Én ​nem félek 272 csillagozás

Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​alig negyvenes, rendkívül népszerű olasz író, a legrangosabb olasz irodalmi díj, a Premio Strega tavalyi nyertese, akinek könyvei már negyvenöt országban olvashatók, eddigi legnagyobb sikerét ezzel a regénnyel aratta.
A történet egy közelebbről meg nem határozott aprócska dél-olaszországi faluban és környékén játszódik 1978 kegyetlenül forró nyarán. Egy napon az egyik gyerek, Michele iszonytató felfedezést tesz egy határszéli elhagyatott, omladozó ház pinceüregében. Annyira megrémül attól, amit – jobban mondva akit – talál, hogy el sem meri mondani a társainak. Az apjával szeretne róla beszámolni, de az sosem ér rá: kamionos, sokat van úton, mindig fáradtan tér haza.
Michele titokban vissza-visszatér az üregbe. Rémületén felülkerekedik a segíteni akarás. Egyre bátrabb, egyre találékonyabb, egyre céltudatosabb.
De közben otthon is furcsa dolgok történnek. És szörnyű történet dereng fel Michele előtt, melyhez éppenséggel a saját családjának is köze van.
(tovább)

Eredeti mű: Niccolò Ammaniti: Io non ho paura

Eredeti megjelenés éve: 2001

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár

>!
Európa, Budapest, 2008
260 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630786331 · Fordította: Matolcsi Balázs

Enciklopédia 31


Kedvencelte 52

Most olvassa 4

Várólistára tette 228

Kívánságlistára tette 144

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Ismét egy regény, amelyben a szerző a gyermek szemszögéből láttatja az eseményeket. Ez a technika különösen azokban az írásokban jelent fokozott kockázatot, ahol a téma olyan drámai, annyira sokkoló, hogy a felnőtt olvasóra gyakorolt hatása kifejezetten szélsőséges lehet. Ezért is lehet ezzel a technikával nagyon mellényúlni és célt téveszteni.
Ammaniti azonban abszolút profi. Nem téved, nem hibázik. Olyan témát, olyan közeget és főhőst választ, amelyek együttese a felnőtt olvasót azonnal rabul ejti – már csak a történetet kell „csont nélkül” végigvezetni a fejezetek akadályversenyén és kész a siker.
A ’70-es évek permanens gazdasági és politikai válságában tobzódó, a nyomorból épp csak a fejét kiemelgető, fülledt, kilátástalan dél-olasz vidék ingerszegény környezetében él a szüleivel a kilencéves Michele. Mindennapjait – és jövőjét is egyben – determinálja az az erkölcsi nihilben „gazdag” mikroklíma, ahová született és ahonnan kitörni vajmi kevés a reális esélye.
Ahogyan azt a regény címe is sugallja, Én nem félek. Ezt mantrázza önmagának a kis Michele. Pedig dehogynem. Fél, sőt retteg – de megpróbálja legyőzni a szörnyeket! Kilenc évesen melyik gyermek nem fél? Abban az érzékeny életkorban, amelyben lelkivilága, pszichéje egyre tudatosabban nyílna a külvilágra, érzelmi-értelmi intelligenciája megfelelő környezetben kiteljesedhetne, és a család, a barátok segítségével győzedelmeskedhetne a korának megfelelően, minden kiskamaszra rátámadó belső démonokkal, szörnyetegekkel szemben – egyszer csak a való világ valós szörnyetegeivel találkozik, olyan erőkkel, amelyek létezéséről addig tudomása sem volt spoiler és amelyek ereje aránytalanul meghaladja saját, gyermeki erejét.
Ammaniti csodálatosan, de egyben felkavaró módon, borzongatóan ábrázolja a kicsi főhős lelki vívódásait, a mocskos környezetben is kibukkanó, segíteni akaró, ösztönös „jó lelket”, a kisgyermek zsigeri, egészséges moralitását.
Mindezt kiválóan árnyalja a kor itáliai társadalmi háttere, a mafia és a Brigate Rosse által elkövetett erkölcstelen, brutális bűncselekmények, az emberrablások, a csonkítások, a bűnüldöző szervezetek és az államapparátus diszfunkcionalitása, korrupt rendszere, és az átlagpolgár biztonságérzetének teljes hiánya.

Az Én nem félek rendkívül nyomasztó történet, kiváló szerkezetben, a gyermekszemszög adta lehetőségek tökéletes kihasználásával megírva spoiler.

17 hozzászólás
>!
NannyOgg SP
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Aha, boldog karácsonyt…

Felnőtteknek szóló gyerekszemszögű könyvet írni szerintem baromi nehéz lehet, az esetek nagy százalékában nem is sikerül. Harper Lee-nek sikerült, de Muriel Barbery azzal a féllel is elvérzett. Nemecsek Ernő és az egész Pál utca engem azért hagyott pl. mindig is hidegen, mert hiába klasszikus magyar meg ifjúsági, Molnár mártíralakjai azért erősen leegyszerűsítettek és idealizáltak, és az egész regény és szereplői az erkölcsileg követendő végkifejlet szolgálatába vannak állítva, következtetésképpen sosem tudtam velük azonosulni. (És gyerekként még kellett, hogy azonosulni tudjak a karakterekkel.) Ammaniti viszont nagyon eltalálta, az ő alakjai nem „gyerekek, ahogy a felnőttek elképzelik”, hanem szimplán gyerekek. Azt hiszem, a különbség abban áll – legalább is részben biztos –, hogy mennyire veszi az író a bátorságot a gyerekeket önzőnek és esendőnek bemutatni az idealizált (és szerintem teljesen fals) ártatlan és önfeláldozó minifelnőttek helyett. Mintha a kettő kizárná egymást. Én nem tudom, lehet, hogy az idők is változnak; én a gyerekek morális eltévelyedésében (pl. amikor spoiler) azt az utat látom, ami a helyes és helytelen megismeréséhez vezet, mint ahogy néhány légyszárnynak áldozatául kell esnie a zsengekori kiváncsiságnak azért, hogy felnőttként ne akarja senki bogarak kínzásával múlatni az időt. Persze belátom, hogy A Pál utcai fiúk sosem lett volna kötelező olvasmány, ha Nemecsek telefonbetyárkodással sokszázas* telefonszámlát csinál, és egy barátjára keni, hogy ne hasítsanak szíjat a hátaból a szülei (A 8 éves NannyOgg bűnei, 26. fejezet). Hogyne, nem Ammaniti találta fel a spanyol viaszt, ebben a történetben is vannak Gerébek meg Áts Ferik, de Michele sokkal reálisabb főszereplő, mint Nemecsek, és ha már itt tartunk, azért többet is tett le az asztalra. Szóval ez nekem nagyon. És mellette a történet is szuper, izgalmas is, és, nos, kellően nem karácsonyi, én szóltam.

*2015-ös árfolyamon ez sokezres.

>!
Európa, Budapest, 2008
260 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630786331 · Fordította: Matolcsi Balázs
12 hozzászólás
>!
Bélabá P
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Köszönöm @szallosas-nak az ajánlást, tényleg jó választás volt. Egy olasz regényhez illően megvolt az a feeling, ami nélkülözhetetlen. Mert ezt az érzést nem lehet bankkártyával megvenni, ugyanis felbecsülhetetlen.
Amikor kint tűz a Nap, fullasztóan meleg van
amikor bagószagú, borostás, káromkodós emberek bukkannak elő,
amikor a mama szinte fél pucéran felcsattan és mérgében felpofoz,
amikor az apa nekimegy egy húszéves suhancnak, mert az bántotta a fiát,
amikor Marcello D'Orta könyveibe illő gyerekszáj sztorik hangzanak el,
amikor egy „világvégi”,lepukkant szicíliai (amúgy kitalált) faluban felbukkan a csendőrség,
amikor a srácok kedvenc játéka a foci,
amikor boszorkával (befana) vagy cigányokkal ijesztegetik a rossz gyerekeket
és amikor különös mosómedvés mesék jönnek elő.
Ez mind benne volt ebben a remek történetben. Sok kis srác álma, hogy „kincskeresőset” játszik… Megvolt itt. Nos, a „találat” ijesztő lenne egy felnőtt számára is….
Tuti elhallgatnám, ahogy Michele Ammitrano tette. Mondjuk felnőtt fejjel nézve nem cselekedett jól, de a helyébe képzeltem magam. Azért, mert annyira megérintett a történet. Visszamentem az időben és kis srác lettem képzeletben, ez az, ami felbecsülhetetlen. Olyan, mint a MasterCard.

9 hozzászólás
>!
vicomte P
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

De, fél.
Legalább egy tucatnyi dologtól.
És mégis igaz a cím, mert a főszereplő végül legyőzi a félelmet.

Vékonyka, gyorsan, de a téma miatt mégsem könnyen olvasható könyv.
Az E/1-gyes narráció igazán közel hozza az olvasót a történethez, és a nagyon jól felépített párbeszédek, a karakterábrázolás mélysége, a nem terjengős, mégis érzékletes leírások, mind sokat segítenek abban, hogy hitelessé váljon a regény.
Számomra mindenképpen.

Ebbe a rövid történetbe sikerült a szerzőnek belesűrítenie nem csak a ’70-es évek végének dél-olasz nyomorát, és kétségbeesését, de azokat a valós és irracionális félelmeket is, amivel egy kilencéves srác küzd.
S ezek közül a legbénítóbb az, amikor félsz attól, hogy megbízz valakiben, mert ki tudja, hogy ki, és mit rejteget, vagy hogy mikor fog elárulni.
Ez a félelem mozgatja a gótikus horrorokat, s a könyv első harmadában Michelle, a narrátor kisfiú fejében igazi rémmesébe illő, vadabbnál-vadabb válaszok kavarognak, ami miatt igen nyomasztó lesz a történet hangulata.
Aztán szép lassanként mindenre fény derül és a rémtörténetből átcsúszunk a kisrealista társadalomkritikába, ami bizonyos értelemben még riasztóbb, mint a zsigeri horror.
Mert azt mutatja, hogy a nyomor milyen kétségbeesett, és eleve bukásra ítélt dolgokba kergethet bele bárkit.
S hogy milyen könnyen gondolhatja azt bárki, hogy tehetetlen a dolgok alakulásával szemben és milyen egyszerű beletörődni, hogy egyre mélyebbre süllyed az ember.

26 hozzászólás
>!
Sapadtribizli P
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Kicsit meg vagyok rendülve.
Szörnyű alaptörténet, kilátástalanság és kétségbeesett tettek. És egy gyerek, aki legyőzi a félelmet…
Az az igazán félelmetes benne, hogy tulajdonképpen senki sem az a tipikus gazember, mert itt a tetteket főleg a szeretet mozgatja… és mégis, hova tudja sodorni a kilátástalanság az embert!… De bíztató, hogy ugyanakkor felül lehet kerekedni ezeken a félelmeken, és önmagunkat és (valós, illetve képzelt) félelmeinket legyőzve igenis meg lehet tenni azt, amit meg kell tenni.

3 hozzászólás
>!
Gelso P
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Nagyon szép, ill. nagyon borzasztó.
Egy bátor, vakmerő kisfiú szólója egy szörnyekkel benépesített mese-valóvilágban…
A szörnyű cselekedet ellenére nagyon tetszett a regény, legfőképpen az tette számomra érdekessé, hogy egyszerre tudtam azonosulni egy kilenc éves kisfiú mindennapjaival, gondolkozásmódjával, viselkedésével, reakcióival, válaszaival, megoldásaival stb. – és egyszerre szemléltem szülőként a kisfiú mindennapjait, gondolkozásmódját, viselkedését, reakcióit, válaszait, reakcióit stb. Egyszerre voltam felnőtt (szülő) és gyerek…
Nagyon plasztikus volt az olasz dél ábrázolása – egy kitalált, elképzelt, de nagyon is valóságos, szegény, egyszerű emberek lakta kis település, ahol pénztelenség, munkanélküliség van, és tikkasztóan forró szárazság. És kényszerű gonoszság.
És emberség, igaz barátság – egy kisfiú részéről.

Nagyon kíváncsi lennék a ma már felnőtt, negyven körüli Michele felnőtt mivoltára, életére, családjára, gyerekeire – mert biztos, hogy lenne neki több is – szakmájára, arra, hogy Olaszország melyik részén, mely városában él.

Azt hiszem, hogy Ammanitinek az Ahogy isten parancsolja a legjobb regénye, a Magammal viszlek a legmozgalmasabb, legtöbb szereplőt és sorsot felvonultató, az Én és te a legfelületesebb, és a legidegenebb, de az Én nem félek a legkisértetiesebb, a legszörnyebb, ugyanakkor nekem a legkedvesebb – a legszebben megfogalmazott, kedvencelem…

Nagyon szeretném megköszönni ismeretlenül is a fordítónak, @Balázs_Matolcsi-nak az igényes és rendkívül jó fordítást.

@pepege Merülj el Ammaniti világában! kihívására – még olaszul is tervezem elolvasni…

Végül még megemlítem, hogy lássátok, mennyire összekötődtem ezzel a történettel: ezt a filmet az HBO-n láttam, ha jól emlékszem 2005 nyarán, fényes nappal, egy évvel azután, hogy az első gyerekem született; feszülten néztem, követtem végig a filmet, nagyon megmaradt bennem az anya mediterrán szépség-alakja. Végignéztem a filmet, és ott láttam meg, hogy konkrét regényből készült, feljegyeztem kiéből és mi a címe;szerencsémre épp akkor volt egy olasz srác tanítványom, magyarra tanítottam, és hazautazása előtt megkérdezett, van-e vmire szükségem? Én kezébe nyomtam egy cetlit, amire ráírtam: Niccoló Ammaniti: Io non ho paura – és még azon a nyár végén ezzel a könyvvel tért haza…
Hát ennyi.

Caro Michele,
rimani sempre cosí: un uomo buono.

9 hozzászólás
>!
Stone P
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Nem számítottam semmire, így fejbe vágott az a rengeteg emlék, ami az olvasása alatt felütötte a fejét. A régi nyarak a nagyszülőknél, a csatangolások a mezőkön, a döglött róka szétszáradt, ég felé nyitott teteme, a szeme helyén a fekete gödör, a búzamezőn való rohangálás, a tücskök végeérhetetlen és hangos ciripelése, a békák az éjszakában, a felfedezések, a haverokkal és egyedül, a félelem íze, a torokban dobogó szív, amikor tudtam, hogy tilosban járok. Mindez eszembe jutott egy olyan történetről, ami velem sosem esett meg, de minden gyermeki elmében elevenen élnek a félelmek a megmagyarázhatatlantól, a veszteségekről, a változásokról. Köszi @sztimi53 , hogy elküldted!

13 hozzászólás
>!
stippistop SMP
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Mert ez nem is a félelem…. Ez a hideg verejtékcsepp, ami a hátadon fut le egy rémálommal teli forró, nyári éjszakán. Az árulás bűze. A magány előszele. Elvesztése mindannak, amiben és akiben eddig hittél. És aztán ráébredni, hogy ez nem egy rémálom.. Nem a szörnyektől kell félni, nem az óriásoktól, boszorkányoktól, hanem az emberektől.
Nem lehet nem odanézni… Nem lehet letenni.

>!
Maya 
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Hát én bizony, be kell valljam, féltem olvasás közben. Hogy mitől? Attól, hogy az én gyerekeimnek is lehetnek olyan titkai, amit nem mernek megosztani velem. Hogy én is húzhatom egyszer a rövidebbet.
A gyerekek versenyeznek egymással, kalandokat keresnek, felfedezéseket tesznek. Ez így is van rendjén. De ez akkor igazi, akkor szép, ha van akivel megosztani mindezt. Ha valaki nem bízhat a barátaiban az baj, de ha egy gyerek nem bízhat a szüleiben az… erre már nem is találok szavakat.
Nem ismertem az írót. Nem tudtam mire számítsak. Olvasás közben egy csomó gyerekkori emlék jutott eszembe, amikor féltem, de nem vallottam be magamnak, másoknak még kevésbé, amikor nem mertem elmondani a kalandjaimat másoknak, a legkevésbé a szüleimnek. De nekem volt egy nagyapóm. Vele mindent meg lehetett beszélni. Ő nem félt attól, hogy felfedezem a hibáit.
Furcsa módon a könyv végére oda jutottam, hogy nem tudtam hibáztatni senkit. Pedig soha nem lenne szabad bántani egy gyereket!

>!
Gólyanéni
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Többször találkoztunk már itt a molyon. A könyv és én. „Figyeltjeim” figyelemfelkeltő értékelései, kedvenceléseik, 1001-es lista, a gyermekszemszög címke…
Ezért várólistás lett, majd bakancslistás. Most meg kedvenc.
Szenzációsan van megírva ez a megdöbbentő történet. Ahogy a csendes, perzselő nyár és a gyermeki lelket borzongató félelem libikókázik. Ahogy a segíteni akarás és egy eskü szavai összecsapnak. Ahogy a még erőtlen (vagy mégsem) gyermeki lélek és a róka ravaszsága, dörzsöltsége megküzd egymással.
Ammanitinek olyan atmoszférát sikerült alkotnia, hogy több esetben ledöbbentem, mikor szembetalálkoztam az 1978-as dátummal. A hangulatok, az általuk kiváltott gondolataim minduntalan hátrább tolták a cselekményt az időben.
Szerettem ezt a feszültségekkel teli, izgalmas, valós háttérrel rendelkező könyvet.


Népszerű idézetek

>!
Ronnie

Szörnyek nem léteznek. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.

224. oldal

Kapcsolódó szócikkek: félelem · szörny
>!
fülcimpa

Amikor ennyire dühös volt, a papa nem ordított, halkan beszélt. De így még félelmetesebb volt. Máig sem bírom az olyan embereket, akik nem tombolják ki a mérgüket.

67. oldal (Európa, 2008)

Kapcsolódó szócikkek: félelem
>!
fülcimpa

Mama sosem ült közénk az asztalhoz.
Kiszolgált minket, és állva evett. Keveset beszélt, és mindig talpon volt. Egy percre sem ült le. Főzött. Mosott. Vasalt. Csak alvás közben nem állt. Rühellte a tévét. Amikor fáradt volt, ledőlt az ágyra, és már aludt is, mint akit fejbe vertek.
Akkoriban mama harminchárom éves volt. És szép. Hátközépig érő, hosszú, fekete haját kibontva hordta. Nagy, sötét mandulaszemek, széles száj, erős és fehér fogak, hegyes áll. Mint egy arab nő. Magas volt, formás, nagy mell, vékony derék, széles csípő és olyan fenék, hogy az embernek kedve támadt megfogni.
Amikor a lucignanói piacra mentünk, láttam, hogy a férfiak majd felfalják a szemükkel. Láttam, ahogy a zöldséges a könyökével oldalba böki a mellette lévő árust, aztán mindketten anyám fenekét nézik, majd az égre emelik tekintetüket. Én szorítottam a kezét, vagy a szoknyájába kapaszkodtam.
Az enyém, hagyjátok békén, ordítottam volna legszívesebben.
– Teresa, bűnös gondolatokat ébresztesz – mondta neki mindig Severino, a lajtos kocsi sofőrje.
Mama nem törődött velük. Észre sem vette őket. Sóvár pillantásaik leperegtek róla. Teljesen hidegen hagyták a ruhája kivágását vizslató tekintetek.
Nem ismerte a kacérságot.

72-73. oldal Európa Könyvkiadó 2008

Kapcsolódó szócikkek: férfiak · piac · szépség · televízió
8 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

Huszonkét év távlatából még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy bírt minket elviselni.
Talán mert félt az egyedülléttől.

>!
fülcimpa

Maria kihozta a zománcozott kistálat, és a Barbie babáit úsztatta benne.
Kettő volt, egy normális és egy szénfekete, kopasz, olvadt karral.
Én tettem így tönkre. Egyik este, miután megnéztem a tévében Jeanne d' Arc történetét, megragadtam a Barbie-t, és üvöltve bedobtam a tűzbe. – Égj! Boszorkány! Égj! – Amikor láttam, hogy tényleg ég, elkaptam az egyik lábát, és belehajítottam a fazék levesbe.
Mama egy hétre eltiltott a biciklitől, és egyedül kellett megennem az egész levest. Maria könyörgött, hogy vegyenek neki egy másikat. – Majd a születésnapodra. Addig játssz ezzel. Köszönd meg az idióta bátyádnak. – Aztán Maria hozzászokott. A szép Barbie-t Paolának hívták, a megégettet Szegénykének.

130-131. oldal (Európa, 2008)

1 hozzászólás
>!
Ronnie

Nem akarok meghalni. Bár nem lenne rossz elmenni a saját temetésemre.

60. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál · temetés
>!
Elsie

Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.

66. oldal

>!
Nyájas_Olvasó

Felejtsd már el ezeket a szörnyeket, Michele. Szörnyek nem léteznek. A kísértetek, a vérfarkasok, boszorkányok, mind csak hülyeség, arra valók, hogy megrémisszék az ilyen hiszékenyeket, mint te. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.

>!
krlany I+SMP

Megvan!
Éreztem, hogy a mellkasomban a súly szertefoszlik, hátamat a sziklának támasztottam, és lecsúsztam a földre. Ülve maradtam a kecskeszarral borított töltésen, kimerülten, mosollyal az ajkamon.
Megtaláltam.
Sírhatnékom támadt. Megtöröltem a szemem.
– Mmmm!
Felálltam. – Jövök. Jövök már. Látod? Eljöttem. Betartottam az ígéretemet. Látod?

253. oldal

>!
ede

– Föltett egy lemezt a lemezjátszóra. – így majd azt hiszik, hogy játszom. – És nagy komolyan hozzátette. – Chopin.
– Ki az a Chopin?
– Egy nagy ember.

Kapcsolódó szócikkek: Frederic Chopin

Hasonló könyvek címkék alapján

Carla Norton: Hajszál híján normális
Natascha Kampusch: 3096 nap
Beth Flynn: Kilenc perc
Dennis Lehane: Hideg nyomon
Angela Marsons: Egy élet ára
Joe Hill: NOS4A2
Gilly Macmillan: Kilenc nap
William G. Winkler: Friss hús
A. J. Waines: Lány egy vonaton
Winston Groom: El Paso