Magammal ​viszlek 80 csillagozás

Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

A ​Magammal viszlek hovatovább horrorisztikus elemektől sem visszariadva telíti izgalommal a párhuzamos szálakon futó történeteket, melyek középpontjában ezúttal is egy gyerek, a poros falujából elvágyódó, jobb életről álmodó, de „lúzerségével” küszködő tizenkét éves Pietro áll. A regény másik főszereplője egy öregedő „latin lover”, Graziano, aki épp véget vetne nemzetközi haknizenészi pályafutásának egy diszkópipi oldalán. De amiként Graziano sorsa is másként alakul (röhejes figurából lassan tragikus hősféleséggé válik), Pietro útja is elkerülhetetlenül visz a saját végzete felé. Mire pedig sorsuk – e két, egymástól amúgy oly végletesen különböző regényalak sorsa – keresztezi egymást, valamilyen értelemben a végzetük is közös lesz.
Minden mindennel összefügg, sugallja a regény rengeteg izgalmas mellékszállal át- meg átszőtt szerkezete, mely egyúttal, sajátos módon, az üzenetnek is része. El innen – mondja Ammaniti –, ki ebből a nyomorúságos világból, ahol minden mindennel… (tovább)

Eredeti mű: Niccolò Ammaniti: Ti prendo e ti porto via

Eredeti megjelenés éve: 1999

>!
Európa, Budapest, 2009
492 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630788274 · Fordította: Matolcsi Balázs

Enciklopédia 1


Kedvencelte 15

Most olvassa 4

Várólistára tette 69

Kívánságlistára tette 44


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Ezt a regényt a szereplők írták meg. A drámájuk a csontjuk velejéig áthatja őket, s Ammanitinek már csupán annyi volt a dolga, hogy leírja mindazt, ami a jellemükből következik.
S ami ebből született, az a kirobbanó düh regénye lett, amit nehéz szeretni, de még nehezebb szabadulni a hatása alól, s hiába sejti-tudja az olvasó, hogy a végén sem fordulnak majd jóra a dolgok*, mégis nehéz elhinni, hogy ennyire kemény lesz a befejezés.

A könyv minden szereplőjét a saját tehetetlensége tartja rabságban.
Van, aki morog és vergődik, mint egy láncon tartott, elvadított korcs, és válogatás nélkül belemar az első útjába kerülő kiszolgáltatott szerencsétlenbe, és van, aki jámbor vágóállatként látszólag beletörődően eltűr minden megaláztatást és csapást, amit rá mérnek.
A dél-olasz ezredvégi kisvárosi-falusi nyomor nem különbözik túl sokban attól, ami számunkra is ismerős lehet – bárhol körülnéz, ugyanazzal szembesül az ember.
Meglehet, az életszínvonal tőlünk nyugatra magasabb, de a korlátoltság, az ostobaság, a mérhetetlen rosszindulat és a kicsinyes, érték tévesztett irigység ugyanolyan mélységekben van.

A regény két főszálon fut, de ezek mellett tucatnyi mellékepizódot is hozzászőtt Ammaniti a történethez, amelyeken keresztül lépésről-lépésre nyomon tudjuk követni, hogy milyen egymással látszólag össze sem függő, mégis egymásból következő események fajulnak végül el a tragikus végkifejletig. Az egyes mellékszereplők kálváriája, privát pokoljárása; egymáshoz való viszonya és a kapcsolataik alakulása olyan, mint a dominó: elég az egyiket megpöccinteni és az egész felborul.
Csupán annyi a különbség, hogy itt emberi sorsok omlanak össze a végén.

Jó megoldás-e elmenni, és otthagyni ezt a fojtogató közeget?
Hogyne.
Ha ráébredsz arra, hogy csak akkor szabadulhatsz meg, ha azt, amitől szabadulni akarsz, a lelked mélyén, a frusztrációidban sem hurcolhatod tovább magaddal.

* Aki teheti, kerülje el a fülszöveget, mert otromba módon spoileres!

2 hozzászólás
>!
Gedi 
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Lassan 2 hónapja befejeztem, pedig szép hosszú értékelést terveztem róla írni, ez most már elmarad.

Az idei év egyértelműen legjobb olvasmányélménye. Hasonlóan nyomasztó atmoszférájú, mellbevágó és betonbadöngölő regényt kaptam, mint nagy kedvenc másik könyve esetében, és bár amaz picikét jobban tetszett, mert jobban beette magát a pórusaim alá, itt pedig a sztori sokáig a fekete humor és a börleszk pengeélén is egyensúlyozott a pszichothriller vonulat mellett, tény ami tény, hogy most sem csalódtam. Ammaniti ügyesen lavírozik a magasirodalom és a lektűrösebb zsánerek között, de remek karakterei, jól megkomponált (esetenként a végletekig túlfeszített) jelenetei – és akkor a mozaikos történetvezetésről ne is szóljunk – minden írói tanfolyam résztvevői számára iskolapélda lehetne.

Én nem tudom egyébként, milyen volt A. gyerekkora, milyen frusztrációkat hordoz magában akár mint súlyos traumák átélője vagy tanúja, de tény, hogy a két általam olvasott története alapján nagyon foglalkoztatja őt a gyermek, pontosabban a kiskamasz lelkivilága, az a mind pszichikai, mind szexuális érés szempontjából oly érzékeny korszak, amikor aztán bármilyen apróbb eltérés, váratlan esemény beláthatatlan következményekkel járhat. És hát itt van pár váratlan esemény, ami beindítja a lavinát, az elcseszett, nem sok jóra predesztináló családi hátterekről nem is beszélve. A lepusztult olasz kisvárosi miliő, a gyerekek kegyetlen világa szintén ismerős elem.

A fanyar humora miatt a legvégéig nem tudtam elképzelni, merre csűri-csavarja a szálakat Ammaniti, aztán persze egy határozott mozdulattal ránk rántja a hidegzuhanyt. Remek filmet lehetne belőle készíteni.

2 hozzászólás
>!
tgorsy
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Hatalmas könyv. Már nem tudom ki miatt vettem várólistára, de KÖSZÖNÖM.
Dosztojevszkij és Fellini találkozása Ammaniti tollhegyén. Minden mindennel összefügg, akikről azt gondoljuk gonosz, elvetemült kis piszkok, megtudjuk az ő életük sem fenékig tejfel. Oka van a gonosszságuknak. Mindenkinek, a sikereseknek, a látszólag minden rendben között élőknek is megvan a maguk keresztje. (Ha Kínában egy pillangó meglibbenti szárnyát…)
Közben pedig Fellini fergeteges, szeretetteljes humorával röhögtet meg. Az olasz ember csetlése-botlása, gyomorszorító izgalomból, kitörő röhögés. Ajtmatovot idéző „állatos” párhuzamok.
Mindeközben egyáltalán nem plagizál, ez az ő saját, egyéni, senkivel össze nem téveszthető hangja. Nagyon izgalmasak, nagyon olvasmányosak a művei és mindeközben magas szinvonalúak. Messze nem esik az eladhatóság álságos posványába.
Elég fiatal író még ahhoz, h. sok hasonló (piszok) jó könyvet írjon.

3 hozzászólás
>!
Rea P
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Az első ötven oldal után csóváltam a fejem, hogy minek kezdtem bele, mit érdekel engem egy semmirekellő szőke macsó, meg a k.. macája, meg egy szerencsétlen, bukott gyerek. Ráadásul majdnem 500 oldalon keresztül. Annyi mást inkább olvastam volna, ezért is türelmetlenkedtem azt hiszem…Kizárólag néhány értékelés tartott vissza, attól hogy letegyem.
Aztán észrevétlenül mégis letehetetlenné vált. Először csak majd behaltam az író hasonlatain..aztán ráéreztem a mélységére is. Több szálon futó események, időben ide-oda ugrálás, a minden mindennel összefügg érzése, és a végig fenntartott feszültég azt eredményezte, hogy két nap alatt befaltam. Ezen most utólag is csodálkozom. Viszont érzelmileg nehezen viseltem. Gyűlölöm az igazságtalanságot. Ez meg nagyon az volt végig. Mint az élet. Ammaniti jó író, egy csomó féle szenvedélyt kicsihol az emberből, de főleg elkeserítő tehetetetlenséget..meg dühöt.. Mert a 450. oldal körül majdnem falhoz csaptam. Túlőtt a célon. Volt itt valami, amire már szerintem nem volt szükség ahhoz, hogy akár ugyanez legyen a könyv vége és hatása. Félcsillag levonás emiatt.
A fontos, hogy az újrakezdés reménye megmarad, de piszok nagy árat kell érte fizetni.
Ha kiheverem ezt a könyvet, talán egyszer olvasok tőle mást is.

3 hozzászólás
>!
Nikkincs
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Utállak Ammaniti! Megint kiütéssel győztél és én megint a padlón vagyok. Ahogy szőtted körém a történetet, ahogy beszippantott a kilátástalanság, az elkeseredettség, úgy menekültem volna Tőled és szereplőidtől, közben meg úgy vonzott minden karaktered és az események egymásba kapcsolódása, hogy nem tudtalak elhagyni. Te aztán tényleg tudsz írni!

4 hozzászólás
>!
pat P
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Aúú. Ez fájt. Ezt most muszáj volt? Tényleg?
Értem én, hogy ha az ember megalkot egy rakat ennyire hiteles és plasztikus szereplőt, akkor azok a saját belső törvényeik szerint kezdenek működni, és a történetet is a logikusan következő irányba viszik, de azért mégiscsak. Ez akkor is egy igen rosszindulatú cselekményvezetés volt. Kivételesen nem sértődtem volna meg egy pár szerencsés véletlenen, akár még egy-két deus ex machinát is megbocsátottam volna. Jó, persze, mi lett volna akkor a mondanivalóval, tudom én. De attól még fájt.
Egyébiránt, írástechnikai tanfolyamokat lehetne erre a könyvre alapozni.

12 hozzászólás
>!
Miestas
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Kell nekem még Ammaniti!
@tgorsy értékelésével szinte teljes mértékben tudok azonosulni e könyv tekintetében ezért inkább olvassátok az ő érékelését a Magyammal viszlek c. kötetről.

>!
ÁrnyékVirág
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Ezt a könyvet én is magammal viszem. Mert úgy tudott táncoltatni, mint egy marionettfigurát, hol én is megöleltem volna egy-egy szereplőt, hol undorodtam, bunkónak, csődtömegnek éreztem őket. Hogy aztán lassan minden változzon, és végül kiderüljön, hogy ebben a pókháló-világban, ahol minden mindennel összefügg, sokszor milyen apróságokon síklik vakvágányra valakinek az élete… emberek, akik igazából szerethetnék egymást, szinte nem is tudatosan és szándékosan szörnyűségeket csinálnak.
Niccolo Ammaniti nagyon tud írni. És ez a töredezett, vége-eleje-vége regényszerkezet bejön neki, ilyen volt az Ahogy isten parancsolja is. A téma is hasonló – egy kamasz fiú küzdelme az élettel, a sokszor igazságtalanul nehéz helyzetekkel, a sorssal – a háttérben mindig kirajzolódik a családi harmónia, a szeretet hiánya, az agresszió, a nemtörődömség. Dekadens egy háttér. Valahogy nem is csodálkozunk, hogy Pietro sorsa olyan elkerülhetetlenül rohan a végzet felé.
Végül pedig marad a csend, a nyomasztó üresség, és a tudat, hogy ha tetszik, ha nem, ezeket a figurákat, sorsokat mostantól magammal kell vinnem.

>!
Sárhelyi_Erika I
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Nem ájultam el :/ Az „Én nem félek” után ez halványra sikeredett. Olyan mesterkéltnek érzem, kidolgozatlannak, már-már érdektelennek. Végigolvastatta magát velem, tehát valamelyest fenntartotta az érdeklődésemet, de szerintem hamar el fogom felejteni. Nem kerültek hozzám közel a szereplők, kívülálló maradtam. Ezt pedig nem szeretem. Ejjjj…

>!
anni_olvas 
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Letehetetlen könyv. Mocskos és érdekes…. csak olvastam és olvastam.


Népszerű idézetek

>!
Sárhelyi_Erika I

Tizenkét éves korára Pietro rájött, hogy nem érdemes túl sok időt vesztegetnie a dolgok miértjének megfejtésére. Csak ront vele a helyzeten. A vaddisznók nem kérdezik, miért ég az erdő, és a fácánok sem kérdezik, miért lőnek a vadászok.
Menekülnek és kész.

87. oldal

>!
Anibell AP

Haladéktalanul be kell vennie valamit.
Egy varázspirulát, amely levadássza a fejében köröző helikoptert. A rotorok úgy kavarták az agyát, mint egy vaníliás Danette krémpudingot.

225. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Annyira illettek egymáshoz, mint síbakancs egy görög szigethez.

34. oldal (Európa)

2 hozzászólás
>!
katacita I

Amióta világ a világ, szopást nem utasítottak vissza.

23. oldal

2 hozzászólás
>!
Marcus P

Innentől természetesen minden a lehető legrosszabbul alakul.

240. oldal

1 hozzászólás
>!
szera

Minden meg fog oldódni, mondta magában, mert az élet olyan, mint a folyó, magával viszi a dolgokat. Még a legnagyobb, látszólag legyőzhetetlen nehézségeken is túljutsz, egyszer csak magad mögött hagyod őket, és mehetsz tovább előre.
Új dolgok várnak.

174. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

(…) ha véletlenül belecsúszol az előtted lévő kocsiba, és annak vezetője az emelővel a kezében száll ki, azzal a szándékkal, hogy szétveri a fejed, ne próbáld, mondjuk, úgy jobb belátásra bírni, hogy mozibérletet vagy egy üstökösökről szóló könyvet ajándékozol neki, úgysem használna.

91. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

Jól érezte magát, mint gyöngy az osztrigában.

117. oldal

>!
Sárhelyi_Erika I

A hang, amely az elmozdult orrsövényizület helyrerakásakor hallatszik, nagyjából ahhoz hasonlítható, mint amikor beleharapunk egy Magnum jégkrémbe.

275. oldal

5 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Margaret Mazzantini: Újjászületés
Donato Carrisi: Démoni suttogás
Luca Di Fulvio: Álmok bandája
Luca Di Fulvio: A lány, aki megérintette az eget
Alessandro Baricco: Mr. Gwyn
Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér
Melania G. Mazzucco: Vita
Massimo Gramellini: Álmodj szépeket
Brunella Gasperini: Mi és ők
Alessandro Baricco: Harag-várak