A Magammal viszlek hovatovább horrorisztikus elemektől sem visszariadva telíti izgalommal a párhuzamos szálakon futó történeteket, melyek középpontjában ezúttal is egy gyerek, a poros falujából elvágyódó, jobb életről álmodó, de „lúzerségével” küszködő tizenkét éves Pietro áll. A regény másik főszereplője egy öregedő „latin lover”, Graziano, aki épp véget vetne nemzetközi haknizenészi pályafutásának egy diszkópipi oldalán. De amiként Graziano sorsa is másként alakul (röhejes figurából lassan tragikus hősféleséggé válik), Pietro útja is elkerülhetetlenül visz a saját végzete felé. Mire pedig sorsuk – e két, egymástól amúgy oly végletesen különböző regényalak sorsa – keresztezi egymást, valamilyen értelemben a végzetük is közös lesz.
Minden mindennel összefügg, sugallja a regény rengeteg izgalmas mellékszállal át- meg átszőtt szerkezete, mely egyúttal, sajátos módon, az üzenetnek is része. El innen – mondja Ammaniti –, ki ebből a nyomorúságos világból, ahol minden mindennel… (tovább)
Magammal viszlek 107 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1997
Enciklopédia 4
Kedvencelte 22
Most olvassa 2
Várólistára tette 101
Kívánságlistára tette 61
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Eleinte önfeledten szórakoztatott. Aztán kezdett idegesíteni, hogy mi is akar ebből kisülni. Mint eddig olvasott két regényéhez hasonlóan, Ammaniti ezúttal is úgy tudja szőni a szálakat, hogy az olvasó nemcsak a történeten izgul, de azon is, hogy vajon hová vezet mindez? Többféle opció merült fel, melyekből morzsák végül is feltűnnek a végeredményben is, ami sokkoló, ugyanakkor mégis teljesen logikus lezárása a történetnek. Habár Ammaniti esetében tulajdonképpen az a legnyugtalanítóbb, hogy eddig még minden esetben úgy zárta le regényeit, hogy valójában nyitva hagyta azokat. Lezárás a halottnak, de csak nyugvópont az élőnek, akinek ugyan volna már iránya, de teljesen nyílt még, hogy abba az irányba tud e kibillenni ebből a nyugalmi helyzetből, avagy egy eleve predesztinált végpont felé indul e el.
Ezt a regényt a szereplők írták meg. A drámájuk a csontjuk velejéig áthatja őket, s Ammanitinek már csupán annyi volt a dolga, hogy leírja mindazt, ami a jellemükből következik.
S ami ebből született, az a kirobbanó düh regénye lett, amit nehéz szeretni, de még nehezebb szabadulni a hatása alól, s hiába sejti-tudja az olvasó, hogy a végén sem fordulnak majd jóra a dolgok*, mégis nehéz elhinni, hogy ennyire kemény lesz a befejezés.
A könyv minden szereplőjét a saját tehetetlensége tartja rabságban.
Van, aki morog és vergődik, mint egy láncon tartott, elvadított korcs, és válogatás nélkül belemar az első útjába kerülő kiszolgáltatott szerencsétlenbe, és van, aki jámbor vágóállatként látszólag beletörődően eltűr minden megaláztatást és csapást, amit rá mérnek.
A dél-olasz ezredvégi kisvárosi-falusi nyomor nem különbözik túl sokban attól, ami számunkra is ismerős lehet – bárhol körülnéz, ugyanazzal szembesül az ember.
Meglehet, az életszínvonal tőlünk nyugatra magasabb, de a korlátoltság, az ostobaság, a mérhetetlen rosszindulat és a kicsinyes, érték tévesztett irigység ugyanolyan mélységekben van.
A regény két főszálon fut, de ezek mellett tucatnyi mellékepizódot is hozzászőtt Ammaniti a történethez, amelyeken keresztül lépésről-lépésre nyomon tudjuk követni, hogy milyen egymással látszólag össze sem függő, mégis egymásból következő események fajulnak végül el a tragikus végkifejletig. Az egyes mellékszereplők kálváriája, privát pokoljárása; egymáshoz való viszonya és a kapcsolataik alakulása olyan, mint a dominó: elég az egyiket megpöccinteni és az egész felborul.
Csupán annyi a különbség, hogy itt emberi sorsok omlanak össze a végén.
Jó megoldás-e elmenni, és otthagyni ezt a fojtogató közeget?
Hogyne.
Ha ráébredsz arra, hogy csak akkor szabadulhatsz meg, ha azt, amitől szabadulni akarsz, a lelked mélyén, a frusztrációidban sem hurcolhatod tovább magaddal.
* Aki teheti, kerülje el a fülszöveget, mert otromba módon spoileres!
Hatalmas könyv. Már nem tudom ki miatt vettem várólistára, de KÖSZÖNÖM.
Dosztojevszkij és Fellini találkozása Ammaniti tollhegyén. Minden mindennel összefügg, akikről azt gondoljuk gonosz, elvetemült kis piszkok, megtudjuk az ő életük sem fenékig tejfel. Oka van a gonosszságuknak. Mindenkinek, a sikereseknek, a látszólag minden rendben között élőknek is megvan a maguk keresztje. (Ha Kínában egy pillangó meglibbenti szárnyát…)
Közben pedig Fellini fergeteges, szeretetteljes humorával röhögtet meg. Az olasz ember csetlése-botlása, gyomorszorító izgalomból, kitörő röhögés. Ajtmatovot idéző „állatos” párhuzamok.
Mindeközben egyáltalán nem plagizál, ez az ő saját, egyéni, senkivel össze nem téveszthető hangja. Nagyon izgalmasak, nagyon olvasmányosak a művei és mindeközben magas szinvonalúak. Messze nem esik az eladhatóság álságos posványába.
Elég fiatal író még ahhoz, h. sok hasonló (piszok) jó könyvet írjon.
Lassan 2 hónapja befejeztem, pedig szép hosszú értékelést terveztem róla írni, ez most már elmarad.
Az idei év egyértelműen legjobb olvasmányélménye. Hasonlóan nyomasztó atmoszférájú, mellbevágó és betonbadöngölő regényt kaptam, mint nagy kedvenc másik könyve esetében, és bár amaz picikét jobban tetszett, mert jobban beette magát a pórusaim alá, itt pedig a sztori sokáig a fekete humor és a börleszk pengeélén is egyensúlyozott a pszichothriller vonulat mellett, tény ami tény, hogy most sem csalódtam. Ammaniti ügyesen lavírozik a magasirodalom és a lektűrösebb zsánerek között, de remek karakterei, jól megkomponált (esetenként a végletekig túlfeszített) jelenetei – és akkor a mozaikos történetvezetésről ne is szóljunk – minden írói tanfolyam résztvevői számára iskolapélda lehetne.
Én nem tudom egyébként, milyen volt A. gyerekkora, milyen frusztrációkat hordoz magában akár mint súlyos traumák átélője vagy tanúja, de tény, hogy a két általam olvasott története alapján nagyon foglalkoztatja őt a gyermek, pontosabban a kiskamasz lelkivilága, az a mind pszichikai, mind szexuális érés szempontjából oly érzékeny korszak, amikor aztán bármilyen apróbb eltérés, váratlan esemény beláthatatlan következményekkel járhat. És hát itt van pár váratlan esemény, ami beindítja a lavinát, az elcseszett, nem sok jóra predesztináló családi hátterekről nem is beszélve. A lepusztult olasz kisvárosi miliő, a gyerekek kegyetlen világa szintén ismerős elem.
A fanyar humora miatt a legvégéig nem tudtam elképzelni, merre csűri-csavarja a szálakat Ammaniti, aztán persze egy határozott mozdulattal ránk rántja a hidegzuhanyt. Remek filmet lehetne belőle készíteni.
Nyomasztó légkörben, sivár dél-olasz vidéken játszódik a történet. Ammanitinél ez nem kivételes eset.
(A fülszövegből nem kell mindent elhinni, pl. a „hovatovább horrorisztikus elemek”-et valahogy nem találtam meg. Nem mintha hiányoltam volna, jó ez a regény anélkül is.)
A történet elején kapkodtam egy kicsit a fejem. Nem mindig sikerült képben maradnom a több szálon futó cselekmény miatt, de hamar belerázódtam. Szerencsésebb, ha nem aprózza el az ember az olvasást. Szegény Pietro egy igazi lúzer, sajnos hiába igyekszik kikecmeregni a nyomorúságos környezetéből, nem sikerül neki a megfelelő módszert megtalálni. Szüksége lett volna egy szerető felnőtt támogatására és tanácsaira, de nem jutott ki neki ez a szerencse. Pedig szurkoltam a fiúnak, de túl rózsás lett volna a végkifejlet, ha sikerül neki. Az élet már csak ilyen, vagy mondhatnánk az ikonikussá vált filmből vett idézettel: „az élet nem habostorta”.
Elfogult vagyok az olasz írókkal, de ettől függetlenül azt nemigen vitathatjuk, hogy Ammaniti remek stílusban ír. Kíváncsi lennék a többi írására is, de egyelőre meg kell elégednem azzal a néggyel, ami magyarul is megjelent.
Az első ötven oldal után csóváltam a fejem, hogy minek kezdtem bele, mit érdekel engem egy semmirekellő szőke macsó, meg a k.. macája, meg egy szerencsétlen, bukott gyerek. Ráadásul majdnem 500 oldalon keresztül. Annyi mást inkább olvastam volna, ezért is türelmetlenkedtem azt hiszem…Kizárólag néhány értékelés tartott vissza, attól hogy letegyem.
Aztán észrevétlenül mégis letehetetlenné vált. Először csak majd behaltam az író hasonlatain..aztán ráéreztem a mélységére is. Több szálon futó események, időben ide-oda ugrálás, a minden mindennel összefügg érzése, és a végig fenntartott feszültég azt eredményezte, hogy két nap alatt befaltam. Ezen most utólag is csodálkozom. Viszont érzelmileg nehezen viseltem. Gyűlölöm az igazságtalanságot. Ez meg nagyon az volt végig. Mint az élet. Ammaniti jó író, egy csomó féle szenvedélyt kicsihol az emberből, de főleg elkeserítő tehetetetlenséget..meg dühöt.. Mert a 450. oldal körül majdnem falhoz csaptam. Túlőtt a célon. Volt itt valami, amire már szerintem nem volt szükség ahhoz, hogy akár ugyanez legyen a könyv vége és hatása. Félcsillag levonás emiatt.
A fontos, hogy az újrakezdés reménye megmarad, de piszok nagy árat kell érte fizetni.
Ha kiheverem ezt a könyvet, talán egyszer olvasok tőle mást is.
Utállak Ammaniti! Megint kiütéssel győztél és én megint a padlón vagyok. Ahogy szőtted körém a történetet, ahogy beszippantott a kilátástalanság, az elkeseredettség, úgy menekültem volna Tőled és szereplőidtől, közben meg úgy vonzott minden karaktered és az események egymásba kapcsolódása, hogy nem tudtalak elhagyni. Te aztán tényleg tudsz írni!
Aúú. Ez fájt. Ezt most muszáj volt? Tényleg?
Értem én, hogy ha az ember megalkot egy rakat ennyire hiteles és plasztikus szereplőt, akkor azok a saját belső törvényeik szerint kezdenek működni, és a történetet is a logikusan következő irányba viszik, de azért mégiscsak. Ez akkor is egy igen rosszindulatú cselekményvezetés volt. Kivételesen nem sértődtem volna meg egy pár szerencsés véletlenen, akár még egy-két deus ex machinát is megbocsátottam volna. Jó, persze, mi lett volna akkor a mondanivalóval, tudom én. De attól még fájt.
Egyébiránt, írástechnikai tanfolyamokat lehetne erre a könyvre alapozni.
A Magammal viszlek hét évvel az Ahogy Isten parancsolja előtt született. Ez csak azért érdekes, mert a két regény csaknem tükörképe egymásnak. Persze a történet más, de ugyanúgy egy tizenéves fiú a főszereplője, ugyanúgy valahol egy isten háta mögötti településen játszódik, ugyanúgy része az erőszak és a kilátástalanság. És ugyanolyan a két regény szerkezete is. Ammaniti az elején fölvillantja a történet végét közvetlenül megelőző eseményeket, majd elkezdi szépen visszafejteni a történet fonalát, hogy a vége felé fölvegye ugyanott, ahol az elején elhagyta. Annál a pontnál, ahol szereplőinek élete kettéválik, mint a hirdetéseken: Előtte – Utána. Mindkét regényre jellemzőek a filmszerű vágások, amik a vége felé egyre gyorsulnak, és a „látványos” leírások. A nyelvezetét akár szószátyárnak is mondhatnám, ha nem lenne ennyire élvezetes.
Ammaniti világában hemzsegnek a frusztrált, antiszociális, zavart fejű, érzelmi sivárságban élő emberek, a nevetséges, szánalmas vesztesek, korlátolt kis zsarnokok – ne szépítsük, a többség ilyen. Mégsem lehet egyértelműen pesszimistának nevezni. Egyvalakinek mindig sikerül, ha nem is egyszerűen, megváltoztatni a számára rendelt sorsot, másból pedig legalább tragikus hős lehet. A többiek maradnak aránytalan emberek – vágyaik, egójuk sokkal nagyobbak, mint lehetőségeik és képességeik.
Akinek tetszett az Ahogy Isten parancsolja, annak ez is fog. Én minden sorát élveztem.
Népszerű idézetek
Tizenkét éves korára Pietro rájött, hogy nem érdemes túl sok időt vesztegetnie a dolgok miértjének megfejtésére. Csak ront vele a helyzeten. A vaddisznók nem kérdezik, miért ég az erdő, és a fácánok sem kérdezik, miért lőnek a vadászok.
Menekülnek és kész.
87. oldal
Annyira illettek egymáshoz, mint síbakancs egy görög szigethez.
34. oldal (Európa)
Biglia asszony egyik rögeszméje a tisztaság volt. A másik a vallás. A harmadik, és egyben a legsúlyosabb, a főzés.
A hang, amely az elmozdult orrsövényizület helyrerakásakor hallatszik, nagyjából ahhoz hasonlítható, mint amikor beleharapunk egy Magnum jégkrémbe.
275. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Luca Di Fulvio: Álmok bandája 91% ·
Összehasonlítás - Elena Ferrante: Briliáns barátnőm 89% ·
Összehasonlítás - Melania G. Mazzucco: Egy tökéletes nap 87% ·
Összehasonlítás - Kristin Hannah: Fülemüle 96% ·
Összehasonlítás - Varga Gy. Brian: Két nap az élet 98% ·
Összehasonlítás - Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak 94% ·
Összehasonlítás - Margaret Mazzantini: Újjászületés 94% ·
Összehasonlítás - Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány 93% ·
Összehasonlítás - Viola Ardone: Oliva Denaro 93% ·
Összehasonlítás - Sofi Oksanen: Tisztogatás 93% ·
Összehasonlítás