Véres ​Rózsa (A banda 2.) 90% 110 csillagozás

”TURNÉ INDUL, LEHET WADULNI!”
Ezt mondja a fülszöveg. És ha a fülszöveg még mindig kapaszkodik a rock’n roll életérzésbe, akkor talán nekem is szabad valami ilyesféle hasonlatot idehozni.
Miszerint olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint amikor egy olyan bandát nézel/hallgatsz a színpadon, akik a kezdeti örömzenélés után, kilépve a házibulik, sör-virsli partyk haveri háttérszerepléséből, egyszer csak elhiszik, hogy a hatalmas Arénát miattuk tölti meg a sok tízezer rajongó. Nekik csápolnak a headbangerek és az ő látásukra hozták ki a családapák/családanyák a nyakukban ülő porontyokat, hogy a kölyök kapjon végre valami jóféle, zúzós zenei nevelést is, a nagymami által hallgatott Kordagyuri bácsi mellé (helyett).
Mert, hogy ”… a legenda olyan, mint a gördülő kő: ha egyszer megindul, a legjobb félreállni az útjából.” S milyen kellemes, komfortos érzés az, ha egy fantasy-ben arról olvasol, hogy a legenda cseperedő magzata egyszer csak apja/anyja nyomdokába lép és vakmerőségében/rettenthetetlenségében/dühöngő őrületében már-már elhomályosítja azt. Pedig ebben a kötetben sem történik más, csupán új szereplőkkel és rengeteg utalással a régiekre, kiadatik a jelszó, hogy ”Na, csapassuk, aztán húzzunk el innen a vérbe!” Aztán meg úgy is lesz…
Ne várjunk a regénytől hatalmas, világmegváltó, epikus ívet. Még ha rendszerint meg is csillan a heroikus, boldogabb jövőt ígérő szándék, azért a lényeg csak az marad, hogy jön a Horda, megütközünk, sokan elpusztulnak, szörnyek és zsoldosok egyaránt… és a végén marad minden a régiben, kiderül, hogy már megint csak a sza@rnak adtunk egy pofont és holnap újra kezdődik az egész – új hősökkel, új gonosszal és legfőképp új versekbe szedve a hősök tetteit. Merthogy mindig jönnek majd új bárdok, friss hangú igricek, akik megéneklik, kiszínezik és unokáink számára is megélhetővé teszik majd a mesét.
S pontosan ez a technika volt még az az apró varázslat, ami miatt úgy érzem, hogy Nich Eames immáron nem tanulja, jóval inkább tanithatja a zsánert. Miszerint behoz a célkeresztbe, beállít a csatasor közepére egy főszereplőt, egy legenda lányát, Véres Rózsát, aki maga is legenda már, címszereplőt csinál belőle, majd szépen apránként, szemérmesen behúzza a háttérbe. S mindemellett, mesteri arányérzékkel kiemel mellőle, hőssé tesz egy egyszerű parasztlánykát, akiből a banda kis családjában történetmondó, bárd és végül bátor harcos válik. …és nemkülönben kulcsszerepbe „kényszerít” néhány olyan fura szerzetet (druint, szatírt, alakváltót és idéző tintabanyát), akiknek vidáman helye lehetne a szörnyek táborában is. Az idealista olvasó gyermeki lelkületét pedig finoman simogatja a mese, amely azt sugallja, hogy ezek a lények végül a humánok oldalán, az élcsapatban küzdenek valami ködös jövőért.

És akkor újra itt a lényeg: Eames ebben a nagyon tisztességesen, részleteiben is aprólékosan kimunkált világban, nem tör valami idealizált, világmentő cél felé, nem kínál fel stratégiai irányokat, csupán minden részben felhőtlenül szórakoztat. Ezt támasztja alá a végső mottó is: ”A bárdok arra tanítanak, hogy addig élünk, amíg van a földön olyan ember, aki emlékszik ránk. Ha ez tényleg így van, megkockáztatom, hogy Véres Rózsa örökké él.”
Ez pedig csak annyit jelenthet, hogy folytatódik a turné, jöhet az újabb fellépés. Legközelebb újra indulhatunk a Belwadonba, hacsak az nem jön el hozzánk…

Mivel A Wadon királyai nálam öt csillag, Rózsáéknak maximum 4 és felet tudok adni. Hangulatban és izgalmakban hozta az első rész szintjét, nem beszélve a végjátékról, de mégsem szippantott be annyira mint az előző kötet. A történetetTam, egy fiatal lány meséli el, aki bárdként csapódik Véres Rózsa bandájához, akik már évek óta együtt turnéznak. Sajnos maga a címszereplő nem lett kedvenc, sőt helyenként irritált a csaj. Mindenki elég egyedi az egész brancsból, szépen kidolgozott karakterek, rendes múlttal és jellemmel. Egy sámán, egy idéző, egy nyuszifülű harcos és maga a legendás Véres Rózsa. Tam útközben azonban megtapasztalja, hogy mindennek van árnyoldala, a hősök sokszor csak fizetett gyilkosok, és mintha mindenkinek halálvágya lenne. A szerző ezúttal erkölcsi tanulságot is belevett a regényébe, ami érdekessé teszi a most készülő harmadik részt.

Az ÉV KÖNYVE?
Ha lehet ilyet mondani. Olvastam idén nagyon jó és rossz könyveket is, de ez …
Istenem, úgy sírtam, kétszer is … Tudom, hogy áldozatok nélkül nem lehet könyvet írni … De ez-ezek. Az első halottnál nem is a halálom sírtam el magam, hanem a fogadós-máglyás jeleneten. Annyira gyönyörű és szívbe markoló volt, elveszteni egy ilyen embert, egy ilyen apát … A második halál is megrázott, s azt ráadásul fölöslegesnek éreztem.
A végén: Anya.
Brutális, kegyetlen, néhol nevetős, máshol sírós könyv.

A bandák valamikor azért alakultak, hogy megmentsék a világot a szörnyektől, amelyek az emberlakta területek békéjét fenyegették. De ezek az idők már elmúltak. Az orkokat, küklopszokat és számtalan más lényt ma már arénák pincéiben tenyésztik, hogy híres zsoldosok nagy közönség előtt legyilkolhassák őket. Most már a szörnyek azok, akik az életükért harcolnak. És ők azok, akiknek nincs veszíteni valójuk…
A Banda-könyvek második darabja már nem építkezik olyan nagy mértékben hozott anyagra, mint előzménye. Míg A Wadon Királyai elsősorban parodizált (a sztárkultuszt és a szerepjátékos fantasyt), addig a Véres Rózsa már megáll a saját lábán, és megmutatja ennek a világnak az egyedi vonásait is. Itt már nem csak arról van szó, hogy egy banda eléri-e a maga nagyképű céljait, hanem arról is, hogy ez az egész életmód, és a miatta kialakult világ fenntartható-e a régi formájában. Ezért úgy gondolom, hogy Eames szintet lépett.

Nagyon vártam ezt a könyvet, az első rész számomra tökéletes volt, féltem is mi lesz a folytatás.
Nem árulók el nagy titkot, ha azt mondom, hogy azért elmaradt az első rész katarzisától, de ettől független egy nagyon jó rész lett. Talán, ami hiányzott számomra belőle, hogy a karakterekre, nehezebben lehetett azt a fanyar humort ráírni ami jellemezte az első részt, és emiatt kevesebb lett. A többi résszel teljesen elégedett vagyok.
Sajnos van egy olyan érzésem, hogy az író viszont bele esett abba a csapdába, hogy már a második résznél, olyan monumentális dolgokat tesznek meg a főhősök, hogy lassan elfogy a lehetőség a fejlődésre. Sokan elkövetik ezt hibát, remélem nem az lesz a vége, hogy emiatt vége lesz a Belwadoni kirándulásnak.

Aggódtam, hogy a Véres Rózsa tipikus második kötet szindrómában fog szenvedni. Azok után, hogy A banda sorozat első része, A Wadon királyai nagyon tetszett, féltem elkezdeni a másodikat. Csalódástól tartottam, mert talán a közelében sem lesz az első résznek, így halogattam az elkezdését. Viszont már az első oldalakon megdöbbentem, mert nem csupán olyan jó lett a folytatás, mint az elődje, hanem túl is szárnyalja azt, ami hihetetlen. Egy darabig döbbenten olvastam, de az első meglepetés elmúlása után elkezdtem élvezni. És szerencsére volt mit, mert Eames ismét remek történetet alkotott.

Rögtön a könyv elején feltűnt, hogy egy kiforrottabb regénnyel van dolgom. Egységesebb a történetvezetés, az első kötettel ellentétben az eleje nem lett döcögős, hanem gördülékeny, és nem kell fejezeteket várni arra, hogy beinduljon a cselekmény. A stílusa letisztultabb, amihez egy érettebb írói hang társul. Az elejétől kezdve látszott, hogy mit akar a szerző, hová halad, és ehhez mit kell elmesélnie. Ezáltal a dramaturgia kifogástalan, jól bánik az információkkal, a szereplők közötti interakciók, ha lehet ilyet mondani az ebből a szempontból pazar A Wadon királyai után, még annál is jobbak. Talán még a cselekményt is übereli, hisz végig a Fabulán van a hangsúly. A történet íve mellett a banda tagjai is teljes karakteríveket futnak be, az író biztos kézzel irányítja és terelgeti őket a maguk útján. Mindegyiküknek megvan a maga drámai és a maga humoros jelenete is. Útjuk során szép számmal bukkannak fel az előző kötetben megismert régebbi karakterek (Lassúkezű, Gabó, Moog, Branigan, Tiamax, stb.), és jó olvasni róluk is, viszont az előnyére válik a regénynek, hogy a háttérben maradnak, és nem veszik el a Fabulától a rivaldafényt.

Összességében a Véres Rózsa újra ötvözi a rock and roll életérzést a fantasyval, viszont a hangulata sokkal komolyabb, komorabb, de azért a megvillanó humor legalább olyan nagyot szól, mint az első részben. Az írásmód kiforrottabb, amelyet Eames érettebb írói hanggal prezentál. A történetvezetés kiváló, a végére nem marad megválaszolatlan kérdés, teljes a történeti ív. A végeredmény pedig egy kiváló folytatás.

A teljes kritika az alábbi linken olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2020/04/09/konyvkritika_…

Az egész nem olyan, mint a balladákban, Tam. A zsoldosok nem hősök, hanem gyilkosok.

Olvasás közben jó darabig spoiler úgy gondoltam, hogy ez a rész sokkal jobban tetszik, mint az első. Gyakorlatilag pikk-pakk összeállt a banda, és nekivágtak egy őrült roadshow-nak, ami a legemlékezetesebb MMORPG-s napjaimat idézte. Pörgős volt, szemtelen és egyben a végsőkig cinikus. Illett hozzá a parádé és a dráma is – elvégre ebben a bagázsban mindenki legalább két módon nagyon elfuserált, ide értve a mindenféle függőségeket, lelki nyavalyákat és családi zűröket. Mégis: mindez jól állt az összképnek. De mennyire jól!
Aztán jött az utolsó kb 200 oldal, ami klisét klisére halmozott, valahol elhagyta a humora tetemes részét, és vért izzadt, hogy megpróbáljon epicebb lenni az előző kötetnél, ami szerintem nem igazán jött össze neki, de mindenképpen vagy 50 oldallal hosszabb volt annál, amit egészségesnek gondoltam volna… spoiler
spoiler
Szóval a végére erősen haragszom, de azért Eames legyen szíves még írni, lehetőleg úgy, mint az első felében, mert azt nagyon élveztem.

Nehéz összeszedni a gondolataimat, mert még mindig úgy zakatol a szívem, mintha én is részt vettem volna az utolsó ütközetben. És közben egy kicsit sírok, de ez az én gondom, amiért érzékeny vagyok, haha.
Írhatnék hosszan az érzéseimről, a szereplők iránti szeretetemről vagy az átélt izgalmakról, csakhogy úgy érzem, szavak nélkül maradtam. Nem azért, mert olyan tökéletes lenne ez a könyv, vagy mert üstökösként kiemelkedik a fantasyk között – nem, egyszerűen bármi, amit leírnék, nem lenne elég. A Fabula hőstetteit el kell olvasni, a Horda vonulása okozta várakozást meg kell ismerni, az író által tartogatott meglepetéseket meg kell tapasztalni. Muszáj, különben nem derül ki, hogy vagy én vagyok ennyire megszállott, vagy tényleg ilyen zseniális – remélem az utóbbi.
Szabadfelhőt azért mégis kiemelném, aki a legeslegkedvencebb szereplőmmé vált az eddigi 2 részből. Clay sem marad le sokkal mögötte, viszont Felhő… hát, ő bizony Felhő. ♥
Kicsit megszakadt a szívem, hiszen ebben a világban nem lehet minden móka és kacagás, mégis így volt egész a történet. A végén pedig az író köszönetnyilvánítása miatt eddig mindig elérzékenyültem. :D Ajánlom, és dicsőség. :))

A Wadon királyai a tavalyi év egyik nagy kedvence volt nálam, Clay Cooper és bandája úgy bedobták magukat a szívembe, hogy a regényről (számtalan) gyengeségei ellenére is csak a pozitívumokat tudom felidézni azóta is. A Véres Rózsa remek folytatása Eames szagájának, ami akár önmagában is megállja a helyét, mivel lényegében új történetet mesél el, és egyszerre idézi meg az előző rész hangulatát és nyújt mégis merőben új élményt.

A Véres Rózsa legszembetűnőbb különbsége első körben, hogy az előző rész belső narratíváját felváltja egy kvázi megfigyelő nézőpont, ami egy kerekebb történetmesélést tesz lehetővé. Emellett pedig, vagy talán kicsit ennek is köszönhetően merőben más hangulat uralkodik a regényen, kissé keserédes, kicsit visszafogottabb rock'n'roll, mint ami az első részt jellemezte. Tragédiákból és fájdalmakból jutott eddig is, mégis ebben a könyvben sokkal hangsúlyosabb az új szereplők megtörtségének, évtizedek óta halmozódó lelki sebeinek súlya, ami végig egy kis melankóliával színezi meg a regényt.

Az új karakterek mindegyike meglepően karizmatikus, szerethető, múltjuk megismertetése pedig kellően izgalmas és magával ragadó. A magukkal hozott sötétség és sérelmek egy kellő adag cinizmussal és humorral vegyítve egy hihetetlenül szerethető csapattá kovácsolják össze a bandát, aminek az olvasó szerves részeként érezheti magát, így nagyon könnyű végig izgulni, nevetni és néha meg is könnyezni az eseményeket. Nem mellesleg pedig az öt (mondjuk?) főszereplő közül három is erős női karakter, és bár Eames nem mestere a nüanszokkal tarkított lélekábrázolásnak, a karakterfejlődés rendben van, a motivációk a helyükön vannak, a szereplők közötti dinamika pedig nagyszerűen működik. A fiatal női főszereplőre épülő fantasyk nálam mostanság sorban buktak meg, mert mindegyik ugyanazokra a kaptafákra épülő, irritáló, sekélyes karakterekkel dolgozott, ellenben Eamesnek sikerült Tam karakterét egy szeretni való, érdekes, értelmes lánynak megalkotnia, aki a cselekmény során egy hiteles felnőtté váláson megy keresztül. Minimális spoiler: spoiler

A történetről dióhéjban elég annyi, hogy ismét egy valóban epikus kalandfolyamban lehet az olvasónak része, az arénák csatái és valódi tétre (világvége, miegymás) menő összecsapások mind tele vannak akcióval, izgalmakkal, ügyes megoldásokkal és lendülettel. Persze Eames ismét nem váltja meg a fantasy irodalmat, a cselekmény tipikus fantasy elemekből és klisékből építkezik, de ahogy ez a formula már az első résznél is bevált, annyira jól dolgozza ezeket egybe, hogy az összkép egy újabb frenetikus rock koncert intenzitásával vágja mellbe az olvasót, csak most kicsit több lett az öngyújtóval integetős lassú szám.

Vannak gyengeségei a könyvnek? Hogyne, rengeteg, ahogy az előző kötetnek is voltak. Eames egy regényciklusra elegendő cselekményt és karaktertörténetet zsúfolt bele alig több, mint 500 oldalba, ez érződik is rajta. A fő mondanivaló – a család, legyen az vér szerinti, vagy választott által nyújtott kötelék mindennél többet jelent, és az igazi hősöket sokszor nem a bárdok énekeiben kell keresnünk – persze kissé szentimentális és közhelyes. Mégis, én rendíthetetlenül imádom továbbra is ezt a sorozatot, és várom epekedve a következő részét.

Olyan érdekes, hogy mindig azokról a könyvekről a legnehezebb beszélni, amelyek igazán, de igazán tetszenek. Könyvhöz méltó értékelést akartam írni, de akárhogyan is csavartam a szavakat, mindig egy katyvasz lett a végére, szóval úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy a szívem vezessen, és lesz, ami lesz.
Nincs jobb szó rá, akárcsak a Wadon királyait, a Véres Rózsát is imádtam. Jól eső érzés volt visszatérni az Eames által teremtett világba, és viszont találkozni néhány korábban megismert hőssel, megismerkedni egy újabb generációval. Fogalmam sincs, hogy az írónak van-e ennyire fantasztikus stílusa, vagy a fordító az, akinek ezt az olvasmányosságot köszönthetjük, de bárhogyan is, szinte fájt letennem. Nem tudom, hogy mikor jutok oda, de ez a könyv is felkerült azon – képzeletbeli – listára, ahol az újraolvasandókat gyűjtögetem.
Az új banda – Fabula – szereplői nagyon szerethetőek, még azok is, akiket nem azért teremtettek. Mindig egy kicsit a régi szerepjátékok világára emlékeztet ez a felállás. Azt hiszem, hogy nem árulok el nagy titkot azzal kapcsolatban, hogy mindannyiuk közül a sámán, Barnu lett a kedvencem. Az ő története különösen kedves, szívbemarkoló volt számomra, minden porcikáját szerettem; szívesen összefutnék vele egy ívóban, hogy első-kézből hallgassam meg az életútját. Akárcsak az első részben, itt is a karakterek voltak az érdekesebbek, bár a cselekmény fősodrása is nagyon élvezetes volt, az összes kliséjével együtt.
Külön örültem visszatérő karaktereknek, az első részben megismert kalandok enyhe és kevésbé enyhe utószelének. A történet izgalmas, kacagtató, néhol keserédes, abszolút méltó az első részhez.