Hogy ​legyünk jók? 81% 149 csillagozás

Valahogy többet, jobbat vártam, de igazán nem tudom megmondani, hogy mit. Időnként kicsit untam is, átugrottam néhány sort ilyenkor. Olyan nagyon semmiről sem szólt, csak egy elcseszett családról, amelyik legalább duplán volt az, külön-külön mindegyikük és együttesen is. Abban viszont egyetértek, hogy egy kiállhatatlan alakkal vagy egy szenttel együtt lakni egyformán lehetetlen. Ugyan másként, de egyik sem viselhető el ép ésszel. Valahogy lemerült az elemünk, valahogy végigéljük az életünk, néha teszünk egy kis jót, aztán meg rosszat, de nincs igazából: semmi.

Ha röviden és egyszerűen le akarnám tudni az értékelést, azt mondanám, felelve a címben feltett kérdésre: nos, semmiképpen sem így. Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, Hornby pedig rengeteg fejtörést okozott Katie és családja történetével és akkor a JóHír (aki gondolom az angol szövegben GoodNews, akármennyire is jobban tetszene FakeNews-ként, haha), valamint Buggyant Brian-kaliberű töltelék-emberkéket ki is hagytam a felsorolásból, pedig ők is megérik a misét.

Nick úr viszont most csalódást okozott, legalábbis az eddig olvasott könyveihez képest, pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy birkózik meg a női szemszöggel. Mondjuk, hogy felemásan sikerült a dolog. Kőkemény kettőszáz oldal kellett, hogy igazán beinduljon számomra a dolog. Addig lazán utáltam ezt a nőt meg úgy konkrétan mindenkit körülötte, túl direktnek és szájbarágósnak találtam az egyébként cseppet sem dinamikus sztorit. Túl sokat akart az író és ismét nem bírta a tolla, aztán valami csoda folytán elkezdett működni.

Az utolsó pár oldalt pedig már megint majdnem megsírattam, komolyan mondom, a végén még Hornby lesz az, aki megtöri az én kőkemény szívemet, ha ennyire mély ütést visz be néhány bekezdésben, ráadásul abban a könyvben, ami alapvetően nem jött be annyira, amennyire szerettem volna.

Katie testvére nyugodtan felbukkanhatott volna még, őt bírtam, de istenigazából. Csak ennyit akartam még a végére, ámen.

Eddig a legkevésbé tetsző Hornby könyv. Számomra nem volt dinamikája, viszont szájbarágósnak találtam. Voltak szereplők, akik felbukkantak, de csak hogy a sorsukkal rásegítsenek a témára, egyébként kidolgozatlanok.
Két dolog fogalmazódott meg bennem az olvasása közben. Az egyik, hogy Hornby mindig egy adott általános társadalmi problémát dolgoz fel a maga sajátos módján (pl. egyedülálló szülők, öngyilkosjelöltek, boldogtalan szerelmesek, rosszul sikerült házasság, stb.), ami azt jelenti, hogy egy más, szokatlan szemszögből láthatjuk a történéseket, ezáltal mindenkinek változik valamennyire a véleménye a témáról, esetleg ha vele is történt valami hasonló, meg is világosodhat.
Nos ez utóbbi történt most meg velem is. Elgondolkodtam, nekem vannak-e régóta hurcolt lelkiismereti problémáim másokkal szemben. Aztán rájöttem, hogy nem, nincsenek, vagy ha vannak is, elenyészőek. Majd arra is rájöttem, ez azért van, mert én úgy élek, hogy mások érdekeit tartom szem előtt. Emiatt olyan az életem, amilyen. Mondhatjuk úgy is, hogy „jó” vagyok, ami másoknak kifizetődő, nekem viszont nagyon nem. Vajon érdemes-e? (költői kérdés)

Ez a család a Tom nevű fiút kivéve seggfej.
Totál hibbant férj, mindent túlbonyolító asszony, de a legijesztőbb számomra a kislány karaktere volt, aki annyira jónak tűnt egész végig, de az én hátamon futkozott tőle a hideg.
Azt, hogy hogyan legyünk jók csak feketén és fehéren sikerült bemutatni. Mert akkor is lehetsz jó ember, ha nem fogadsz be mindenféle csövest, és nem teszel szegénységi fogadalmat. Meg akkor is lehetsz rossz ember, ha sokat jótékonykodsz.
Sokat idegeskedtem, mert nagyon bele tudom élni magam ezekbe a sztorikba, és már a 10. oldal körül azt gondoltam, hogy én egy ilyen családban egy percet sem élnék, de a karakter, akiben benne vagyok meg csak hisztikézik és nem csinál semmit.
De, hogy valami jót is mondjak, ez a könyv olvastatta magát, nem volt unalmas, mindig pergett az esemény.

Nem hittem volna, hogy pont Hornby fog végigkísérni egy kisebb olvasási válságon, aztán mégis itt állok. Lényegében egy hónapig inkább csináltam minden mást, mint olvastam, a Hogy legyünk jók? azonban néha utat talált magának és végül is lassan, de biztosan befejeztem.
Ennek valószínűleg a főszereplő Katie a titka. Katie, akit leginkább egy soha meg nem álló, folyamatosan a biliárdasztal falainak ütköző, azokról lepattanó biliárdgolyóhoz tudnék hasonlítani. Nem volt egy kisarkított karakter, sőt! Hihető volt, ahogy akár egyik napról a másikra szöget ütött a fejében valami új gondolat vagy érzés azzal kapcsolatban, hogy mit is kezdjen a férjével, aki „Holloway legdühösebb emberéből” egy modern kori Jézus hatására hirtelen Holloway legnagyobb szamaritánusává avanzsált. Arról nem is beszélve, hogy a lánya is kapott ebből a meleg érintésből, további fejfájást okozva ezzel Katienek. Egyetlen segítsége, mondhatni cinkosa Tom volt, aki egyrészt segített a két oldal egyensúlyának megtartásában, másrészt volt, hogy az ő példáján keresztül láttuk DJ Jóhír munkájának káros hatásait.
A címben feltett kérdés egyébként folyamatosan ott lebegett a sorok között, de nyilván nem kaptunk rá választ. Pont abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem létezik. Hornby megmutatja, hogy a jóság nincs konkrét feltételekhez kötve, illetve soha nem lesz egyedüli jelzője egy embernek.
Nem ez lett a kedvenc Hornby regényem, köszönhetően főleg Mollynak, ugyanis ezeket az idegesítő gyerekszereplőket még mindig nem állhatom, ugyanakkor a könyv mondanivalója nagyon tetszett. A kedvenc részem az volt, amikor Katie rájött, mi jelenti számára a kiutat abból a rémálomnak tetsző életből, amit tulajdonképpen a mindennapok jelentettek. Azzal úgy tudtam azonosulni. :) Örülök, hogy ez a könyv volt a társam ebben az olvasásszegény időszakban, legalább azt is megmutatta, hogy Hornby női karakterekkel szintén ügyesen dolgozik.

Hű, de nagy bajban vagyok…!
Miután Nick Hornby az első két könyvével (mármint az első kettővel, amit én olvastam tőle! – Fociláz; valamint a Pop, csajok, satöbbi) az első számú abszolút kedvenc írómmá lőtte be magát, mivel mindkét említett könyv rólam szólt valahol, szóval ezek után talán túlzott elvárásokkal fogtam bele a harmadikba, ami viszont ehhez képest komoly csalódást okozott. Sajnos valamiért a 2014-es év eddig számomra „el van átkozva”, ami az olvasmányélményeket illeti: az eddig olvasott könyvek közül mindössze egyet tudtam ötcsillagosra értékelni, de még az sem vágott úgy a földhöz, ahogy az igazán nagy kedvencek tudnak. Azon kívül pedig mintha minden könyv, amit kezembe veszek, mintha jobb esetben is középszerű volna, vagy inkább kimondottan rossz… nem találok olyan olvasmányt, ami magába szippantana, megrágna és kiköpne, amit ne bírnék letenni, afféle „olvasási apátia” van rajtam… Ezért bíztam benne, hogy talán ha a Nagy Kedvencemhez, Hornbyhoz fordulok segítségért… de nem!

Ez a könyv nem rólam szól. Ennek a szereplői közül egyikkel sem tudok azonosulni, és egyikben sem sokat fedezek fel önmagamból. De nem ez a fő problémám vele, mert ettől még lehetne egy remek jó kis regény – ahogy azt a fülszövege és az író neve sugallja. De sajnos nem az.
Adott egy nő, akitől úgy nagyjából a falra tudnék mászni! Katie körülbelül pontosan azt a hatás váltotta ki belőlem, amit @kisginny-ből a Pop, csajok, satöbbi Robja. Egy nő, aki álomszerű életet él, olyat, amitől a világ lakosságának minimum 90%-a a két kezét összetenné örömében, mindene megvan: család, férj, szép otthon, értelmes, egészséges gyermekek; ő mégis végignyafogja a könyv első egyharmadát. Mindennel elégedetlen, semmi nem jó neki, még a gyermekeit sem szereti igazán, s mindeközben mélységesen el van csodálkozva, hogy a házassága egy mágnesvonat sebességével száguld a szakadékba. Ez még Nick Hornby könnyed humorú, metszően szarkasztikus prezentálásában sem eladható számomra.
Azután beindul a cselekmény, hősünk kedves férje „megőrül”, amitől olyan nyájasan jóságossá válik, hogy még a korábbinál is elviselhetetlenebb lesz.
Ezen a ponton kezdtem tudni egy kissé azonosulni Katie-vel, mert igenis magam is azt vallom, hogy nem attól leszünk jó emberek, hogy nyakló nélkül csöveseket fogadunk az otthonunkba. Totálisan kitekeredett logika arról beszélni, hogy ha az én házamban van egy felesleges szoba, amit dolgozószobának használok, akkor az a természet törvényeinek arcul köpése, mert vannak, akik eközben az utcán élnek, alszanak, fáznak és éheznek. Amennyiben az volt a célja az írónak, hogy ezen a kérdésen való elgondolkodásra bírja az olvasót, akkor a célját nálam elérte. Amennyiben a JóHír-féle gátlás nélküli jótékonykodásra kívánja ránevelni az olvasótáborát, akkor nálam csúnyán kisiklott a vonat. Igenis, nagyjából ugyanazt vallom, amit Katie, csak éppen dühített, hogy az újra és újra előkerülő vitákban ő ezt sosem tudja szépen pontokba szedve összefoglalni, és a két végletekig frusztráló karakter (David + JóHír) fejéhez vágni: általában azok, akiknek van egy olyan házuk, amiben akár „fölösleges” szobák találhatók (az idézőjel annak szól, hogy a két fent említett karakter értelmezésében a felesleges definíciója: minden, amiben nem alszunk éjszaka), van megfelelő mennyiségű és minőségű ennivalójuk, elfogadható, akár elegáns ruháik, a gyermekeiknek játékaik, és még sorolhatnám – szóval, ezek az emberek legtöbb esetben megdolgoztak, megszenvedtek azért, amijük van. A parkokban lődörgő punkok, csövesek és egyéb figurák pedig – igen, ez az én gyűjteményes, cseppet sem liberális véleményem! – legtöbb esetben igenis önhibájukból kerültek oda, ahol tartanak!
Megpróbáltam magam Katie helyébe képzelni (bár én jelenleg egy garzonban lakom, fölösleges szobáról tehát szó nincsen), hogyan próbálnék védekezni, ha lenne egy szép házam, családom, és egyszer csak valami félkegyelmű arra próbálna kényszeríteni, hogy csöveseket fogadjak az otthonomba, etessem, szállásoljam őket, mert különben nem nevezhetem magam jó embernek… nos, ez esetben én úgy kiosztanám ezt az illetőt, hogy Eurázsia minden lakójának jutna belőle! Mert amíg én 17 évet szántam az életemből arra, hogy tanuljak, képezzem magam valamiben, értsek valamihez, nyelveket beszéljek, hasznos tagja lehessek a társadalomnak, majd ezt követően dolgozni kezdtem, értéket próbálok teremteni, saját erőmből lenni a magam és társadalom javára, addig azok, akik ma az aluljárók lépcsőjénél állítanak le lépten-nyomon (sokszor kimondottan erőszakosan) ingyenlóvé reményében, ők lazultak, hédereltek, iskolát majd munkát kerültek, mindig a könnyebb végét fogták meg mindennek, és ennek isszák ma a levét. Ne várja tőlem senki, hogy még ezek után a problémáikat a nyakamba akarjam venni!
Mert ha a fenti logikát továbbgöndörítem, akkor mondhatnám, hogy a sokszoros milliárdosok miért ne lehetnének „jó emberek” azáltal, hogy mondjuk 10 millióért (ami az ő vagyonukhoz mérten annyi sincs, mint ha én adok egy csövinek 200 HUF-ot) vesznek nekem egy lakást. Hát nem? Én „rászorulok”, nekik meg úgy is felesleges az a pénz… csakhogy a világ nem így működik, kéremszépen!

Tulajdonképpen két olyan karaktere volt a könyvnek, akik pozitívan jöttek le előttem, éspedig Tom, Katie-ék tízéves fia, valamint a szakmunkás tahónak szánt Mike (aki épp csak epizódszerepet kapott, és felteszem az író célja éppen ellentétes volt vele, mint amit nálam elért – de hiába, ha egyszer az ő szájába adta azt, amit nagyjából én is mondanék egy ilyen helyzetben).
A főhős Katie-től a könyv első harmadában a falra tudtam volna mászni (egy igazi tipikus „jódolgában-aztsetudja-mibajalegyen” hisztérikának éreztem), azután pedig csak szántam, amiért nem képes erélyesebben kiállni magáért és az elveiért.
Davidnek és JóHírnek oldalanként lekevertem volna 2-3 kijózanító sallert, csak úgy miheztartás végett.
Tomot bírtam.
Mollyt pedig párszor leöntöttem volna egy kancsó hideg vízzel, szintén a miheztartás végett.

S mindezt megkoronázta egy olyan ostoba és értelmezhetetlen lezárás, amivel mostanában folyton összefutok (már nevet is adtam a jelenségnek, mert unalmas minden második értékelésemet ugyanazzal a szöveggel zárnom: „szalag-végén-félbeszakadt-zeneszám” effektus), és amitől vadászpuskával kergetném meg az írókat, amíg meg nem írják a tisztességes lezárását a regényüknek…
Tehát ha nem Hornby írta volna ezt a könyvet, talán még ennyi csillagot sem kap, ha pedig ez lett volna Tőle az első olvasmányom (hála a magasságosnak, hogy nem ez volt!), fix hogy sosem kötünk egyoldalú éteri barátságot…
Még szerencse, hogy azóta szombaton beszereztem a Meztelen Juliet-et, ami már magába is szippantott (a felénél járva azt mondom, kedvencelésgyanús olvasmány), így az író bizonyította, hogy a Hogy legyünk jók? csak egy véletlen eltévelyedés lehetett az életművében.

Hát az biztos, hogy nem a legkönnyebb dolog jónak lenni. Ahogy írni sem róla.

HammerWorld No. 147. 2002. július
Nick Hornby nevével mostanában sűrűn lehet találkozni. Három regényéből is készült film (Pop, csajok, satöbbi, Fociláz, Egy fiúról). Ez a regénye az eddigi legkomolyabb azt hiszem, azzal együtt, hogy nagyon is van benne humor. Egy két gyermekes doktornő, Katie Carr mesél benne saját és családja életéről. A könyv elején épp válni készül a férjétől, mert elege van belőle, de a dolog végül nem jön össze. Viszont egy nap a férj találkozik a hittel gyógyító DJ JóHírrel, aki teljesen megváltoztatja az addig cinikus-dühös férfi személyiségét. Együtt igyekeznek jobbá tenni, hovatovább megváltani a világot – ám, mint kiderül, ez nem jelenti azt, hogy hőseink családjában minden egycsapásra rendbe jön. Sőt.
Csoda őszintén ír Hornby, vagyis mesél Katie, kíváncsi lennék, egy hasonló helyzetben lévő nő mit szólna e könyvhöz. Mert szerintem nagyon ott van. Tele van életbölcsességgel, de nem valami emelkedett vagy elvont formában, hanem az egyszerű, mindennapi, normális emberek módján, csak úgy, szimplán, fölös körítés nélkül kimondva: ez van, ez a helyzet, ilyen a világ, ilyen benne élni. Ahogy a könyvben áll: „…végül is nem másról szól, mint arról, hogy mennyivel tartozunk az embertársainknak, és hogy vajon kötelességünk-e mindenkit szeretni, függetlenül az egyes emberek személyes tulajdonságaitól…”. Meg hogy milyen dolog is szeretni, meg élni. És szerencsére olyan könyv ez, mely nem merül ki abban a közhelyben, hogy hát mindez nem könnyű.

Ez a könyv pont olyan, mint a Mirr Murr kalandjai.
Most érdekes lenne hallani a gondolatokat, hogy hogyan is lehetne egy picinke hasonlóságot keresni e között a két könyv között! ;)

A megfejtés egyszerű, mindkét könyv hangoskönyvként jelent meg a fejemben. Minden szereplőnek a könyv elejétől volt külön hangja, személyisége. Nagyon érdekes volt, hiszen az elején semmit nem tudtam a szereplőktől és mégis rögtön eltaláltam, nagyon jellemző volt.

Mondtam már, hogy szinkron színész akartam lenni? ;)

Igaz, csak angolul olvastam, és úgy van meg, de úgy gondolom, ez a legzseniálisabb Hornby regény. Félelmetesen nem tud válaszolni a címben feltett kérdésre, és ettől tökéletesen hiteles.
GoodNews-t pedig jól megrúgná az ember, hiába érzi/tudja, hogy sok dologban igaza van…