Hosszú ​út lefelé 409 csillagozás

Nick Hornby: Hosszú út lefelé Nick Hornby: Hosszú út lefelé Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Londonban, szilveszter éjszakáján, egy toronyház tetején négy öngyilkosjelölt tapasztalja meglepetten, hogy az élet nyűgeitől való magányos búcsú helyett valóságos partiba csöppent.
Ők négyen némi udvariaskodás után – hogy ki ugorjon elsőnek – akarva-akaratlan megmentik egymás életét: legalábbis egyelőre.
Nick Hornby a rá jellemző humorral s ugyanakkor mély empátiával meséli el a négy egészen különböző ember halálugrás helyetti bukdácsolását az életben.

A regényből Pascal Chaumeil rendezésében készült film 2014 májusában kerül a magyar mozikba.

Eredeti megjelenés éve: 2005

>!
Titis, Budapest, 2015
ISBN: 9786155157295 · Fordította: M. Nagy Miklós · Felolvasta: Fekete Ernő, Györgyi Anna, Mészáros Blanka, Tasnádi Bence
>!
Európa, Budapest, 2014
396 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630796644 · Fordította: M. Nagy Miklós
>!
Európa, Budapest, 2006
396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630780046 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 76

Szereplők népszerűség szerint

Pink Floyd · Jess Crichton · Maureen · Chas · Diane Arbus · JJ (John Julius) · Martin Sharp


Kedvencelte 43

Most olvassa 6

Várólistára tette 207

Kívánságlistára tette 133

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

n P>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Na, kérem szépen … ;)
Az élet nem játék nem habos torta, micsoda közhely, de vegyük komolyan!
Traumák, drámák, krízisek. Meggondolatlan tettek és szavak. Néha olyasmit mondasz, hogy valami olyan, mint valami, néha meg olyat, hogy a valami az valami. Halálugrás, zuhanás, kisiklott életek. Olyan ember lennék, aki beéri azzal, ami, és nem akar az lenni, ami lenni akar. Nincs olyan ember, akinek ne jutott volna még eszébe a …
Na, jól van. Mielőtt bárki is frászt kapna… Én ezt a könyvet végig nevettem és siettem is az olvasásával, mert éjjel nem röhöghetek fel hangosan a takarodó után. Olyan állapotban vagyok, hogy észre se vettem, hogy nem ismerlek. Szóval, azért van benne mélyrepülés is, ha más nem, az, hogy közben rájössz, tulajdonképpen magadon szórakozol ilyen jól. Ugorjatok csak nyugodtan le neki ennek a könyvének is, a csattanó nem az aszfalton lesz. Ez Hornby titka.

3 hozzászólás
gesztenye63>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Elsőként is leszögezem, hogy tulképpen egyetértek a regény mainstream értelmezésével, viszonylag magasra kalibrált hazai értékelésével spoiler, de ezen a helyen azért szolid különvéleményt jelentenék be.
Meggyőződésem, hogy azon olvasók számára, akik olyan élethelyzetben leledzenek, amely akár csak hasonlatos a regény hőseinek egyikéhez-másikához, valószínűleg világi jó ötletnek tűnik szilveszter bulizós éjjelén, szuicid gondolatokkal telve, lábat lógázni az Öngyilkosok Házának tetejéről. De ha akár életed kanyarulatainak kedvező alakulásából, vagy alapvetően életigenlő beállítódásodból adódóan, viszonylag neutrális állapotban talál meg Nick Hornby könyve, akkor el kell ismerni, hogy a regény nem más, mint fantasztikusan mély életbölcsességek stílusosan, ügyesen szerkesztett klisé-halmaza, jó arányérzékkel nyakon öntve a fanyar angol humor generálszószával.
Mindezt az érzést számomra valamelyest még elmélyíti, hogy a szerzőnek a négy önálló nézőpont-karakter esetében nem sikerült az önálló individuumokat határozottan felépítenie. Annak ellenére, hogy olyan emberek kerülnek egy „csapat”-ba, akik a hétköznapi életben valószínűleg még egy utcában sem suhannának el egymás mellett, nem éreztem az önálló intellektusok, különálló személyiségek markáns elkülönülését, a történetmesélés során számtalanszor összecsúsztak a szerepek, elködöltté váltak a szükségszerű határvonalak.

Persze, nem kizárt, hogy egy spoilerjövőbeni „érfelvágósabb” élethelyzetemben sokkal közelebb kerültem volna a regényhez, de jelen állapotomban viszonylag békésen elsétáltunk egymás mellett. Ettől függetlenül – a fentiekben vázolt kisebb hiányosságtól eltekintve – a Hosszú út lefelé egy technikailag ügyesen szerkesztett, érdekes témákat feszegető, jó stílusú (talán kissé túlírt) regény. Összességében egy próbát feltétlenül megér. De vigyázni! Amíg nem vagy minden kétséget kizáróan meggyőződve lelki-mentális állapotod stabilitásáról, addig legfeljebb magasföldszinti olvasása ajánlatos.

3 hozzászólás
Rituga P>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Nem állítom, hogy ez Hornby legjobb könyve, de számomra mégis szerethető. Nem lehet nagyobb mélypont egy ember életében, mint az, amikor úgy dönt, hogy feladja. Hornby ezt a szituációt is úgy tudja tálalni, hogy tökéletesen feloldja ezt a tragikus helyzetet a jól ismert, sajátos humorával. A négy, teljesen eltérő személyiségű, totálisan más életet élő ember összeeresztése egészen egyedi élményt és megoldásokat szül. Öngyilkosság ide vagy oda, nagyon vicces történet.

2 hozzászólás
Futtetenne I>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

„Szeretnék…
…sétálni egy hídon anélkül, hogy megfordulna a fejemben, hogy innen le is lehetne ugrani…”

1 hozzászólás
Morpheus>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Bármilyen paradox is ezt mondanom, de jó volt olvasnom ezt a könyvet, még úgy is, hogy az egyik felem le akar ugrani abból a $@!% toronyból, a másik meg nem, de ez örök konfliktus lesz bennem. Közben meg kimondott pár mondatot, amit még nem fogalmaztam meg, eltalálta a szarva között a … fejét, és bár nem mondott ki néhány mondatot, amire viszont már gondoltam, de aztán mégis úgy kanyarogtak a szálak*, hogy igazolták a gondolataimat, és volt pár olyan is, amikor mondta is és gondoltam is. (Lehet, ezt még bonyolítani? Ja. Nem mondott ki olyan gondolatot, amire nem is gondoltam. Hátkösz, ez aztán segítség.)
Talán ez a könyv adta végső lökést ahhoz – vagy csak ezt akarom bebeszélni magamnak, de mindegy –, hogy létrehozzam a szenvedő molyok zónát. Akár igaz, akár nem, találtam benne néhány jó idézetet, ami illik a zónába. No meg hátha tudunk egymásnak segíteni, talán még találkozunk is, ahol mindenkit felkészítek arra, hogy mind zakkantak vagyunk, nézzük el egymásnak, ha mégsem sikerül, nyugodtan rohanjunk el, vagy ordítsuk le a másik fejét. Aztán jöjjünk vissza és nyugodjunk le, úgysincs senki más, aki megértene, csak ha hasonló cipőben jár.
Hogy miért nem tudok neki öt csillagot adni, meg nem mondom, talán azért, mert kevesen adtak neki négy és felet. Vagy nem.
*Ha négy random ember összetalálkozik, akikben csak egyetlen közös pont van, hogy mind öngyilkosságra készült, ott minden lesz, csak nem béke és mézcsorgás, meg boldogság, hanem az, hogy állandóan összerúgják a port, és ennek az az oka, hogy a normalitás az egyforma, az, hogy hogyan elcseszett az életed, hogy hogyan vagy zakkant, az meg ahány ember, annyiféle.

3 hozzászólás
kratas P>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Szóval ez a tehetség: négy különböző embert összehozni egy abszurd szituációban, akiknek mind eltérő hátterük, problémáik, személyiségük és gondolkodásuk van, majd szépen végigvezetni, hogy hogyan kerülnek ki egymást pátyolgatva a legmélyebb gödörből életükben. Vicces volt, néhol érzelmes, egy-két helyen kegyetlenül őszinte.
A kedvenc szereplőim Maureen, őt teljesen értettem, JJ-t bírtam, Martin érdekes volt – és nem rossz értelemben írom ezt, de talán ő volt a legbonyolultabb mindegyikük közül –, Jess pedig a túl sok kategóriába esett nálam, de miután sikerült feldolgoznom a kicsit vad stílusát, utána jókat tudtam nevetni egy-két helyzeten.

1 hozzászólás
DaTa>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Na, szóval ezzel az volt a helyzet, hogy valahol még az elején én ezt majdnem (hangos és nagyon dühös káromkodások közepette) félbehagytam. John Williams Augustusával olvastam párhuzamosan, és hát Williams mondatai ragyognak. Tiszták, bölcsek, olykor fennköltek. Itt meg olyanokat mond ez a Nick Hornby, hogy „újra és újra előkerül, mint a csemegeuborka a Big Macben”.

Ez valami rossz vicc lehet csak, gondoltam. Aztán haladtam azért tovább vele, és eljött egy pont, ahol egy percre megálltam. Emlékszem rá tisztán. Valamit ott akkor átfordítottam magamban, szabályosan fogtam, és jól megráztam magam. Ledobáltam gyorsan az irodalmi sznobizmusom. Innentől kezdve pedig tudtam élvezni. Tudtam nevetni. Tudtam megrökönyödni. Tudtam a történéssel sodródni. Maureen volt a négyesfogatból az egyetlen, akivel első pillanattól együtt tudtam érezni. Mikor kiderült, mi a helyzet vele, mi van a fiával, hangos „Ó, Istenem…” tört ki belőlem. Őt nagyon megszerettem egy pillanat alatt, egészen a legvégéig azt szerettem legjobban, mikor ő beszélt, mikor ő mesélt.

Más volt ez a többi három ökörrel, legjobban Jess nehezítette meg a helyzetem. Őt nem tudtam se szeretni, se sajnálni egészen sokáig. A végére persze összeállt a kép, és úgy-ahogy mindannyian közel kerültek hozzám, de Maureen, és az ő életének bemutatása nélkül azért nem lenne ennyire kerek, ennyire szép ez a történet.

Mert ha elrugaszkodunk a kezdetben meghökkentő, ponyvának tűnő stílustól (első Nick Hornby könyvem, így nem tudtam, mire számítsak) és az abszurdabbnál abszurdabb helyzetektől (hiszen mennyire életszerű, hogy 4 vadidegen ember pont ugyanannak a háznak a tetejéről, pont ugyanazon nap ugyanazon órájában akarja mélybe vetni magát, hogy életének véget vessen, majd persze nem teszik meg, ehelyett elkezdenek ott dumálgatni, majd összejárni meg annyi mindent együtt csinálni. Míg a végén…), na, szóval, ha mindezen túltesszük magunkat, és sikerül ráhangolódni a stílusra, akkor bizony észrevesszük, hogy emögött a furcsa, néha zagyvaságnak tűnő firkálmány mögött bizony kőkemény tartalom, igazi, mély mondanivaló, valódi gondolatok vannak. És hogy ez a történet valójában tényleg kerek és szép.

Nekem kifejezetten megjött a kedvem Hornbyhoz, jó kis könyv volt ez, bizony. 4,5 csillag :)

6 hozzászólás
Annamarie P>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Nem. Az út nem lefelé hosszú, hanem felfelé. Erre bizonyíték ez a történet. Ami nem is egy, hanem négy történet a kőkemény valóságból, egy pillanat alatt kilátástalanná váló életünkről.
Van egy ház Londonban, az öngyilkosok háza. Olyasmi, mint a Golden Gate San Francisco-ban. Szilveszter éjjelén négy öngyilkosjelölt találkozik itt. Különböző életállapot, különböző személyiségek, indokok. Aztán valahogy körülményessé válik minden, „elbénázzák a dolgot” és elnapolják a nagy elhatározás végrehajtását. Egy furcsa branccsá verbuválódnak, -különbözőbbek már nem is lehetnének- és valami véletlen folytán elkezdik egymást kihúzni a csávából.
Mindezt Hornby stílusában. Pimasz ez az ember. Úgy vágja szemünk közé az igazságokat, hogy bármily viccesen is csűri csavarja a mondandóját szíven bök. Mert azt mondanám, „-Ez az ürge teljesen komolytalan, ráadásul fenemód trágár is, de a vége mégis csak az, hogy fáj az igazság.”
Olyan jó volna tudni, mi volt a könyv megírásának apropója. Aki olvassa, nézi vagy hallgatja a történetet vajon másképp áll majd a helyzethez, ha a kétségbeesés árnya rávetül? Nem szeretném dramatizálni a helyzetet, de ahhoz túlságosan fajsúlyos ez a könyv, hogy csak a szórakoztató irodalom egy gyöngyszemecskéjét lássam benne.

ziara>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Életem második Hornby-könyve, bár a 31 dalt nem igazán lehet ezzel összehasonlítani, de hatott rám mindkettő. Tetszik a pasi stílusa, érdekes az alapszituáció, és nem kliséket hoz ki belőle, hanem elgondolkodtató dolgokat. Nem két hét alatt elolvasható könyv, csak kicsit összejöttek a dolgok mostanában. Kíváncsi leszek, milyen filmet csináltak belőle:)) Én már így az ismert színészek arcát képzeltem magam elé olvasás közben, hiszen mind ismert figura, ezt nem annyira szeretem, de nem tudtam kikerülni sehogy. (ld. borító:)))

1 hozzászólás
Hoacin>!
Nick Hornby: Hosszú út lefelé

„Nehéz az, ha újra össze kell raknod magad apró darabokból, úgy, hogy nincs hozzá útmutató, és fogalmad sincs, hová valók a legfontosabb részek.”

Azt hiszem, életem legsötétebb időszakaiban röhögtem a legtöbbet. Néha bizonyára terápiás jelleggel, máskor meg kínomban. :D Mikor padlóra vagy küldve, tényleg nem lehet mást, mint nevetni, a legmasszívabb szerelmi bánatban lelőhetetlen röhögőgörcsöm volt egy egyszerű széklábfestéstől is, de műtét előtti rémületben is váltam önjelölt szórakoztatóközponttá a folyosóra tolva. A humor a legnagyobb mentsvár.
Nem mintha ezek a felsorolt helyzetek akár csak megközelítenék Hornby hőseinek meglehetősen kilátástalan helyzetét. Elhiszem, hogy nekik nem lehet sok kedvük viccelni az élet perifériáján billegve, de szerencsére az író megtette ezt helyettük. Van valami groteszk abban, hogy végigvigyorgok egy könyvet, amiben masszív személyes tragédiák miatt négy ember kis híján megöli magát, de hát a könyv is pont ilyen groteszk, mert Hornby ehhez a szarkasztikus humorhoz nagyon ért. A szereplők nem azok a tipikus főhős figurák, a viselkedésük pláne, még csak nem is különösebben szerethetőek, ráadásul engem kifejezetten irritált a sok káromkodás, de a sztori mégis működik, egyrészt a már említett zseniális stílus miatt, másrészt a felismerések, jellemrajzok révén, meg ahogy a figurák hatnak egymásra. És ez sem hálivudias, néha az az érzés, mintha valóban nagy lépéseket tennének, de leginkább csak egy körív mentén. Az viszont kétségtelen, hogy megváltoztatják egymás életét, és valahonnan eljutnak valahová – pár lépésnyire biztosan, de legalább már nem a tető pereme felé.
A felütés bitang erős szerintem, aztán a közepétől lanyhul, és a végére amolyan trónok harcás hiányérzetem lett, mikor adva van egy csudajó ötlet, ami megindul diadalmas díszlépésben, és elámulsz, hogy ez aztán üt, de a történet végül nem tudja tartani a parádés indításának szintjét. Nem vártam én ide rózsaszín befejezést, épp elég, hogy filmen cukorhabosra mázolták (még ha az jobban is imponált a lelkivilágomnak, a könyv viszont ezerszer több), de ez a lezárás kissé lebegős és széteső lett. Amit persze fel lehet fogni szimbolikusan is. Ám ezzel együtt is szeretem a könyvet, csüggedős periódusban elővéve kifejezetten ajánlott olvasmány, mert már az is haladás, ha pár nagy röhögéssel feljebb vagy a gödörből.

„Hogy miért nem jutott egyikünknek sem eszébe, hogy egy jól ismert öngyilkossági helyszín szilveszter éjszakáján olyan lesz, mint a Piccadily Circus, arról fogalmam sincs, de ezen a ponton elfogadtam a helyzetünket: egy komor és privát eseményt együttes erőfeszítéssel épp több ezer szereplős bohózattá változtattunk.”

7 hozzászólás

Népszerű idézetek

Dün P>!

Az ember tudja, hogy nem mennek jól a dolgai, amikor még az életének legegyszerűbb tényeit sem tudja elmondani másoknak, mert rögtön azt hinnék, hogy sajnáltatni akarja magát. Gondolom, végül ezért távolodik el az ember mindentől; bármi, amit mégiscsak elmondasz, csak ahhoz vezet, hogy szörnyen fogják érezni magukat.

241. oldal, Maureen (Európa, 2006)

5 hozzászólás
Dormeck>!

Amikor boldogtalan vagy, azt hiszem, mindenben a világon – az olvasásban, az evésben, az alvásban – el van bújtatva valami, amitől csak még boldogtalanabb leszel.

235. oldal, JJ (Európa, 2006)

esőember>!

Ez a baj a mai fiatalokkal, nem? Túl sok happy endet látnak. Mindent szépen le kell zárni egy mosollyal, pár könnycseppel, egy integetéssel. Mindenki okosabb lett, megtalálta a szeretetet, rájött, hogy mit rontott el, felfedezte a monogámia, vagy az apaság, vagy a gyermeki kötelességtudat – vagy épp az élet – örömeit. az én időmben a főszereplőt lelőtték a film végén, miután csak azt tanulta meg, hogy az élet értelmetlen, undorító, kegyetlen és rövid.

312. oldal, Martin (Európa, 2006)

Victhoria>!

Azt mondani, hogy bármit megtehetek, amit csak akarok olyan, mint kihúzni a dugót a kádból, és azt mondani a víznek, hogy mehet, ahová akar. Próbáljátok ki, és meglátjátok, mi történik.

253. oldal, Jess (Európa, 2006)

sünkap>!

Az emberek a Starbucks-féle helyekről folyton azt mondják, hogy mennyire személytelenek meg minden, de mi van akkor, ha valakinek épp arra van szüksége? El lennék veszve, ha úgy lenne minden, ahogy JJ meg a hozzá hasonlók akarják, és semmi személytelen nem maradna a világban. Jó érzés tudni, hogy vannak tágas, ablaktalan helyek, ahol senki le se szarja az embert. Jó adag magabiztosság kell hozzá, hogy bemenjen az ember egy kis helyre, ahol törzsvendégek vannak, kis könyvesboltokba meg kis lemezboltokba meg kis éttermekbe és kávézókba. Én a legjobban a Virgin Megastore-ban meg a Bordersben meg a Starbucksban meg a Pizza Expressben érzem magam, ahol mindenki tojik rád, és senki sem tudja, hogy ki vagy. Anyu és apu folyton azt mondják, hogy mennyire nincs lélek ezekben a helyekben, mire én, hogy Ja. Épp az a frankó bennük.

227. oldal, Jess (Európa, 2006)

esőember>!

    – Hogy is nevezik azt a versekben?
    – Mi van?
    – Tudod, a versekben. Meg az irodalomban. Néha olyasmit mondasz, hogy valami olyan, mint valami, néha meg olyat, hogy a valami az valami. Tudod, hogy a szerelem egy elszabott rózsa vagy valami.
    – Hasonlat és metafora.
    – Ja. Pontosan. Shakespeare találta fel őket, ugye?
    – Nem.
    – Hát akkor ki?
    – Mindegy.

192. oldal, Martin (Európa, 2006)

esőember>!

Sok módja van annak, hogy valaki lúzer legyen. Sokféleképpen lehet veszíteni az életben.

42. oldal, JJ (Európa, 2006)

Kapcsolódó szócikkek: lúzer
>!

A legtöbb ember, gondolom, érti az öngyilkosságot; a legtöbb ember, még ha valahol mélyen rejtve van is benne, emlékszik olyan pillanatra az életéből, amikor elgondolkodott, hogy vajon tényleg fel akar-e ébredni másnap. Úgy tűnik, az, hogy meg akarunk halni, része annak, hogy élünk.

40. oldal, JJ (Európa, 2006)

Morpheus>!

Na, ti mit csinálnátok? Hogyan kezdi el eléggé szeretni magát az ember ahhoz, hogy egy kicsit tovább akarjon élni?

381. oldal

Kapcsolódó szócikkek: önszeretet
apple_pie>!

Ez az élet. Az egyik ember belebotlik a másik emberbe, és az az ember akar valamit, vagy ismer valaki mást, aki akar valamit, és ennek eredményeként megtörténnek a dolgok. Vagy, más szóval, ha nem mész el otthonról, és soha nem találkozol senkivel, akkor semmi sem történik. Hogyan is történhetne?

366-367. oldal (Európa, 2014)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Louise Bay: Mr. Szépfiú
Sophie Kinsella: Mézeshetek
Sophie Kinsella: Tudsz titkot tartani?
Jane Fallon: Szabadulj meg a pasitól!
Milly Johnson: Őszi románc
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Richard Osman: Az utolsó ördög
Jodi Taylor: Semmi lány
Kristen Callihan: Managed – Kontroll
Sophie Kinsella: Csörögj rám!