Pop, ​csajok, satöbbi 650 csillagozás

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

„Ha ​férfi vagy, el kell olvasnod ezt a könyvet, aztán elolvastatnod a partnereddel is…” írta Nick Hornby regényéről egy angol kritikusa. És a tanácsát sokan meg is fogadták, hiszen a Pop, csajok, satöbbi az utóbbi évek angol irodalmának egyik legolvasottabb, legnépszerűbb könyve. Rob Fleming, a harmincöt éves popzenerajongó, poplemezgyűjtő, poplemezboltos történetében, boldog és boldogtalan szerelmeiben, szexuális hőstetteiben és leégéseiben, fájdalmas szakításaiban és olykor Woody Allent idéző szerencsétlenkedéseiben bizonnyal sokan ráismernek a saját életükre – és jólesően kinevetik a főhőssel együtt saját magukat is. Nick Hornby ugyanis egyre terebélyesedő sikerét leginkább egészen utánozhatatlan humorának és öniróniájának köszönheti. Egy szó mint száz: ha férfi vagy (vagy nő, aki szeretné megismerni a mai férfiak mafla, gyötrődő lelkét), ha voltál már szerelmes (vagy leszel), ha valaha elhagyott a partnered (vagy te hagytad el őt), ha szereted a popzenét (bár akkor is, ha… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1995

>!
Helikon, Budapest, 2018
348 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634790228 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Helikon, Budapest, 2018
348 oldal · ISBN: 9789634791362 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 2012
284 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630794701 · Fordította: M. Nagy Miklós

5 további kiadás


Enciklopédia 86

Szereplők népszerűség szerint

Eurythmics


Kedvencelte 128

Most olvassa 29

Várólistára tette 274

Kívánságlistára tette 139

Kölcsönkérné 11


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Egy ideig küzdöttem azért, hogy agyi vetítővásznamról levakarjam John Cusack meg Jack Black arcát, de végül feladtam. (Ez van, nem volt az olyan rossz film.) Hornby az egyik legjobb tollú író azok közül, akik a büdös életben nem fognak Nobelt kapni. Fog egy abszolút rétegtörténetet egy zenebuzi lemezboltos életközepi válságáról, és olyan okosan, olyan ironikusan írja meg, hogy majd mindenki ki tudja szemezgetni belőle a magáét. Ahogy az értékeléseket nézegettem, még a hölgyek is, ami mellesleg ismét fényesen bizonyítja az irodalom kozmikus erejét. Még az sem zavart, hogy ha jobban megpiszkáljuk, Fleming és haverjai a legnagyobb sznobok Londonban*, ahogy az sem, hogy Hornby eszement mennyiségű rinyát sűrít bele szűk 300 oldalba – mert az egész elképesztően mulatságos. És hát marhára hálás is vagyok, mert végre valaki úgy ír a kínlódástól, ahogy Woody Allen filmesít: nem kell aggódnom amiatt, hogy ez a fickó a végén fellógatja magát. Megnyugtató. Mi több, a végén spoiler Nem egy Dosztojevszkij, ami abból is kitűnik, hogy olvasás közben végig jól éreztem magam – de a maga nemében mestermű. Mert ez a könyv a szórakoztatás magasiskolája, én pedig ezért hálásan föl is terjesztem öt csillagra. Nagyon jól jött ebben a szutyadék időben.

* Amúgy meg, Rob: nekem nincs 500 bakelitem otthon (ami azt illeti, egy sem), így hát a te kritériumaid szerint tán ember sem vagyok. Viszont van ezervalahányszáz könyvem, úgyhogy megcsókolhatod a valagam. Amúgy meg bírlak, de komolyan.

43 hozzászólás
>!
n P
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Szerelmes lettem, megkedveltem Nick Hornby-t. Vele szemben már csak Rob győzhet, akinek szívesen megnézném a bélyeg lemezgyűjteményét. Vagy elmennék vele moziba, a Kutyaszorítóban-ra és esküszöm úgy tennék mintha először látnám. Csak őérte. Szóval, billentenék egyet az önbizalmán… Ha valakinek sikerült eddig ezt a könyvet elkerülni – mint nekem, mert hogy jöhetett volna jóval hamarabb is felém – annak azt üzenem, hogy olvassa el feltétlenül. Mert ha nem, akkor kihagy valami olyat, aminél nagyobb űr csak akkor lesz benne, ha tényleg elolvassa. ;) Nick H. és az ő Robja, ilyen (és most mutatom, figyeljetek) szóval, ilyen közel került hozzám. A felénél kipróbáltam a párbeszédeknél, hogy letakartam Rob válaszait és tudtam, hogy mit fog mondani…! Ez a könyv egy élmény- orgia! :)

35 hozzászólás
>!
Amadea
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

(Nagyrészt női szemszög-mese.)

Baromi őszinte ez a könyv. Nem tudom, milyen lehetett megírni, szerintem nehéz, nekem legalábbis az lenne egy ilyen szintű kitárulkozást (még ha csak fiktív is) papírra vetni és az emberek elé rakni, nesztek, csajok, mesélek nektek a férfilélekről. Ellentmondásos élmény volt olvasni; egyszerre váltott ki belőlem együttérzést és vörös ködös, fogcsikorgató dühöt; értem az elcseszettség-elkésettség érzését, a hogy-jutottam-észrevétlenül-idáig keserű tüzét, hogy mintha egy pillanat alatt lenullázódott volna az élete a jól-elvagyok-szintjéről a semmire, ugyanakkor nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora p*cs; attól semmi, semmi nem lesz jobb (és az önsajnálatnak is van egy határa), ha azokkal b@szunk ki, akik számunkra érthetetlen módon szeretnék minket és tényleg segíteni akarnak. Attól se, ha melegítjük magunk körül azt az emlékpocsolyát, amikor még minden jó volt, és ragaszkodunk az illúziók és a képtelenül nagyra növesztett elvárások balga halmához. Azt hittem, hogy olyan lesz. Hát nem, nem lesz olyan. Az élet k*rvára másmilyen, mint egy kamaszfantázia. És mind a kettő elmúlik, csak az előbbié sokkal fájdalmasabb, ha nem vigyázunk.

Ahogy egy röpke két órás beszélgetés során megvilágosodtam – na, jó, olvasás közben is –, pont erről szól ez a könyv. Olyan hamis képek, többszörösen torzító tükrök zavarták meg az elvárásainkat, hogy nagyon nehezen tudunk kommunikálni és még nehezebb elengedni a média, a popzene, a csillogó magazinok (tudattalan) hatását – és sok éve együtt élő pároknak is képes beszélgetésalapot szolgáltatni. Rob Flemingnek 36 évesen jön el az a pillanat, amikor úgy érzi, talán képes lesz túlélni a kisfiúkori ábrándok elengedését.

A folyamatos „nőj már fel, b@zmeg”- reakcióm ellenére az idei év eddigi legkellemesebb olvasmánya volt (mondtam, hogy ellentmondásos). Néha jólesik más kínlódásában tapicskolni és megkönnyebbülten, kéjesen sóhajtgatni, hogy legalább ilyen problémám nincs, vagy hogy legalább ezt nem b@sztam el / máshogy b@sztam el / igen, $@!%, de tanultam belőle és nem kérek belőle soha többé. Olyan nyavalyám biztos nincs, hogy a női fehérneműk láttán egy világ omlott össze bennem. Nem hittem volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot, de örülök, hogy több gyakorlati érzék szorult belém, mint Rob Flemingbe, és nem annyi idősen jövök rá, mint ő (jó nagy külső rásegítéssel), hogy attól, hogy valakinek nincs 1200 bakelitlemeze otthon, nem biztos, hogy egy megvetendő lény.
Igen, minden empátiám és deviáns* vonásom ellenére nehezen tudom túltenni magam ezen a fickón. És éppen ezért olyan megragadó ez a könyv; nem szépít semmit, nincsenek aranyfénnyel keretezett, átformáló fordulatok, csak egy fickó élete, aki szeretne végre kiverekedni magának egy zugot az életben.

*deviáns vonás: nincs Hamupipőke vagy királylány-effektusom, nem érdekelnek a kocsik és a hideg ráz a „vigyél el valahova” intézményétől stb.

4 hozzászólás
>!
SteelCurtain
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Nagy potenciál volt ebben a könyvben, de Hornby ennél jobban már csak akkor szúrhatta volna el, ha a humorérzékét is sztrájkba helyezi. Mert az legalább működik, nem is akárhogyan.
A párkapcsolatok buktatóira keresi a választ férfioldalon, amit én rögtön meg is kérdőjeleznék.
A töketlenek csakugyan a férfioldalhoz tartoznak?
A huszadik század végén kialakult a fejlett világban egy olyan, máig csak egyre erősödő tendencia, mely elvárja a férfitól, hogy férfiként teljesítsen, miközben tagadja a férfiasságot, s követendő példaként predesztinálja a nemsemleges, vagy egyenesen nőies viselkedést, megjelenést. Lassan már csak olyan hímneműek jelenhetnek meg a képernyőkön, akik milliós összegekre biztosítják frizurájukat könnyű tavaszi szellő ellen. Nem a hímsoviniszta, macho viselkedést és megjelenést sírom én vissza, de nem vagyok hajlandó elfogadni egy olyan értékrendet, ahol az utolsó szőrszálltól is megfosztott kopasztott csirkét tekintik férfiideálnak, s férfihoz illő veszélyes tevékenységnek azt tekintik, ha valaki nem köti be a biztonsági övet amikor a WC-re ül. Az meg egyenesen a vakmerőség csúcsa, ha enyhén divatjamúlt nyakkendőt köt az illető. Azt talán mondanom sem kell, hogy ennek az új embertípusnak példaértékű a fájdalomtűrőképessége is, mély altatásban akár egy pattanás kinyomását is elviseli. Csakhogy tartok tőle, hogy a hölgyek megközelítőleg sem lettek annyival boldogabbak, amennyi férfiasságukat a hímek elveszítették.
Hornby is érzékeli a világ megváltozását, mégsem azokat a határokat rajzolja meg, ameddig jogosnak érzi a régi világ átrendezését, hanem azt festi le, hogyan próbál a régi, s újkeletű problémákra reagálni az új típusú „csajos pasi”.
Nekem sértette a fülem az az éktelen rinyálás, amit csapott. Különösen, hogy a sikeres párkapcsolatot felmutató hölgyismerőseim többségének részéről sosem tapasztaltam hasonlót. Vagyis a csendes magunkba révedést nem feltétlenül férfiasnak, sokkal inkább érett viselkedésnek kell tekintenünk.
No és a vége mi akart lenni? Egyfajta történelmi ív lezárása? Volt valaha egy királyfi fehér lovon, aki valóra váltotta Hamupipőke legtitkosabb álmait. Majd előkerült a szegény gépírókisasszony, akiért eljött fehér limuzinnal a vezérigazgató és tejben vajban fürösztötte. Hornbynál meg jön a vastagfizetésű leányzó és fehér csekkfüzetén bevásárolja élhetetlen kedvesét annak csekély álommaradékába.
Piszkosul megváltozott ez a mese, bár a valószínűsége továbbra is mérhetetlenül kevés.

9 hozzászólás
>!
DaTa P
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Jó kis limonádé. Nem több, nem kevesebb. Egynek elment ezekben a koronavírusos, nyomasztó időkben, kikapcsolt kellőképp, de újra azért nem olvasnám, úgy nagyjából sohasem, ahhoz ez kevés volt.

2 hozzászólás
>!
Nita_Könyvgalaxis
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Öt ok, amiért el kell olvasni ezt a könyvet:
1. Mert Robon keresztül kicsit jobban beleláthatunk a férfiak fejébe. Így már kevésbé tűnnek idegennek számomra, bár gondolatolvasó még mindig nem szívesen lennék.
2. Mert annak ellenére, hogy semmire se emlékszem a ’80-as és ’90-es évekből, mégis nosztalgiával gondolok vissza rá. Szívesen lettem volna (angliai) tini akkor, na.
3. Mert Rob történetét olvasva nem egyszer csaptam képzeletben a fejemre, hogy basszus, de hát én is ilyen vagyok! Amikor meg egyes tettei miatt lehülyéztem, rá kellett jönnöm, hogy de hát én is csináltam már ilyet, a fenébe is.
4. Mert Hornby tud írni. Jól.
5. Mert @vicomte ajánlotta, és amit ő ajánl, az már rossz nem lehet. (Meg merek én neki nemet mondani? Elárulom, nem merek.)

21 hozzászólás
>!
B_Tünde P
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Olvasgattam az értékeléseket, és megértem mindkét tábort, azt is akinek annyira nem jött be ez a könyv, de azokat is, akiknek tetszik. Én is vegyes érzelmekkel kezdtem olvasni, nagyon nehezen hangolódtam rá. Kb. a felénél kezdett átbillenni a mérleg serpenyője, onnan már tetszett a történet: ezt azzal hozom összefüggésbe, hogy Rob nagyjából akkor kezdett némileg megkomolyodni, vagy talán felnőtté válni. Mire a végére értem egészen megkedveltem a főszereplőt, és ezáltal megszerettem a történetet is, most már azt sem tartom kizártnak, hogy később újra elolvasom.
A fél csillag levonás azért, mert szerintem egy 36 éves férfi már nem ilyen tétova és mindenen tépelődő, hanem határozottabb és céltudatosabb – szóval számomra hihetőbbnek tűnt volna a történet, ha Rob valamivel fiatalabb, mondjuk az életkora 30 év alatt van.

Szeretném kiegészíteni az értékelésemet egy mondattal: senkit nem szeretnék megbántani, ez csak az én szerény véleményem a könyvről….

5 hozzászólás
>!
tonks
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Ez azért nagyobb falat volt nekem, mint az eddig olvasott Hornby regényeim, bár azt nem mondhatom, hogy nem olvastatta magát, mert hú, nagyon! Csak hát Rob karaktere… egy 35 éves férfi testében ragadt egoista 15 éves tökfej? Néha nagyon fogtam a fejem a viselkedése miatt, de egyébként meg tök szép gondolatokat fogalmazott meg a dolgokról és a hétköznapi vágyairól, a pillanatnyi szerelmekről, elvárásokról, hibáztatásokról. Szóval mégis megszerettem, a lemezboltban akartam lógni a fiúkkal és zenéről, filmekről vitatkozni velük. Ahogy Hornby ír, szinte hallod a lemezbolt ajtajának nyikorgását, érzed a szagokat, a lemezeken, kazettákon megülő finom porréteget, a hangfal zizegését. (Apropó, kazetták: én még gyerekkoromban használtam és imádtam a rádiót feszülten hallgatni, hogy pont jókor indítsam el a felvételt, meg még mixekkel is próbálkoztam és hirtelen tökre sajnálom, hogy valahogy elkallódtak.) Először meglepett a könyv végkifejlete, mert azt hittem, másnak jobban örülnék, de tényleg így volt a legjobb.

>!
Dr_Benway
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Akarjátok tudni melyik volt az 5 kedvenc könyvem, amikor 17 éves voltam?

J. D. Salinger: Zabhegyező
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Látod magad a listán, Hornby? Igen, rajta vagy, de már nem ez az öt kedvenc könyvem.
És az öt kedvenc lemezem?

The Strokes – Is This It?
Ramones – Ramones
Radiohead – OK Computer
The White Stripes – Elephant
Beastie Boys – Hello Nasty

Bár azóta sok víz lefolyt a Temzén, ezek még mindig rajta vannak az iPodomon. Igaz, már nem is gyártanak iPodot 2014 óta, de az enyém még megvan.
Brit tudósok szerint amit az ember hallgat élete legmeghatározóbb életszakaszában kb 16-24 éves kora közt, az lesz a kedvenc zenéje egész életében. Lehet benne valami.

Rob, te idősödő f*sz. Jó volt azért újraolvasni, így hogy már közel egyidősek vagyunk, de nem volt már ugyanaz mint régen. Már a nosztalgia sem a régi.

Mi, későn érő zeneb*zik azért megértünk téged. Igaz, kissé eljárt már az idő a kedvenc lemezeid, na meg a százfős klubkoncertek és a fanatikus lemezgyűjtő archetípusa fölött is. De öröm az ürömben: újra divatba jött a bakelit.
Na, megyek, megnézem a sorozatot amiben Lenny Kraviz LÁNYA játszik téged LOL.

2 hozzászólás
>!
sztimi53
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Hornby-nosztalgia. Talán ez a pontos kifejezés a kórra, ami most ledöntött a lábamról. Marha nehéz tizenéve olvasott könyvről írni, kábé annyi ideje olvastam, amennyi idő alatt elballag egy gyerek. Erőltetem az agyam, amire biztosan emlékszem, hogy imádtam. Zenebuzinak nem lehet közömbös ez a könyv. Merthogy szakítások ide, férfikesergések, irónia oda, nekem a zenéről szólt. Mondjuk akkoriban nem is a kapcsolatok foglalkoztattak leginkább. Én még az a korosztály vagyok, aki járt lemezboltba, mondjuk inkább cédéért, de akkor is. Megfogdosni, megszagolni a lemezt, belehallgatni, jobb esetben megvenni. Mindig sajnáltam, hogy nem Rob vagy valamelyik másik őrült szolgált ki. Ismerem a zenéket benne, legalábbis nagyon sokat. Utólag visszagondolva a benne szereplő lúzereket is ismerem, pláne magamra ismerek bennük (a Robokból lesznek később a Duncanek, nem?) A hatásáról annyit, hogy tegnap este a Juliet, Naked Rob-féle listaírásra ihletett, Zenék, amiktől bőgök címmel. Azt hiszem hétvégén feltúrok mindent a válogatáskazettáinkért.


Népszerű idézetek

>!
gyurmapok

Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?

30. oldal

1 hozzászólás
>!
csend_zenésze

Csuda klassz depressziósnak lenni: az ember olyan csúnyán viselkedhet, ahogy csak akar.

82. oldal

>!
worsi ASP

Teljesen fölösleges úgy tenni, mintha egy kapcsolatnak lenne jövője, amennyiben a két ember lemezgyűjteménye gyökeresen különbözik.

13 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondtam, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy.

173. oldal (Európa, 2000)

>!
gyurmapok

Ha kiváncsi vagy a véleményemre, egy olyan nő, aki a Cosmopolitan-ben panaszkodik, igazából egy tizennégy éves fiúval alkotna tökéletes párt.

18. oldal

2 hozzászólás
>!
gyurmapok

A zsenialításom, ha szabad ezt így mondanom, abban áll, hogy be tudom illeszteni ezt a sok átlagosságot egy szép keretbe. Mondhatnám, hogy olyanból, mint én, van még pár millió, de igazából nincsen: egy csomó faszinak van kifogástalan zenei ízlése, de nem olvas, egy csomó faszi olvas, de baromian elhízott, egy csomó faszi megértő a feminizmus iránt, de hülye szakállat visel, egy csomó faszinak van Woody Allenes humora, de ráadásul még úgy is néz ki, mint Woody Allen. Egy csomó faszi túl sokat iszik, egy csomó faszi kivetkőzik emberi mivoltából, amikor a volán mögött ül, egy csomó faszi hepciás és verekedős vagy szeret hencegni a pénzével vagy kábítószerezik. Én nem csinálom egyiket se ezek közül, úgyhogy komolyan mondom, ha jó vagyok a nőknél, akkor azt nem az erényeimnek köszönhetem, hanem azoknak a hibáknak, amelyek hiányoznak belőlem.

34. oldal

>!
gyurmapok

Az imént, amikor Dick és Barry épp egyetértettek abban, hogy igazából nem az a fontos, hogy milyen maga az ember, hanem hogy milyen az, amit szeret, Barry felvetette, hogy kérdőívet kellene összeállítani a szóba jöhető partnerek számára, egy két- vagy háromoldalas dokumentumot, amely elemi tájékoztatást nyújtana a tesztel személy ízléséről a zene, a mozi, a tévé és a könyvek tekintetében. Ez kettős haszonnal járna: a) helyettesítené a kínos, puhatolódzó beszélgetéseket, és b) megóvná az embert attól, hogy ágyba bújjon valakivel, akiről később esetleg kiderülhet, hogy megvan neki Julio Iglesias összes nagy- és kislemeze.

111. oldal

56 hozzászólás
>!
gyurmapok

Az embereket aggasztja, hogy a kölykök pisztollyal játszanak, meg hogy a kamasz gyerekek annyi erőszakot látnak videón; félünk, hogy valamiféle erőszakon alapuló kultúrát szívnak magukba. De senki sem izgul amiatt, hogy a kölykeink sok ezer, igen, szó szerint sok ezer olyan dalt hallgatnak meg, ami összetört szívekről, elhagyatásról, fájdalomról, szenvedésről és szerelmünk elvesztéséről szól. Az általam ismert emberek közül a legboldogtalanabbak – romantikus értelemben – azok, akik a legjobban szeretik a popzenét; én pedig nem tudom, hogy a popzene okozta-e ezt a boldogtalanságot, de azt tudom, hogy hosszabb időt töltenek szomorú dalok hallgatásával, mint azzal, hogy élik a boldogtalan életüket. Következtess ebből arra, amire akarsz.

30. oldal

12 hozzászólás
>!
tasiorsi

Akarod tudni, életem nagy szakításai közül melyik öt volt a legemlékezetesebb?

(első mondat)

3 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

Gyakori jelenség, hogy azok az emberek, akik komolyan veszik a munkájukat, nevetnek a hülye vicceken; mintha alultápláltak lennének humorilag, és ennek következtében korai kacajömlésben szenvednek.

Tizenhét

1 hozzászólás

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Helen Fielding: Bridget Jones naplója
Rhys Bowen: Holttest a könyvesboltban
Sophie Kinsella: Tudsz titkot tartani?
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől
Sophie Kinsella: Csörögj rám!
Terry Pratchett: Cseles
Sophie Kinsella: Tripla koktél
Kerstin Gier: Zafírkék