Már egy ideje láttam, hogy eljött a századik értékelésem ideje itt a molyon.
Sok lehúzni való könyv pihen a polcomon, sok átlagos, és sok jó, de nem kiemelkedő, amit olvastam és értékelésre vár, de a századiknak valami igen jót akartam.
Úgyhogy lett is. :)
Kezdjük azzal: azt hiszem, sejtem, mi nem tetszik sokaknak a végével kapcsolatban (ezt privátban szívesen megbeszélném, ha valaki rámír, érdekel, igazam van-e), de szerintem a vége hibátlan. A közepén éreztem esetleg egy-egy ponton, hogy túl sok a mászás a mélytengeri labor A-pontjából a B-be, bár ott is azonnal jó dramaturgia érzékkel azonnal jön valami para jelenet.
És hogy mennyire para?
Nagyon.
Főleg azért, mert nem attól kell félnünk, hogy XY meghal. Maga XY se bánná annyira, ha meghalhatna. A horror lényege amúgy sem az, hogy meghalunk. Az élet lényege az, hogy meghalunk, nem a horroré: a horror pont arról szól, hogy van olyan, ami sokkal rosszabb a halálnál. Ettől borzongsz csak igazán. Szembe kell nézni a halállal? Ó, drágám, minden nap, amikor autóba ülsz, kilépsz az utcára, kihúzod a rozoga konnektorból a telefontöltődet, álmosan végigsétálsz a körgangon – minden nap szembe kell nézni a halállal, és nem para.
A para valami olyanból ered, ami rosszabb a halálnál. Megvan ez a Mélységben?
Hűdemennyirehogy!
Szóval adott egy végnapjait élő emberi civilizáció, amit egy olyan betegség tép cafatokra, amiről semmit nem tudni: nem tudjuk, hogy terjed, mitől, ki kapja el és ki nem, honnan jött, mi okozza, hogyan működik, semmit, egyszerűen csak van és aki elkapja, fokozatosan mindent elfelejt, egészen addig a pontig, amikor már nem tudja, hogy kell enni, inni, vagy éppen lélegezni.
Rosszabb elkapni ezt, mint egy sima halál? Igen. Para1: check.
Aztán adott egy mélytengeri kutatóbázis a Marianna-árok fenekén. Itt lent, ahol folyamatos hóesésként hullik az elhalt planktonok meg mindenféle egyéb állat hullája a fenékre, olyan a nyomás, hogy az épület nyöszörög és sikít, és az emberi elme (?) tartalommal tölti meg a sötétséget. Ráadásul egy prof, aki feljön a bázisról a felszínre, nem egészen úgy érkezik meg, ahogy kéne, és az, ami vele odalent történt, valahogy nem keltette fel a többi tudós figyelmét annyira, hogy jelentse. Nem tudjuk, mi van odalent a végtelen sötéten és sűrű, pokoli nyomáson kívül, de akármi is az, nem lehet vele úgy számolni vagy elbánni, ahogy a hátsókertben tennéd az emberi fogalmaid szerint. Para2: check.
Mit kutatnak 11 km-nyi víz alatt? Egy rejtélyes anyagot, az ambróziát, amiről senki sem tudja, micsoda, és hogy működik, de szemlátomást minden betegségre gyógyír. Na most, mondtam már, hogy az emberiség így a civilizáció alkonya közepette kicsit kétségbeesett? Azonnal küldenek valakit, hogy nézze meg, a feledékenység kórja ellen lehet-e harcolni az ambróziával.
Mert hogy az ambrózia például egy egyszerű felépítésű állat halálát is gyógyítja.
Zombihörcsög: rosszabb a halálnál. Para3: DZSÍZÜSZ-díjas check.
A helyszín egyedisége és extra nyomasztósága rengeteg párhuzamot ad. A mélytengerben olyasmik élnek például, amik a fényre soha nem jutnak el (ez sok mindenre igaz a könyvben, gyerekkori parától kezdve a laborig). A kísérleti állatok maguk is szimbólumok. Az okos, háttérben felsejlő fajtából, ahogy véres belek közt töcsk*lő gyilkos démonok nincsenek ebben a kötetben, úgy „apa-nézzél-rám-szimbólum-vagyok-kacsint-kacsint” jellegű jelképek sem.
Ami a kötet legnagyobb erőssége, az pont a para szimbolikus jellege és többszintűsége. Vannak pillanatnyi parák (Úristen, Anna, láttad, mi volt az, Úristen), vannak gyerekkori parák (emlékszem, apa bejött elaltatni, odament az ablakhoz, rám se nézett, csak kipislogott az éjszakába a negyvenkettedik emeleten, és rám se pillantva felém intett, majd közölte „vihetitek, még meleg”, aztán megperdült és kiment a szobámból), vannak emberi parák (anyám kalapáccsal törte el a bokámat, amikor focizni akartam suli helyett), és ügyes sejtetéssel ezek párhuzamosan, több szinten törnek fel. Ahogy a félelem a valóságban is működik: az agyad állatvilágból örökölt része hozza a „zsigeri félelmet”, a létért való rettegést, míg a bonyolultabb része képekkel tölti meg a lelked és régi érzelmeket ráncigál elő, hogy etesse a félelemkohót. A könyv tudja ezt, és adja.
A félelem nem logikus, és szerintem sokan ezt a logikát kérik számon ezen a regényen.
Tessék megkérdezni egy pánikbeteget vagy egy social anxiety által kínzott személyt, hogy mennyire logikus a félelme. Logikusan tudja, hogy nem fogják lepisilni és felgyújtani, ha megszólal, mégse meri.
A másik dolog, amit szerintem sokan nem szeretnek benne, nekem a kedvenc elemem volt. :D Ez spoileres lesz: spoiler
Szóval ez a könyv egy jó értelemben vett horror, ami kontextusba helyezi az ember irracionális és racionális félelmeit, ütközteti őket egymással, az élet mindennapi-apró és tragikus-óriási szörnyűségeivel, és azzal a paranoiás érzettel locsolja nyakon a történetből menekülő/távozó olvasót, hogy a te házadban sem véletlenül nyikorog a parketta és nyílik ki a pinceajtó magától, a te macskád/kisbabád se véletlenül mered ugyanarra az üres pontra a falon perceken át, a te oktalan, mindennapi félelmed se oktalan és mindennapi.
Kösz Nick, remélem, te is teljesen nyugodtan alszol, nem csak én!