A ​Wadon királyai (A banda 1.) 193 csillagozás

Nicholas Eames: A Wadon királyai

A ​dicsőség sosem megy ki a divatból!

Egykor legendás harcosok voltak. Clay Cooper és bandája, a Saga a legjobbak között is a legjobb volt. Rettegték a nevüket, világszerte a zsoldoscsapatok királyainak számítottak.

Aztán szögre akasztották a kardot, megnősültek, megöregedtek, elhíztak, alkoholisták lettek – súlyos esetben mind a négy egyszerre. A dicső időknek mindörökre vége, marad a család és merengés az elmúlt szép napok felett.

Egy nap azonban Gabriel, az egykori frontember kopogtat be Clay ajtaján végső kétségbeesésében: a lánya ugyanis a világ túlsó felén rekedt egy város falai közt, amelyet szörnyek hordája ostromol.

A két férfinek össze kell szednie a bandát egy utolsó turnéra, hogy együtt átvágjanak a Belwadonon. Biztosak lehetnek benne: elvadult kannibálok, fejvadászok, bosszúszomjas istenek és mindenféle szörnyeteg állja majd útjukat. A legnagyobb veszélyt azonban maga a Horda jelenti. Ha Clay és a banda le akarják győzni, ismét hinniük… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Fumax, Budapest, 2018
480 oldal · ISBN: 9789634700463 · Fordította: Matolcsy Kálmán
>!
Fumax, Budapest, 2018
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700272 · Fordította: Matolcsy Kálmán

Enciklopédia 42

Szereplők népszerűség szerint

Clay Cooper · Arcandius Moog · Gábriel (Arany Gabó) · Matrick (Koponyapüfölő Matty) · Ganelon · Ölhetetlen Kit · Kallorek · Lilith · Rozsdalomb

Helyszínek népszerűség szerint

Belwadon · Kasztia


Kedvencelte 49

Most olvassa 15

Várólistára tette 183

Kívánságlistára tette 157

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

gesztenye63 P>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Még a könyv olvasása előtt megakadt a szemem egy figyeltem értékelésén, aki kiemelte, hogy Nicholas Eames regénye amellett, hogy minden elemében ízig-vérig szórakoztat, tulajdonképpen semmi újat nem nyújt a zsáner hagyományos toposzai mellé. Ez sokat segített, hiszen kicsit tompította az erősen feltuningolt várakozásaimat.
Így végül is megkaptam ezt a beígért, tökéletesen alkalmazott eszköztárat, amely valóban nem teszi sem többé, sem minőségében kiugróan mássá a regényt, mint zsánertársait, azonban mindezen elemeket olyan tökéletesen helyükre téve, sziporkázó szellemességgel megírva tálalja, amitől mégis egyedi és megismételhetetlen érzésem maradt az olvasás után. Tehát jelen esetben is a hangulat a mérleg nyelve, ami ha helyén van, akkor a végső érzékelés a „frenetikusan szórakoztató” irányába mozdul.
Klasszul átjött a rockos párhuzam, az eszeveszett turnék a BelWadonban, a bandák és „előzenekaraik” féktelen tombolása, a gruppik rajongó hadai, no meg a Hadivásár kemény Woodstock feelingje is. Ha mást nem, hát ezt a quasi alapvetést és a karakterek és környezetük hangulathoz igazítását mégis újdonságnak, zsánertől szokatlannak éreztem, és valószínűleg ez adta meg azt a „hű, de!” érzetet. Hozzáteszem, hogy még nem volt szerencsém Glen Cook, vagy David Gemmell többek által emlegetett, hasonló felütésű történeteihez.
Volt azonban egy aprócska Sapkowski visszhang, ami az idegengyűlölet felbukkanását, és az ezerféle beste lélek fizetett bérvadászatát illeti, valamint nyilván Abercrombie is feltűnt a kanyarban, hiszen Clay, Arany Gabó, vagy Ganelon – talán kissé átalakítva ugyan, de – bizonyára könnyedén megállná a helyét az Első Törvény világában is. Ami azonban kifejezetten simogatta a lelkemet az, hogy a karakterekben felfedezni véltem valami, minden bizonnyal ösztönösen felbukkanó rejtői édesbús öniróniát, intelligens, mértéktartó humorba bújtatott cinzmust és a fatalizmusba hajló önsorsrontás keserű mosolyt előcsaló, fájdalmasan huncut báját. Úgy gondolom, ez rímel @Kuszma egy – teljesen más tárgykörben tett megállapítására – miszerint így tagozódhat be például bizonyos spoiler lektűr a szépirodalom kánonjába. Ezért érzem, hogy ezek a súlyos gondolatokat rejtő, könnyednek tűnő, de azért fájó-szúró humorbombák mégis valami újat, vagy legalább más minőséget nyújthatnak a zsánernek.
A történet egyébiránt maradéktalanul hozza azt, amit egy majd’ félezer oldalas, sorozatindító, klasszikus elemekből építkező heroikus fantasy regénynek nyújtania kell. Megkapjuk a változatos színekkel festett, a földi Középkort idéző világot, megismerjük ennek a világnak az arányait, kihangsúlyozva a Wadon sötét világának részleteivel. Kapunk egy vad bandát, akiknek súlyos múltja van, és akik most összeállnak egy teljesíthetetlennek tűnő küldetésre. A karakterek olyan otthonosan lubickolnak ebben az eszelős világban, hogy az olvasó is teljesen komfortosan érezheti magát a történetben. Szó nem lehet távolságtartásról, vagy unalomról, a sztori gondolkodás nélkül ránk ugrik, leteper és bőr alá férkőzik. No, és persze, hogy az első perctől kezdve tombol az erőszak. De valahogy még a hirig közepette is elővillan nosztalgikus emlékeim rejtett zsebeiből Fülig Jimmy kölykös vigyora, vagy Piszkos Fred szakadt hobóra emlékeztető alakja.
Összességében soha rosszabb évkezdetet, átkozottul jól szórakoztam. Nem csak a zsáner rajongóinak ajánlom, úgy vélem, mindenki megtalálhatja benne a neki tetsző attribútumokat. Nagyon bízom benne, hogy a banda dübörög tovább.

5 hozzászólás
vicomte P>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Ez a könyv a tavalyi @SFF_Vektor által készített fantasy ajánlólistán is szerepelt, de én annak idején nem olvastam – volt némi fenntartásom a témával kapcsolatban – annak viszont nagyon örülök, hogy bepótoltam. Ez is egy olyan regény volt, ami a humorossága és a kissé idétlen alaphelyzete ellenére nem csak szórakoztató, de néhol kimondottan és meglepően érzelmes és mély történet lett, ahol nagyon gyorsan egy hullámhosszra kerültem a főhőssel.

A már említett kissé kifacsart alapvetés nem más, mint hogy egy erősen hentelésre optimalizált, nem csak nyomokban a szerepjátékok sablon világára emlékeztető vad kontinensen a kalandozók pont olyan sztárok, mint a való világban a rockegyüttesek.
Ezek a bandák valami baromi jól hangzó nevén futnak, van menedzserük és sajtósuk – vagyis beépített, a hősi tetteiket megéneklő bárdjuk – is. S valójában már rég nem küldetésekre, hanem turnékra járnak, és pont olyan slepp gyűlik köréjük, mint az IRL bandák esetében.
Régebben is így volt ez, de a nagy öregek, mint a Saga nevű banda tagjai, a Wadon királyai, legalább még valóban bemerészkedtek a rémségektől hemzsegő Belwadonba, és nem holmi arénákban mészároltak le mindenféle rabszolgaságba vetett szörnyeket.

A háttérvilág egyszerre idézi a régimódi D&D világokat – a szörnyek baromi ismerősek lesznek bárki számára, aki játszott D&D-t, vagy olvasott ilyen regényt – és klasszikus, szinte már-már Vance-i ihletettségű kard és boszorkányság sztorikat, ahol szinte mindenki többé-kevésbé álnok és önző, de ez még messze nem lenne elég az üdvösséghez.
Ami miatt igazából tetszett a könyv, azok a karakterek voltak – a Saga tagjai viharvert vén rockerként éldegélnek szétszóródva a világban és a főhős, a Lassúkezű Clay Cooper sem akar mást, csak nyugalomban felnevelni a lányát és nem túl gyakran kihúzni a gyufát az imádott feleségénél, ám amikor felkeresi a banda egykori frontembere, nagy nehezen mégis rááll, hogy egy minden bizonnyal öngyilkos küldetésbe vágva átszeljék a Belwadont és kimentsék Gabriel lányát egy szörnyek által ostromolt városból.
Az út során először össze kell verbuválni a régi társaságot, ami számos – többnyire vicces – kaland árán sikerül is, és ahogy megismerjük az egyes bandatagok sorsát, egyre inkább együtt lehet érezni velük. De nem csak velük találkozunk, hanem számos olyan figurával, akik így vagy úgy, de kapcsolódnak a bandához. Sőt, még azzal a nagy hatalmú drúinnal is többször összefutnak, akinek a serege azt a bizonyos várat ostromolja. A múlt az ő esetében is visszaköszön, és a világépítés is eggyel magasabb szintre lép, ahogy megismerjük az ő valódi szerepét, és az okot, ami miatt a felhergelt szörnyek élére állt.

A regény legnagyobb erénye szerintem az író finom arányérzéke. Egyszerre paródiája a szerepjátékos sablonoknak – ráadásul két eltérő szemléletű játék stílust is ütköztet off, szatírája a legordasabb show biznisznek. S mindeközben nem csak hol vaskosan, hol finomabban ironizál az epikus fantasy világmegváltó és világmegmentő hősein, de olyan karakterépítést visz végbe, hogy a főszereplők minden esendőségükkel és számtalan hibájukkal dacára szimpatikussá válnak. S mindezeket nem csupán jó – néha kissé vaskos, de soha sem alpári – humorérzékkel adja elő, de ahol kell, megrendítő erővel képes a legmélyebb emberi érzésekről, a szeretetről és az önfeláldozásról, is írni.

2 hozzászólás
Mrs_Curran_Lennart P>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Ez tipikusan az a könyv, amit molyos értékelések olvasása után szereztem be. Maga a történet hozta az elvárásokat, igazi rock and roll fantasy volt, a küzdelmek alatt akár a Queen is zenélhetett volna. Végülis egy bandáról van szó, akik amolyan híres szörnyölő zsoldosok. Voltak. Húsz évvel ezelőtt. Azóta megöregedtek, egyikük rendesen elhízott, de még utoljára nekiindulnak a szörnyekkel teli wadonnak. Azt hiszem, nem véletlenül lett Clay Cooper a mesélőnk, ő volt a legszimpatikusabb szereplő, a banda igazi összetartója, hiába Gabo a frontember.
Izgalmas mese volt, akcióval, humorral, bajtársiasságról és barátságról. Csak ajánlani tudom.

TiaManta>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Remek karakterek, akik érdekelnek? Pipa! ✓
Érdekes, szórakoztató cselekmény? Pipa! ✓
Mosoly, és meghatódás felváltva? Pipa! ✓
Iszonyat jó párbeszédek? Pipa! ✓
Lezárt történet? Pipa! ✓
A fantázia mérhetetlen szárnyalása? Pipa! ✓
Tűkön ülés a folytatásra várva? Pipa! ✓
Ajánlom? Ja még hogy! Pipa! ✓

Korszakalkotó? Nem.
Hibátlan? Nem.
Baj? Nem.

6 hozzászólás
Razor P>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Ajj, de jól esett végre egy önálló fantasy féltéglát olvasni, ami nem lett egyre komorabb és komorabb, ráadásul az egész világ sem forgott kockán (egyelőre). Oké, az alapsztori az ostromlott városban ragadt lánnyal sem épp az a vidám felütés, de mégis más, mint amit az elmúlt időszakban olvastam. Ráadásul az egész történet valahogy könnyedebb hangvételű, mint a mai fantasyk többsége, bővelkedik humorban is, szóval tényleg szórakoztatja az olvasót.
A történet maga – ahogy többen megjegyezték – tényleg egy szerepjátékra hajaz: adva van egy küldetés, összeáll a parti aztán kisebb-nagyobb buktatókkal haladnak előre. A cselekmény persze kicsit kiszámítható, bár voltak részek, ahol azért kezdtem aggódni, mit is fog művelni az író az öregekkel. Minimális negatívum volt, hogy a történet elején kicsit sokalltam a vargabetűket, de miután összeállt a teljes Wadon Királyai, rákapcsolt a sztori is, pörögtek a lapok. Eames szerintem nagyon olvasmányosan írt, egy helyen (aki olvasta, sejti mire gondolok) még a Ready Player One film nagy csatája módjára is megidéződtek előttem az események.
Ami a zenei utalásokat illeti, na, ahhoz nem nagyon tudok hozzászólni. Pár alap dolog, mint a turnézás átjött, de a többi valószínűleg elsiklott mellettem, de ettől függetlenül is nagyon élveztem a regényt, szóval remélhetőleg legkésőbb jövő ilyenkor olvashatom majd az újabb önálló etapot egy új bandával. Elég nagy a világ és még csak töredékét láttuk.
Ja, és elismerésem Matolcsy Kálmánnak az owlbear kreatív megoly fordításáért!

>!
Fumax, Budapest, 2018
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700272 · Fordította: Matolcsy Kálmán
12 hozzászólás
zamil>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Nálam ez a könyv lett az év olvasása, szó szerint nekem írták, minden poénjára, minden mondatára vevő voltam.
Mindennel elégedett vagyok.
A karakterek egytől egyik (még a mellékszereplők is) telitalálat. Jól átgondoltak, színesek, pont mint egy szerepjáték partiba, ahol mindenki odateszi magát, hogy ne átlagos karaktert alkosson.
A világ annyira fantáziadús, van itt minden amit csak el tud képzelni az ember, varázs tárgyak, repülő légi csodák és a többi. Maga a vadon a mesélők álma, ahova csak be kell lépni és jöhetnek az ellenfelek és a kockadobások.
A lények bármelyik bestáriumból előkerülhetnek, mint egy jó partiban mikor a mesélő húzza elő őket. (Néha pont úgy is sikerül a hősöknek átverekedni magukat rajtuk.)
És, ha ez még nem lenne elég, ott van a sajátos humor, ami nálam annyira jól működött, hogy nem egyszer majd hangot is adtam a nevetésnek. (Utoljára a Vének háborúja volt hasonló.)
A történet mondjuk szög egyszerű, de tényleg nem ez a könyv lényege, és ezt meg is tudom bocsájtani.
Azt kell mondjam nem kérdés, hogy kedvenc könyv lett, és ahol csak tudom ajánlom, mert tényleg élmény az olvasása.
Egy kérdés maradt csak bennem, hol a folytatás?

13 hozzászólás
Bíró_Júlia>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Pedig őszintén aggódtam, hogy fogom én ezt fejfogás és tízoldalak átlapozása nélkül végigolvasni – mármint, nesze nekem semmikomolyatnemtudokolvasniamígájtíttanulok , lábonhordomkiazagyhaláltszósemlehetmásról , ha már hazahoztam a könyvtárból, elolvasom, deee… na ezen a ponton a komplett narratíva sóhajtott egyet, hogy hosszú estéje lesz, de rám szánja, hogy megértesse velem:

– Nem, Eames nem az akut kapuzárási pánikját írta meg regény formátumban. Igen, egy csapat középkorú, elhízott/alkoholista/valóban okkal megkeseredett zsoldosban lényegesen több van a fenti attribútumoknál, és nem, nem kell ehhez utolsó pillanatos megvilágosodás és lehetetlent is túlélés, meg ilyen izék. spoiler spoiler Elegendő fél tucat, nagyjából kiforrott világlátású fickó, akiket elvben már nem lehet kimozdítani onnan, ahol épp vannak, aztán nézzük, ahogy bajtársiasság, agyament humor és amúgy nem elhanyagolható mennyiségű tapasztalat változatos mértékű villantásával sorra átlépik az összes árnyékukat. Pusztán azáltal, hogy folytatják ott, ahol abbahagyták diszkrét tizenkilenc évvel korábban. Köszönöm.

– Nem, Eames nem egy, esetleg másfél poénra spoiler hegyezi ki a regényt, hanem egy egészen komplett világlátást gyúrt össze ezekből, plusz egy raklap olyan helyzetből, amik mind a hősi fantasyban, mind a házi gyártmányú unokatesóikban, a fantasy szerepjátékokban is nagy számban ott figyelnek. Igen, a bemutatott élőlények kb. száz százaléka egyértelműen arra való, hogy egy fa mögött vagy kő alatt lapuljon, és rárontson az arra járó bandák bárdjaira kalandozókra. Megteszik? Naná. És remekül is működnek ebben a funkciójukban, legyenek a Belwadon wadjai, vagy kettővel komplexebb aljas humanoid izék.

– Nem, Eames nem viszi túlzásba a háttértörténelmet és a mitológiát – ellenben amit az istenvilággal összesen ha húszegynéhány oldal alatt művel, az alapján remélem, Brian McClellan szobája falán Nicholas Eames-poszter díszeleg.

– Nem, Eames nem akarja alapjaiban megújítani a zsánert – cserébe egy sor majdnem fényesre koptatott történetelemet, fordulatot, karaktertípust meg morális kérdést forgat ki és be és össze és egymásba úgy, hogy a végeredmény nem egyszerűen szerethető, de a Tavasz-szűz is arra teremtette, hogy örömmel olvassa az ember. És előre várja a következő turnét.

– Nem, Eames szerkesztője nem vonult nyugdíjba a kötet első harmada táján. Az epizódok egymásutánja, fordulatszáma rendben van, mindegyik előrevisz éspervagy szórakoztató. Nyomokban katarzis is előfordul, azt pedig jól teszi.

Szóval a narratívának hosszú estéje volt, de meggyőzött. Már csak a ráadást folytatást kérem, lehetőleg még tegnap.

2 hozzászólás
fekiyeti79 P>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

Öreg rocker nem vén rocker!
     avagy a legendás Saga lezúzza a fél világot Zugvölgyétől Kasztiáig.

Számomra ez egy olyan regény, ami semmi újat nem adott, mégis valami teljesen új élményben volt részem az olvasása közben; mert érezhető, hogy Eames rengeteg helyről merített ötletet, ellenben tökéletesen egyedi ízt adott a lerágott csontnak azzal, hogy beleszőtte történetébe a zeneipar „finomságait” (bandák és ügynökeik, turnék stb.). És működik. Legalább is engem megvett kilóra.

A Saga tagjai nem feltörekvő, fiatal suhancok akik hírnevet és dicsőséget keresve vágnak bele valami világmegváltó kalandba; ők ezen már túl vannak, a banda feloszlott, ki-ki éli a saját életét, míg a sors úgy nem határoz, hogy újra összeboronálja a tagokat: és az élő legendák elindulnak egy búcsúturnéra…

A szereplők szerethetőek, mindegyikük külön egyéniség, a róluk készült plakát (borító) alapján egyértelműen beazonosíthatóak. (Egyedül Moog, a varázsló nem hasonlít „önmagára”, az én képzeletemben inkább egy Csodaturmixra (Asterix) hasonlító alak jelent meg a leírása alapján. Egyébként hihhhetetlen figura, az egyik kedvenc karakterem a könyvből.)
A történet abszolút nem unalmas; már az egyes bandatagok összeszedése is megér egy-egy éneket, de amiken már együtt mennek keresztül, ahhoz képest A Gyűrű Szövetsége nevű zenekar is csak háttérvokál lehetne.
A humor szintén fergeteges, sokszor röhögtem fel hangosan olvasás közben, mégsem válik a történet paródiává. Sőt, nagyon is komoly mondanivalóval van aláfestve ez a rock/metal-opera; mégpedig a család és az igaz barátság kötelékeinek hangjaival.

Nem tökéletes, de valami miatt mégis az. :)
Jó szívvel ajánlom, nem csak fantasy-rajongóknak!

*M.j.: Kicsit sajnálom, hogy nincs benne térkép.

11 hozzászólás
ViraMors P>!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

”…gyakran egész világok sorsa múlik olyan kiszámíthatatlan dolgokon, mint a puszta véletlen.

RPG-n, főleg MMORPG-n szocializálódott énem visszavedlett csitrivé és tapsikolva szórakozott a könyv jelentős részén, főleg fentebb említett kategóriáknak szóló kikacsintásokon. spoiler Érzek emögött szándékosságot, az író saját nosztalgiáját, meg ilyesmiket, és hát egyértelmű, hogy a saját nosztalgiám abszolút értő közönségnek bizonylt. Ugyanez a részem meglehetősen jókat derült a rock/metál bandákat idéző szakkifejezéseken, bár az az igazság, hogy ezeket azért időnként kissé túltoltnak éreztem.
A másik – állítólag józanabb, de mindenképp kritikusabb – énem meglehetősen sokat hümmögött, főleg az elején. És az eleje alatt kb a könyv kétharmadát értem. Értem én, hogy egy élet múlt el azóta, hogy feloszlott a banda, és egyesével össze kell szedni mindenkit és ez nem két oldal fejenként, ennek ellenére rémesen hosszúnak éreztem ezt a részt. Valamikor a könyv harmadánál spoiler el is kapott az érzés, hogy mennyire unom és jól félre is raktam egy időre, mert csak felbosszantottam magam.
Az utolsó harmad azért szerencsére rácáfolt a hümmöghetnékemre. Onnantól, hogy újra összeállt a csipet-csapat, és a rémesen hosszú felvezetőt követően elkezdődött a történet határozottan sokkal jobban élveztem. Innentől az események sokkal pörgősebbek és a karakterek is céltudatosabbak, mint eddig. Így utólag belegondolva kissé kiszámítottnak hat a humor-harc-dráma-tragédia-véletlen aránya is kombinációja, de nem nagyon izgat, hogy kiszámított volt-e vagy csak így sikerült, mert ez a harmad nagyon is működött, sőt az én szememben jócskán feltornázta a regény összértékét.
A történeti aránytalanságot leszámítva A Wadon királyai egy korrekt regény. Nem vagyok vele teljesen kibékülve, ettől függetlenül fantasy-kedvelőknek csak ajánlani tudom.

Noro >!
Nicholas Eames: A Wadon királyai

“Emlékezz, volt idő, mikor értettük a farkasok szavát.
Emlékezz, volt idő, mikor együtt követtük szörnyek lábnyomát.”

A Wadon királyai közös örököse Glen Cook harctéri cinizmusának és David Gemmell bukdácsoló hőseinek, valamint egy igazi poszt-szerepjátékos regény. Az egész könyv egyetlen eredeti ötlet köré épül, a kalandozóbandák és a valódi világ zenészei/celebjei között vont párhuzamra. Ezt viszont olyan következetesen viszi végig és annyira magától értetődően ábrázolja, hogy az olvasó azon fog tűnődni, neki vajon miért nem jutott még eszébe, amikor annyira nyilvánvaló.
Minden más, ami e mögött áll, a gátlástalan újrahasznosítás iskolapéldája. Ez egy D&D-világ*, Lassúkezű Clay egy hamisítatlan Gemmell-hős, a hangulat és a humor pedig a Fekete sereget idézik. A vicc az, hogy minél több közös élményed volt a szerzővel (főleg az 1980-as évekből), annál jobban el fog találni a könyv, mert ez egy igazi nosztalgia-regény.

* Elég, ha csak annyit mondok: bagolymedve. Veterán játékosok ezen az utaláson visítva röhögnek, ugyanis a szerepjátékok történelmének egyik legértelmetlenebb kreatúrájáról van szó :D De a könyvben szereplő minden egyes lény szerepel a D&D-ben, egy jelentős hányaduk pedig nem is található meg másutt. Még a nem-emberi lények felemás szerepe is az RPG-k világát idézi: arra gondolok, hogy bár a legtöbb szörny csak azért van, hogy legyen mit kardélre hányni, mégis az emberi világban, sőt a bandák tagjai között is megtalálhatóak (v.ö. játszható faj). Ez a kettős mérce bárhol másutt zavaró lenne, de a fantasy játékok bájához hozzá tartozik.


Népszerű idézetek

Fumax KU>!

– Pika – köszöntötte a kaszkárt a zsoldos.
– Úgy hallottam, meghaltál.
– Majdnem. Megházasodtam.

Fumax KU>!

Az Ötudvarba vezető út hátralévő szakaszát csaknem további jelentős események nélkül tették meg, legalábbis addig, amíg le nem rohanták őket a bohócok.

6 hozzászólás
Fumax KU>!

Gyere haza hozzám, Clay Cooper.
Úgy tűnt, mégsem halt meg. És ha meg is halt, Clay tudta, hogy ezek a szavak még a halálból is visszahoznák. Hegyeken túlról, mocsáron, mezőn és erdőn át, egy óceán túlpartjáról is, ha az kellene. Visszahoznák hozzá. Mert Clay Coopernek az otthon nem egy akármilyen ország határain belül feküdt. Nem Zugvölgyében, vagy egy hosszú út végén álló házban. Az otthont Ginny jelentette, határait pedig a nő ölelő karjai szabták. Övé volt a tűzhely, amelyben a férfi lelke lángolt olthatatlanul. Egészen egyszerűen Ginny volt az egyetlen oka annak, hogy még mindig életben volt.
Vagyis hát Ginny, meg egy kivételesen nyűhetetlen láncvért.

3 hozzászólás
Fumax KU>!

– De Clay…
– Azt mondtam, nem. Nem hagyom itt a várost, hogy hanyatt-homlok nyugatnak szaladjak veled. Nem hagyom itt Ginny-t, sem Tally-t. Nem fogom felkutatni Moogot vagy Matricket vagy Ganelont, aki mellesleg minden bizonnyal még mindig gyűlöl bennünket, és nem indulok neki a Belwadonban kóvályogni! Glif csöcsére, Gabó! Innen Kasztiáig több mint másfélezer kilométer az út, és nem kővel van kirakva, mint te is tudod!
– Tudom én – felelte Gábriel, de Clay túlkiabálta.
– Tényleg? Tényleg tudod, Gabó? Emlékszel a hegyekre? Emlékszel a hegyekben az óriásokra? Emlékszel a madarakra, a kicseszett madarakra, Gábriel, amelyek úgy kapták fel azokat az óriásokat, mintha gyerekek lennének?
A barátja arca összerándult az eget betakaró szárnyak emlékére.
– A rukmadarak már kihaltak – mondta Gábriel meggyőződés nélkül.
– Persze, talán így van – engedett Clay. – De vajon a raszkok is kihaltak? A jethikek? Az ogre klánok? És mi van a másfélezer kilométer széles erdővel? Emlékszel a Wadonra, Gabó? A sétáló fákra, a beszélő farkasokra? És a kentaur törzsek vajon vadásznak még emberekre, hogy felfalják őket? Mert én emlékszem, és igen, vadásznak! És akkor még nem is említettük a rohadék rohadást! Te meg arra kérsz, hogy odamenjek? Hogy átkeljek rajta?
– Korábban is megcsináltuk már – emlékeztette Gábriel. – A Wadon Királyainak neveztek minket, emlékszel?

TiaManta>!

– Egyáltalán minek építettek templomot? – rukkolt elő a véleményével Clay. – Olcsóbbnak tűnik egyszerűen felkiabálni az égbe.

3 hozzászólás
Fumax KU>!

– Te biztosan Ganelon vagy – mondta. – Azt hittem… idősebb leszel.
– És te ki a tököm vagy? – kérdezett vissza a harcos véres foga között szűrve a szavakat.
A nő kardot rántott, és a hegyét Ganelon torkához illesztette.
– A nevem Szarkaláb – felelte –, az utolsó nő, akit valaha is szeretni fogsz.

ViraMors P>!

A kannibálokat hírhedten kalandvágyó népeknek ismerték – konyhaművészeti szempontból mindenképpen.

1 hozzászólás
Fumax KU>!

Fájt a háta az asztalnál görnyedéstől, úgyhogy kinyújtóztatta, és a nyakát hátrahajtva felnézett az esti égbolt első csillagaira.
Eszébe jutott, milyen kicsinek érezte magát annak idején az éjszakai ég alatt. Milyen jelentéktelennek. Ezért világgá ment, és nevet szerzett magának, mert úgy okoskodott, hogy akkor majd, ha egy napon felnéz a csillagok széles mezejére, ragyogásuk többé nem fogja belé állítani a frászt. Hát, nem működött.

ViraMors P>!

Az, hogy kirabolunk, még nem jelenti, hogy nem lehet civilizáltan csinálni.

ViraMors P>!

A sisak korlátozta az ember látását, csaknem teljesen megsüketítette, és a legtöbb esetben pokoli hülyén állt. Clay Cooper nem hordott sisakot, és kész.

Kapcsolódó szócikkek: Clay Cooper

A sorozat következő kötete

A banda sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság
Raymond E. Feist: Az érzőszívű mágus
Christopher Paolini: Örökség
Margaret Weis – Tracy Hickman: Az őszi alkony sárkányai
Anthony G. Morris – John Caldwell: Jégkorona
Czékmási Csaba: A Tűzgyermek és a szellem
Piers Anthony: Roogna kastély
Dave Duncan: A Tűzföldek ura
Gabriella Eld: Remények Jordan számára
Brandon Sanderson: A korok hőse 1-2.