„A kör elfordul, a Csapás véget ér…”
Ezt hirdetik a régi könyvek, de ez az ősi jóslat kezd egyre üresebbé válni a Moar kaer népének. Több mint ötszáz évre elzárva a külvilágtól, a kaer népe egyre inkább megosztottabbá – és elkeseredettebbé – válik. A mágikus eszköz, ami a Csapás végét hivatott jelezni, évek óta nem mozdul, és mikor az újonnan felfedezett iratok azt sugallják, hogy a Csapás sosem fog véget érni és a kaer sosem nyílhat ki, a morál végképp megrendül.
Ez volt az első találkozásom az Earthdawn regényekkel (a játékot sem ismerem), egy ismerőstől kaptam kölcsön egy nagyobb halom kölcsönkönyv részeként. A fordítása időnként borzasztó volt, a cselekményt sem mondanám egy agytornának. Délutáni kikapcsolódásnak elment a könyv, az Earthdawn-világnak pedig utánanézek. :)
Az Earthdawn-regények nem érnek fel a játék zsenialitásához, és ezúttal Nigel Findley egyáltalán nem tudott kitörni a mezőnyből. Bármilyen furcsa is, ebből a könyvből hiányzik egy kis kockacsörgés. A szereplőkön nem érződik, hogy ők az ED világának adeptusai, enélkül pedig az egész hangulati értéke a felére csökken.
