Hogy ​legyünk jók? 125 csillagozás

Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Katie ​Carr jó ember – legalábbis mindig ezt hitte magáról. Elvégre hű feleség, derék családanya s amellett orvos… Ki más lenne jó ember, ha nem egy körzeti orvos, aki nap mint nap segít másokon? Ám Katie egyszer csak megcsalja a férjét, aztán rögtön – ráadásul mobil telefonon – közli vele, hogy válni akar… Hogy miért? Nem az új szerelem miatt – ha az szerelem egyáltalán –, hanem mert nem bírja tovább férje állandó cinizmusát, mert a húsz év házasság szép lassan felmorzsolta kapcsolatuk meghittségét, s mert… mert kicsúszott a száján (aztán félig-meddig rögtön meg is bánta). S ekkor váratlan fordulatot vesznek az események: a morcos David, aki azzal keresi a kenyerét újságíróként, hogy ő „Holloway legdühösebb embere”, találkozik egy különös nevű „hitgyógyítóval”, DJ JóHírrel, és az ő hatására egy csapásra megváltozik – olyan jó, olyan végtelenül Jó, hogy észveszejtően JÓ ember lesz belőle, hogy Katie hamarosan visszasírja egykori mogorva férjét. David szétosztogatja gyerekei… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2001

>!
Európa, Budapest, 2002
344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630771357 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 48


Kedvencelte 8

Most olvassa 1

Várólistára tette 60

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Eszter01 P
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Eddig a legkevésbé tetsző Hornby könyv. Számomra nem volt dinamikája, viszont szájbarágósnak találtam. Voltak szereplők, akik felbukkantak, de csak hogy a sorsukkal rásegítsenek a témára, egyébként kidolgozatlanok.
Két dolog fogalmazódott meg bennem az olvasása közben. Az egyik, hogy Hornby mindig egy adott általános társadalmi problémát dolgoz fel a maga sajátos módján (pl. egyedülálló szülők, öngyilkosjelöltek, boldogtalan szerelmesek, rosszul sikerült házasság, stb.), ami azt jelenti, hogy egy más, szokatlan szemszögből láthatjuk a történéseket, ezáltal mindenkinek változik valamennyire a véleménye a témáról, esetleg ha vele is történt valami hasonló, meg is világosodhat.
Nos ez utóbbi történt most meg velem is. Elgondolkodtam, nekem vannak-e régóta hurcolt lelkiismereti problémáim másokkal szemben. Aztán rájöttem, hogy nem, nincsenek, vagy ha vannak is, elenyészőek. Majd arra is rájöttem, ez azért van, mert én úgy élek, hogy mások érdekeit tartom szem előtt. Emiatt olyan az életem, amilyen. Mondhatjuk úgy is, hogy „jó” vagyok, ami másoknak kifizetődő, nekem viszont nagyon nem. Vajon érdemes-e? (költői kérdés)

11 hozzászólás
>!
Kovács_Cintia_2 P
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Ez a család a Tom nevű fiút kivéve seggfej.
Totál hibbant férj, mindent túlbonyolító asszony, de a legijesztőbb számomra a kislány karaktere volt, aki annyira jónak tűnt egész végig, de az én hátamon futkozott tőle a hideg.
Azt, hogy hogyan legyünk jók csak feketén és fehéren sikerült bemutatni. Mert akkor is lehetsz jó ember, ha nem fogadsz be mindenféle csövest, és nem teszel szegénységi fogadalmat. Meg akkor is lehetsz rossz ember, ha sokat jótékonykodsz.
Sokat idegeskedtem, mert nagyon bele tudom élni magam ezekbe a sztorikba, és már a 10. oldal körül azt gondoltam, hogy én egy ilyen családban egy percet sem élnék, de a karakter, akiben benne vagyok meg csak hisztikézik és nem csinál semmit.
De, hogy valami jót is mondjak, ez a könyv olvastatta magát, nem volt unalmas, mindig pergett az esemény.

>!
Traclon
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Hű, de nagy bajban vagyok…!
Miután Nick Hornby az első két könyvével (mármint az első kettővel, amit én olvastam tőle! – Fociláz; valamint a Pop, csajok, satöbbi) az első számú abszolút kedvenc írómmá lőtte be magát, mivel mindkét említett könyv rólam szólt valahol, szóval ezek után talán túlzott elvárásokkal fogtam bele a harmadikba, ami viszont ehhez képest komoly csalódást okozott. Sajnos valamiért a 2014-es év eddig számomra „el van átkozva”, ami az olvasmányélményeket illeti: az eddig olvasott könyvek közül mindössze egyet tudtam ötcsillagosra értékelni, de még az sem vágott úgy a földhöz, ahogy az igazán nagy kedvencek tudnak. Azon kívül pedig mintha minden könyv, amit kezembe veszek, mintha jobb esetben is középszerű volna, vagy inkább kimondottan rossz… nem találok olyan olvasmányt, ami magába szippantana, megrágna és kiköpne, amit ne bírnék letenni, afféle „olvasási apátia” van rajtam… Ezért bíztam benne, hogy talán ha a Nagy Kedvencemhez, Hornbyhoz fordulok segítségért… de nem!

Ez a könyv nem rólam szól. Ennek a szereplői közül egyikkel sem tudok azonosulni, és egyikben sem sokat fedezek fel önmagamból. De nem ez a fő problémám vele, mert ettől még lehetne egy remek jó kis regény – ahogy azt a fülszövege és az író neve sugallja. De sajnos nem az.
Adott egy nő, akitől úgy nagyjából a falra tudnék mászni! Katie körülbelül pontosan azt a hatás váltotta ki belőlem, amit @kisginny-ből a Pop, csajok, satöbbi Robja. Egy nő, aki álomszerű életet él, olyat, amitől a világ lakosságának minimum 90%-a a két kezét összetenné örömében, mindene megvan: család, férj, szép otthon, értelmes, egészséges gyermekek; ő mégis végignyafogja a könyv első egyharmadát. Mindennel elégedetlen, semmi nem jó neki, még a gyermekeit sem szereti igazán, s mindeközben mélységesen el van csodálkozva, hogy a házassága egy mágnesvonat sebességével száguld a szakadékba. Ez még Nick Hornby könnyed humorú, metszően szarkasztikus prezentálásában sem eladható számomra.
Azután beindul a cselekmény, hősünk kedves férje „megőrül”, amitől olyan nyájasan jóságossá válik, hogy még a korábbinál is elviselhetetlenebb lesz.
Ezen a ponton kezdtem tudni egy kissé azonosulni Katie-vel, mert igenis magam is azt vallom, hogy nem attól leszünk jó emberek, hogy nyakló nélkül csöveseket fogadunk az otthonunkba. Totálisan kitekeredett logika arról beszélni, hogy ha az én házamban van egy felesleges szoba, amit dolgozószobának használok, akkor az a természet törvényeinek arcul köpése, mert vannak, akik eközben az utcán élnek, alszanak, fáznak és éheznek. Amennyiben az volt a célja az írónak, hogy ezen a kérdésen való elgondolkodásra bírja az olvasót, akkor a célját nálam elérte. Amennyiben a JóHír-féle gátlás nélküli jótékonykodásra kívánja ránevelni az olvasótáborát, akkor nálam csúnyán kisiklott a vonat. Igenis, nagyjából ugyanazt vallom, amit Katie, csak éppen dühített, hogy az újra és újra előkerülő vitákban ő ezt sosem tudja szépen pontokba szedve összefoglalni, és a két végletekig frusztráló karakter (David + JóHír) fejéhez vágni: általában azok, akiknek van egy olyan házuk, amiben akár „fölösleges” szobák találhatók (az idézőjel annak szól, hogy a két fent említett karakter értelmezésében a felesleges definíciója: minden, amiben nem alszunk éjszaka), van megfelelő mennyiségű és minőségű ennivalójuk, elfogadható, akár elegáns ruháik, a gyermekeiknek játékaik, és még sorolhatnám – szóval, ezek az emberek legtöbb esetben megdolgoztak, megszenvedtek azért, amijük van. A parkokban lődörgő punkok, csövesek és egyéb figurák pedig – igen, ez az én gyűjteményes, cseppet sem liberális véleményem! – legtöbb esetben igenis önhibájukból kerültek oda, ahol tartanak!
Megpróbáltam magam Katie helyébe képzelni (bár én jelenleg egy garzonban lakom, fölösleges szobáról tehát szó nincsen), hogyan próbálnék védekezni, ha lenne egy szép házam, családom, és egyszer csak valami félkegyelmű arra próbálna kényszeríteni, hogy csöveseket fogadjak az otthonomba, etessem, szállásoljam őket, mert különben nem nevezhetem magam jó embernek… nos, ez esetben én úgy kiosztanám ezt az illetőt, hogy Eurázsia minden lakójának jutna belőle! Mert amíg én 17 évet szántam az életemből arra, hogy tanuljak, képezzem magam valamiben, értsek valamihez, nyelveket beszéljek, hasznos tagja lehessek a társadalomnak, majd ezt követően dolgozni kezdtem, értéket próbálok teremteni, saját erőmből lenni a magam és társadalom javára, addig azok, akik ma az aluljárók lépcsőjénél állítanak le lépten-nyomon (sokszor kimondottan erőszakosan) ingyenlóvé reményében, ők lazultak, hédereltek, iskolát majd munkát kerültek, mindig a könnyebb végét fogták meg mindennek, és ennek isszák ma a levét. Ne várja tőlem senki, hogy még ezek után a problémáikat a nyakamba akarjam venni!
Mert ha a fenti logikát továbbgöndörítem, akkor mondhatnám, hogy a sokszoros milliárdosok miért ne lehetnének „jó emberek” azáltal, hogy mondjuk 10 millióért (ami az ő vagyonukhoz mérten annyi sincs, mint ha én adok egy csövinek 200 HUF-ot) vesznek nekem egy lakást. Hát nem? Én „rászorulok”, nekik meg úgy is felesleges az a pénz… csakhogy a világ nem így működik, kéremszépen!

Tulajdonképpen két olyan karaktere volt a könyvnek, akik pozitívan jöttek le előttem, éspedig Tom, Katie-ék tízéves fia, valamint a szakmunkás tahónak szánt Mike (aki épp csak epizódszerepet kapott, és felteszem az író célja éppen ellentétes volt vele, mint amit nálam elért – de hiába, ha egyszer az ő szájába adta azt, amit nagyjából én is mondanék egy ilyen helyzetben).
A főhős Katie-től a könyv első harmadában a falra tudtam volna mászni (egy igazi tipikus „jódolgában-aztsetudja-mibajalegyen” hisztérikának éreztem), azután pedig csak szántam, amiért nem képes erélyesebben kiállni magáért és az elveiért.
Davidnek és JóHírnek oldalanként lekevertem volna 2-3 kijózanító sallert, csak úgy miheztartás végett.
Tomot bírtam.
Mollyt pedig párszor leöntöttem volna egy kancsó hideg vízzel, szintén a miheztartás végett.

S mindezt megkoronázta egy olyan ostoba és értelmezhetetlen lezárás, amivel mostanában folyton összefutok (már nevet is adtam a jelenségnek, mert unalmas minden második értékelésemet ugyanazzal a szöveggel zárnom: „szalag-végén-félbeszakadt-zeneszám” effektus), és amitől vadászpuskával kergetném meg az írókat, amíg meg nem írják a tisztességes lezárását a regényüknek…
Tehát ha nem Hornby írta volna ezt a könyvet, talán még ennyi csillagot sem kap, ha pedig ez lett volna Tőle az első olvasmányom (hála a magasságosnak, hogy nem ez volt!), fix hogy sosem kötünk egyoldalú éteri barátságot…
Még szerencse, hogy azóta szombaton beszereztem a Meztelen Juliet-et, ami már magába is szippantott (a felénél járva azt mondom, kedvencelésgyanús olvasmány), így az író bizonyította, hogy a Hogy legyünk jók? csak egy véletlen eltévelyedés lehetett az életművében.

3 hozzászólás
>!
Röfipingvin MP
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Hát az biztos, hogy nem a legkönnyebb dolog jónak lenni. Ahogy írni sem róla.

>!
latinta SP
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Női szemszögű történet volt ez is. És megint el tudtam hinni Nick Hornbynak, hogy jól érez, jól gondolkodik – most éppen – Katie testével-lelkével-fejével.

>!
tmoni
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Mit ne mondjak, nem ez Hornby legjobb könyve. A téma jó, melyet Cortazár tökéletesen megírt Csapott evőkanállal című egypercesében: "Egy fáma felfedezte, hogy az erény egy gömbölyû, soklábú mikroba. Tüstént beadott az anyósának egy nagy kanál erényt. Az eredmény elrettentô volt: a hölgy felhagyott a csípôs megjegyzéseivel, egyesületet alapított eltévedt hegymászók megsegítésére, és alig két hónap múltán olyan példásan viselkedett, hogy a leánya hibái, amelyek addig észrevétlenek voltak, a fáma nagy megdöbbenésére és elképedésére most határozottan szembetûnôek lettek. Nem volt mit tennie, beadott egy evôkanál erényt a feleségének is, aki még aznap este elhagyta, mert faragatlannak, jelentéktelennek és mindenben különbözônek találta azoktól a tündöklô eszményképektôl, amelyek a szeme elôtt lebegtek.
A fáma jól meggondolta a dolgot, és végül felhajtott egy üveg erényt. De továbbra is egyedül és szomorúan él. Amikor az utcán összetalálkozik az anyósával vagy a feleségével, tisztelettel és távolról üdvözlik egymást. Még beszélgetni sem mernek, annyira tökéletesek valamennyien, és annyira félnek, hogy megfertôzik egymást."
Hornby persze sokkal árnyaltabb (ez az egyik fő erőssége), és mellékszálakon még egy csomó dolog benne van a regényben (szerintem pont ez a baj, kicsit szétesik az egész, az alapötlet éppen elég lett volna), de valahogy nem az igazi. Hiányoznak a különc karakterek (itt mindenki vagy átlagos vagy tipikus), amelyek az egyéni stílusa mellett sava-borsát adják a könyveinek. Ez utóbbi, Hornby írói vénája megvan, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem elég. Eddig azt hittem, hogy nála ez a lényeg, ettől jók a könyvei (tud írni :)), a sztori másodlagos. Másodlagos is, de az ő egyedi, jellegzetes karakterei (vagy legalább egy) szerves részei a Hornby-féle jó könyvnek. Kár, mert ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni… Marad a kedvenc Hornby-regényem A meztelen Juliet, melyet szorosan követ a Hosszú út lefelé és a Betoncsók.

>!
RKAti P
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Ez a könyv pont olyan, mint a Mirr Murr kalandjai.
Most érdekes lenne hallani a gondolatokat, hogy hogyan is lehetne egy picinke hasonlóságot keresni e között a két könyv között! ;)

A megfejtés egyszerű, mindkét könyv hangoskönyvként jelent meg a fejemben. Minden szereplőnek a könyv elejétől volt külön hangja, személyisége. Nagyon érdekes volt, hiszen az elején semmit nem tudtam a szereplőktől és mégis rögtön eltaláltam, nagyon jellemző volt.

Mondtam már, hogy szinkron színész akartam lenni? ;)

>!
Eta IP
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Igaz, csak angolul olvastam, és úgy van meg, de úgy gondolom, ez a legzseniálisabb Hornby regény. Félelmetesen nem tud válaszolni a címben feltett kérdésre, és ettől tökéletesen hiteles.
GoodNews-t pedig jól megrúgná az ember, hiába érzi/tudja, hogy sok dologban igaza van…

2 hozzászólás
>!
sünkap
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Én ezen egy csomószor hangosan felnevettem. Érdekes, mert egyetemista koromban már olvastam, de akkor nem fogott meg a téma. (Családanya nem tudja, hogy elváljon-e, stb, de hát végül is ez miért érdekelne egy egyetemistát? Az egyetemista olvassa inkább a Pop, csajok, satöbbit.) Most így 34 évesen, házasan, mellettem az ágyon egy guruló bébivel már egészen más. Jó volt. Ajánlom. Tényleg.

>!
Fee
Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Egy XX. századi átlagcsalád átlagon felüli élete az Anya szemszögéből, sok öniróniával és cinizmussal elmesélve. Nagyon jó! :o)


Népszerű idézetek

>!
rlb_32557241

– Élvezted?
– Nagyon.
– Komolyan? Nagyon?
– Igen.
– De hát te utálod a színházat.
– Azt hiszem… Azt hiszem, azt hittem, hogy utálom a színházat. Ez egy… ez egy előítélet volt, amit nem vizsgáltam meg rendesen.
– Azért csak légy óvatos.
– Miért?
– Ha elkezded rendesen megvizsgálni az előítéleteidet, akkor hamarosan semmi sem marad belőled.

83. oldal, 4.

9 hozzászólás
>!
Panelmacska

…jelenleg a nem-gondolkodás a kedvenc létezési módom.

i. m.: p. 157.

2 hozzászólás
>!
Rodriguez

Maga az olvasás aktusa volt az, ami hiányzik, az a lehetőség, hogy visszahúzódjam a világból, amíg nem találok valami olyan teret, olyan levegőt, amely nem áporodott, amelyet nem szívott már be ezerszer a családom. Janet garzonja hatalmasnak tűnt, amikor beköltöztem, hatalmasnak és nyugodtnak, de ez a könyv annyival nagyobb nála! És amikor befejezem, belekezdek egy másikba, és lehet, hogy az még nagyobb lesz, és aztán megint egy másikba, és így fogom majd bővítgetni a házamat, amíg valóságos palota nem lesz belőle, tele szobákkal, melyekben elbújhatok.

>!
Panelmacska

Nekem úgy tűnik, hogy az emberlét puszta állapota elég drámai bárki számára; nem kell heroinfüggőnek vagy performance-költőnek lenni ahhoz, hogy valaki megtapasztalja a szélsőségeket. Egyszerűen csak szeretni kell hozzá valakit.

i. m.: p. 158.

>!
Panelmacska

Van az úgy, hogy az embert egyetlen húzása alapján ítélik meg.

5. oldal (Európa, 2002)

>!
Panelmacska

Lám, a szeretet sem demokratikusabb, mint a pénz, azok köré gyűlik, akiknek már rengeteg van belőle: az okosak, az egészségesek, a szeretnivalók köré.

i. m.: p. 325.

6 hozzászólás
>!
rlb_32557241

… nem vagyok benne biztos, hogy az önvád gyógyítható. Azt hiszem, nem az.

284. oldal, 13.

>!
psn

– Nincs bennünk elég szeretet. Csak magunkkal törődünk, és megfeledkezünk a gyengékről és szegényekről. Megvetjük a politikusainkat, amiért nem csinálnak semmit, és azt hisszük, hogy ezzel már kellőképpen ki is mutatjuk a törődésünket, közben meg a szükségesnél jóval nagyobb központi fűtéses házakban élünk… (…) – Van egy plusz hálószobánk, meg egy dolgozószobánk, és közben sokan kint alszanak a járdán. Tökéletesen ehető ételt kotrunk a komposztálónkba, és közben az utca végén az emberek egy csésze tea és egy zacskó sült krumpli áráért koldulnak. Két tévénk van, három számítógépünk..

5.fejezet

5 hozzászólás
>!
Milli

Íme, azoknak az embereknek a listája, akiket Andrew és David tehetségtelennek, túlértékeltnek vagy egyszerűen seggfejnek tartott: […] Paul McCartney, John Lennon, Robbie Williams, […] Tony Blair […] William Shakespeare (bár hogy igazságos legyek, csak a komédiáit és néhány történelmi darabját vetik meg), Charles Dickens […] a Monty Python csoport […] David Beckham […] Steven Spielberg, Leonardo diCaprio […] Jim Morrison […] Courteney Cox és mindenki más a Jóbarátok-ból […] Marks és Spencer […] Naomi Campbell, Kate Moss, Johnny Depp […] Bart Simpson (de Homer Simpson nem), Homérosz, Vergilius, Coleridge, Keats és az összes romantikus költő, Jane Austen, az összes Bronte […] Madonna, a pápa, mindenki, akivel együtt jártak iskolába vagy egyetemre, és most befutott mint újságíró, tévés vagy bármilyen művész, és sokan, sokan mások, olyan sokan, hogy fel se tudnám itt mindet sorolni.
[…] akiket mindketten kedvelnek: Bob Dylan, Graham Greene, Quentin Tarantino és Tony Hancock. Senki másra nem emlékszem, aki dupla felemelt hüvelykujjat kapott volna kultúránk e két oltalmazójától.

184-185. oldal

>!
rlb_32557241

– Lássuk csak – mondja. – Ez a kétnapos kurzus egy nappal korábban befejeződött. Mi az isten, mindannyian a normálisnál kétszer gyorsabban löktétek a rizsát?

17. oldal, 1.

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Nick Vujicic – Kanae Vujicic: Szerelem korlátok nélkül
Hszinran: Égi szerelem
Jodi Ellen Malpas: A tiltott
Jodi Ellen Malpas: Kell a férfi
Graeme Simsion: Rosie update
Paula Hawkins: A lány a vonaton
Domenico Starnone: Hurok
Merethe Lindstrøm: Csenddé vált napok
Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
Jeaniene Frost: Sírig hű szerelmed