Pop, ​csajok, satöbbi 742 csillagozás

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Te ​tudod, melyek voltak életed legfájdalmasabb szakításai?
Rob tudja. De Laura, akivel éppen most szakított, nincsen köztük.
Éppenséggel örül is (egy kicsit), hogy végre szabad: bármikor nyugodtan hallgathatja a kedvenc zenéit, átrendezheti a lemezgyűjteményét… és elmerenghet azon, vajon miért végződik minden kapcsolata szakítással.
Sőt, meg is keresheti azokat a nőket, akik a legfájdalmasabb szakítások ötös listáján szerepelnek. De kiderül, hogy mégsem tud továbblépni. Mert a lemez elakadt Lauránál.

A Pop, csajok, satöbbi sok millió példányban eladott bestseller, egy káprázatos film ihletője (John Cusack felejthetetlen alakításával), és ma már nyugodtan nevezhető a populáris irodalom klasszikusának.
Több mint húsz évvel a megjelenése után kellemesen nosztalgiázhatunk is a regény el- vagy újraolvasásával: a nagy része egy olyan lemezboltban játszódik, ahol bakelitlemezek sorakoznak a polcokon, és egy igazi rajongó számára a „zene” – a jó… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1995

>!
Helikon, Budapest, 2018
344 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634790228 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Helikon, Budapest, 2018
348 oldal · ISBN: 9789634791362 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 2012
284 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630794701 · Fordította: M. Nagy Miklós

5 további kiadás


Enciklopédia 96

Szereplők népszerűség szerint

Eurythmics


Kedvencelte 139

Most olvassa 26

Várólistára tette 321

Kívánságlistára tette 168

Kölcsönkérné 11


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Egy ideig küzdöttem azért, hogy agyi vetítővásznamról levakarjam John Cusack meg Jack Black arcát, de végül feladtam. (Ez van, nem volt az olyan rossz film.) Hornby az egyik legjobb tollú író azok közül, akik a büdös életben nem fognak Nobelt kapni. Fog egy abszolút rétegtörténetet egy zenebuzi lemezboltos életközepi válságáról, és olyan okosan, olyan ironikusan írja meg, hogy majd mindenki ki tudja szemezgetni belőle a magáét. Ahogy az értékeléseket nézegettem, még a hölgyek is, ami mellesleg ismét fényesen bizonyítja az irodalom kozmikus erejét. Még az sem zavart, hogy ha jobban megpiszkáljuk, Fleming és haverjai a legnagyobb sznobok Londonban*, ahogy az sem, hogy Hornby eszement mennyiségű rinyát sűrít bele szűk 300 oldalba – mert az egész elképesztően mulatságos. És hát marhára hálás is vagyok, mert végre valaki úgy ír a kínlódástól, ahogy Woody Allen filmesít: nem kell aggódnom amiatt, hogy ez a fickó a végén fellógatja magát. Megnyugtató. Mi több, a végén spoiler Nem egy Dosztojevszkij, ami abból is kitűnik, hogy olvasás közben végig jól éreztem magam – de a maga nemében mestermű. Mert ez a könyv a szórakoztatás magasiskolája, én pedig ezért hálásan föl is terjesztem öt csillagra. Nagyon jól jött ebben a szutyadék időben.

* Amúgy meg, Rob: nekem nincs 500 bakelitem otthon (ami azt illeti, egy sem), így hát a te kritériumaid szerint tán ember sem vagyok. Viszont van ezervalahányszáz könyvem, úgyhogy megcsókolhatod a valagam. Amúgy meg bírlak, de komolyan.

43 hozzászólás
n P>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Szerelmes lettem, megkedveltem Nick Hornby-t. Vele szemben már csak Rob győzhet, akinek szívesen megnézném a bélyeg lemezgyűjteményét. Vagy elmennék vele moziba, a Kutyaszorítóban-ra és esküszöm úgy tennék mintha először látnám. Csak őérte. Szóval, billentenék egyet az önbizalmán… Ha valakinek sikerült eddig ezt a könyvet elkerülni – mint nekem, mert hogy jöhetett volna jóval hamarabb is felém – annak azt üzenem, hogy olvassa el feltétlenül. Mert ha nem, akkor kihagy valami olyat, aminél nagyobb űr csak akkor lesz benne, ha tényleg elolvassa. ;) Nick H. és az ő Robja, ilyen (és most mutatom, figyeljetek) szóval, ilyen közel került hozzám. A felénél kipróbáltam a párbeszédeknél, hogy letakartam Rob válaszait és tudtam, hogy mit fog mondani…! Ez a könyv egy élmény- orgia! :)

35 hozzászólás
Amadea>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

(Nagyrészt női szemszög-mese.)

Baromi őszinte ez a könyv. Nem tudom, milyen lehetett megírni, szerintem nehéz, nekem legalábbis az lenne egy ilyen szintű kitárulkozást (még ha csak fiktív is) papírra vetni és az emberek elé rakni, nesztek, csajok, mesélek nektek a férfilélekről. Ellentmondásos élmény volt olvasni; egyszerre váltott ki belőlem együttérzést és vörös ködös, fogcsikorgató dühöt; értem az elcseszettség-elkésettség érzését, a hogy-jutottam-észrevétlenül-idáig keserű tüzét, hogy mintha egy pillanat alatt lenullázódott volna az élete a jól-elvagyok-szintjéről a semmire, ugyanakkor nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora p*cs; attól semmi, semmi nem lesz jobb (és az önsajnálatnak is van egy határa), ha azokkal b@szunk ki, akik számunkra érthetetlen módon szeretnék minket és tényleg segíteni akarnak. Attól se, ha melegítjük magunk körül azt az emlékpocsolyát, amikor még minden jó volt, és ragaszkodunk az illúziók és a képtelenül nagyra növesztett elvárások balga halmához. Azt hittem, hogy olyan lesz. Hát nem, nem lesz olyan. Az élet k*rvára másmilyen, mint egy kamaszfantázia. És mind a kettő elmúlik, csak az előbbié sokkal fájdalmasabb, ha nem vigyázunk.

Ahogy egy röpke két órás beszélgetés során megvilágosodtam – na, jó, olvasás közben is –, pont erről szól ez a könyv. Olyan hamis képek, többszörösen torzító tükrök zavarták meg az elvárásainkat, hogy nagyon nehezen tudunk kommunikálni és még nehezebb elengedni a média, a popzene, a csillogó magazinok (tudattalan) hatását – és sok éve együtt élő pároknak is képes beszélgetésalapot szolgáltatni. Rob Flemingnek 36 évesen jön el az a pillanat, amikor úgy érzi, talán képes lesz túlélni a kisfiúkori ábrándok elengedését.

A folyamatos „nőj már fel, b@zmeg”- reakcióm ellenére az idei év eddigi legkellemesebb olvasmánya volt (mondtam, hogy ellentmondásos). Néha jólesik más kínlódásában tapicskolni és megkönnyebbülten, kéjesen sóhajtgatni, hogy legalább ilyen problémám nincs, vagy hogy legalább ezt nem b@sztam el / máshogy b@sztam el / igen, $@!%, de tanultam belőle és nem kérek belőle soha többé. Olyan nyavalyám biztos nincs, hogy a női fehérneműk láttán egy világ omlott össze bennem. Nem hittem volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot, de örülök, hogy több gyakorlati érzék szorult belém, mint Rob Flemingbe, és nem annyi idősen jövök rá, mint ő (jó nagy külső rásegítéssel), hogy attól, hogy valakinek nincs 1200 bakelitlemeze otthon, nem biztos, hogy egy megvetendő lény.
Igen, minden empátiám és deviáns* vonásom ellenére nehezen tudom túltenni magam ezen a fickón. És éppen ezért olyan megragadó ez a könyv; nem szépít semmit, nincsenek aranyfénnyel keretezett, átformáló fordulatok, csak egy fickó élete, aki szeretne végre kiverekedni magának egy zugot az életben.

*deviáns vonás: nincs Hamupipőke vagy királylány-effektusom, nem érdekelnek a kocsik és a hideg ráz a „vigyél el valahova” intézményétől stb.

4 hozzászólás
Rituga P>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Hornby szépen, lassan, könyvről-könyvre beette magát a kedvenceim közé. Egyszerűen nem tudtam érzéketlen maradni a kissé nagyon egoista, fejben 15 éves Rob életének válsága felett. És pont ettől annyira szenzációsan jó ez a könyv (is). Egyszerű, nem túl érzelmes, de mégis enyhén romantikus történet és főszereplő. Valahogy tökéletes egyensúlyban eltaláva a ponyva könnyedsége és az érzelmek felszínének karcolgatása. Hogy most jobban érteném a férfiak érzés és gondolatvilágát? Hát, nem. De némi szarkazmus kíséretében könnyebben átlendülök a számomra teljesen érthetetlen dolgaikon. :)

5 hozzászólás
SteelCurtain >!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Nagy potenciál volt ebben a könyvben, de Hornby ennél jobban már csak akkor szúrhatta volna el, ha a humorérzékét is sztrájkba helyezi. Mert az legalább működik, nem is akárhogyan.
A párkapcsolatok buktatóira keresi a választ férfioldalon, amit én rögtön meg is kérdőjeleznék.
A töketlenek csakugyan a férfioldalhoz tartoznak?
A huszadik század végén kialakult a fejlett világban egy olyan, máig csak egyre erősödő tendencia, mely elvárja a férfitól, hogy férfiként teljesítsen, miközben tagadja a férfiasságot, s követendő példaként predesztinálja a nemsemleges, vagy egyenesen nőies viselkedést, megjelenést. Lassan már csak olyan hímneműek jelenhetnek meg a képernyőkön, akik milliós összegekre biztosítják frizurájukat könnyű tavaszi szellő ellen. Nem a hímsoviniszta, macho viselkedést és megjelenést sírom én vissza, de nem vagyok hajlandó elfogadni egy olyan értékrendet, ahol az utolsó szőrszálltól is megfosztott kopasztott csirkét tekintik férfiideálnak, s férfihoz illő veszélyes tevékenységnek azt tekintik, ha valaki nem köti be a biztonsági övet amikor a WC-re ül. Az meg egyenesen a vakmerőség csúcsa, ha enyhén divatjamúlt nyakkendőt köt az illető. Azt talán mondanom sem kell, hogy ennek az új embertípusnak példaértékű a fájdalomtűrőképessége is, mély altatásban akár egy pattanás kinyomását is elviseli. Csakhogy tartok tőle, hogy a hölgyek megközelítőleg sem lettek annyival boldogabbak, amennyi férfiasságukat a hímek elveszítették.
Hornby is érzékeli a világ megváltozását, mégsem azokat a határokat rajzolja meg, ameddig jogosnak érzi a régi világ átrendezését, hanem azt festi le, hogyan próbál a régi, s újkeletű problémákra reagálni az új típusú „csajos pasi”.
Nekem sértette a fülem az az éktelen rinyálás, amit csapott. Különösen, hogy a sikeres párkapcsolatot felmutató hölgyismerőseim többségének részéről sosem tapasztaltam hasonlót. Vagyis a csendes magunkba révedést nem feltétlenül férfiasnak, sokkal inkább érett viselkedésnek kell tekintenünk.
No és a vége mi akart lenni? Egyfajta történelmi ív lezárása? Volt valaha egy királyfi fehér lovon, aki valóra váltotta Hamupipőke legtitkosabb álmait. Majd előkerült a szegény gépírókisasszony, akiért eljött fehér limuzinnal a vezérigazgató és tejben vajban fürösztötte. Hornbynál meg jön a vastagfizetésű leányzó és fehér csekkfüzetén bevásárolja élhetetlen kedvesét annak csekély álommaradékába.
Piszkosul megváltozott ez a mese, bár a valószínűsége továbbra is mérhetetlenül kevés.

9 hozzászólás
Hoacin>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

„Egy olyan nő, aki a Cosmopolitan-ben panaszkodik, igazából egy tizennégy éves fiúval alkotna tökéletes párt.”

27 évesen rendesen kiborított Rob. Hiába szórakoztatott a könyv stílusa, oldalanként óhajtottam főhősünk fejére borítani egy láda bakelitet, hogy térjen végre észhez, hát ilyen önsorsontásra az Üvöltő szelek gárdája is elismeréssel csettintene. spoiler A nyönyörgésmaraton kábé olyan szinten viselt meg anno, mint Rob-ot egy Mike Oldfield album, mert jótékony leplet borítottam zsenge húszas éveim Metál, pasik, satöbbi élményeire, amikor életrevalóságban strammul hoztam Rob színvonalát, és mindig el tudtam sütni egy savanyú viccet két nyomorult eszmefuttatás közt. Na jó, sárban azért nem feküdtem más kertjében. Otthon igen, de véletlenül. Így 34 évesen már fantasztikusan röhögök a tíz évvel ezelőtti blődségeimen, és végigvihogtam Rob sztoriját is. A keserűsége, agyalása, toporgása, álomvilága, gyerekessége már nem bosszantott, inkább megpaskoltam a vállát gondolatban, nem vagy egyedül, haver, az egész galaxis totál máshogy működik, mint azt lurkóként kiötlötted, de ne aggódj, jól alakul majd minden. „Csak… csak nem csinálsz semmit. Eltévedsz a saját fejedben, és csak ülsz és gondolkodsz ahelyett, hogy tennél valamit, és többnyire baromságokon gondolkodsz.” Ó, igen. :D Nyilván már átestem a lemezbolt túlsó oldalára, mert jellemzően nem csak akkor röhögtem, amikor Rob azon agyal, vajon a feje beleakad-e majd a pulóverébe vetkőzéskor, hanem az őt ért jogos kritikák is szerfelett mulattattak, szerintem akkor is nevetnék, ha engem osztana ki Hornby. A szenzibilis, fantáziavilágban élő emberek útkeresés közben törvényszerűen sérülnek a valóságtól, de a humor csodafegyver, és ha szívből tudsz magadon is kacagni, nyert ügyed van. Ha önbizalmat is növesztesz, pláne. Ehhez néha át kell agonizálni és tötyörögni komplett éveket diszkográfiák ezreivel, de megéri. Néha egy album a létező legnagyobb mentsvár, meghallgatod, és másképp pereg a világ. Bár a top 5 listámtól off Rob eret vágna egy kazettával, a zene iránti rajongását abszolút átérzem, a fél világom dalokba van konzerválva, kamaszkorom óta listákat gyártok, és fülhallgató nélkül ki se lépnék az ajtón.
Humoros, önironikus, hangulatos, üdítő, emberi. Most szívesen beugranék Rob lemezboltjába, és úgy tennék, mintha megvenném azt a bakelitet, ami soha senkinek se kell, csak odaviszik a pulthoz és nevetnek, höhö, csak nem gondoltad komolyan, és miután eljátszottam, hogy nekem se kell, pókerarccal kifizetném.

„Ha tehetnéd, te nyitva hagynád a választási lehetőségeket az egész életedre. Ott fogsz feküdni a halálos ágyadon, agonizálva valamilyen dohányzással kapcsolatos betegségben, és azt fogod gondolni, jól van, legalább nyitva hagytam a választási lehetőségeimet. Legalább soha nem csináltam semmi olyat, amiből ne tudtam volna könnyedén kihátrálni. És mindvégig, amíg nyitva hagyod a választási lehetőségeidet, igazából kizárod őket.”

6 hozzászólás
Nita_Könyvgalaxis>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Öt ok, amiért el kell olvasni ezt a könyvet:
1. Mert Robon keresztül kicsit jobban beleláthatunk a férfiak fejébe. Így már kevésbé tűnnek idegennek számomra, bár gondolatolvasó még mindig nem szívesen lennék.
2. Mert annak ellenére, hogy semmire se emlékszem a ’80-as és ’90-es évekből, mégis nosztalgiával gondolok vissza rá. Szívesen lettem volna (angliai) tini akkor, na.
3. Mert Rob történetét olvasva nem egyszer csaptam képzeletben a fejemre, hogy basszus, de hát én is ilyen vagyok! Amikor meg egyes tettei miatt lehülyéztem, rá kellett jönnöm, hogy de hát én is csináltam már ilyet, a fenébe is.
4. Mert Hornby tud írni. Jól.
5. Mert @vicomte ajánlotta, és amit ő ajánl, az már rossz nem lehet. (Meg merek én neki nemet mondani? Elárulom, nem merek.)

21 hozzászólás
DaTa>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Jó kis limonádé. Nem több, nem kevesebb. Egynek elment ezekben a koronavírusos, nyomasztó időkben, kikapcsolt kellőképp, de újra azért nem olvasnám, úgy nagyjából sohasem, ahhoz ez kevés volt.

2 hozzászólás
B_Tünde P>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Olvasgattam az értékeléseket, és megértem mindkét tábort, azt is akinek annyira nem jött be ez a könyv, de azokat is, akiknek tetszik. Én is vegyes érzelmekkel kezdtem olvasni, nagyon nehezen hangolódtam rá. Kb. a felénél kezdett átbillenni a mérleg serpenyője, onnan már tetszett a történet: ezt azzal hozom összefüggésbe, hogy Rob nagyjából akkor kezdett némileg megkomolyodni, vagy talán felnőtté válni. Mire a végére értem egészen megkedveltem a főszereplőt, és ezáltal megszerettem a történetet is, most már azt sem tartom kizártnak, hogy később újra elolvasom.
A fél csillag levonás azért, mert szerintem egy 36 éves férfi már nem ilyen tétova és mindenen tépelődő, hanem határozottabb és céltudatosabb – szóval számomra hihetőbbnek tűnt volna a történet, ha Rob valamivel fiatalabb, mondjuk az életkora 30 év alatt van.

Szeretném kiegészíteni az értékelésemet egy mondattal: senkit nem szeretnék megbántani, ez csak az én szerény véleményem a könyvről….

5 hozzászólás
Dr_Benway>!
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Akarjátok tudni melyik volt az 5 kedvenc könyvem, amikor 17 éves voltam?

J. D. Salinger: Zabhegyező
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Látod magad a listán, Hornby? Igen, rajta vagy, de már nem ez az öt kedvenc könyvem.
És az öt kedvenc lemezem?

The Strokes – Is This It?
Ramones – Ramones
Radiohead – OK Computer
The White Stripes – Elephant
Beastie Boys – Hello Nasty

Bár azóta sok víz lefolyt a Temzén, ezek még mindig rajta vannak az iPodomon. Igaz, már nem is gyártanak iPodot 2014 óta, de az enyém még megvan.
Brit tudósok szerint amit az ember hallgat élete legmeghatározóbb életszakaszában kb 16-24 éves kora közt, az lesz a kedvenc zenéje egész életében. Lehet benne valami.

Rob, te idősödő f*sz. Jó volt azért újraolvasni, így hogy már közel egyidősek vagyunk, de nem volt már ugyanaz mint régen. Már a nosztalgia sem a régi.

Mi, későn érő zeneb*zik azért megértünk téged. Igaz, kissé eljárt már az idő a kedvenc lemezeid, na meg a százfős klubkoncertek és a fanatikus lemezgyűjtő archetípusa fölött is. De öröm az ürömben: újra divatba jött a bakelit.
Na, megyek, megnézem a sorozatot amiben Lenny Kraviz LÁNYA játszik téged LOL.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

gyurmapok>!

Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam? Az a sok lemez ilyen bús-nyavalygós faszit csinál az emberből?

30. oldal

1 hozzászólás
csend_zenésze>!

Csuda klassz depressziósnak lenni: az ember olyan csúnyán viselkedhet, ahogy csak akar.

82. oldal

1 hozzászólás
worsi P>!

Teljesen fölösleges úgy tenni, mintha egy kapcsolatnak lenne jövője, amennyiben a két ember lemezgyűjteménye gyökeresen különbözik.

13 hozzászólás
Frank_Waters I>!

Egy szóval se mondtam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Azt mondtam, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy.

173. oldal (Európa, 2000)

gyurmapok>!

Ha kiváncsi vagy a véleményemre, egy olyan nő, aki a Cosmopolitan-ben panaszkodik, igazából egy tizennégy éves fiúval alkotna tökéletes párt.

18. oldal

2 hozzászólás
gyurmapok>!

A zsenialításom, ha szabad ezt így mondanom, abban áll, hogy be tudom illeszteni ezt a sok átlagosságot egy szép keretbe. Mondhatnám, hogy olyanból, mint én, van még pár millió, de igazából nincsen: egy csomó faszinak van kifogástalan zenei ízlése, de nem olvas, egy csomó faszi olvas, de baromian elhízott, egy csomó faszi megértő a feminizmus iránt, de hülye szakállat visel, egy csomó faszinak van Woody Allenes humora, de ráadásul még úgy is néz ki, mint Woody Allen. Egy csomó faszi túl sokat iszik, egy csomó faszi kivetkőzik emberi mivoltából, amikor a volán mögött ül, egy csomó faszi hepciás és verekedős vagy szeret hencegni a pénzével vagy kábítószerezik. Én nem csinálom egyiket se ezek közül, úgyhogy komolyan mondom, ha jó vagyok a nőknél, akkor azt nem az erényeimnek köszönhetem, hanem azoknak a hibáknak, amelyek hiányoznak belőlem.

34. oldal

gyurmapok>!

Az embereket aggasztja, hogy a kölykök pisztollyal játszanak, meg hogy a kamasz gyerekek annyi erőszakot látnak videón; félünk, hogy valamiféle erőszakon alapuló kultúrát szívnak magukba. De senki sem izgul amiatt, hogy a kölykeink sok ezer, igen, szó szerint sok ezer olyan dalt hallgatnak meg, ami összetört szívekről, elhagyatásról, fájdalomról, szenvedésről és szerelmünk elvesztéséről szól. Az általam ismert emberek közül a legboldogtalanabbak – romantikus értelemben – azok, akik a legjobban szeretik a popzenét; én pedig nem tudom, hogy a popzene okozta-e ezt a boldogtalanságot, de azt tudom, hogy hosszabb időt töltenek szomorú dalok hallgatásával, mint azzal, hogy élik a boldogtalan életüket. Következtess ebből arra, amire akarsz.

30. oldal

12 hozzászólás
gyurmapok>!

Az imént, amikor Dick és Barry épp egyetértettek abban, hogy igazából nem az a fontos, hogy milyen maga az ember, hanem hogy milyen az, amit szeret, Barry felvetette, hogy kérdőívet kellene összeállítani a szóba jöhető partnerek számára, egy két- vagy háromoldalas dokumentumot, amely elemi tájékoztatást nyújtana a tesztel személy ízléséről a zene, a mozi, a tévé és a könyvek tekintetében. Ez kettős haszonnal járna: a) helyettesítené a kínos, puhatolódzó beszélgetéseket, és b) megóvná az embert attól, hogy ágyba bújjon valakivel, akiről később esetleg kiderülhet, hogy megvan neki Julio Iglesias összes nagy- és kislemeze.

111. oldal

56 hozzászólás
tasiorsi>!

Akarod tudni, életem nagy szakításai közül melyik öt volt a legemlékezetesebb?

(első mondat)

3 hozzászólás
Frank_Waters I>!

Gyakori jelenség, hogy azok az emberek, akik komolyan veszik a munkájukat, nevetnek a hülye vicceken; mintha alultápláltak lennének humorilag, és ennek következtében korai kacajömlésben szenvednek.

Tizenhét

1 hozzászólás

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Rhys Bowen: Holttest a könyvesboltban
Helen Fielding: Bridget Jones naplója
Cassandra Clare: Aranylánc
Neil Gaiman: Szerencsére a tej
Leiner Laura: Hullócsillag
Sophie Kinsella: Csörögj rám!
Graeme Simsion: A Rosie projekt
Michael Bond: Paddington folytatja
Casey McQuiston: Red, White & Royal Blue – Vörös, fehér és királykék
Terry Pratchett: Gördülő kövek