ezt kívánságlistára?…. ez nekem is eszembe jutott kb. ezerhetvenszer a könyv olvasása során, de nem taáltam rá választ :-D) Onnan, hogy tényleg ennyire csökött volt a hetvenes években az angol vidék, hogy egy elvált asszonyt ab ovo kiközösítenek? Tényleg ennyire normális, hogy az anya tkp. magára hagyja gyerekeit és senki, de senki nem veszi észre, nem tesz ellene? (nyilván depressziós, de azokban az időszakokban, amikor nem az, sem tűnik úgy, hogy a lányokat elégségesen gondozná) Azt nem hozom fel negatívumként, hogy rengeteg mindent akart Stibbe a könyvbe passzírozni, ami így a legeslegtöbbször csak egy villanás lett (a „disznó” pl., de maga a feloldás, a FÉRFI megtalálása sem igazán átérezhető és megérthető), így ahelyett, hogy megértenénk a vázolt bonyolult helyzetet, újabb szempontok alapján újraértékelnénk az előítéleteinket, jobb esetben is csak átsuhan az ember fejében az, amivel árnyalni akarja a történetet és csak az ellenkezés marad.
De annyira, hogy nekem pl. a feloldás sem volt feloldás, mert jó, került férfi a házba, meg leírja -tényleg becsülendő öniróniával- hogy nyilván azt a happy endet várja az olvasó, hogy az anya akkor felnő a feladathoz és önállóan boldogul, de én ennek ellenére nem tudom, hogy tényleg kell-e egy férfi a házba azért, amit ő felvázolt? (azzal egyet értek, hogy egyedül cipelni mindent nem lehet, de hogy ehhez férfi (vagy nő) kell a háznál és hogy kifelé pláne csak ez segít…. hát azt sajnos nem tudom elfogadni, így tkp. ez elejétől a végéig csak szemben tudtam állni az egész történettel.

Valami szórakoztató könyvre vágytam Chiang novellái után, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor görbült kissé felfelé a szám. Kicsit másra, viccesebbre, könnyedebbre számítottam, így csalódnom kellett.