1964-ben Barbara Parker lett Blackpool városka szépségkirálynője. De ő nem csinibaba akar lenni, hanem nevettető, így aztán Londonba költözik, és eladó lesz egy nagyáruház illatszerosztályán. Azon töpreng, hogyan vétethetné észre magát, és egyszer csak eljön a nagy lehetőség: bekerül egy ügynökséghez, és – immár Sophie Straw néven – szerepet kap a BBC új vígjátéksorozatában. Nick Hornby története a vidám tévéműsor készítőiről szól: szerepel benne a producer, Dennis, a két forgatókönyvíró: Tony és Bill, és persze Barbara, vagyis immár Sophie csinos partnere, a minden bizonnyal nagy jövő előtt álló Clive. A műsor óriási sikert arat, ám a készítők csapatán egy idő után kiütköznek a stressz jelei: semmi sem tart örökké. Az élet gondoskodik róla, hogy a tökéletesség apró buborékjai előbb-utóbb kipukkadjanak. Nick Hornby öt év után először jelentkezett regénnyel, és a Vicces lány története jutalomjáték számára, amelyben bemutathatja a hatvanas évek aranykorát Nagy-Britanniában.
Vicces lány 116 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2014
Enciklopédia 10
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 3
Most olvassa 9
Várólistára tette 43
Kívánságlistára tette 39
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Első könyvem Nick Hornbytól, és bevallom a választásban sokkal több szerepet játszott az, hogy a könyv a hatvanas években játszódik, mint a szerző személyisége. :)
A hatvanas években ragadt énem egy kicsit csalódott volt a könyv után, ugyanis Swinging Sixties (magyarul nem tudom van-e ennek megfelelője…) nem kapott túl nagy szerepet a könyvben, a Beatles egyszer-kétszer előkerült a történet folyamán, s még Jimmy Page-nek is volt egy vicces feltűnése a könyvben, no meg a Yardbirds énekesének is, voltak benne színes miniruhák fehér csizmákkal, de én egy kicsit többre számítottam.
De mondjuk senki nem is mondta, hogy ez egy hatvanas évekbeli korrajz lesz, úgyhogy erről a témáról nem kesergek többet.
A történet jó volt, s egymást követték a szellemesebbnél szellemesebb párbeszédek, amin az ember kuncoghat egy jót magában, aztán meg egy kicsit ellaposodott, hogy később újra fellendüljön az egész.
A szereplők közül Sophie volt a kedvencem, de egyébként az összes fura és dilis figurát szerettem.
Hornbytól nem ez volt az utolsó olvasásom, kíváncsi leszek a többi könyvére is.
Zsófi
http://konyvutca.blogspot.hu/2017/06/ket-konyvrol-roviden.html
Minden filmet láttam Hornby műveiből, szerettem őket, de valamiért ezt választottam első olvasáshoz. Kár volt, mert nem tetszett igazán. Több értékelést megnéztem, néhányan leírták, amit én is gondoltam, van humora, érdekes korrajz, de nagyon elnyújtott lett, és a közepén sajnos elkezdtem unni egy kicsit.
Az említett zenekarokat, zenészeket jól ismerem, a 60-as évek sitcom világa némileg lekötött, érezhető hogy a szerző is élt ebben, valóban sok minden elkezdett változni, élénkülni, amikor a „beatkorszak” és a rock világa megérkezett.
Még nem tudom, olvasok-e tőle valamit vagy maradok a filmjeinél: A meztelen Juliet nagy kedvenc.
Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc könyvem Hornbytól. Konkrétan csalódott vagyok. Az alaptörténet tetszett. Még a szereplők is tudtak viccesek lenni, akadtak szerethető és idegesítő szereplők. Időnként nevettem is, de valahogy nekem eléggé izzadtság szagúra sikerült ez a könyv. Valahogy elfogyott benne a lendület és olyan semmilyenné vált. Pedig jó lett volna ezt is szeretni…
Ennek elolvasásával most megint a K.É.M. (kiolvasott életművek) polcomra került Hornby, avagy minden magyarul megjelentjét befaltam.
Ezzel a konkrét könyvvel kapcsolatban az az érdekes, hogy olyan szinten megállja helyét a befaltam, hogy lépten-nyomon, séta közben egy kézben, szépen kitámasztva – tökéletes mérettel és puhakötéssel rendelkezik ehhez – olvastam, és nem igazán szerettem letenni. Tettem mindezt úgy, hogy ezt a könyvet egyáltalán nem találtam annyira jónak, mint az eddig Hornby-tól olvasottakat. Hát hiába, ennyire szívcsücsök ő nekem, hogy még a kevésbé jónak érzett könyveit is imádom.
Nem voltak benne nagy megmondások, nem volt késztetésem minden második oldalról idézni – sőt ilyen késztetésem talán egyszer sem volt –, egyszerűen csak hétköznapian érdekes és életszerű és szerethető és olvasmányos volt, nem rágtam le a körmöm, hogy kivel mi fog történni, csak egyszerűen tudnom kellett. Néztem a szereplők filmjét és nem akaródzott felkelni a stáblista vége után sem.
Ok. elfogult vagyok.
Szerettem. Az első kilencven százalékot nagyon. A sitcom hőskorát. Barbarát, Dennis, Tonyt, meg Billt…még azt a pöcs Cliveot is. A hatvanas éveket…
Szerettem megint ahogy Hornby mesél.
Mondjuk az utolsó tíz százalékot nem annyira…. mert bőven meglettem volna a jelen nélkül. De ha már megírta… Talán így a legjobb.
Annyira azért nem dobott fel, hogy ne vonjak le egy fél csillagot… azt a felet, ami az évek során megkopott.
Megint egy fanyar mosoly lett a vége… mint a korábbi Hornby regényeknél.
Helyes, aranyos, bájos, szellemes, igazi Hornby. Nem tudom, hogy kell-e ahhoz, hogy élvezzük, a vígjáték-sorozatok szeretete (én szeretem őket), de egy bizonyos fokú nyitottság a homoszexuálisok felé biztosan. Egyébként meg éntőlem Hornby bármiről írhatna (ezt már a focis könyvével is bizonyította), én vevő vagyok rá.
Hát határozottan nem ez a Hornby életmű legjobb darabja, de azért nem is a legrosszabb. Kicsit olyan volt nekem, mintha a semmiről szólna, ami ebben a formában meg mégsem igaz, hisz mindig van valami az ember mögött. És itt is vannak, persze. Értelemszerűen nem papírmasé karakterekről van szó, hogy Barbara/Sophie és a többiek, pontosabban Barbarán és a többieken keresztül bemutatásra került egy éra, de… Most vagy nagyon britnek kell lenni, hogy értékelni és élvezni tudd, vagy nem tudom.
Olvastatta magát, haladós volt, de semleges maradt, hogy úgy mondjam a vállvonogatás érzését tudom csak párosítani. Hornby. De nem a legjobb.
A 60-as évek BBC komédiasorozatainak világába visz el a történet, ami számomra teljesen ismeretlen. Lehet, hogy szórakoztatóbb lett volna, ha minden kulturális utalást értek, de ez így is remek volt.
A főszereplő Barbara/Sophie, aki komika akar lenni, jön, lát és győz. Hornby olyan szépen rajzolja meg a karakterét, végre egy lány, aki szép, természetes és vicces. És nem mindig úgy cselekszik, ahogy az elvárható vagy illendő volna. Sejthető, hogy azért valahogy megtalálja a szerelmet, pedig nem is nagyon keresi, vagyis elég pragmatikusan áll a témához. Szerepel még a könyvben két meleg (?) forgatókönyvíró, és nagyon tetszett, ahogy az ő életüket, identitáskeresésület ábrázolta Hornby, még a szexuális forradalom előtt.
És a sorozat: A Barbara (és Jim) egy fiatal házaspárról szól, és valahogy mindegyik szereplő a saját életét látja benne. A főszereplők elkezdenek a szerepnek megfelelően viselkedni a való életben is, az egyik forgatókönyvíró házassági problémáit írja ki, a másik pedig megírja azt, amitől teljesen elhatárolódik. Főleg ezek az áthallások, párhuzamok voltak azok a finomságok, amik szépen elringattak és vittek magukkal a történetben.
És a vége? Nem a szokásos romantikus happy end, hanem: the show must go on!
A fülszöveg az író jutalomjátékának véli ezt a regényt. spoiler
Minden bizonnyal sajátságosan valóságos angol környezetről, sztoriról, életérzés(ek)ről van szó, és bár a hatvanas években már én is eszméltem, meglehetősen hiányosak lehettek/voltak az ismereteim az akkortájt számomra/számunkra igencsak távoli – mit ne mondjak, szinte elérhetetlen! – világról.
De azért az világos, hogy spoiler ☺
Nagyon szerettem eddig Hornby regényeit, de ez egy elég gyenge darab lett.
Ami az erőssége, az a társadalmi-történelmi környezet amiben játszódik, remekül visszaadja a kasztos angol társadalmat, az osztálykülönbségeket ami megmutatkozik érdeklődésben, beszédben, beszélgetés témáiban. Felmerül benne a homoszexualitás megítélése a 60-as években, a nőkkel szembeni elvárások, de már megjelenik a 70-es évek szabad szerelmet hirdető fuvallata.
A gyengéje pedig a cselekmény, ami nem tart sehova, kaptunk egy összecsapott befejezést egy unalmas történet végére. Nincsenek benne mélységek, nincs benne igazi humor, nincs igazi főszereplő, mert önállóan egyik sem áll meg, még a Barbara/Sophie sem.
Talán, ha kicsit rövidebb, szórakoztatóbb lett volna.
Népszerű idézetek
– És szerintem legyen színes bőrű – tette hozzá.
– Színes bőrű? – kérdezte Diane.
– Az.
– Ismersz színes bőrű embereket?
– Egyet-kettőt. Bill révén, az igaz, de akkor is.
– De… Hogyan veszünk rá egy színésznőt, hogy színes bőrűt játsszon?
– Szerintem találnunk kell egy színes bőrű színésznőt.
– Ó. Hűha. Igen, persze.
385. oldal (Európa, 2015)
A jelek szerint sok darabhoz kellettek szubrettek, de neki fogalma sem volt, mi az a szubrett, és nem volt szótára sem, sőt még azt sem tudta, hol a legközelebbi könyvtár. Viszont ha nincs rá angol szó, akkor feltehetően olyan munka, amit jobb elkerülni, legalábbis amíg igazán kétségbeejtő helyzetbe nem kerül.
26. oldal (Európa, 2015)
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél 89% ·
Összehasonlítás - Jessie Burton: Múzsa 88% ·
Összehasonlítás - Laura Madeleine: Egy cukrászmester meséje 85% ·
Összehasonlítás - Karen Swan: Ha egy spanyol megígéri 90% ·
Összehasonlítás - Flora Harding: Erzsébet és Fülöp 87% ·
Összehasonlítás - Laura Madeleine: Egy francia titok íze 86% ·
Összehasonlítás - Tibor Fischer: Utazás a négy fal között ·
Összehasonlítás - Sarah Winman: Csendélet 83% ·
Összehasonlítás - Rhys Bowen: Holttest a könyvesboltban 84% ·
Összehasonlítás - Lesley Pearse: Ház az utca túloldalán 80% ·
Összehasonlítás