Ez a könyv fikció.
Ezek a dolgok soha nem történtek meg.
Ezek az emberek soha nem léteztek.
Cleveland, 2003. A regény elbeszélője a kollégiumi diákok tipikus sodródó életét éli, ám találkozása Emilyvel mindent megváltoztat. Szerelmük mély, életre szóló kötelék. Amikor majdnem elveszíti a lányt, olyan döntést hoz, amely kitörölhetetlen nyomot hagy mindkettejük sorsán: beáll a hadseregbe.
A következmények megrázóak. Szanitécként Irakba vezénylik, az ottani körülmények pedig sokkolják. Katonatársaival szipuznak, marokszám nyelik a fájdalomcsillapítókat, és pornót néznek. Sokan közülük elesnek a harcokban. Amikor végül hazatér, a poszttraumás stressz szindróma uralja az elméjét és az életét. Ráadásul az amerikai Középnyugaton ekkor söpör végig az ópiátok új generációja, és ebből már Emily sem tudja kivonni magát – mindketten heroinfüggők lesznek.
Ahogy anyagi hátterük gyengül, az elvonási tünetek erősödnek – az egyetlen lehetséges kiútnak a bankrablás… (tovább)
Kopasz 43 csillagozás
Enciklopédia 1
Kedvencelte 2
Most olvassa 8
Várólistára tette 27
Kívánságlistára tette 20
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Furcsa egy könyv.
De egyedi, az biztos.
Az irodalmi értéke gyakorlatilag nulla. Egyszerű, profán és nihilista.
De megdöbbentő látlelet az „ígéret” földjéről.
Lám, tessék! Ez Amerika!
És ez az Amerika nem a nagy álmok megvalósításának a hona, nem a lehetőségek tárháza, hanem az emberi roncstelepek szemétdombja.
Minden csak illúzió. Mint egy finggal töltött óriás lufi, ami nem is lebeg, felemelkedni sem tud, csak ott van a földön és sokan hajlonganak előtte és éltetik, mint a legszabadabb demokrácia jelképét. De ha közel hajolsz, egy érintéstől kidurran és nem marad utána más, csak néhány silány, vékony gumifoszlány meg az emberi bélgáz penetráns bűze.
És ez a bűz szétterjed a térben a fizika törvénye szerint. Beborít mindent és megül az embereken. És minél tovább veled van, már nem is érzed. Mert az életed részévé válik. A mindennapjaid részévé.
Ez a könyv nem fog tetszeni senkinek.
Nem is szerethető.
Mert az ember képébe vágja az igazságot egy egész eltorzult világ hulladéknak való nemzedékéről.
Olvasó versus Nico Walker.
A Kopasz kiütéssel győzőtt!!
Szomorú, hogy a világ egyik nagyhatalma gyakorlatilag semmit sem tesz ez ellen azon kívül, hogy például a bankrablásért kiszabja a börtönbüntetést, ami körülbelül azon a szinten van, mintha egy félig leszakadt karra rátenne egy ragtapaszt, és azt mondaná, hogy minden rendben lesz.
Elgondolkodtató, és pont emiatt elborzasztó olvasmány, ami felhívja a figyelmet az iraki háború okozta problémákra, a katonák mindennapjaira, no és persze arra, hogy mennyire nehéz, már-már lehetetlen így visszailleszkedni a társadalomba; továbbá a hozzám hasonló laikusoknak bepillantást enged abba, amiről eddig nem sok fogalmuk volt. A Kopasz nem könnyű olvasmány, de pontosan emiatt ajánlom: szélesre tágítja a látókört egy manapság már nem annyira populáris, ám mégis milliókat érintő próblémával kapcsolatban.
Bővebben: http://www.teklakonyvei.hu/2019/07/nico-walker-kopasz.html
Van abban valami romantikus, ha az író írógéppel pötyögi be a fejében kavargó gondolatokat. Még akkor is, ha ezt a börtönben teszi.
Nos, ebben a történetben nem volt semmi romantika. Viszont, merészen vulgáris, ámbár néha perverz módon szórakoztató.
Érdekes az író stílusa. Meg maga az ember is. Kicsit trágár. Nem tudjuk a születési évét. Az sem biztos, hogy megszületett. Az sem biztos, hogy nem biztos.
A Közel-Keletet megjárt író-katona poszttraumás stressz szindrómától szenved, nem tud beilleszkedni a társadalomba, drogfüggő, bankrabló, börtöntöltelék. Nico és a főszereplője egy és ugyanaz a személy, sorsközösséget vállalnak egymással. A borító szerint is önéletrajzi írás.
Kifejezetten értékelni tudtam volna, ha legalább egy olyan ember kezén átmegy a kézirat, aki életében belelapozott már egy könyvbe. A párbeszédek borzalmasak: én azt mondtam, mire ő azt mondta, és meg azt mondtam…
„Néha rosszul érzem magam a kutya miatt. Azt mondtuk: Lesz egy kutyánk, és nem leszünk többé drogfüggők. Úgyhogy szereztünk kutyát. De maradtunk drogfüggők. És most drogfüggők vagyunk, kutyával.”
Na szóval az van, hogy soha még csak hasonló könyvet sem olvastam. Már nem is tudom, hogy konkrétan hogyan keveredtem össze ezzel a könyvvel, de maga a párkapcsolati szál fogott meg. Nem feltétlen az, hogy hogyan zajlik a kapcsolatuk nagy átlagban, hanem hogy hogyan éli meg ezt az egész szituációt, amit a könyv leír egy párkapcsolat. Nagyon érdekelt, és egyébként így elöljáróban annyit, hogy egy cseppet sem kellett csalódnom.
Ha nem egy irodalmi műremekre vágysz és nincsenek ilyen elvárásaid, akkor valószínűleg tök jó élmény lesz az egész, főleg így az újdonság varázsával, ami engem is ért. Ugyanis ez nem egy szépen megfogalmazott, zseniális írói vénával létrehozott mű. Nekem inkább egy naplóhoz hasonlított, és ha ezzel a szemmel nézem, akkor nagyon jó! Alapvetően nagyon durva dolgokról ír Nico Walker. Bár soha nincs megnevezve az elbeszélőnk és a könyv elején fel van tüntetve, hogy fikció (na de ezzel ellentétben, sok helyen életrajzi műként hivatkoznak rá, szóval nem áll össze) én mégis azt érzem, hogy ez az ő sztorija. Ezt ő biztosan átélte, mert ennyire durván tényközlően csak az tud írni, aki benne volt (szerintem).
Különösebbképpen engem amúgy nem érdekelt a hadsereg, nem tudtam úgy átérezni ezt az egészet, mert sosem volt részem ilyenben, nyilván bólogatnak azok az emberek a könyvet olvasva, akik esetleg részt vettek a katonaságban, de ugye az nem én vagyok. Ettől függetlenül szerintem nagyon szépen kapjuk a tájékoztatást a lelki állapotról, sokszor utal vissza csak úgy random Emilyre, tényleg olyan, mintha a fejében lennénk és éppen azt a képet látnánk, amire gondol.
A mentális állapotról való tájékoztatás külön nagyon tetszett, és itt nagyon jól jött ki ez a nyers megfogalmazás, mert így lehetett érezni igazán, hogy mennyire nagyon nehéz is ez az egész és nehéz szabadulni az elme fogságából.
Hogy megpróbálnak lejönni a szerekről és mindig azt mondani, hogy ’ez lesz az utolsó’, de közben mindenki tudja, hogy nem. Főleg ott érezni különösen ezt a fajta függőséget, amikor bármit, TÉNYLEG BÁRMIT megtenne egy gramm cuccért.
Szíven szúrt, közben gyógyultam, a köszönetnyilvánítás pedig nagyon a helyén volt. Bármit is tett ez a férfi, szerintem sosem a rossz szándék vezérelte, hanem a saját démonja, ami megint más. Köszönöm a magánszférát, nem fogok visszaélni vele.
„Azt gondoltam, Albee egy perverz f.sz. És elgondolkoztam Emilyn. A szeme -zöld- élénk volt, könyörülő, néha melankóliára hajlamos, és nem hiányzott belőle a ravaszság. És hallgattam, ahogy az elhagyatott gyárakról meg a temetőről mesél nekem, ahol felnőtt, és ahol lehorzsolta a térdét. És a hangja rabul ejtett. Így talál az ember arra, aki összetöri a szívét.”
Az első fele nagyon tetszett, gondoltam is magamban, hogy megvan az új kedvenc könyvem. A másik fele viszont már egyáltalán nem így volt… Egyszerűen egyre jobban halt el a történet és ugyanazok a szituációk történtek újra és újra csak más szereplőkkel. Ráadásul annyi szereplő volt már a végére, hogy már lassan azt sem tudtam ki kicsoda. A párbeszédek leírása pedig borzasztó volt, végeláthatatlan párbeszédek és „azt kérdezte:” „azt mondtam:” mondatok. Érdekelt volna, hogyan nyilvánul meg ez a beígért poszttraumás stressz szindróma, de csak pár mondat volt erről.
VISZONT MÉGIS AJÁNLOM!
Remek betekintést nyújt ahhoz, hogy milyen is a hadsereg tagjának lenni Irakban. Az egész történet magával ragad és nyomot hagy az emberben. A történet jó, csak pocsékul van megírva… Inkább nevezném egy csiszolatlan gyémántnak mintsem 2019 egyik legjobb regényének.
Nico Walker önéletrajzi ihletésű regényében a krimi(heist), a háborús regény, és a drogkultúra komponensei keverednek. Nem rossz párlat, önmagában véve egy érdekes, rögös életút terméke, viszont a párbeszédek központozásakor gyakran önismétlésekbe fut – sokszor zavaróan, főleg az iraki részeknél és a végkifejlet (?) is kurtán lóg a levegőben. Mindezek mellett vagy épp ellenére egy kemény s feszült figyelmet gerjesztő könyv, a flaszternyelv sajátosságait tükröző, a 21. század elidegenült szemléletmódját entropikusan ábrázoló, szociológiailag is különleges lenyomat az elmúlt évek regényterméseiből.
Beszippantott, és ez nálam mostanában igen nagy szó. Már egy ideje kinéztem a könyvet, de előbb néztem bele a sorozatba, amiről rengetegen áradoztak. Hát, öt-tíz percet ha bírtam belőle. A molyos idézetek alapján úgy éreztem, hogy a könyvhöz képest a sorozat limonádé lett. Ha a könyvet be kéne sorolnom, akkor Szabó Győző Toxikomája Iceberg Slim könyvével ötvözve, nem koppintásként, hanem nagyon is sikerülten. A hangulat emlékeztet halványan Lemmy könyvére is, de ez csak zárójelben. Most olvasom a Bőrnyakúak-at, talán azt is ide lehet venni, még nem tudom. És még valami, szerintem ez a könyv nem regény, hanem igazi memoár, de nyilván „önéletrajzi regényként” kell aposztrofálni a rengeteg kompromittáló esemény miatt.
Nico Walker a Kopasz!
2018-ban, amerikában debütált Nico Walker első és máig egyetlen könyve.
A börtön falai közt írta meg az elég abszurd időszakokkal tűzdelt élettörténetét, vagyis az iraki háborúig való eljutását, az ott töltött időket és a hazatérést követő időszakot.
Két évet szolgált Irakban, ahol több mint kétszáz bevetésen vett részt, mindezért hat medállal tüntették ki.
Nem Ő az első, aki a háborúból visszatérő katonák visszailleszkedésével kapcsolatos tényeket ábrázolja. A tény pedig itt is az, hogy az állam nagy ívben tesz a saját hőseire. SPOILER! Itt jutott eszembe a Mesterlövész című film – ami kifejezetten nem nyerte el a tetszésemet- legutolsó jelenete amikor a nagy hőst egy katonatársa lövi le, aki szintén PTSD-vel kezelt beteg volt.
Ez az írás egy nyomasztóan humoros, kedves és fájdalmas lenyomata az iraki háborúnak.
„Néha rosszul érzem magam a kutya miatt. Azt mondtuk: Lesz egy kutyánk, és nem leszünk többé drogfüggők. Úgyhogy szereztünk kutyát. De maradtunk drogfüggők. És most drogfüggők vagyunk, kutyával."
A könyv olvasása közben, azon töprengtem, hogy basszus, ez valódi, ez megtörtént.
Ez a könyv két kézzel fogja meg a pólód, majd megemel, nem kellemesen, elég durván, de közben nevettek, mert poén az egész, majd felrak a fogasra és ott hagy a föld fölött egy méterrel és te csak ott vagy, egy idő után olyan lesz mintha lebegnél.
Népszerű idézetek
Észben kellett tartani, hogy az egész csak mese. A kiképzőtisztek csak megjátsszák, hogy kiképzőtisztek. Mi meg megjátsszuk, hogy katonák vagyunk. A hadsereg megjátssza, hogy hadsereg.
Nem hiszem, hogy bárki elindulna rabolni, ha nincs kétségbeejtő helyzetben. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki jó és ki rossz: egy csomó abszolút gonosz geci soha nem fog semmit rabolni. A rablás csak megaláztatás kérdése. Meg vagy alázva? Akkor óvatosan. Lehet, hogy valamit ki fogsz rabolni.
307. oldal
… ha a háborúk kimenetelét a fekvőtámaszok és az üres beszéd döntenék el, Amerika talán soha nem veszítene.
96. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Stephen King: Billy Summers 90% ·
Összehasonlítás - T. M. Frazier: King 89% ·
Összehasonlítás - Allen Eskens: Temetni jöttünk… 89% ·
Összehasonlítás - Jay Crownover: A tetovált srác 86% ·
Összehasonlítás - Gillian Flynn: Éles tárgyak 85% ·
Összehasonlítás - Darcey Bell: Egy kis szívesség 71% ·
Összehasonlítás - Jo Nesbø: A megváltó 92% ·
Összehasonlítás - Jodi Picoult: Tizenkilenc perc 91% ·
Összehasonlítás - Harlan Coben: Szökevények 91% ·
Összehasonlítás - Michael Connelly: Lezáratlan akták 91% ·
Összehasonlítás