31 ​dal 66 csillagozás

Nick Hornby: 31 dal

Rob ​Fleming, a Pop, csajok, satöbbi hőse időről időre válogatáskazettát készít kedvenc dalaiból a barátnőinek. Nick Hornby új könyve is egy ilyen válogatáskazetta, csak éppen prózára hangszerelve: harmincegy, számára valamilyen okból kedves dalról mondja el, hogy miért szereti vagy szerette valamikor. S közben elmeséli azt is, miért olyan fontos számára általában a popzene, annak ellenére, hogy tudja: „sok minden belőle, sőt majdnem az egész bóvli, fantáziátlan, silányul van megírva, giccsesen van előadva, bárgyú, monoton és tinédzseres”, és hogy „harmincöt évvel ezelőtt volt az aranykor, és azóta nagyon kevés érték született”. De mégis időről időre hall egy új dalt, amit aztán naponta tízszer vagy tizenötször meg kell hallgatnia.
    Megtudjuk, miért Bruce Springsteen „Thunder Road” című dalát hallgatta meg életében a legtöbbször (kábé ezerötszázszor), hogy mit jelent neki a Led Zeppelin (az első együttes, amelyért kamasz korában rajongott), hogy miként próbálja… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2003

>!
Európa, Budapest, 2003
164 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630774836 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 24

Szereplők népszerűség szerint

Patti Smith


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 25


Kiemelt értékelések

meseanyu P>!
Nick Hornby: 31 dal

Hornby marad továbbra is az az író, aki nekem bármiről írhat, még olyan dalokról is, amelyek legtöbbjéről még csak nem is hallottam, és valószínű nagy részük nem is tetszik, mégis annyira szeretem a stílusát, meg a világhoz való hozzáállását, hogy minden szavát élvezem.

sophie P>!
Nick Hornby: 31 dal

Aki azt hiszi, hogy ez a könyv 31 dalról szól, az nagyon téved. Egyrészt nem 31 dal szerepel benne, hanem sokkal több, másrészt egyáltalán nem azok a főszereplők. Nick Hornbyról szól ez a könyv, egy speciális napló, önéletrajzi esszégyűjtemény, amelyben minden fejezet-cím egy-egy előadó és az ő dala. Úgy sejtem egyébként úgy volt, hogy megszületett a szöveg, abból ki lett emelve az odavonatkozó legfontosabb zene. És ez így rendjén is van, ha egy zeneszerető ember akar önmagáról mesélni, főleg ha az az ember történetesen a New Yorker zenekritikusa, illetve egy rendkívül szórakoztató író. Ha valaki mégis a dalok miatt veszi kézbe, annak nem érdemes rágörcsölnie arra a bizonyos 31 dalra, túl sokfélék. Annyi zene van benne egyébként is felemlegetve, van miből válogatni.

Attól tartok, hogy ezzel a könyvvel csak bizonyos kor fölött lehet teljesen megbarátkozni. Egy kicsit emlékezni kell azokra az időkre, amikor egy-egy album megszerzése komoly feladat volt, például meg kellett szervezni a kazettáról kazettára (korábban szalagról szalagra) másolást, vagy soknapi uzsonnapénzt kellett félretenni, hogy aztán a jugoszláv feketepiacon bakelit lemezekre költhesd. Még akkor is, ha esetleg nem is volt lemezjátszód. A rádiófelvételekről nem is beszélve. Lényeg, hogy másképpen gondoltunk a zenére, és ez a másképpen rágondolás megmaradt. Még akkor is, ha ma már inkább a csendet szeretem. Szóval én sokszor magunkra ismertem, igen, így kollektíve, jókat szoktunk magunkon nevetni, sok történetünk van, aminek fontos része a zene.

Ilyen körülmények között nyilván kevéssé tartja fejben az ember Nick Hornby sztorijait (van nekem is saját). Egyre azért emlékezni fogok, biztos. A szülőségről van benne szó, a szerző autista kisfiáról, az Egy fiúról című könyvről, és a különös zenei együttállásokról. Hát ilyen is van.

Bazil P>!
Nick Hornby: 31 dal

Hornbytól eddig csak a Focilázat olvastam, azt is már jó régen. Persze a témája miatt: nem Hornby írásművészete volt a fő vonzerő, hanem a fociimádata. (Bár nekem az Arsenal nem tartozik a kedvenc csapataim közé, ha már…) De ebben a focimániában rokon lelkek vagyunk, és hogy miért hozom föl ezt a témát, mikor itt a daloskönyvéről illenék eldalolni valamit, szóval: mint az Arsenal sem, úgy ezek a dalok sem közös pontok a kettőnk (író meg én) életében. E 31 (ami, ha már itt tartunk legalább 301, mert minden dalról eszébe jut egy másik, meg egy harmadik, és így tovább), szóval ezek közül a dalok és előadóik közül némelyikről még csak nem is hallottam. De hát ez a műfaj annyira specifikus, annyira gyorsan jönnek és mennek trendek és sztárok, újabbnál-újabb slágerek, álló és hullócsillagok, szupersztárok és egynyári Despacitok… Különben is feltehetően Hornby sem ismeri a Szomorú szamurájt. (Kérdés: ezzel ki járt jobban?)
De a dalok által felszínre kerülő érzések, gondolatok, emlékek, impressziók között már találtam jócskán közös nevezőt, egy dalcsokorra valót ki is másolnék kazettára (ha lenne még kazettásmagnó a kocsimban) így azonban marad a CD írás népművészete.
És az az írásművészet, ami már a Fociláznál is elő-előtüremkedett a vak fociőrület mögül, itt is kihallatszik a sok vakerálás közül. Mert Hornby cseveg, pletykázik, dumál az olvasóval. Tekervényes úton jutunk el egyik daltól a másikig. De aztán egyszer csak – szinte váratlanul – olyan gyönyörű gondolatokat oszt meg az olvasóval, annyira felfedi önnön magát, hogy csak na!
És, hogy milyen ember ez az író úr? Hát – furcsa mód, egy barátjáról írt pár sor annyira jól jellemzi őt, hogy ide másolom:
Lee, a [lemezbolt] tulajdonos nem volt ott azon a legelső napon, Liverpoolba utazott, hogy megnézze Bob Dylant, ami egyértelműen jelezte, hogy komolyan veszi a zenét, amit szeret. Később, amikor összeismerkedtem vele, kiderült, hogy komolyan veszi a futballt is, ugyanúgy, ahogy én, és hogy amikor a két szenvedélye összeütközött, ez látványos és véres ütközés volt: Dylan Liverpoolban koncertezett azon az estén, amikor Anglia Németországgal játszott az 1996-os EB elődöntőjében, és Lee, miután leszállt a vonatról, egyenesen bement egy kocsmába, egysaroknyira a koncertteremtől, és végignézte a meccset. Hosszabbítás volt, aztán a tizenegyes-párbaj gyötrelmei… Akkor lépett ki a kocsmából, amikor az utolsó Dylan rajongók mentek el a koncertről. Kétszáz mérföldet utazott azért, hogy megnézze Anglia válogatottjának a meccsét a tévében. Egyszóval láttam, hogy olyan ember, akivel ki tudok jönni.
Nos, ezek után, mi mást mondhatnék? Hornbyval, azt hiszem én is ki tudnék jönni!

latinta P>!
Nick Hornby: 31 dal

Annak ellenére is 5 csillag, hogy:
1. nagyon lassan haladtam vele;
2. egy csomó dalról fogalmam sincs, nem volt, hogy mifélék;
3. ráadásul erről a sokféle könnyűzenei stílusról nem is beszélve;
4. annyira nem tudok angolul;
5. meg még az angol közelmúlt történetével sem vagyok napi szinten tisztában…

De azért öt csillag, mert:
1. lassan rájöttem, hogyan lehet feltölteni a zenéket a lejátszómra;
2. így van reményem arra, hogy valamennyire megismerjem a dalokat;
3. a szövegtudás híján beérem a zenével és a ritmussal;
4. ha nagyon érdekelne, akár utána is nézhetnék a történelemnek;
5. de erre nincs is igazán szükség, elegendő lesz az a sokféle zene, meg jó volt a gördülékeny, könnyed szöveg, ami a fordítónak (is) köszönhető – gondolom.

A könyvet pedig @sztimi53-nak köszönöm.
(Valamelyik müpás koncertre visszaviszem!) :)

1 hozzászólás
gabona P>!
Nick Hornby: 31 dal

Abból a szempontból rokonlelkek vagyunk Hornbyval, hogy az én életemben is nagyon fontos szerepet töltenek be a dalok. Alapvetően a rockosabb beállítottságúakat szeretem, de ha éppen elér az érzés, nem számít a műfaj. Éppen ezért nem lepődtem meg azon, hogy itt bizony (legalábbis ahhoz képest, amennyire vártam) nem dübörögnek a gitárok és dobok, de ezzel nincs is semmi gond. Egy kicsit sikerült közelebb kerülni a szerző lelkivilágához, gondolataihoz ezen a harmincegy számon keresztül, én pedig cseppet sem sajnáltam, hogy körülbelül kettőt vagy hármat ha ismertem közülük előzetesen. Újfent rájöttem, mennyire fontos nem csak az olvasás (aminek szintén elkötelezett híve a jó öreg Nick, lásd Vájtfülűek brancsa), hanem a zenehallgatás is, hiszen egy-egy dalhoz bizony sztori is tartozhat, éppen ezért nekiálltam összegyűjteni a saját 31 dalomat. (Jelzem, egy hete kotlom az utolsón, egyszerűen nem akar megszületni a gondolat…)

>!
Európa, Budapest, 2003
164 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630774836 · Fordította: M. Nagy Miklós
charlotte_smtms P>!
Nick Hornby: 31 dal

Azt hiszem, most már biztosan kimondhatom, hogy nagyon kedvelem Nick Hornby stílusát. Olyan volt ez a könyv, mint sok kis beszélgetés (vagy inkább azon belül Hornby egy-egy monológjának) leirata, amiket egy ihletett estén a számára fontos dalok kapcsán folytattunk. Igyekeztem minden dalt meghallgatni, amit megemlített a könyvben, néhány iránt fel is keltette az érdeklődésemet. Lehet, hogy meg kellene céloznom a Hornby-életművet? :)

>!
Európa, Budapest, 2003
164 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630774836 · Fordította: M. Nagy Miklós
kormix>!
Nick Hornby: 31 dal

Ahogy haladok előre az életmű olvasással, egyre inkább rájövök, hogy mennyire szeretem Hornbyt. A Fociláz és most a 31 dal pedig külön fontosak ebből a szempontból, ugyanis a saját életébe enged betekintést általuk, őt magát tudom így mind inkább megismerni. A Fociláz inkább volt ízelítő belőle, nem igazán tudtam igazán átadni magam a témának, a 31 dal viszont totálisan betalált.
Nemcsak azért imádom ezt a könyvet, mert egy újabb szelet Hornby és megkaptam az újabb adag okosságot tőle, hanem mert felnyitotta a szemem. Mármint ahogy hallgattam az egyes dalokat olvasás közben, realizáltam, hogy ez hiányzott. Ezek a gyöngyszemek meg ez a stílus egyáltalán. Az utóbbi időben nem igazán tudtam már mit hallgatni az aktuális egy-két kedvencemen kívül, most viszont felfedeztem egy csokorra való új előadót, akik munkásságát egy élmény lesz felfedezni*. Szóval két tenyeremet összeteszem, hogy létezik ez a könyv, több szempontból is fantasztikus.
Szerettem, hogy Hornby visszautalt a korábbi regényeire, hogy megint kaptam egy kis bepillantást a 70-es/80-as évek Angliájába, de főleg azt, hogy a fiával kapcsolatban is megnyílt az olvasói előtt. A zenére és a zenehallgatókra, kritikusokra irányuló gondolatait ugyanúgy szerettem, ahogy korábban a szurkolókról írt, megbújt itt is a sorok között néhány érdekes gondolat.
Szóval megint ott tartok, hogy öt csillagra értékelek egy Hornby könyvet. De hát őt is szeretem, meg a zenét is, a random listákról nem is beszélve.. ez van.

*A Frankie Teardrop után a Suicide maradhat ugyanott, ahol eddig volt: a számomra ismeretlen zenei (?) előadók között. Valahol a második és a harmadik perc között egy akkora sikítás hangzott el a zenében, hogy majdnem elhajítottam a telefonomat. Hornby nem hazudott: ez károsodásokat okoz.

vitemerius>!
Nick Hornby: 31 dal

Ha nagy leszek, én is írok egy ilyet, nem kérdés…

gyurmapok>!
Nick Hornby: 31 dal

Kevés érdekesebb könyvet tudnék elképzelni, mint hogy a Pop, csajok, satöbbi szerzője írjon 31 olyan dalról, amelyek igazán fontosak számára. A pop és a rock (különösen az előbbi) szinte sosem állt közel hozzám, leszámítva egy-egy alműfajt, bandát, számot. Ráadásul most sem jött meg a kedvem a legtöbb említett zenészhez, akiket egyébként maximálisan elismerek, de egyszerűen nem hozzám szólnak. A lényeg az számomra, amitől annyira tudtam kedvelni ezt könyvet, a zene iránti szeretet, illetve azok a dolgok, amiket még semmi más nem tudott elérni nálam (sem). Mindenkinek megvan a saját 31 dala, és én mindenkiét nagyon szívesen elolvasnám a műfajoktól, a stílustól és a terjedemeltől függetlenül, akinek hasonlóan kiemelkedő szerepet játszik az életében a zene.

1 hozzászólás
Zonyika>!
Nick Hornby: 31 dal

Olyan megdöbbentően sokan és sokszor ajánlottak nekem Hornbyt és nyomták a kezembe a Popcsajokot, hogy őszinte bűntudatom van attól, hogy az nekem nem tetszik.
Na de most tényleg, szó szerint a falra mászok attól a picsogástól*. Egyszermajdcsak be fogom fejezni, de gyanús, hogy valami rekordot fogok felállítani. * meg más is.

Na de amit Hornby a zenéről tud és mond, az csudálatos, tulajdonképpen a számból veszi ki a saját szavamat – tehát valahol mégiscsak célba ért az ajánlás –, és azt hiszem, hogy nekem is életem egyik leggyakrabban hallgatott dala lesz a Thunder Road (de valószínűleg nem, de benne lesz a top 10-ben, ami azért nem semmi már) és a kedvenc „ha szántok is, hallgatom” popdala lesz az I'm like a Bird (de nem, mert a Telephone az) (hm, pedig azt hittem, a Pocketful of Sunshine lesz) és biztos vagyok benne, hogy életem könyvét én is Patti Smith-szel fejezném be.

Az is csudálatos még Hornyban, hogy hiába kezdtem el három éve először a 31 dalt, néhány idézet egyszerűen belém égett és a részemmé vált, tehát valószínű, hogy mikor nem egy (tizenkettő) nő után zokogtatja a hősét, akkor tényleg hozzám való. De picsogást ne!

Bruce Springsteen – Thunder Road
https://www.youtube.com/watch…

Nelly Furtado – I'm like a Bird
https://www.youtube.com/watch…

Lady Gaga ft. Beyoncé – Telephone
https://www.youtube.com/watch…

Natasha Bedingfield – Pocketful Of Sunshine
https://www.youtube.com/watch…

Patti Smith – Free Money
https://www.youtube.com/watch…

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

meseanyu P>!

De néha, nagy ritkán egy dal, egy könyv, egy film vagy egy festmény tökéletesen kifejezi, hogy ki vagy.

14. oldal

1 hozzászólás
gyurmapok>!

Íme, a tanácsom kezdő íróknak: soha ne legyen a cím végén rag, mert aztán egyetlen jól hangzó mondatot sem tudtok majd leírni vagy kimondani a művetekről.

17. Bady Drawn Boy - A Minor Incident

Zonyika>!

Ez olyasmi, mint amikor az ember szerelmes lesz. Nem feltétlenül a legjobb vagy a legokosabb embert választja, vagy éppen a legszebbet; valami más is közrejátszik.

2. Bruce Springsteen - Thunder Road

7 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!

A gyerekeink ízlésének cikizése egyike a kevés örömnek, amelyek megmaradnak nekünk, ahogy egyre idősebbek és fölöslegesebbek leszünk, és a kultúra peremvidékére szorulunk.

16. Ben Folds Five - Smoke

Kapcsolódó szócikkek: ízlés · kultúra · öröm
1 hozzászólás
psn>!

Ami azt illeti, ha most meggondolom, ezért szeretem, ha bárki kapcsolatban van a zenével: mert van bennünk valami, amihez szavakkal nem tudunk hozzáférni, és ami makacsul ellenáll annak, hogy valahogy kinyögjük. Talán ez a legjobb részünk, a leggazdagabb és a legkülönlegesebb…

112. oldal

charlotte_smtms P>!

„(…) a szarkazmus és az együttérzés az olyan tulajdonságok közé tartozik, amelyek elviselhetővé teszik az életet a földön (…)”

127. oldal (25. "Hey Self Defeater" - Mark Mulcahy)

Kapcsolódó szócikkek: szarkazmus
sophie P>!

Ha viszont egy fehér bőrű férfi vagy – főként ha egy negyvenen túli fehér bőrű férfi –, nagy az esélye annak, hogy szomorú és megjósolható módon fogyatékos vagy egy bizonyos területen: baromi béna vagy a táncban. Sőt nemcsak hogy nem akarsz táncolni, de még csak megpróbálni sincs kedved, hacsak nem vagy részeg vagy félrészeg, és nem vesznek körül totál idegenek (lehetőleg olyan totál idegenek, akik öregebbek és/vagy még katasztrófálisabban merevek és botlábúak, mint te magad), vagy olyan emberekkel, akiket legalább huszonöt éve ismersz, és akik szintén részegek vagy félrészegek. Szeretném most azt mondani, hogy én kitörtem az öntőmintából: hogy a korom, a nemem és a nemzetiségem ellenére (mert az, ha az ember angol, attól tartok nem igazán segít e tekintetben), hogy egy hároméves gyerek (méghozzá egy hároméves kislány!) lelkesedésével és önfeledtségével vetem bele magam a táncba, és olyan olajozott a mozgásom, mint egy ifjú Barisnyikové … De, természetesen, nem ez a helyzet. A táncparkett számomra egy északi-tengeri nyaralás megfelelője – olyasmi, amit a legnagyobb félelemmel és óvatossággal kell intézni, olyasmi, amihez több órán át neki-nekiindulsz, a saját bátorságoddal küszködve, olyasmi, amibe egy rövid időre és kínkeservesen belecsobbansz, miközben véred minden részecskéje sikít, hogy menj ki, amíg nem késő, olyasmi, amitől úgy érzed, hogy lényed számos fontos része összezsugorodik.
    Olyan tizenöt-tizenhat éves koromban minden egyes szombat este elmentem táncolni valahová a környéken, persze azért, hogy lányokkal ismerkedjek, és persze táncolni igazából sohasem táncoltam. Diszkóba menni azért, hogy táncoljak, olyasmi lett volna, mint színházba menni azért, hogy játsszak a színpadon: az ember a saját szemével látta, hogy egyesek ezt csinálják, de egyet sem ismert közülük. Egyszerűen fizettél, hogy nézhesd őket.

131. oldal

Kapcsolódó szócikkek: férfiak · tánc
Zonyika>!

Természetesen megértem azokat, akik elutasítják a popzenét. […] a legtöbb popslágert cinikusan olyan célközönségnek szánják, amely nálam három évtizeddel fiatalabb, meg hogy különben is harmincöt évvel ezelőtt volt az aranykor, és azóta nagyon kevés érték született. Csak az van, hogy itt ez a dal, amit a rádióban hallottam, aztán megvettem a CD-t, és most naponta tízszer vagy tizenötször meg kell hallgatnom.
Ez az, ami gondolkodóba ejt azokkal kapcsolatban, akik úgy érzik, hogy ők a mai popzene fölött állnak (és most ebbe beleértem a soult, a reggae-t, a countryt és a rockot is – bármit és mindent, amit bóvlinak lehet tartani), vagy épp túl vannak rajta, maguk mögött hagyták – szóval az a lényeg, hogy távol vannak tőle: azt jelenti ez, hogy az ilyen ember soha nem hallgat, vagy legalábbis soha nem élvez új dalokat, hogy minden, amit fütyül vagy dúdol, évekkel, évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt íródott? Hé, valóban megfosztjátok magatokat attól az örömtől, hogy megtanuljatok egy új dallamot (mert akkor az emberiség történetében a tiétek az első olyan nemzedék, amelyik meg tud lenni enélkül az öröm nélkül), mert attól féltek, hogy akkor esetleg azt fogják hinni rólatok, hogy nem tudjátok, ki az a Harold Bloom? Hű! Lefogadom, hogy baromi viccesek tudtok lenni a házibulikon!

3. Nelly Furtado - I'm Like a Bird

14 hozzászólás
meseanyu P>!

Az, akinek fogyatékos gyereke van, nagyon gyorsan megtanulja, hogy lemondjon a korábbi ambícióiról (és azt is megtanulja, hogy azok közül az ambíciók közül milyen sok volt különben is értéktelen, lényegtelen, erőltetett, ostoba, lekezelő, rémisztően korlátozó)…

112. oldal

Kapcsolódó szócikkek: ambíció
gwyneira>!

Csak arra akarok kilyukadni, hogy bizonyos hátborzongató zenei pillanatokat hallva – és nyilvánvaló, hogy nektek is megvannak az ilyen pillanataitok – nehéz megmaradni ateistának.

32. oldal

Kapcsolódó szócikkek: zene
1 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Terry Pratchett: Gördülő kövek
Vámos Miklós: Húrok
Cara Delevingne – Rowan Coleman: Mirror, mirror
Kazuo Ishiguro: Noktürnök
Toby Litt: Gátlástalanok klubja
Oliver Sacks: Hála
Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről
Péter Ágnes (szerk.): Angol romantika
George Orwell: Az irodalom fölszámolása
Aldous Huxley: Tudomány, szabadság, béke