Véres ​Rózsa (A banda 2.) 66 csillagozás

Nicholas Eames: Véres Rózsa

IDEJE KÉT VÉGÉN ÉGETNI A GYERTYÁT

Betelt a pohár: Tam Hashfordnak elege van abból, hogy egy ardburgi kocsmában világhírű zsoldosok sörét csapolja, és közben bárdok dalait hallgatja, akik dicsőségről, legendás kalandokról és hőstettekről énekelnek. Amikre még véletlenül sem az álmos kisváros falain belül kerül sor.

Így amikor az egyik legnagyobb zsoldosbanda a hírhedt Véres Rózsa vezetésével Ardburgba érkezik, Tam kapva kap a lehetőségen, hogy dalnokként melléjük szegődjön. Mindig is ilyen kalandról álmodozott, és nem kell csalódnia: a banda olyan útra indul, amelynek csak kétféle végállomása lehet: dicsőséges győzelem, vagy halál. Esetleg mindkettő.

TURNÉ INDUL, LEHET WADULNI!

Nicholas Eames legújabb regénye ismét tökéletesen vegyíti a rock’n roll életérzést a cinikus humorral és a fantasyvel.

>!
Fumax, Budapest, 2019
480 oldal · ISBN: 9789634701583 · Fordította: Matolcsy Kálmán
>!
Fumax, Budapest, 2019
520 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701163 · Fordította: Matolcsy Kálmán

Kedvencelte 11

Most olvassa 3

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 52

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

gesztenye63 P>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

”TURNÉ INDUL, LEHET WADULNI!”
Ezt mondja a fülszöveg. És ha a fülszöveg még mindig kapaszkodik a rock’n roll életérzésbe, akkor talán nekem is szabad valami ilyesféle hasonlatot idehozni.
Miszerint olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint amikor egy olyan bandát nézel/hallgatsz a színpadon, akik a kezdeti örömzenélés után, kilépve a házibulik, sör-virsli partyk haveri háttérszerepléséből, egyszer csak elhiszik, hogy a hatalmas Arénát miattuk tölti meg a sok tízezer rajongó. Nekik csápolnak a headbangerek és az ő látásukra hozták ki a családapák/családanyák a nyakukban ülő porontyokat, hogy a kölyök kapjon végre valami jóféle, zúzós zenei nevelést is, a nagymami által hallgatott Kordagyuri bácsi mellé (helyett).
Mert, hogy ”… a legenda olyan, mint a gördülő kő: ha egyszer megindul, a legjobb félreállni az útjából.” S milyen kellemes, komfortos érzés az, ha egy fantasy-ben arról olvasol, hogy a legenda cseperedő magzata egyszer csak apja/anyja nyomdokába lép és vakmerőségében/rettenthetetlenségében/dühöngő őrületében már-már elhomályosítja azt. Pedig ebben a kötetben sem történik más, csupán új szereplőkkel és rengeteg utalással a régiekre, kiadatik a jelszó, hogy ”Na, csapassuk, aztán húzzunk el innen a vérbe!” Aztán meg úgy is lesz…
Ne várjunk a regénytől hatalmas, világmegváltó, epikus ívet. Még ha rendszerint meg is csillan a heroikus, boldogabb jövőt ígérő szándék, azért a lényeg csak az marad, hogy jön a Horda, megütközünk, sokan elpusztulnak, szörnyek és zsoldosok egyaránt… és a végén marad minden a régiben, kiderül, hogy már megint csak a sza@rnak adtunk egy pofont és holnap újra kezdődik az egész – új hősökkel, új gonosszal és legfőképp új versekbe szedve a hősök tetteit. Merthogy mindig jönnek majd új bárdok, friss hangú igricek, akik megéneklik, kiszínezik és unokáink számára is megélhetővé teszik majd a mesét.
S pontosan ez a technika volt még az az apró varázslat, ami miatt úgy érzem, hogy Nich Eames immáron nem tanulja, jóval inkább tanithatja a zsánert. Miszerint behoz a célkeresztbe, beállít a csatasor közepére egy főszereplőt, egy legenda lányát, Véres Rózsát, aki maga is legenda már, címszereplőt csinál belőle, majd szépen apránként, szemérmesen behúzza a háttérbe. S mindemellett, mesteri arányérzékkel kiemel mellőle, hőssé tesz egy egyszerű parasztlánykát, akiből a banda kis családjában történetmondó, bárd és végül bátor harcos válik. …és nemkülönben kulcsszerepbe „kényszerít” néhány olyan fura szerzetet (druint, szatírt, alakváltót és idéző tintabanyát), akiknek vidáman helye lehetne a szörnyek táborában is. Az idealista olvasó gyermeki lelkületét pedig finoman simogatja a mese, amely azt sugallja, hogy ezek a lények végül a humánok oldalán, az élcsapatban küzdenek valami ködös jövőért.

És akkor újra itt a lényeg: Eames ebben a nagyon tisztességesen, részleteiben is aprólékosan kimunkált világban, nem tör valami idealizált, világmentő cél felé, nem kínál fel stratégiai irányokat, csupán minden részben felhőtlenül szórakoztat. Ezt támasztja alá a végső mottó is: ”A bárdok arra tanítanak, hogy addig élünk, amíg van a földön olyan ember, aki emlékszik ránk. Ha ez tényleg így van, megkockáztatom, hogy Véres Rózsa örökké él.”
Ez pedig csak annyit jelenthet, hogy folytatódik a turné, jöhet az újabb fellépés. Legközelebb újra indulhatunk a Belwadonba, hacsak az nem jön el hozzánk…

4 hozzászólás
Noro >!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

A bandák valamikor azért alakultak, hogy megmentsék a világot a szörnyektől, amelyek az emberlakta területek békéjét fenyegették. De ezek az idők már elmúltak. Az orkokat, küklopszokat és számtalan más lényt ma már arénák pincéiben tenyésztik, hogy híres zsoldosok nagy közönség előtt legyilkolhassák őket. Most már a szörnyek azok, akik az életükért harcolnak. És ők azok, akiknek nincs veszíteni valójuk…
A Banda-könyvek második darabja már nem építkezik olyan nagy mértékben hozott anyagra, mint előzménye. Míg A Wadon Királyai elsősorban parodizált (a sztárkultuszt és a szerepjátékos fantasyt), addig a Véres Rózsa már megáll a saját lábán, és megmutatja ennek a világnak az egyedi vonásait is. Itt már nem csak arról van szó, hogy egy banda eléri-e a maga nagyképű céljait, hanem arról is, hogy ez az egész életmód, és a miatta kialakult világ fenntartható-e a régi formájában. Ezért úgy gondolom, hogy Eames szintet lépett.

luthienlovemagic IP>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

Aggódtam, hogy a Véres Rózsa tipikus második kötet szindrómában fog szenvedni. Azok után, hogy A banda sorozat első része, A Wadon királyai nagyon tetszett, féltem elkezdeni a másodikat. Csalódástól tartottam, mert talán a közelében sem lesz az első résznek, így halogattam az elkezdését. Viszont már az első oldalakon megdöbbentem, mert nem csupán olyan jó lett a folytatás, mint az elődje, hanem túl is szárnyalja azt, ami hihetetlen. Egy darabig döbbenten olvastam, de az első meglepetés elmúlása után elkezdtem élvezni. És szerencsére volt mit, mert Eames ismét remek történetet alkotott.

Rögtön a könyv elején feltűnt, hogy egy kiforrottabb regénnyel van dolgom. Egységesebb a történetvezetés, az első kötettel ellentétben az eleje nem lett döcögős, hanem gördülékeny, és nem kell fejezeteket várni arra, hogy beinduljon a cselekmény. A stílusa letisztultabb, amihez egy érettebb írói hang társul. Az elejétől kezdve látszott, hogy mit akar a szerző, hová halad, és ehhez mit kell elmesélnie. Ezáltal a dramaturgia kifogástalan, jól bánik az információkkal, a szereplők közötti interakciók, ha lehet ilyet mondani az ebből a szempontból pazar A Wadon királyai után, még annál is jobbak. Talán még a cselekményt is übereli, hisz végig a Fabulán van a hangsúly. A történet íve mellett a banda tagjai is teljes karakteríveket futnak be, az író biztos kézzel irányítja és terelgeti őket a maguk útján. Mindegyiküknek megvan a maga drámai és a maga humoros jelenete is. Útjuk során szép számmal bukkannak fel az előző kötetben megismert régebbi karakterek (Lassúkezű, Gabó, Moog, Branigan, Tiamax, stb.), és jó olvasni róluk is, viszont az előnyére válik a regénynek, hogy a háttérben maradnak, és nem veszik el a Fabulától a rivaldafényt.

Összességében a Véres Rózsa újra ötvözi a rock and roll életérzést a fantasyval, viszont a hangulata sokkal komolyabb, komorabb, de azért a megvillanó humor legalább olyan nagyot szól, mint az első részben. Az írásmód kiforrottabb, amelyet Eames érettebb írói hanggal prezentál. A történetvezetés kiváló, a végére nem marad megválaszolatlan kérdés, teljes a történeti ív. A végeredmény pedig egy kiváló folytatás.

A teljes kritika az alábbi linken olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2020/04/09/konyvkritika_…

zamil>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

Nagyon vártam ezt a könyvet, az első rész számomra tökéletes volt, féltem is mi lesz a folytatás.
Nem árulók el nagy titkot, ha azt mondom, hogy azért elmaradt az első rész katarzisától, de ettől független egy nagyon jó rész lett. Talán, ami hiányzott számomra belőle, hogy a karakterekre, nehezebben lehetett azt a fanyar humort ráírni ami jellemezte az első részt, és emiatt kevesebb lett. A többi résszel teljesen elégedett vagyok.
Sajnos van egy olyan érzésem, hogy az író viszont bele esett abba a csapdába, hogy már a második résznél, olyan monumentális dolgokat tesznek meg a főhősök, hogy lassan elfogy a lehetőség a fejlődésre. Sokan elkövetik ezt hibát, remélem nem az lesz a vége, hogy emiatt vége lesz a Belwadoni kirándulásnak.

ViraMors P>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

Az egész nem olyan, mint a balladákban, Tam. A zsoldosok nem hősök, hanem gyilkosok.

Olvasás közben jó darabig spoiler úgy gondoltam, hogy ez a rész sokkal jobban tetszik, mint az első. Gyakorlatilag pikk-pakk összeállt a banda, és nekivágtak egy őrült roadshow-nak, ami a legemlékezetesebb MMORPG-s napjaimat idézte. Pörgős volt, szemtelen és egyben a végsőkig cinikus. Illett hozzá a parádé és a dráma is – elvégre ebben a bagázsban mindenki legalább két módon nagyon elfuserált, ide értve a mindenféle függőségeket, lelki nyavalyákat és családi zűröket. Mégis: mindez jól állt az összképnek. De mennyire jól!
Aztán jött az utolsó kb 200 oldal, ami klisét klisére halmozott, valahol elhagyta a humora tetemes részét, és vért izzadt, hogy megpróbáljon epicebb lenni az előző kötetnél, ami szerintem nem igazán jött össze neki, de mindenképpen vagy 50 oldallal hosszabb volt annál, amit egészségesnek gondoltam volna… spoiler
spoiler
Szóval a végére erősen haragszom, de azért Eames legyen szíves még írni, lehetőleg úgy, mint az első felében, mert azt nagyon élveztem.

marcipáncica>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

A Wadon királyai a tavalyi év egyik nagy kedvence volt nálam, Clay Cooper és bandája úgy bedobták magukat a szívembe, hogy a regényről (számtalan) gyengeségei ellenére is csak a pozitívumokat tudom felidézni azóta is. A Véres Rózsa remek folytatása Eames szagájának, ami akár önmagában is megállja a helyét, mivel lényegében új történetet mesél el, és egyszerre idézi meg az előző rész hangulatát és nyújt mégis merőben új élményt.

A Véres Rózsa legszembetűnőbb különbsége első körben, hogy az előző rész belső narratíváját felváltja egy kvázi megfigyelő nézőpont, ami egy kerekebb történetmesélést tesz lehetővé. Emellett pedig, vagy talán kicsit ennek is köszönhetően merőben más hangulat uralkodik a regényen, kissé keserédes, kicsit visszafogottabb rock'n'roll, mint ami az első részt jellemezte. Tragédiákból és fájdalmakból jutott eddig is, mégis ebben a könyvben sokkal hangsúlyosabb az új szereplők megtörtségének, évtizedek óta halmozódó lelki sebeinek súlya, ami végig egy kis melankóliával színezi meg a regényt.

Az új karakterek mindegyike meglepően karizmatikus, szerethető, múltjuk megismertetése pedig kellően izgalmas és magával ragadó. A magukkal hozott sötétség és sérelmek egy kellő adag cinizmussal és humorral vegyítve egy hihetetlenül szerethető csapattá kovácsolják össze a bandát, aminek az olvasó szerves részeként érezheti magát, így nagyon könnyű végig izgulni, nevetni és néha meg is könnyezni az eseményeket. Nem mellesleg pedig az öt (mondjuk?) főszereplő közül három is erős női karakter, és bár Eames nem mestere a nüanszokkal tarkított lélekábrázolásnak, a karakterfejlődés rendben van, a motivációk a helyükön vannak, a szereplők közötti dinamika pedig nagyszerűen működik. A fiatal női főszereplőre épülő fantasyk nálam mostanság sorban buktak meg, mert mindegyik ugyanazokra a kaptafákra épülő, irritáló, sekélyes karakterekkel dolgozott, ellenben Eamesnek sikerült Tam karakterét egy szeretni való, érdekes, értelmes lánynak megalkotnia, aki a cselekmény során egy hiteles felnőtté váláson megy keresztül. Minimális spoiler: spoiler

A történetről dióhéjban elég annyi, hogy ismét egy valóban epikus kalandfolyamban lehet az olvasónak része, az arénák csatái és valódi tétre (világvége, miegymás) menő összecsapások mind tele vannak akcióval, izgalmakkal, ügyes megoldásokkal és lendülettel. Persze Eames ismét nem váltja meg a fantasy irodalmat, a cselekmény tipikus fantasy elemekből és klisékből építkezik, de ahogy ez a formula már az első résznél is bevált, annyira jól dolgozza ezeket egybe, hogy az összkép egy újabb frenetikus rock koncert intenzitásával vágja mellbe az olvasót, csak most kicsit több lett az öngyújtóval integetős lassú szám.

Vannak gyengeségei a könyvnek? Hogyne, rengeteg, ahogy az előző kötetnek is voltak. Eames egy regényciklusra elegendő cselekményt és karaktertörténetet zsúfolt bele alig több, mint 500 oldalba, ez érződik is rajta. A fő mondanivaló – a család, legyen az vér szerinti, vagy választott által nyújtott kötelék mindennél többet jelent, és az igazi hősöket sokszor nem a bárdok énekeiben kell keresnünk – persze kissé szentimentális és közhelyes. Mégis, én rendíthetetlenül imádom továbbra is ezt a sorozatot, és várom epekedve a következő részét.

9 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

Nicholas Eames kis túlzással ott folytatja, ahol A Wadon királyai végén abbahagyta – ám a szemszög más, és ez önmagában van annyira érdekes, hogy ne érződjön „kötelező” folytatásnak a Véres Rózsa.
Ezúttal ugyanis nem a nosztalgia és a jópofa-optimista stílus a főszereplő. Szinte megdöbbentő, hogy Eames milyen természetességgel reflektál saját világára és annak változásaira – és hogy ezek milyen szépen forrnak össze egy szerves koncepcióvá. Hogy mit okozhat ebben a világban egy mindent eldöntő csata. Hogy Rose traumái, szorongásai, megfelelési kényszere mennyire magától értetődően következik ebből a világból; hogy ez mit jelent az ő „hősi” életútjában. Hogy az első részben még tipikus szerepjátékos ellenfeleknek tűnő, arctalan szörnyek megítélésben mit okoz, ha közel kerülnek hozzánk; hogy miként formálja át a helyzetet a létük.
Annyira jó olvasni, hogy létezhet még olyan mű, ami még látja a jót mindenkiben, ami tud ennyire őszintén, ártatlanul és szépen beszélni az elfogadásról.
Ezek mellett szinte nem is zavart, hogy a cselekmény kicsit hosszabbnak tűnt a kelleténél és a bandás-szerepjátékos tematika sem adott már hozzá nekem annyit, mint az első résznél, hiszen a végére megint egy olyan regény lett, aminek őszintén lehet lelkesedni minden oldaláért, minden gondolatáért, minden szereplőjéért.
Bővebben: http://ekultura.hu/2020/01/02/nicholas-eames-veres-rozsa

bartok_brigitta P>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

Olyan érdekes, hogy mindig azokról a könyvekről a legnehezebb beszélni, amelyek igazán, de igazán tetszenek. Könyvhöz méltó értékelést akartam írni, de akárhogyan is csavartam a szavakat, mindig egy katyvasz lett a végére, szóval úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy a szívem vezessen, és lesz, ami lesz.
Nincs jobb szó rá, akárcsak a Wadon királyait, a Véres Rózsát is imádtam. Jól eső érzés volt visszatérni az Eames által teremtett világba, és viszont találkozni néhány korábban megismert hőssel, megismerkedni egy újabb generációval. Fogalmam sincs, hogy az írónak van-e ennyire fantasztikus stílusa, vagy a fordító az, akinek ezt az olvasmányosságot köszönthetjük, de bárhogyan is, szinte fájt letennem. Nem tudom, hogy mikor jutok oda, de ez a könyv is felkerült azon – képzeletbeli – listára, ahol az újraolvasandókat gyűjtögetem.
Az új banda – Fabula – szereplői nagyon szerethetőek, még azok is, akiket nem azért teremtettek. Mindig egy kicsit a régi szerepjátékok világára emlékeztet ez a felállás. Azt hiszem, hogy nem árulok el nagy titkot azzal kapcsolatban, hogy mindannyiuk közül a sámán, Barnu lett a kedvencem. Az ő története különösen kedves, szívbemarkoló volt számomra, minden porcikáját szerettem; szívesen összefutnék vele egy ívóban, hogy első-kézből hallgassam meg az életútját. Akárcsak az első részben, itt is a karakterek voltak az érdekesebbek, bár a cselekmény fősodrása is nagyon élvezetes volt, az összes kliséjével együtt.
Külön örültem visszatérő karaktereknek, az első részben megismert kalandok enyhe és kevésbé enyhe utószelének. A történet izgalmas, kacagtató, néhol keserédes, abszolút méltó az első részhez.

Sylvanas_Windrunner>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

Hatalmas elvárásokkal indultam neki ennek a könyvnek, hiszen A Wadon királyai az egyik kedvenc fantasym lett tavaly év elején, így aztán az sem volt kérdés, hogy a tavalyi év legjobban várt könyve nálam a Véres Rózsa volt. :) Féltem, hogy nem fogja tudni megugrani a lécet, és csalódni fogok, de szerencsére egyáltalán nem kellett csalódnom, bár azért még mindig az előző kötet az, amit jobban a szívembe zártam. A Fabula tagjai mind nagyszerűen kidolgozott karakterek, mindenki kiváló körítést kapott, a háttértörténetek nagyon jók és ötletesek. Mindenkit sikerült megszeretni, és vannak közöttük kifejezetten szórakoztató szereplők is. :) Mindig nagyon örülök, ha egy könyvnek sikerül megnevettetni, ez persze itt hatványozottan igaz volt, de ez a kötet elérte azt is, amit nem sok fantasynak sikerült eddig: meg is könnyeztem néhol. spoiler A történet nagyon pörgős, nincsenek felesleges részek, akciódús, engem nagyon-nagyon sok dolog ért váratlanul, szóval boldog vagyok. Az összecsapások leírásai, a harci stratégiák megjelenítései nagyon szemléletesek, baromira élveztem őket. Ezek mellett persze ott van még a sok-sok faj, amik hihetetlenül színessé teszik az egész kötetet. Kicsit féltem, hogy a cselekmény nagyon hasonló lesz, mint az elődjénél, ami egy ideig talán így is volt, de aztán valahol egészen más irányt vett a történet, és sikerült fokoznia az izgalmakat is. És nem is tudom elmondani, mennyire jól esett látni, hogy a felszín alatt milyen komoly témákról is szó van ebben a kötetben… spoiler Nagyon örültem, hogy feltűnt a Saga pár tagja, és több ismerős karakter is A Wadon királyaiból, némelyek kisebb, némelyek pedig nem is olyan kis szerep erejéig. spoiler
Eames stílusa még mindig nagyon ott van, a könyv olvastatja magát, bár azért itt már valamivel komolyabbra vette a figurát, és számomra kicsit drámaibban is hatott. Remélem, sok könyvet olvashatunk még Nicholas Eames-től, és azt is remélem, hogy a Fumax azokat is hozza majd, a megszokott kiváló minőségben. :)

kvzs P>!
Nicholas Eames: Véres Rózsa

Ez az a könyv, ami alul és felül is múlta az elvárásaimat.
Nem volt annyira vicces, és túltoltan hőseposz ízű, mint az előző rész, cserében megkapargatta a csillogó felszínt, és megmutatta, hogy mi van alatta. A mélyben megbújó igazság viszont nagyon kiábrándító.
A bandák hősies, veszélyes és fontos feladatát felváltotta az üzlet, ahol csak a látványosság, a szórakozás és a pénz a fontos. A kívülálló, felületes szemlélő ezt észre sem veszi, de ha valaki becsöppen a bandák életébe, az bizony kiábrándulhat a rendszerből…
Persze hősiességből, világmegváltásból és önfeláldozásból ebben a könyvben sem volt hiány, csak mintha felnőtt volna a történet, és az árát is megismerjük a győzelemnek.


Népszerű idézetek

Fumax KU>!

– Közeleg a Télkirálynő! – kiáltozta egyikük, egy tar kopaszra nyírt fejű nő. A hír persze senkit sem lepett meg igazán. A Télkirálynő követői szerint úrnőjük folyamatosan közeleg (és állítólag az Örök Tél jár a nyomában). Tam úgy vélte, a papok ugyanúgy meglepődnének, mint bárki más, ha a Télkirálynő egy szép napon valóban betoppanna.

5 hozzászólás
Fumax KU>!

Nem engedhettem meg magamnak, hogy megjavíttatom, és egyébként is úgy voltam vele, a régi csapatom keresni fog, úgyhogy eladtam valami kövér narmeeri kereskedőnek annyi aranyért, hogy három kolákot kellett vennem, csak hogy el tudjam vinni a pénzt.
Tam felemelte a kezét.
– Mi az a kolák?
– Olyan, mint valami pikkelyes teve, púp nélkül – adta vissza Cura a kupát.
– Mi az a teve? – kérdezte Tam.
– Olyan, mint valami szőrös kolák, csak púpja van – felelte Rose, de közben le sem vette a szemét Doshiról.

ViraMors P>!

Kocsmában dolgozom, nincs olyan pletyka, amit ne hallottam volna.

2 hozzászólás
Deidra_Nicthea IP>!

– Én csak a bárd vagyok – felelte Tam.
– A bárd? És még élsz? Ezt nevezem!

332. oldal

3 hozzászólás
bartok_brigitta P>!

– A magány fura dolgokat művel az elmével.

386. oldal

Deidra_Nicthea IP>!

– A másik nagyapád – Tegnap meséltem róla, emlékszel? Ő is druin, mint én.
– Neki is nyuszifüle van?
– Neki is. – Szabadfelhő ezúttal nem dühödött fel a hasonlaton. – De az övé kókadt, mert már nagyon öreg.
Cura valahonnan előszedett egy illetlen vigyort, és az arcára tapasztotta.
– Tudod, mi kókad még le, amikor megöregszik?
– Mi? – csiripelte Cinege.
– Igen, kérlek – mondta Szabadfelhő szárazon –, meséld el az ötéves lányomnak, mi kókad még le, amikor megöregszik!
– Ööö… hát… – Cura elbátortalanodott a druin kíméletlen tekintetétől. – A virág?

385-386. oldal

Deidra_Nicthea IP>!

Tam sohasem számított valami jó lovasnak, úgyhogy egy békés herélt mellett állapodott meg, amiről a pecér le akarta beszélni.
– De hát ez gyerekeknek való ló! – jelentette ki, és egy nagyobb, drágább állatot akart eladni neki.
– Tökéletes! – felelte Tam. – Meg van véve!
– Ne is nevezd el – tanácsolta Cura, miközben felmászott nyeregbe. – Nem fogjátok olyan sokáig ismerni egymást, hogy kialakuljon a kötelék.
A bárd bólintott, aztán várt, míg a Tintabanya hallótávolságon kívül kerül, és megvakarta a heréltet a füle mögött.
– Ne is hallgass rá, Petrezselyem! Örökre barátok leszünk!

209-210. oldal

ViraMors P>!

Az egész nem olyan, mint a balladákban, Tam. A zsoldosok nem hősök, hanem gyilkosok.

Sylvanas_Windrunner>!

– Astra… Honnan olyan ismerős ez a név? Á! – csapott fényes feje búbjára. – Megvan! Volt egy Astra nevű macskám. Veszedelmes egy teremtmény volt. Igazi dög! – Füttyentett. – Esküszöm, egyszer megölt egy madarat, és reggelre ott hagyta az ajtóm előtt.
Barnu vállat vont.
– És? Sok macska…
– Egy sast – fejezte be Moog.

336-337. oldal

Sylvanas_Windrunner>!

– (…) Folyton eszembe jut, amit Roderick mondott.
– Hogy meg tud enni ötven zoknit anélkül, hogy hányna?
– Jaj, dehogyisnem hányna! Tudod, egyszer megpróbálta. Alig jutott negyvenig, és mindent összeokádott. De nem erről van szó.

344. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Peter V. Brett: A Rovásember
Sabaa Tahir: Szunnyadó parázs
Raymond E. Feist – Janny Wurts: A birodalom úrnője I-II.
Robin Hobb: A végzet hajója I-II.
Terry Goodkind: A könnyek köve I-III.
Brian McClellan: Őszi köztársaság
Brandon Sanderson: A korok hőse 1-2.
Raymond E. Feist: Az érzőszívű mágus
Brian McClellan: A birodalom bűnei
Robin Hobb: Bolond kötelesség I-II.