"Mielőtt a nácik megnyitották megsemmisítő táboraikat Lengyelországban, Mauthausen volt az egyetlen III. osztályú tábor a háromlépcsős rendszerben. A nácik saját besorolása szerint ez az egész táborhálózaton belül a legkeményebb tábort jelentette, ami rosszabb volt Dachaunál, Buchenwaldnál vagy Auschwitznál, és „Vernichtung durch Arbeit”-ra, vagyis munka révén történő megsemmisítésre tervezték. Abban az évben a tizenhatezer mauthauseni táborlakónak több mint a fele meghalt vagy megöletett."
A könyv olvasása előtt elolvastam a kevés számú (összesen három) szöveges értékelést, amelyek nagyon szerteágazóak voltak, így tényleg kíváncsi voltam, hogy majd én melyikkel fogok egyetérteni (Okés, bevallom, picit féltem, hogy tényleg unalmas lesz. Nem kellett volna.) Egy kevésbé ismert történetet olvashatunk végig, egy kevésbé ismert táborról, hiszen ha koncentrációs tábor, akkor mindenkinek Auschwitz jut eszébe, ha pedig náci szadista orvos, akkor Mengele (elsősorban). Ebben a könyvben ők is említésre kerülnek, illetve más orvosok és táborok, de a fő hangsúly Aribert Heim-en van, aki bár rövid ideig „doktorált” a mauthauseni táborban, szadista kivégzéseivel a nácivadászok egyik elsődleges célpontjává vált.
„Martin a leginkriminálóbb iratokat a rabok gyengélkedőjének pincéjében, egy faliszekrénybe rejtette, amely tömve volt régi orvosi műszerekkel. Ha az SS rájött volna, hogy mit tett, a helyszínen 71 856, a táborban bekövetkezett hivatalos halálesetet rögzítettek. Martin tanúsította, hogy a halálesetek okait rutinszerűen hamisították, és a méreginjekcióval megöltek bele sem kerültek a könyvekbe.”
A könyvben a vadász oldalát Alfred Aedtner, egy fiatal német csendőr képviseli, aki szép folyamatosan a náci háborús bűnösök felkutatásának szenteli életét. A történetben végigmegyünk a háborút követő évtizedek politikai hátterén, amely megmutatja, hogyan történhetett az, hogy pár évvel a háború után már szinte teljesen feledésbe merültek a nácik által elkövetett bűnök, s az emberek százait, ezreit megölő gyilkosok szabadon élhették világukat (szerintem nincs olyan olvasó, aki nem lesz ideges emiatt és nem nyílik ki a bicska a zsebében…)
"… dr. Eiselén egyre inkább kiütköztek a szadizmus nyomai, és ezt az átalakulást jól tükrözték a raboktól kapott gúnynevei: előbb „Angyal” volt, később „Hentes” lett. Eiselét kétszer ítélték halálra elkövetett bűnei miatt: egyszer 1945 decemberében, majd ismételten 1947 áprilisában. Az ítéletet mindkét esetben megmásították. 1952. február 26-án engedték ki a landsbergi börtönből. A templomi festő fia, aki 1933-ban lépett be a náci pártba, s Buchenwaldban és Dachauban dolgozott, Münchenben folytathatta orvosi praxisát, és szabadon élhetett feleségével és három gyerekével."
Heimnek (no meg orvostársai többségének) megfelelő ravaszsággal és családi háttérrel, no meg anyagi jólétükkel (amit senki se csodáljon, a magas beosztásban lévőknek megvolt a megfelelő kerete a meneküléshez és az életük végéig jólétben henyéléshez) éppen időben sikerült meglépnie. „Vicces”, hogy korábban milyen egyszerű csavarokkal, egyszerűen „kifelejtve” a mauthauseni hónapokat engedték szabadon, s csak később terelődött rá ismét a figyelem, köszönhetően nem átlagos termetének és kinézetének, amelyet egy rab sem tudott könnyen elfelejteni.
„1949 májusában Karl Kaufmann végül teljes körű beszámolóval jelent meg a linzi bíróságon, amelyben leírt mindent, amire csak emlékezett Heimnek a koncentrációs táborban töltött időszakáról. Emlékei szerint a fiatal orvos 1941-ben kezdett dolgozni Mauthausenben, akkoriban, amikor több, holland zsidókból álló szállítmány érkezett a táborba. Heim hetente háromszor-négyszer az esti névsorolvasás után huszonhat-harminc táborlakót hívatott, és benzininjekciót adott a vénájukba vagy a szívükbe. Több vasárnap is, mikor ő volt szolgálatban, végzett 30-35 zsidóval, akik mind egészségesek voltak.”
A Heim elleni hajsza rendre dugába dől, senki se képes kideríteni – még Aedtner sem – hogy merre bujkál, évtizedekig nem jönnek rá arra sem, hogy a családja pénzt juttat neki (illetve a családot se figyelik meg). A hajtóvadászat Heim és a hozzá hasonlók után persze szép lassan felőrlik a vadászok életét is, mégsem adják fel. Segítségükre lesz a későbbi kormányzati döntés, mely ismét előveszi a náci bűnösök ügyét és bíróság elé állítását.
"Rendőrségi tisztviselők rendszeresen feltették a kérdést Aedtnernek, hogyan képes letartóztatni az övéit. A nyomozókat „Nestbeschmutzer”-nek nevezték, ami szó szerinti fordításban a saját fészkébe piszkítót jelenti, de átvitt értelemben azokra mondják, akik a hazájukat mocskolják be. Szitkokat vágtak a képükbe. A taxisok gyakran nem voltak hajlandóak fuvart vállalni az irodájukba, ezért közeli címeket kellett megadniuk, hogy egyáltalán elvigyék őket."
A könyvben szörnyű olvasni arról, hogy mennyire tehetetlenek voltak… Iszonyatos belegondolni abba, hány és hány koncentrációs táborból menekült szembesült azzal az évek során, hogy kínzóik szabadon (sőt, továbbmegyek, akár jobban, könnyebben!) élik világukat, hogy akár össze is futhatnak velük az utcán, s nem tehetnek semmit. Nem is csodálom, hogy annyian elhagyták hazájukat, s inkább Izraelben kezdtek új életet. De szerintem a távolság sem halványíthatta el a lelki sebeiket, és itt nem a bosszúra gondolok, hanem egyszerűen az igazságtételre… A háború vége után egyszerű őröket is halálra ítéltek, míg később a tényleges gonoszok, a gyilkolások fajtáit kiagyalók maradtak életük végéig szabadlábon…
„Különösen az egyik eset rágta nagyon. Ez egy olyan embert érintett, akit azzal vádoltak, hogy bűntársként részt vett 16 500 ember meggyilkolásában, és akit mindössze két és fél év börtönre ítéltek: minden egyes áldozatért alig egy óra börtönt kapott.”
A könyvben néha – de szerencsére csak néha – meginog az olvasó, hogy mi van akkor, ha mégsem… Mert Heim, a fennmaradt feljegyzései alapján, mintha meg lett volna győződve arról, hogy ő bizony semmit se követett el… családját is végig bizonygatja (fiát főleg), hogy ő nem követett el olyan bűnöket, amelyekkel megvádolják. Időnként még szinte meg is sajnáltam, hogy távol a családjától kellett élnie… azt hiszem, nagyon karizmatikus, másokra hatni tudó ember lehetett, s ezt a könyv is jól visszaadja… „Okkal jelenthetem ki, hogy egész életemet embertársaim és a kereszténység javára fordítottam.” De hogy miért bizonygatta annyira ártatlanságát (hiszen értelme nagyon nem volt, max. a családja szemében), az kicsit érhetetlen volt számomra, hiszen tudta ő jól, hogy mit követett el… Hazugságai és önmagát „magasztaló” kijelentései miatt még utálatosabbá vált, s alig vártam, hogy végre elkapják…
A könyv megrázó. Megrázó, mert reális. Reálisan megmutatja, hogy nem mindig van igazság a földön, nem mindig nyeri el büntetését (vagy nem olyan módon, ahogy illene) a bűncselekményt elkövető. Megmutatja, hogy vannak emberek, akik még iszonyatos tetteik után se bánják meg bűneiket, sőt, szinte büszkék rá. S megmutatja a reménysugarat, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik akár saját nemzetükkel szemben is védeni próbálják azokat, akiket bántottak. Akik tényleg „igaz emberek”.