Kis ​francia bisztró 84% 71 csillagozás

„Az ember sohasem változik! (…) Mi csak elfelejtjük magunkat, aztán újra felfedezzük, és csak képzeljük, hogy megváltoztunk. De ez nem igaz. Az álmokat nem lehet megváltoztatni, csak megölni… és néhányan kiváló gyilkosok vagyunk.”

Nina George 2010-es regénye, amely magyar nyelven csak most jelent meg, egy csodás történet megbánásról, önérvényesítésről és újrakezdésről. Főszereplője, Marianne élete kizárólag meg nem élt pillanatokból állt, és egy boldogtalan, az ő személyiségét teljesen elnyomó házasságból. A reményvesztett nő elhatározza, hogy a Szajnába veti magát, véget vetve a keserű vegetálásnak. Ám az élet közbeszól, megmentik, majd egy csempe elvezeti egészen Bretagne-ig. Itt nyugalom, elfogadás és egy szeretető közösség várja, napról napra gyógyírként szolgálva számára. Elengedi a félelmet, a végtelen fásultságot, és lassan ébredezni kezd a benne szunnyadó igazi Marianne, azonban a belső hangja még mindig azt súgja neki, hogy nem érdemli meg az élet áldásait. Gyönyörű, keserédes női sors bontakozik ki a lapokból, végre nem egy huszonéves, hanem egy érett, hatvanéves főszereplővel. Azonban bármennyire is elbűvölt a mély mondanivalójú regény, amely akár életvezetési tanácsadóként is szolgálhat, kétségtelen, hogy az írás stílusa sajnos egyáltalán nem gördülékeny, a cselekmény pedig helyenként hihetetlen fordulatokat vesz. A csodás üzenet azonban így is célba ér, sosincs késő újrakezdeni. Így az új év kezdetén kívánom, hogy Marianne-hoz hasonlóan mindannyian találjunk rá az elvárásoktól, társadalmi nyomástól és megfelelési kényszertől mentes szabad énünkre.

Sokan értékelték, úgyhogy én nem fogok hosszasan értekezni, csak néhány apró megjegyzésem volna…

Ez a könyv nem romantikus! Viszont valóban mágikus realista, és végre, végre nem csitrikről vagy elvált nőkről szóló blődli, csöpögős vacak. Ez regény a javából, már-már szépirodalmi áthallásokkal, és tipikusan a lélektani regény vonásaival. Még sokáig olvastam volna…

Viszont sem bisztróról nincs szó benne – mert egy panzió étterme kap mellékszerepet a történetben – sem pedig nem francia. Ha egy bretont lefranciázol, ugyanúgy készülj föl a legrosszabbakra, mintha egy írnek mondod azt, hogy angol.

Csábított a könyv, de nekem a Levendulaszobával ajánlva nem lehet eladni könyvet, mert azt nem szerettem. De valahogy minden fenntartásomat leküzdve elkezdtem olvasni.
Milyen jól tettem.
Egy nagyon erős kezdet, öngyilkosság kísérlete után egy kellemes környezetbe cseppentem, olyan jól éreztem magam, hogy időnként le kellett tennem, hogy tovább tartson.
Bretagne annyira varázslatos vidék, hogy akár rögtön elindulnék oda, tudnék is ott élni, még akkor is, ha egy kis mosogatással keresném a kenyerem.
Egyetlen dologgal nem értettem egyet, mégpedig azzal, hogy hogyan lehet valakivel 40 évig szenvedősen élni.
De ezen túllépve végre az idősebb korosztállyal foglalkozik a könyv, azzal, hogy akár lehet újrakezdeni valamit, ha minőségi változással jár.
Kellemes csalódás, nekem tetszett.

Nos, ki kell mondanom, hogy a Nina George: Levendulaszoba a kedvencem. Nagyon közel került a szívemhez, és ez a könyv nem tudta eltolni onnan.

„Régen, amikor még sok év és évtized állt előtte, az idő végtelennek tűnt. Mintha egy könyv lett volna, ami csak arra várt, hogy megírják, legalábbis kislányként úgy látta a jövőbeli életét. Most viszont, hatvan évesen a könyve lapjai üresen álltak. A végtelenség egyetlen, hosszú, véget nem érő napként telt el.”

A bajom az volt, hogy a főszereplőt nem tudtam elképzelni hatvanévesnek. Minduntalan harmincasnak gondoltam és ezt nem értettem. Ugyanakkor a történet szomorúsága, az elmúlás az én korosztályomat már nagyon foglalkoztatja. A gondolatok mindannyiszor visszakanyarodnak oda, hogy az évek már nem bőséggel vannak az ember előtt, hanem bizonytalanná válik a jövő, amolyan csúnya kifejezéssel mondva; minden nap ajándék. Viszont nagyon nehéz ennek megfelelően élni.
A történetben mégis van valami időtlenség, akár egy tündér csillámpora terül szét a mondatokon, és biztosan állíthatom, hogy Nina George nagy tehetség. Csodás írónő, és még csodásabb tollforgató.
Meleg szívvel ajánlom a könyveit.

A gyönyörű borító és ígéretes fülszöveg ellenére, az írónő korábban magyarul megjelent könyve, a Levendulaszoba sajnos nem győzött meg, mégis mindenképp szerettem volna ennek a regényének is adni egy esélyt, amint megláttam, hogy érkezik a magyar kiadása.
Ezúttal az @Alexandra_Kiadó gondozásában megjelent kötet borítója ismét szerelem első látásra, a fülszöveg pedig ismét nagyon érdekes. Nagyjából a megjelenés után egy nappal meg is vettem, és a szabadságom alatt gyorsan el is olvastam.
És! Ezúttal kicsit sem csalódtam. Ez tipikusan az a regény volt, amivel az ember nem akar egyébként túl gyorsan haladni, mert akkor olyan hamar véget ér, és a végén meg olyan üresnek érzi magát az olvasó. Nem azért, mert nem jó, hanem mert olyan gyönyörű az a világ, hogy nem jó otthagyni.
Csodálatos történet ez, olyan nehéz témákkal, mint az öngyilkosság, a társas magány, a depresszió, a halál… és végül az újrakezdés. Marianne a kedvenc irodalmi hősnőim egyike lett, mert minden hibája és rossz döntése ellenére ő egy nagyon erős női karakter, és kifejezetten tetszett, ahogy az írónő az ő jellemét megrajzolta, majd végül kiszínezte. Az is érdekes volt számomra, hogy egy idősebb korosztállyal foglalkozik a könyv, nem az átlag életkorokkal vagy a fiatalokkal. Látva, hogyan élnek a vele egy generációban felnőtt családtagjaim, rokonaim, ismerőseim, elég sok párhuzamot tudtam vonni, és elgondolkodtató, vajon a mi generációnk hol tart… vajon nekünk is ekkora szükségünk lesz hatvanéves korunkra a megújulásra? Az újrakezdésre, és arra, hogy mindent átértékeljünk, amit évtizedeken át gondoltunk vagy hittünk?
Érdekes volt a breton kultúráról is olvasni egy keveset, mint szokásom, gyorsan utána is néztem jónéhány dolognak, szeretem, mikor egy könyv tanít, kitágítja a világomat, és ezáltal is a részemmé válik.
Összességében gyönyörű stílusú lélektani regény ez, teli megszívlelendő és elgondolkodtató részekkel életről, halálról, szerelemről, házasságról. Covid ide vagy oda, könyvek szempontjából ez egy csodaév nekem, ritka, hogy egymás után ennyi remek olvasmányom legyen, ami meghat, katarzist ad, és nem hagyja, hogy elfelejtsem. Az idei és egyben a nyári kedvencek közé azonnal bekerült. Köszönöm az élményt!♥

Tetszett a könyv meg nem is. A helyszín, a Bretagne-i emberek mind jók voltak, és a könyv fő mondanivalója, hogy 60 évesen is merjünk változtatni megkapó és nem is hiszem, hogy olvastam ehhez hasonlót. Félelmetes lehet (bármelyik életkorban) otthagyni mindent, és belevágni az ismeretlenbe, de mindig szeretem ezeket a történeteket.
Nem volt annyira gördülékeny a történet, és amikor Marianne spoiler. A második fele a könyvnek egészen felhozta a sztorit, így összességében jó élmény volt olvasni.

Egy szívhez szóló történet olvashattunk, amiben Marianne, a hatvanas éveiben járó főszereplő eljut a depressziótól a boldog életig, a magánytól a barátságokig, a boldogtalan párkapcsolattól a szerelemig. A kilátástalan házasságból menekülve, Marianne a Szajnába veti magát, azonban megmentik, és megkezdi lassú lelki és egyben fizikai utazását az élet igenlő, boldog, önálló, életig. Megnyílik az emberek felé, barátságokat köt, elengedi a múltat, magára talál és új otthonra lel.
Szép, romantikus, önsegítő terápiának is beillő történetet olvashattunk arról, hogy sosem késő újrakezdeni.

Tegnap felkészületlenül (= könyv nélkül) mentem a három településsel arrébb található kormányablakba. Gondoltam, hogy hosszú menet lesz, de arra azért nem voltam felkészülve, hogy hat (!) órát fogok ott eltölteni, pótolandó egy elveszett TAJ kártyát. Két óra várakozás után már nagyon nyűgös lettem, nem találtam a helyemet, együttéreztem a körülöttem szaladgáló/sírdogáló/hangoskodó gyerekekkel (és a szüleikkel). Majd gondoltam egy merészet, és az ügyfélszolgálatos tanácsát figyelmen kívül hagyva otthagytam a helyemet, vállalva, hogy a távollétemben szólított számomat utólag már nem fogom tudni fölhasználni, és elautóztam a szomszéd városba, ahova amúgy is szerettem volna eljutni a napokban. A városi könyvtárban valami könnyed ponyvát, kellemes nyári olvasmányt kerestem, minél hosszabb, annál jobb alapon, és erre a regényre esett a választásom, aminek majdnem a felét sikerült is elolvasnom a hivatali várakozás közben.
A sztori amúgy „tizenkettő egy tucat”, nyári olvasmánynak kiváló. A mellettem ülő ismeretlen tanárnő arcáról leolvasható volt a lekicsinylés, ami a könyvnek és valószínűleg az olvasójának is szólt – ő Szabó Magdával múlatta az időt. Megvető arckifejezéséhez hozzájárult a borító, ami egyébként becsapás, nem is értem, hogy miért nem találtak szerencsésebb képet a könyv elejére. A Kis francia bisztrót az tette egyedivé a megszokott csodaszépfiatalolaszvagyfrancia hősökhöz és hősnőkhöz képest, hogy főbb szereplői szinte kivétel nélkül hatvan év felettiek, és az idős kor valódi fájdalmaival, gondjaival is szembesítettek. Egyébként ez már a második regényem volt az írónőtől, a Levendulaszoba a fülszövegével vett meg: A párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Mi másra lenne szüksége egy könyvmoly irodalomterapeutának?! De míg az a könyv nem igazán jött be, a Kis francia bisztró már valamivel jobban tetszett, és mivel hosszú még a nyári szünet, szerintem hamarosan a szerző még két magyarul hozzáférhető regényével folytatom.

Először is, a borító igencsak becsapós! A hősnő, Marianne a hatvanas korosztály tagja. Ahogy a regény fő szereplőinek kb. 80%-a is. Pedig jó az a kép, tetszik az ablak, a tenger és a szekrény is. Csak éppen semmi köze ahhoz, amit olvastam.
Marianne, aki rádöbben, hogy a férje rég nem szereti, egy nyaralásról nem akar már hazamenni. Öngyilkos akar lenni, de kimentik. A férje magára hagyja, Marianne pedig a hazaút helyett világgá megy. A tengert akarja látni, és ott meghalni. Helyette kap az élettől még egy esélyt: egy fogadóban kap szakácsnői állást, megismer egy vonzó öregurat, aki gyönyörűen fest és a séfnek igyekszik segíteni, hogy összejöjjön végre a pincérlánnyal, akibe 2 éve szerelmes.
Bár a szereplők nagyja nyugdíjaskorú és a haláltól, öngyilkosságtól indulunk, ennyire életvidám és kedves könyvet régen olvastam. A hősnővel újra felfedezhetjük az élet szépségeit, a barátság erejét és egy gyönyörű vidéket is.
Tele van pozitív gondolatokkal és helyenként nagyon jókat lehet mosolyogni is rajta. Amikor a séfnek be kell ugrania a folyóba a kidobott szerelmes levelekért… hú, azt nagyon szerettem. De különben is, ahogy Jean-Rémy és Laurine szerencsétlenkednek egymás mellett, az olyan mosolygósan kedvesen humoros.
Szépen van megírva. A gondolatai is, de a francia tájak is. Bele lehet szeretni a tengerbe a könyvből. Bretagne rajta van az álomcéljaimon, most még inkább. Nagyon megfogott, ahogy a környék kulturális öröksége, a mítoszaik is életre kelnek a lapokon.
Talán csak az nem tetszett benne, hogy az öreg szereplők abszolút nem tűnnek ennyire idősnek. Ha nem lett volna többször kiemelve, hogy a hatvanas éveikben járnak, nem hiszem el. Olyan szerelmi viszonyaik, régi sérelmeik és háborúik vannak, hogy simán harmincasoknak, legfeljebb negyveneseknek tűnnek. Lehet, ha öregedek, majd jobban elfogadom ezt is, de most nehezemre esett elképzelni, ahogy a hatvanas Marianne szenvedélyes viszonyba bonyolódik Yann-nal, a korabeli festővel. Bár, az megint mosolygós, hogy a kora harmincas Jean-Rémy és a huszonéves Laurine mennyire gyereknek tűnnek mellettük.
Lélekmelengető kötet, szép tájakkal, szimpatikus és kellően bolondos emberekkel, egy sorsfordító nyárról. Én szerettem.

Kicsit lassúnak éreztem az egész könyvet. Úgy a feléig nem is igazán fogott meg, de utána a tengerparti kisváros levegője engem is elvarázsolt. Ahogy Mariann is végre önmaga lett, úgy vált az egész könyv olvashatóbbá. Eleinte csak szenvedtem, unalmas volt a főszereplő tépelődését és borús gondolatait olvasni, holott megértettem miért menekült az öngyilkosság felé. A mágikus részek szerintem egyáltalán nem illettek ide, enélkül is jó lett volna a történet, mintsem hogy ő egy 'fehér boszorka'.