31 ​dal 63 csillagozás

Nick Hornby: 31 dal

Rob ​Fleming, a Pop, csajok, satöbbi hőse időről időre válogatáskazettát készít kedvenc dalaiból a barátnőinek. Nick Hornby új könyve is egy ilyen válogatáskazetta, csak éppen prózára hangszerelve: harmincegy, számára valamilyen okból kedves dalról mondja el, hogy miért szereti vagy szerette valamikor. S közben elmeséli azt is, miért olyan fontos számára általában a popzene, annak ellenére, hogy tudja: „sok minden belőle, sőt majdnem az egész bóvli, fantáziátlan, silányul van megírva, giccsesen van előadva, bárgyú, monoton és tinédzseres”, és hogy „harmincöt évvel ezelőtt volt az aranykor, és azóta nagyon kevés érték született”. De mégis időről időre hall egy új dalt, amit aztán naponta tízszer vagy tizenötször meg kell hallgatnia.
    Megtudjuk, miért Bruce Springsteen „Thunder Road” című dalát hallgatta meg életében a legtöbbször (kábé ezerötszázszor), hogy mit jelent neki a Led Zeppelin (az első együttes, amelyért kamasz korában rajongott), hogy miként próbálja… (tovább)

Eredeti mű: Nick Hornby: 31 Songs

Eredeti megjelenés éve: 2003

>!
Európa, Budapest, 2003
164 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630774836 · Fordította: M. Nagy Miklós

Enciklopédia 24

Szereplők népszerűség szerint

Patti Smith


Kedvencelte 3

Most olvassa 4

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 24

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Aigi P
Nick Hornby: 31 dal

Ha össze kellene állítanom egy top 5 listát, amiben meg kellene jelölnöm mindazt, amik miatt szemérmetlenül elfogult vagyok az angolokkal, így nézne ki.
5. Queen
4. Ricky Gervais
3. Monty Python
2. Alan Moore
1. Nick Hornby

Kis kitérőként egy költői kérdés, Hornby előtt jelentettek ezek a listák bármit is? Ugye, hogy nem.
Hornby imádja a listákat és ebben a könyvben is összeszedett 31 dalt, melyek az ő életében sokat jelentettek, vagy éppen jelentenek. Olvasás közben ehhez én is kedvet kaptam. Én is szeretném leírni mit jelent nekem például Peter Gabrieltől Book of love, Leonard Cohentől az Everybody-knows, esetleg Rick Astleytől a Take me to your heart, vagy bármelyik random Pet shop boys szám. Ezek a listák mindenki életében léteznek, és bizony nem minden választásunkkal célozzuk meg a magas kultúrát. Nagyon izgalmas, hogy melyik dalt mikor és miért zárjuk a szívünkbe és hogy miként fogalmazódnak át bennünk a hozzájuk társuló értelmezések, érzések az évek múlásával. Tényleg nagyon érdekes, viszont az is igaz, hogy én kevésbé, mint Hornby, ezért is inkább róla értekeznék. Hornby olyan szenvedéllyel mesél a popzenéhez fűződő szeretetteljes kapcsolatáról, hogy azt csak imádni lehet. Olyannyira átjön a szenvedélye, hogy a listán szereplő a dalok közül azokat is örömmel hallgattam újra, Horby szűrőjén, élményein keresztül, melyeket korábban kevésbé, vagy egyáltalán nem szerettem. Azt hiszem ez a szenvedély az egyik fő oka, amiért ennyire kedvelem. Tényleg azok közé tartozom, akik azt is elolvasnák, amit a hűtőjére jegyzetel. Akkor is, ha furcsállaná, hogy állandóan a konyhájában lebzselek. És nem lehet elmenni amellett, mennyire támogatom Hornby azon hozzáállását, mely szerint semmi gond a zenei, vagy az élet bármely más területén tevékenykedő sznobokkal, amíg ezen tevékenységüket otthon a négy fal között teszik. Ezért vegyünk példát Hornbyról és hallgassuk, olvassuk, nézzük azt, ami élvezetet okoz, ugyanis az élet egyszerűen tényleg túl rövid ahhoz, hogy a szerethető, bugyuta örömöket kidobjuk belőlük.

>!
meseanyu MP
Nick Hornby: 31 dal

Hornby marad továbbra is az az író, aki nekem bármiről írhat, még olyan dalokról is, amelyek legtöbbjéről még csak nem is hallottam, és valószínű nagy részük nem is tetszik, mégis annyira szeretem a stílusát, meg a világhoz való hozzáállását, hogy minden szavát élvezem.

>!
sophie P
Nick Hornby: 31 dal

Aki azt hiszi, hogy ez a könyv 31 dalról szól, az nagyon téved. Egyrészt nem 31 dal szerepel benne, hanem sokkal több, másrészt egyáltalán nem azok a főszereplők. Nick Hornbyról szól ez a könyv, egy speciális napló, önéletrajzi esszégyűjtemény, amelyben minden fejezet-cím egy-egy előadó és az ő dala. Úgy sejtem egyébként úgy volt, hogy megszületett a szöveg, abból ki lett emelve az odavonatkozó legfontosabb zene. És ez így rendjén is van, ha egy zeneszerető ember akar önmagáról mesélni, főleg ha az az ember történetesen a New Yorker zenekritikusa, illetve egy rendkívül szórakoztató író. Ha valaki mégis a dalok miatt veszi kézbe, annak nem érdemes rágörcsölnie arra a bizonyos 31 dalra, túl sokfélék. Annyi zene van benne egyébként is felemlegetve, van miből válogatni.

Attól tartok, hogy ezzel a könyvvel csak bizonyos kor fölött lehet teljesen megbarátkozni. Egy kicsit emlékezni kell azokra az időkre, amikor egy-egy album megszerzése komoly feladat volt, például meg kellett szervezni a kazettáról kazettára (korábban szalagról szalagra) másolást, vagy soknapi uzsonnapénzt kellett félretenni, hogy aztán a jugoszláv feketepiacon bakelit lemezekre költhesd. Még akkor is, ha esetleg nem is volt lemezjátszód. A rádiófelvételekről nem is beszélve. Lényeg, hogy másképpen gondoltunk a zenére, és ez a másképpen rágondolás megmaradt. Még akkor is, ha ma már inkább a csendet szeretem. Szóval én sokszor magunkra ismertem, igen, így kollektíve, jókat szoktunk magunkon nevetni, sok történetünk van, aminek fontos része a zene.

Ilyen körülmények között nyilván kevéssé tartja fejben az ember Nick Hornby sztorijait (van nekem is saját). Egyre azért emlékezni fogok, biztos. A szülőségről van benne szó, a szerző autista kisfiáról, az Egy fiúról című könyvről, és a különös zenei együttállásokról. Hát ilyen is van.

>!
Bazil P
Nick Hornby: 31 dal

Hornbytól eddig csak a Focilázat olvastam, azt is már jó régen. Persze a témája miatt: nem Hornby írásművészete volt a fő vonzerő, hanem a fociimádata. (Bár nekem az Arsenal nem tartozik a kedvenc csapataim közé, ha már…) De ebben a focimániában rokon lelkek vagyunk, és hogy miért hozom föl ezt a témát, mikor itt a daloskönyvéről illenék eldalolni valamit, szóval: mint az Arsenal sem, úgy ezek a dalok sem közös pontok a kettőnk (író meg én) életében. E 31 (ami, ha már itt tartunk legalább 301, mert minden dalról eszébe jut egy másik, meg egy harmadik, és így tovább), szóval ezek közül a dalok és előadóik közül némelyikről még csak nem is hallottam. De hát ez a műfaj annyira specifikus, annyira gyorsan jönnek és mennek trendek és sztárok, újabbnál-újabb slágerek, álló és hullócsillagok, szupersztárok és egynyári Despacitok… Különben is feltehetően Hornby sem ismeri a Szomorú szamurájt. (Kérdés: ezzel ki járt jobban?)
De a dalok által felszínre kerülő érzések, gondolatok, emlékek, impressziók között már találtam jócskán közös nevezőt, egy dalcsokorra valót ki is másolnék kazettára (ha lenne még kazettásmagnó a kocsimban) így azonban marad a CD írás népművészete.
És az az írásművészet, ami már a Fociláznál is elő-előtüremkedett a vak fociőrület mögül, itt is kihallatszik a sok vakerálás közül. Mert Hornby cseveg, pletykázik, dumál az olvasóval. Tekervényes úton jutunk el egyik daltól a másikig. De aztán egyszer csak – szinte váratlanul – olyan gyönyörű gondolatokat oszt meg az olvasóval, annyira felfedi önnön magát, hogy csak na!
És, hogy milyen ember ez az író úr? Hát – furcsa mód, egy barátjáról írt pár sor annyira jól jellemzi őt, hogy ide másolom:
Lee, a [lemezbolt] tulajdonos nem volt ott azon a legelső napon, Liverpoolba utazott, hogy megnézze Bob Dylant, ami egyértelműen jelezte, hogy komolyan veszi a zenét, amit szeret. Később, amikor összeismerkedtem vele, kiderült, hogy komolyan veszi a futballt is, ugyanúgy, ahogy én, és hogy amikor a két szenvedélye összeütközött, ez látványos és véres ütközés volt: Dylan Liverpoolban koncertezett azon az estén, amikor Anglia Németországgal játszott az 1996-os EB elődöntőjében, és Lee, miután leszállt a vonatról, egyenesen bement egy kocsmába, egysaroknyira a koncertteremtől, és végignézte a meccset. Hosszabbítás volt, aztán a tizenegyes-párbaj gyötrelmei… Akkor lépett ki a kocsmából, amikor az utolsó Dylan rajongók mentek el a koncertről. Kétszáz mérföldet utazott azért, hogy megnézze Anglia válogatottjának a meccsét a tévében. Egyszóval láttam, hogy olyan ember, akivel ki tudok jönni.
Nos, ezek után, mi mást mondhatnék? Hornbyval, azt hiszem én is ki tudnék jönni!

>!
latinta SP
Nick Hornby: 31 dal

Annak ellenére is 5 csillag, hogy:
1. nagyon lassan haladtam vele;
2. egy csomó dalról fogalmam sincs, nem volt, hogy mifélék;
3. ráadásul erről a sokféle könnyűzenei stílusról nem is beszélve;
4. annyira nem tudok angolul;
5. meg még az angol közelmúlt történetével sem vagyok napi szinten tisztában…

De azért öt csillag, mert:
1. lassan rájöttem, hogyan lehet feltölteni a zenéket a lejátszómra;
2. így van reményem arra, hogy valamennyire megismerjem a dalokat;
3. a szövegtudás híján beérem a zenével és a ritmussal;
4. ha nagyon érdekelne, akár utána is nézhetnék a történelemnek;
5. de erre nincs is igazán szükség, elegendő lesz az a sokféle zene, meg jó volt a gördülékeny, könnyed szöveg, ami a fordítónak (is) köszönhető – gondolom.

A könyvet pedig @sztimi53-nak köszönöm.
(Valamelyik müpás koncertre visszaviszem!) :)

1 hozzászólás
>!
charlotte_smtms P
Nick Hornby: 31 dal

Azt hiszem, most már biztosan kimondhatom, hogy nagyon kedvelem Nick Hornby stílusát. Olyan volt ez a könyv, mint sok kis beszélgetés (vagy inkább azon belül Hornby egy-egy monológjának) leirata, amiket egy ihletett estén a számára fontos dalok kapcsán folytattunk. Igyekeztem minden dalt meghallgatni, amit megemlített a könyvben, néhány iránt fel is keltette az érdeklődésemet. Lehet, hogy meg kellene céloznom a Hornby-életművet? :)

>!
gyurmapok
Nick Hornby: 31 dal

Kevés érdekesebb könyvet tudnék elképzelni, mint hogy a Pop, csajok, satöbbi szerzője írjon 31 olyan dalról, amelyek igazán fontosak számára. A pop és a rock (különösen az előbbi) szinte sosem állt közel hozzám, leszámítva egy-egy alműfajt, bandát, számot. Ráadásul most sem jött meg a kedvem a legtöbb említett zenészhez, akiket egyébként maximálisan elismerek, de egyszerűen nem hozzám szólnak. A lényeg az számomra, amitől annyira tudtam kedvelni ezt könyvet, a zene iránti szeretet, illetve azok a dolgok, amiket még semmi más nem tudott elérni nálam (sem). Mindenkinek megvan a saját 31 dala, és én mindenkiét nagyon szívesen elolvasnám a műfajoktól, a stílustól és a terjedemeltől függetlenül, akinek hasonlóan kiemelkedő szerepet játszik az életében a zene.

1 hozzászólás
>!
Dün SP
Nick Hornby: 31 dal

Különleges élmény volt olvasni ezt a könyvet, úgy, hogy összegyűjtöttem a 31 dalt, és hallgattam, miközben Hornby írt róluk. Tulajdonképpen adhatott volna a könyvhöz egy válogatáskazettát a dalokkal, mert ha nem szóltak volna a fülemben, értelmetlen lett volna olvasni egy-egy utalást a dalok szövegére, dallamára, hangulatára vonatkozóan… De a zene és a szöveg együtt mindent visz, az önmagukban csak egyszerű popszámok Hornby történeteivel, leírásaival átitatódnak egy mélyebb, másodlagos jelentéssel… Nem csoda, hogy a 31-ből 1-2 kivétellel mindegyik dal tetszett, pedig szinte mindet most hallottam először, mégis mindben volt valami, ami megfogott.
Ez a könyv is hozza a Hornby-regények olvasásakor már megszokott érzést, hogy jé, ez már velem is előfordult, ilyen nálam is van; ami a legütősebb volt, az az író gondolata arról, hogy Rufus Wainwright One man guy számába egy résznél ellátogat Isten, ezt az érzést pedig már én is éreztem Joan Osborne What If God Was One Of Us c. számának Jamie Winchesterék általi feldolgozásában (http://www.youtube.com/watch…).
És nem csak azért, mert ezt a számot könnyű megtalálnia Istennek, úgy, hogy nemegyszer szólongatják benne név szerint, az egésznek van valami földöntúli hangzása.
Hát szóval: nagyon el van találva ez a könyv, ahogyan a dalok mellett ír a fiatalságról, családról, Hornby más regényeiről, felfűzve mindezt az író szeretett dalainak madzagjára…

3 hozzászólás
>!
Zonyika P
Nick Hornby: 31 dal

Olyan megdöbbentően sokan és sokszor ajánlottak nekem Hornbyt és nyomták a kezembe a Popcsajokot, hogy őszinte bűntudatom van attól, hogy az nekem nem tetszik.
Na de most tényleg, szó szerint a falra mászok attól a picsogástól*. Egyszermajdcsak be fogom fejezni, de gyanús, hogy valami rekordot fogok felállítani. * meg más is.

Na de amit Hornby a zenéről tud és mond, az csudálatos, tulajdonképpen a számból veszi ki a saját szavamat – tehát valahol mégiscsak célba ért az ajánlás –, és azt hiszem, hogy nekem is életem egyik leggyakrabban hallgatott dala lesz a Thunder Road (de valószínűleg nem, de benne lesz a top 10-ben, ami azért nem semmi már) és a kedvenc „ha szántok is, hallgatom” popdala lesz az I'm like a Bird (de nem, mert a Telephone az) (hm, pedig azt hittem, a Pocketful of Sunshine lesz) és biztos vagyok benne, hogy életem könyvét én is Patti Smith-szel fejezném be.

Az is csudálatos még Hornyban, hogy hiába kezdtem el három éve először a 31 dalt, néhány idézet egyszerűen belém égett és a részemmé vált, tehát valószínű, hogy mikor nem egy (tizenkettő) nő után zokogtatja a hősét, akkor tényleg hozzám való. De picsogást ne!

Bruce Springsteen – Thunder Road
https://www.youtube.com/watch…

Nelly Furtado – I'm like a Bird
https://www.youtube.com/watch…

Lady Gaga ft. Beyoncé – Telephone
https://www.youtube.com/watch…

Natasha Bedingfield – Pocketful Of Sunshine
https://www.youtube.com/watch…

Patti Smith – Free Money
https://www.youtube.com/watch…

2 hozzászólás
>!
vitemerius 
Nick Hornby: 31 dal

Ha nagy leszek, én is írok egy ilyet, nem kérdés…


Népszerű idézetek

>!
meseanyu MP

De néha, nagy ritkán egy dal, egy könyv, egy film vagy egy festmény tökéletesen kifejezi, hogy ki vagy.

14. oldal

1 hozzászólás
>!
gyurmapok

Íme, a tanácsom kezdő íróknak: soha ne legyen a cím végén rag, mert aztán egyetlen jól hangzó mondatot sem tudtok majd leírni vagy kimondani a művetekről.

17. Bady Drawn Boy - A Minor Incident

>!
Zonyika P

Ez olyasmi, mint amikor az ember szerelmes lesz. Nem feltétlenül a legjobb vagy a legokosabb embert választja, vagy éppen a legszebbet; valami más is közrejátszik.

2. Bruce Springsteen - Thunder Road

7 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I

A gyerekeink ízlésének cikizése egyike a kevés örömnek, amelyek megmaradnak nekünk, ahogy egyre idősebbek és fölöslegesebbek leszünk, és a kultúra peremvidékére szorulunk.

16. Ben Folds Five - Smoke

Kapcsolódó szócikkek: ízlés · kultúra · öröm
1 hozzászólás
>!
psn

Ami azt illeti, ha most meggondolom, ezért szeretem, ha bárki kapcsolatban van a zenével: mert van bennünk valami, amihez szavakkal nem tudunk hozzáférni, és ami makacsul ellenáll annak, hogy valahogy kinyögjük. Talán ez a legjobb részünk, a leggazdagabb és a legkülönlegesebb…

112. oldal

>!
sophie P

Ha viszont egy fehér bőrű férfi vagy – főként ha egy negyvenen túli fehér bőrű férfi –, nagy az esélye annak, hogy szomorú és megjósolható módon fogyatékos vagy egy bizonyos területen: baromi béna vagy a táncban. Sőt nemcsak hogy nem akarsz táncolni, de még csak megpróbálni sincs kedved, hacsak nem vagy részeg vagy félrészeg, és nem vesznek körül totál idegenek (lehetőleg olyan totál idegenek, akik öregebbek és/vagy még katasztrófálisabban merevek és botlábúak, mint te magad), vagy olyan emberekkel, akiket legalább huszonöt éve ismersz, és akik szintén részegek vagy félrészegek. Szeretném most azt mondani, hogy én kitörtem az öntőmintából: hogy a korom, a nemem és a nemzetiségem ellenére (mert az, ha az ember angol, attól tartok nem igazán segít e tekintetben), hogy egy hároméves gyerek (méghozzá egy hároméves kislány!) lelkesedésével és önfeledtségével vetem bele magam a táncba, és olyan olajozott a mozgásom, mint egy ifjú Barisnyikové … De, természetesen, nem ez a helyzet. A táncparkett számomra egy északi-tengeri nyaralás megfelelője – olyasmi, amit a legnagyobb félelemmel és óvatossággal kell intézni, olyasmi, amihez több órán át neki-nekiindulsz, a saját bátorságoddal küszködve, olyasmi, amibe egy rövid időre és kínkeservesen belecsobbansz, miközben véred minden részecskéje sikít, hogy menj ki, amíg nem késő, olyasmi, amitől úgy érzed, hogy lényed számos fontos része összezsugorodik.
    Olyan tizenöt-tizenhat éves koromban minden egyes szombat este elmentem táncolni valahová a környéken, persze azért, hogy lányokkal ismerkedjek, és persze táncolni igazából sohasem táncoltam. Diszkóba menni azért, hogy táncoljak, olyasmi lett volna, mint színházba menni azért, hogy játsszak a színpadon: az ember a saját szemével látta, hogy egyesek ezt csinálják, de egyet sem ismert közülük. Egyszerűen fizettél, hogy nézhesd őket.

131. oldal

Kapcsolódó szócikkek: férfiak · tánc
>!
meseanyu MP

Az, akinek fogyatékos gyereke van, nagyon gyorsan megtanulja, hogy lemondjon a korábbi ambícióiról (és azt is megtanulja, hogy azok közül az ambíciók közül milyen sok volt különben is értéktelen, lényegtelen, erőltetett, ostoba, lekezelő, rémisztően korlátozó)…

112. oldal

Kapcsolódó szócikkek: ambíció
>!
gwyneira

Csak arra akarok kilyukadni, hogy bizonyos hátborzongató zenei pillanatokat hallva – és nyilvánvaló, hogy nektek is megvannak az ilyen pillanataitok – nehéz megmaradni ateistának.

32. oldal

Kapcsolódó szócikkek: zene
1 hozzászólás
>!
Zonyika P

Természetesen megértem azokat, akik elutasítják a popzenét. […] a legtöbb popslágert cinikusan olyan célközönségnek szánják, amely nálam három évtizeddel fiatalabb, meg hogy különben is harmincöt évvel ezelőtt volt az aranykor, és azóta nagyon kevés érték született. Csak az van, hogy itt ez a dal, amit a rádióban hallottam, aztán megvettem a CD-t, és most naponta tízszer vagy tizenötször meg kell hallgatnom.
Ez az, ami gondolkodóba ejt azokkal kapcsolatban, akik úgy érzik, hogy ők a mai popzene fölött állnak (és most ebbe beleértem a soult, a reggae-t, a countryt és a rockot is – bármit és mindent, amit bóvlinak lehet tartani), vagy épp túl vannak rajta, maguk mögött hagyták – szóval az a lényeg, hogy távol vannak tőle: azt jelenti ez, hogy az ilyen ember soha nem hallgat, vagy legalábbis soha nem élvez új dalokat, hogy minden, amit fütyül vagy dúdol, évekkel, évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt íródott? Hé, valóban megfosztjátok magatokat attól az örömtől, hogy megtanuljatok egy új dallamot (mert akkor az emberiség történetében a tiétek az első olyan nemzedék, amelyik meg tud lenni enélkül az öröm nélkül), mert attól féltek, hogy akkor esetleg azt fogják hinni rólatok, hogy nem tudjátok, ki az a Harold Bloom? Hű! Lefogadom, hogy baromi viccesek tudtok lenni a házibulikon!

3. Nelly Furtado - I'm Like a Bird

14 hozzászólás
>!
charlotte_smtms P

„(…) a szarkazmus és az együttérzés az olyan tulajdonságok közé tartozik, amelyek elviselhetővé teszik az életet a földön (…)”

127. oldal (25. "Hey Self Defeater" - Mark Mulcahy)

Kapcsolódó szócikkek: szarkazmus

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

George Orwell: Esszék
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Julia Donaldson: A Graffaló
Terry Pratchett: Fegyvertársak
Robert Galbraith: Gonosz pálya
Jeffrey Archer: Ütött az óra
Mark Lawrence: A Hazug kulcsa
Joss Stirling: Lélektársak – Crystal
Julia Donaldson: Papírbabák
Ken Follett: A Titánok bukása