A ​Wadon királyai (A banda 1.) 62 csillagozás

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A ​dicsőség sosem megy ki a divatból!

Egykor legendás harcosok voltak. Clay Cooper és bandája, a Saga a legjobbak között is a legjobb volt. Rettegték a nevüket, világszerte a zsoldoscsapatok királyainak számítottak.

Aztán szögre akasztották a kardot, megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek – súlyos esetben mind a négy egyszerre. A dicső időknek mindörökre vége, marad a család és merengés az elmúlt szép napok felett.

Egy nap azonban Gabriel, az egykori frontember kopogtat be Clay ajtaján végső kétségbeesésében: a lánya ugyanis a világ túlsó felén rekedt egy város falai közt, amelyet szörnyek hordája ostromol.

A két férfinek össze kell szednie a bandát egy utolsó turnéra, hogy együtt átvágjanak a Belwadonon. Biztosak lehetnek benne: elvadult kannibálok, fejvadászok, bosszúszomjas istenek és mindenféle szörnyeteg állja majd útjukat. A legnagyobb veszélyt azonban maga a Horda jelenti. Ha Clay és a banda le akarják győzni, ismét hinniük… (tovább)

Eredeti mű: Nicholas Eames: Kings of the Wyld

>!
Fumax, Budapest, 2018
480 oldal · ISBN: 9789634700463 · Fordította: Matolcsy Kálmán
>!
Fumax, Budapest, 2018
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700272 · Fordította: Matolcsy Kálmán

Enciklopédia 37

Szereplők népszerűség szerint

Arcandius Moog · Clay Cooper · Matrick (Koponyapüfölő Matty) · Ölhetetlen Kit · Gábriel (Arany Gabó) · Ganelon · Kallorek · Lilith · Rozsdalomb

Helyszínek népszerűség szerint

Belwadon · Kasztia


Kedvencelte 22

Most olvassa 13

Várólistára tette 105

Kívánságlistára tette 133

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Mrs_Curran_Lennart P
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Ez tipikusan az a könyv, amit molyos értékelések olvasása után szereztem be. Maga a történet hozta az elvárásokat, igazi rock and roll fantasy volt, a küzdelmek alatt akár a Queen is zenélhetett volna. Végülis egy bandáról van szó, akik amolyan híres szörnyölő zsoldosok. Voltak. Húsz évvel ezelőtt. Azóta megöregedtek, egyikük rendesen elhízott, de még utoljára nekiindulnak a szörnyekkel teli wadonnak. Azt hiszem, nem véletlenül lett Clay Cooper a mesélőnk, ő volt a legszimpatikusabb szereplő, a banda igazi összetartója, hiába Gabo a frontember.
Izgalmas mese volt, akcióval, humorral, bajtársiasságról és barátságról. Csak ajánlani tudom.

>!
TiaManta 
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Remek karakterek, akik érdekelnek? Pipa! ✓
Érdekes, szórakoztató cselekmény? Pipa! ✓
Mosoly, és meghatódás felváltva? Pipa! ✓
Iszonyat jó párbeszédek? Pipa! ✓
Lezárt történet? Pipa! ✓
A fantázia mérhetetlen szárnyalása? Pipa! ✓
Tűkön ülés a folytatásra várva? Pipa! ✓
Ajánlom? Ja még hogy! Pipa! ✓

Korszakalkotó? Nem.
Hibátlan? Nem.
Baj? Nem.

6 hozzászólás
>!
Razor SMP
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Ajj, de jól esett végre egy önálló fantasy féltéglát olvasni, ami nem lett egyre komorabb és komorabb, ráadásul az egész világ sem forgott kockán (egyelőre). Oké, az alapsztori az ostromlott városban ragadt lánnyal sem épp az a vidám felütés, de mégis más, mint amit az elmúlt időszakban olvastam. Ráadásul az egész történet valahogy könnyedebb hangvételű, mint a mai fantasyk többsége, bővelkedik humorban is, szóval tényleg szórakoztatja az olvasót.
A történet maga – ahogy többen megjegyezték – tényleg egy szerepjátékra hajaz: adva van egy küldetés, összeáll a parti aztán kisebb-nagyobb buktatókkal haladnak előre. A cselekmény persze kicsit kiszámítható, bár voltak részek, ahol azért kezdtem aggódni, mit is fog művelni az író az öregekkel. Minimális negatívum volt, hogy a történet elején kicsit sokalltam a vargabetűket, de miután összeállt a teljes Wadon Királyai, rákapcsolt a sztori is, pörögtek a lapok. Eames szerintem nagyon olvasmányosan írt, egy helyen (aki olvasta, sejti mire gondolok) még a Ready Player One film nagy csatája módjára is megidéződtek előttem az események.
Ami a zenei utalásokat illeti, na, ahhoz nem nagyon tudok hozzászólni. Pár alap dolog, mint a turnézás átjött, de a többi valószínűleg elsiklott mellettem, de ettől függetlenül is nagyon élveztem a regényt, szóval remélhetőleg legkésőbb jövő ilyenkor olvashatom majd az újabb önálló etapot egy új bandával. Elég nagy a világ és még csak töredékét láttuk.
Ja, és elismerésem Matolcsy Kálmánnak az owlbear kreatív megoly fordításáért!

>!
Fumax, Budapest, 2018
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700272 · Fordította: Matolcsy Kálmán
3 hozzászólás
>!
Noro MP
Nicholas Eames: A Wadon királyai

“Emlékezz, volt idő, mikor értettük a farkasok szavát.
Emlékezz, volt idő, mikor együtt követtük szörnyek lábnyomát.”

A Wadon királyai közös örököse Glen Cook harctéri cinizmusának és David Gemmell bukdácsoló hőseinek, valamint egy igazi poszt-szerepjátékos regény. Az egész könyv egyetlen eredeti ötlet köré épül, a kalandozóbandák és a valódi világ zenészei/celebjei között vont párhuzamra. Ezt viszont olyan következetesen viszi végig és annyira magától értetődően ábrázolja, hogy az olvasó azon fog tűnődni, neki vajon miért nem jutott még eszébe, amikor annyira nyilvánvaló.
Minden más, ami e mögött áll, a gátlástalan újrahasznosítás iskolapéldája. Ez egy D&D-világ*, Lassúkezű Clay egy hamisítatlan Gemmell-hős, a hangulat és a humor pedig a Fekete sereget idézik. A vicc az, hogy minél több közös élményed volt a szerzővel (főleg az 1980-as évekből), annál jobban el fog találni a könyv, mert ez egy igazi nosztalgia-regény.

* Elég, ha csak annyit mondok: bagolymedve. Veterán játékosok ezen az utaláson visítva röhögnek, ugyanis a szerepjátékok történelmének egyik legértelmetlenebb kreatúrájáról van szó :D De a könyvben szereplő minden egyes lény szerepel a D&D-ben, egy jelentős hányaduk pedig nem is található meg másutt. Még a nem-emberi lények felemás szerepe is az RPG-k világát idézi: arra gondolok, hogy bár a legtöbb szörny csak azért van, hogy legyen mit kardélre hányni, mégis az emberi világban, sőt a bandák tagjai között is megtalálhatóak (v.ö. játszható faj). Ez a kettős mérce bárhol másutt zavaró lenne, de a fantasy játékok bájához hozzá tartozik.

>!
Dominik_Blasir
Nicholas Eames: A Wadon királyai

A Wadon királyaiban van egy kis Joe Abercrombie, egy kis Andrzej Sapkowski, no meg egy nagy adagnyi azokból a szerepjáték-partikból, amiket Nicholas Eames lejátszhatott – ilyesformán közelebb érezem a Káosz-regényekhez, mint mondjuk Mark Lawrence-hez. Ad hoc-szerűen működő mágia, válogatás nélkül egymásra hányt varázslények, szörnyek és rémségek, utolsó pillanatban érkező megmentők, nagy csaták, tipikus karakterek, epizodikus szerkezet, beszólásokkal tarkított párbeszédek… A Wadon királyainak nagyon erős a szerepjátékos gyökere, de szerencsére ez koncepcióvá növi ki magát: egyszerre épít az olvasók nosztalgiájára és a stílus komolytalanságára, ami rengeteg mindent megenged neki. Inkább nevetünk, mint izgulunk, a feszültség helyett a komikum és a tempó áll a középpontban, és ami igazán meglepő, hogy Eames mindezek mellett tudja tartani a fókuszt, és szerethető figurákkal megtölteni a cselekményt.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-07-19+…

>!
marcipáncica
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Valószínűleg sokszor elsütötték már, és még el is fogják azt az analógiát, hogy mennyire rocksztáros ez a könyv, de tagadhatatlan a párhuzam, és talán ennél jobban nem is lehet röviden bemutatni a könyvet – A Wadon királyai a fantasy Rolling Stonesjának legütősebb reunion bulija. Lehet, hogy a Saga tagjai már öregek, kicsit elhagyták magukat, nem csillog már úgy a kard a kezükben, de még mindig bármikor elbánnak a szörnyekkel, és megmentik az emberiséget. Legalább is egy részét.
A könyv legnagyobb ereje, hogy nagyon jól vegyíti a különböző stílusokat és elemeket, kis rész grimdark, kis rész heroikus fantasy, sok rész kaland és szörnytrancsír, és rengeteg érzelem keveredik benne egyszerre, nagyon jó érzékkel csippentgetve mindenhonnan. Mint egy igazi visszatérő best of turné. Eames ezt az egészet pedig annyira lazán, könnyedén köti össze egy lehengerlően olvasmányos, szerethető és lebilincselő stílusával, hogy a könyv kvázi tökéletes lesz, apróbb hibáit pedig nagyon könnyű elnézni.
A történetvezetés feszes, izgalmas, mindig jön egy kellő löket, ami fenntartja az érdeklődés – mit fenntartja, megsokszorozza! – egy újabb szereplő, egy újabb legyőzendő szörny, egy újabb váratlan harc. Eames nagyon jól kezeli, hogy mikor milyen fordulatot rántson elő a kalapjából, és közben lényegében végigzongorázik a fantasy zsáner legtipikusabb elemein, legyen szó konfliktusokról, szörnyekről, helyszínekről. A humor végig átjárja a történetet, de egyáltalán nem telepszik rá arra, nem tereli paródia irányába a regényt, nem vesz el a súlyát, közben viszont baromi szórakoztató. A történet azért bővelkedik drámaibb jelenetekben is, érzelmileg is nagyon megragadja az olvasót. A világ megmentésének súlya eltörpül amellett, hogy milyen terhek nyomják az öt barát vállát, és a múlt milyen sötétségbe merült titkai bukkannak felszínre.
Ez az egész azonban nem működne a zseniális szereplőgárda nélkül. Nem csak a banda öt tagja érne meg önállóan is egy-egy kötetet, de minden felbukkanó mellékszereplő is egy-egy újabb egyedi színfolt, akik rengeteget adnak hozzá a történethez. A fiúk pedig egytől egyig hihetetlen szimpatikus, szerethető és emberi figurák, akiknek lehetetlen nem drukkolni, és együtt osztozni bánatukban és örömükben. Aki szeretné pluszban még nyugodtan be is oszthatja, hogy melyikük milyen poszton játszana egy zenekarban, Eames elég egyértelmű párhuzamokat von, zseniálisan összemosva a stadionrockot a stadion-szörnygyilokkal.
Lehetne hibát találni a könyvben? Bőven lehetne, persze. Ami ennél szerintem viszont sokkal fontosabb, hogy Eames debütáló regénye majd' 500 oldalon keresztül olyan dübörgő tempót diktál, amitől lehetetlen nem végigizgulni a könyvet, és végérvényesen a szívünkbe zárni a Saga tagjait. Kiválóan megírt, pörgős, feszült és nagyon élvezetes olvasmány, amitől a fantasy rajongók örömkönnyeket hullajthatnak. Bár a kötet befejezése is kellő elégtételt szolgáltat, a könyökömet lerágom a sorozat következő darabjának megjelenéséig.

3 hozzászólás
>!
mcgregor 
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Jóhumorú, a cinizmust és a valós drámát tökéletesen keverő fantasy, ami kétségtelenül magán hordozza Abercrombie hatását, de mégis önálló hangja van. Már a történet ugródeszkája is remek lehetőséget nyújt árnyaltabb, deheroizált karakterek bemutatásához: a kiöregedett kalandozók egyszerre hordozzák magukban a korábbi életük tapasztalataiból fakadó keménységet és a rutin adta önbizalmat, valamint az öregedés okozta parodisztikus helyzetek tárházát (utóbbiak némileg túlsúlyban vannak kezdetben). A rockbandákkal vont párhuzamok nem túl erőltetettek, csak a szükséges mértékben bukkannak fel, olyankor pedig egyedibbé teszik a történetet. A párbeszédek kifejezetten szórakoztatóak, a cselekmény alapvetően nélkülözi a sablonokat, esetenként még megható is, az egész regény nagyon olvastatja magát. A fickó tehetséges fantasy író.

7 hozzászólás
>!
Hanaiwa
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Valahogy mindig vonzottak a többszereplős, sőt több főszereplős regények. Főleg ha egy ütős páros vagy például egy zsoldos kompánia áll a középpontban.
Az utóbbi időben pedig egyre fogékonyabb vagyok a kiöregedett harcos veterán toposzra. (ennek okaiba meg még bele se merek gondolni :P)
Mindig is a kedvencem volt viszont a minőségi szórakoztatás és a jó párbeszédek. Itt most összejött jó pár kritérium, és bár nem Sapkowski vagy Lawrence kategória, de Sullivan mellé bátran oda tudnám állítani. Mert azt a felhőtlen, kalandregény olvasás az itt ki van maxolva rendesen. És időnként az bőven elég.

3 hozzászólás
>!
Fallen_Angel P
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Kicsit lassan indult a buli. Mint amikor a városba jön egy régi banda, de én nem ismerem őket – kell pár szám, mire ráérzek a stílusukra. Vagyis kellett néhány fejezet, mire ráéreztem a könyv stílusára. Onnantól viszont felhőtlen volt a szórakozás és a kezdeti nehézségek is feledésbe merültek.
A sztori tele van harcokkal, poénokkal és beszólásokkal, mindenféle varázslényekkel, meg persze a Saga tagjainak problémáival. Mit tagadjam, megszerettem az öregfiúkat, minden hibájuk ellenére, vagy sokkal inkább azok miatt. Lehetnek öregedő, pocakosodó vagy ritkuló hajú családapák, ha összeállnak, az még mindig nagyot szól.
Öt csillag és kedvenc-esélyes (a borítóért külön plusz pont). Ha lesz folytatás, szívesen olvasom, bár nekem ez így volt kerek, egész.

>!
Gothic01 
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Induljon hát a búcsúturné!, mondja a fülszöveget záró szlogen, és ennél találóbban nem is lehetne közelíteni a valósághoz, ugyanis A Wadon királyai teljesen olyan, mint egy rock banda fantasztikus, szörnyekkel és mágiával teli környezetbe ültetett turnéja, a maga izgalmaival, történelmi jelentőségű pillanataival és az előbbiekkel majdhogynem egyenlő arányban szereplő, nevettetően kínos, számtalan interjúnak táptalajt adó sztorijaival.
Ez a könyv egy hamisítatlan „kaland Duracell-nyuszi”, az a történettípus, ahol mágnesként vonzzák a karakterek a bajt, a nyaktöréssel fenyegető szituációkat, majdhogynem minden egyes lépésükkel belekeverednek valamilyen kalamajkába, amiből ki sem kászálódnak teljesen, el sem tudnak ejteni egy megkönnyebbült szusszanást, máris odagördül eléjük egy újabb akadály, mintha csak minduntalan egy keljfeljancsit akarnának az ütéseikkel megsorozva a földre kényszeríteni. Én ezt az akciófaktort nem nevezném kifejezetten a zsáneremnek, túl tömény, irreálisan sok benne az eltelt időhöz viszonyítottan az esemény, de A Wadon királyai igazolja, ha egy író tehetséges, és ehhez olyan humorérzék járul, mint Nicholas Eames-é, akkor egy alapvetően tartózkodással kezelt cselekményvezetési stílussal is kilóra felvásárolhatja az olvasót. Már-már délibábnak tetszően hihetetlen gyakorisággal leltem rá nevettető momentumokra, amiket kétségkívül élveztem, a fáradtabb pillanataimban is azonnal visszarázták belém az életet, azt az érzetet keltve, mintha valamelyik kedvenc bandámnak a mókás anekdotáit olvasnám, de eleinte levakarhatatlanul hozzákapcsolódott némi keserű szájíz is ehhez, ameddig nem lett tökéletesen kiforrottnak mondhatóan eltalálva az arany egyensúly a gyilkos humor és a történet komolyabb vonala között. A nevetéskor mozgásba lendülő izmokat edző részletek maximálisan elnyerték az elismerésemet azzal, hogy mennyire sokrétűek voltak, – legalább annyira, mint a szörnykészlet – hogy nem csak elmés megszólalások, nem csak kívülről és a szituáció sűrűjéből tekintve is nevetséges helyzetek mókuskerekében rohantak a karakterek, hanem bőven akadt mit a tejbe aprítaniuk éles ítélőképességgel vegyített önirónia, és valamelyest a regény műfajának kifigurázása terén is. Időnként erősen gúnyolta a könyv a high fantasy-kat, a kalandregényeket, az összes olyan történetet, amely bestiákkal harcoló hősöket tartalmaz, ezeknek a bevett összetevőit is, mintha csak direkt provokáló céllal vett volna elő bizonyos elemeket, azt üzenve, egy görbe tükröt feltartva; „tudjuk, hogy lerágott csont, de, hát nem imádjátok attól, hogy már láttátok valahogyan annyiszor, hogy meg se tudjátok számlálni?” Ettől parodikus felhangot kapott a regény? Korántsem. Inkább egy szerfelett kreatív és mulatságos módon, zseniális rockos utalásokat, párhuzamokat felvonultatva, rámutatott, hogy igazából, ha könyvekről, ha zenéről van szó, nincsen különösebb okunk fanyalogni a klasszikus elemek képbe kerülésekor (nyeh, ezek se tudnak újat mutatni…), ugyanis pont ezek miatt a sokszor úgymond már „nem szívesen viszontlátott”, de hozzáértő kezeléssel, felrázással a divatból soha ki nem futó jellemzők miatt szeretjük/szerettük meg az adott dolgot. Az ember efféle ellentmondásos elvárásainak, reakcióinak fejtegetését tovább feszítette az író a turnézó régi bandák és a turnézó új bandák közötti különbségek megjelenítésével; ne ugyanazt mutassák, mint a régiek, mert akkor csak majmolnak, nincsen semmi egyéniségük, de ne is legyenek látványosabban másmilyenek, mert akkor meg azért nem jók, nincs bennük elköteleződés, nincs is közük a tevékenységi körük kemény magjához, elkorcsosítják, ami régen nagy és jó volt… stb-stb. Mindezek meg egy nagyon érdekes és érzékletes megérintését testesítették meg a korszakok és a változások találkozásának, a megöregedésnek, annak, hogy nem járhat le egy stílusnak, életérzésnek se véglegesen az ideje, nem veszhet ki belőle véglegesen a lélek, ameddig valakiben megvan az eltökéltség, a mozgatórugó, hogy törődjön vele, fejleszteni akarja. Mert, ahogy a Belwadon időtől függetlenül kitermeli az újabb és újabb bestiáit… úgy állnak össze a régi vagy új csapatok, hogy felvegyék velük a harcot.
Teljes értékelés a blogomon:
https://goodbye-agony.blogspot.com/2018/08/nicholas-eam…

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Fumax KU

– Pika – köszöntötte a kaszkárt a zsoldos.
– Úgy hallottam, meghaltál.
– Majdnem. Megházasodtam.

>!
Fumax KU

Az Ötudvarba vezető út hátralévő szakaszát csaknem további jelentős események nélkül tették meg, legalábbis addig, amíg le nem rohanták őket a bohócok.

6 hozzászólás
>!
Fumax KU

Gyere haza hozzám, Clay Cooper.
Úgy tűnt, mégsem halt meg. És ha meg is halt, Clay tudta, hogy ezek a szavak még a halálból is visszahoznák. Hegyeken túlról, mocsáron, mezőn és erdőn át, egy óceán túlpartjáról is, ha az kellene. Visszahoznák hozzá. Mert Clay Coopernek az otthon nem egy akármilyen ország határain belül feküdt. Nem Zugvölgyében, vagy egy hosszú út végén álló házban. Az otthont Ginny jelentette, határait pedig a nő ölelő karjai szabták. Övé volt a tűzhely, amelyben a férfi lelke lángolt olthatatlanul. Egészen egyszerűen Ginny volt az egyetlen oka annak, hogy még mindig életben volt.
Vagyis hát Ginny, meg egy kivételesen nyűhetetlen láncvért.

3 hozzászólás
>!
Fumax KU

– De Clay…
– Azt mondtam, nem. Nem hagyom itt a várost, hogy hanyatt-homlok nyugatnak szaladjak veled. Nem hagyom itt Ginny-t, sem Tally-t. Nem fogom felkutatni Moogot vagy Matricket vagy Ganelont, aki mellesleg minden bizonnyal még mindig gyűlöl bennünket, és nem indulok neki a Belwadonban kóvályogni! Glif csöcsére, Gabó! Innen Kasztiáig több mint másfélezer kilométer az út, és nem kővel van kirakva, mint te is tudod!
– Tudom én – felelte Gábriel, de Clay túlkiabálta.
– Tényleg? Tényleg tudod, Gabó? Emlékszel a hegyekre? Emlékszel a hegyekben az óriásokra? Emlékszel a madarakra, a kicseszett madarakra, Gábriel, amelyek úgy kapták fel azokat az óriásokat, mintha gyerekek lennének?
A barátja arca összerándult az eget betakaró szárnyak emlékére.
– A rukmadarak már kihaltak – mondta Gábriel meggyőződés nélkül.
– Persze, talán így van – engedett Clay. – De vajon a raszkok is kihaltak? A jethikek? Az ogre klánok? És mi van a másfélezer kilométer széles erdővel? Emlékszel a Wadonra, Gabó? A sétáló fákra, a beszélő farkasokra? És a kentaur törzsek vajon vadásznak még emberekre, hogy felfalják őket? Mert én emlékszem, és igen, vadásznak! És akkor még nem is említettük a rohadék rohadást! Te meg arra kérsz, hogy odamenjek? Hogy átkeljek rajta?
– Korábban is megcsináltuk már – emlékeztette Gábriel. – A Wadon Királyainak neveztek minket, emlékszel?

>!
Fumax KU

– Te biztosan Ganelon vagy – mondta. – Azt hittem… idősebb leszel.
– És te ki a tököm vagy? – kérdezett vissza a harcos véres foga között szűrve a szavakat.
A nő kardot rántott, és a hegyét Ganelon torkához illesztette.
– A nevem Szarkaláb – felelte –, az utolsó nő, akit valaha is szeretni fogsz.

>!
TiaManta

– Egyáltalán minek építettek templomot? – rukkolt elő a véleményével Clay. – Olcsóbbnak tűnik egyszerűen felkiabálni az égbe.

3 hozzászólás
>!
Fumax KU

Fájt a háta az asztalnál görnyedéstől, úgyhogy kinyújtóztatta, és a nyakát hátrahajtva felnézett az esti égbolt első csillagaira.
Eszébe jutott, milyen kicsinek érezte magát annak idején az éjszakai ég alatt. Milyen jelentéktelennek. Ezért világgá ment, és nevet szerzett magának, mert úgy okoskodott, hogy akkor majd, ha egy napon felnéz a csillagok széles mezejére, ragyogásuk többé nem fogja belé állítani a frászt. Hát, nem működött.

>!
Noro MP

– Haramia Jack átdöfhetetlen vértje. Állítólag se kard, se lándzsa nem hatol át rajta, de a szifilisznek azért sikerült.

64. oldal (Nyolcadik fejezet: Vellichor)

>!
Noro MP

– Hosszú történet – nyúlt a kupájáért a zsoldos.
– Kővé változtattak – magyarázta a harcos. – Visszaváltoztattak.
– Na jó, akkor rövid történet – ismerte be Clay.

243. oldal (Huszonhetedik fejezet: Vérdíj)

>!
Noro MP

Egy harcosnak azt jelentette a dicsőség, amit egy kutyának a sétálni. Máris csóválta a farkát, mint a huzat.

437. oldal (Negyvenkilencedik fejezet: Halhatatlanság)


Hasonló könyvek címkék alapján

Piers Anthony: Roogna kastély
Gabriel Wolf: A napisten háborúja
Raymond E. Feist: Az érzőszívű mágus
Margaret Weis – Tracy Hickman: A téli éj sárkányai
Dave Duncan: A Tűzföldek ura
Brandon Sanderson: Ködszerzet – A korok hőse
Peter V. Brett: A Sivatag Lándzsája
Brian Staveley: A tűz kegyelme
Elizabeth Bear: Range of Ghosts – Szellemek hegyei
Gabriella Eld: Remények Jordan számára