The ​Death of Bunny Munro 87% 12 csillagozás

Az úgy volt, hogy 2010 nyarán egy nagy könyvesboltban lógtam, amikor az új megjelenések között szembejött velem ez a könyv. Információim Nick Cave-ről abban az időpillanatban odáig terjedtek, hogy „az a furcsa arc, akit a tesóm szeret”, úgyhogy megvettem a könyvet, mert ha a tesóm szereti, rossz nem lehet (a nővérét bálványozó kishúg esete). Meg volt egy szám tőle az egyik X-akták albumon, az tetszett. Szóval ez volt első igazi találkozásom Nick Cave-vel, akiről később mellesleg kiderült, hogy a tesóm nem is nagyon ismeri (ennyit a hamis emlékekről), nemhogy szeretné, viszont én nagyon. Ellenben abban a korai időpillanatban a könyv nem hagyott bennem mély nyomot annak ellenére, hogy végül is tetszett. (Nem úgy, mint később az And the Ass Saw the Angel, ami nagyot ütött.) A legmeghatározóbb élményem vele kapcsolatban kb. az volt, ahogy azév októberében ülök egy poros motelben a sivatag közepén, túl egy izgalmas, de megterhelő konferencián és az azt követő terepgyakorlaton, még mindig másnaposan az előző esti záróbuli után, és csak arra vágyom, hogy hozzák a vacsorámat és folytathassam a könyvem, ezt a könyvet, hogy aztán korán aludni menjek, mint egy felelősségteljes felnőtt, és hajnalok hajnalán visszarepüljek északra – de nem, az apámkorú nagyonfontos kínai úr, aki egész terepgyak alatt a sarkamban volt, halálos nyugalommal odaül az asztalomhoz, 5 perccel később ajánlatot tesz, 5 perc 5 másodpeccel később elzavarom, és azon gondolkozom, mennyire illik ez a jelenet a könyv szellemiségéhez, amit végre folytathatok, egyedül. Évekig kb. erre emlékeztem utána és Avril Lavigne vaginájára. Közben gondolkoztam, hogy előveszem újra, de valahogy sosem történt meg.

Aztán valahogy, amolyan „hogy nem tudtam én erről??” módon most kiderült számomra, hogy ebből van hangoskönyv, és nemcsak akármilyen, de zenei aláfestéssel, Nick Cave őgurusága felolvasásában. Komolyan, ilyen van! És egyszerre – vagy az előadás miatt, vagy mert irodalmilag tapasztaltabb és tájékozottabb vagyok 8 évvel – teljesen más megvilágításba kerül az egész könyv. Abszolút túllép Avril Lavigne vagináján – de még Kylie Minouge-én is –, kiderül róla, hogy ez nem egy szexfüggő házaló ámokfutása, hanem egy abszolút megrázó, mélységesen szomorú történet arról, hogy az ember mennyire el tud b.szódni, mennyire magával tud rántani mindenkit közben, és miközben még meg is érdemli, hogy a világot jobb hellyé tegye mielőbbi és végleges távozásával, mégis van, mindig van, akinek fontos, aki szereti, akinek a szemében nem tud igazán rosszat tenni.

És mindezt képzeljétek el Warren Ellis-szel a háttérben, Nick Cave orgánumában. Teljesen más dimenzió. Lehet, hogy azért ennyire más most ez az élmény, mert nem kell azon gondolkodnom, hogy „mit gondolt a költő” – pontosan tudom, mit gondolt, Nick Cave annyi átéléssel, fájdalommal, játékkal adja át a szöveget (mint mindig), hogy nem tudom nem tudni, minek szánta, hogyan érti ezt az egészet. Az is lehet, hogy a narráció nélküli szöveg tényleg nem elég kiforrott ahhoz, hogy ugyanezt az érzést keltse, hogy maga a „csupasz” könyv amúgy tényleg nem elég jó. Erősen szubjektív véleményem az, hogy amihez Nick Cave nyúl, az nem lehet rossz, de régen olvastam a szöveget, úgyhogy ha valaki azzal jön nekem, hogy önmagában nem áll meg a lábán, elfogadom mint lehetőséget. Ennek ellenére mindenki hallgassa meg hangosban! Az is, akinek nem tetszett olvasva, meg az is, akinek igen. Nem Avril Lavigne vaginájára fog emlékezni belőle.

Múlt héten, amikor ezt a könyvet olvastam, majdnem annyira szétcsúszott és zavarodott voltam, mint ez a szánalmas-szerencsétlen Bunny Munro a halála előtt (bár Bunnynál valamivel kevesebbet ittam), ami csodálatosan passzolt a könyv végzetbe-rohanós hangulatához, viszont annak nem kedvez, hogy értelmező módon írjak róla.

Mindenesetre rém nyugtalanító és bizarr ez a Nick Cave. A zenéjét nem ismerem túl jól, viszont pár hete láttam a One More Time With Feeling c. filmjét, ami filmként meg mozis-közösségi élményként is elképesztő és lesújtó és felemelő volt. (Nem emlékszem, hogy átéltem már ilyet moziban, hogy a film végén a közönség tapsolni kezdett. Mintha Nick Cave ott lett volna és hallhatta volna. De végül is tényleg ott volt abban a filmben, nagyon közel és személyesen.)

Szóval érdekelni kezdtek a könyvei is, és ez a könyv is nagyon ő. Szégyentelen, kényelmetlen, felkavaró (és e jelzőket kultúrtermékekről szólva mindig pozitív értelemben használom).

Bunny Munro az a fajta antihős, aki szinte minden szempontból visszataszító és utálatos. Nem sok szeretnivaló van benne, bár ezt a keveset, egy vélt vagy valós vonzerőt a nőkre általában, igyekszik a legnagyobb hatékonysággal kiaknázni. Epikusan pitiáner, családi és össztársadalmi katasztrófa a csávó, egész könyvespolcnyi szakirodalom és esettanulmány tárgya lehetne. Nick Cave-nek sikerült úgy megírnia ezt a mindössze pár napot lekottázó, tragikomikusan meredek történetet, hogy a rengeteg fekete humor és groteszkbe-szürreálisba hajló jelenetleírás nagyjából a két fülénél fogva végigvonszolja az olvasót a jobb nem is tudni mi mindentől ragacsos padlón, egészen a végső kijáratig. Jó nagy trip, bár tiszta borzalom az egész, és leginkább kínjában röhög az ember, de nálam ez öt csillag.*

*úgy látszik, mégis megmaradok a csillagozós értékelésnél, megszoktam vagy valami

Ha a könyvekhez színeket kellene társítani, ehhez a könyvhöz a legbánatosabb, legapokaliptikusabb sötétszürkét tudnám elképzelni.
Bunny Munro-ról három dolgot kell ugyanis tudni:
1. ő egy végtelenül, már-már rémisztően elcs.szett ember;
2. annyira, hogy a feleségét a halálba kergeti, és egy szem fiúgyermek, illetve némi (nem olyan sok – lásd az egyes pontot) lelkifurdalás marad a nyakán;
3. ahogy Bunny Munro próbál valami új értelmet találni a saját és a fia életének Libby halála után, egyre jobban szétcsúszik, amíg végül kiderül, hogy a könyv nem véletlenül kapta azt a címet, amit.
Egy olyan ember könyve ez, aki saját magát kergeti a romlásba, és közben tönkretesz szinte mindenkit, akihez hozzáér; szomorú, felkavaró, kényelmetlen olvasmány, nagyon erős képi világgal, és néha egészen groteszkül megírva. Nyilván csakis ötcsillagos lehet.

Persze, vulgáris, sőt határozottan pornográf a regény, de ez nem öncélú – ez a főszereplő, Bunny Munro, ábrázolásának egyetlen megfelelő módja.
Az elején lehet, kicsit nehéz megszokni ezt a stílust, de ahogy beindul a regény, vagyis ahogy Bunny elöször döcög, majd robog a végzete felé, már nem is annyira zavaró. Az utószóban a szerző Kylie-tól és Avriltól még bocsánatot is kér, úgyhogy semmi baj :)
Bunny nem teljesen negatív szereplő szerintem, az apjával való viszonya azt sugallja, hogy ő is áldozat volt, és nem kis része volt az öregnek abban, hogy ilyen lett a fia. A legvégén meg egészen emberi is lesz egy kicsit.
A fél csillag levonás viszont pont vége miatt jár: nekem egy olyan történetben, ahol minden ennyire természetfölötti, még Bunny libidója is, ez túlságosan egyszerű, nyilvánvaló és végleges volt.
Mindenesetre jó olvasmány, várólistára vettem a másik könyvét és itt az ideje újra meghallgatni egy pár dalát.

Szikárabb családi dráma, jól bontja ki az apa-fiú viszonyt, és a tragédia utáni állapotokat is jól írja le, de nehezen fogyasztható kategória. Másra számítottam.