Én ​és te 164 csillagozás

Niccolò Ammaniti: Én és te

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ne ​halj meg. Kérlek. Ne halj meg. Majd én segítek. Bízd csak rám…

A magának való és kissé neurotikus, tizennégy esztendős Lorenzo azt hazudja, hogy iskolatársaival síelni megy, ám ehelyett római bérházuk pincéjébe zárkózik be, hogy ott, a kellemetlen külvilág konfliktusait és képmutatását kirekesztve, egy héten át csak heverésszen, olvasgasson, kedvenc időtöltéseinek éljen. Nem számol azonban egy váratlan fordulattal: a pincébe egyszer csak betoppan alig ismert féltestvére, a huszonhárom éves Olivia is. A drog, a világ és önmaga elől menekülő, törékeny és esendő Olivia megjelenése nyomán minden megváltozik. Lorenzo kénytelen levetni a problémás kamasz álarcát, és tenni valamit, mert nagy baj van…

Kis terjedelme ellenére valóságos fejlődésregény az Én és te, melynek szerzője a nagy sikerű előzmények – az Én nem félek vagy a Magammal viszlek – után most újabb emlékezetes kamaszhős ábrázolásával ad bizonyságot rendkívüli tehetségéről.

A Strega-díjas író… (tovább)

Eredeti mű: Niccolò Ammaniti: Io e te

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Európa, Budapest, 2012
148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630793636 · Fordította: Matolcsi Balázs

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Olivia Cuni


Kedvencelte 10

Most olvassa 1

Várólistára tette 85

Kívánságlistára tette 46

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

>!
sophie P
Niccolò Ammaniti: Én és te

Én megszerettem ezt a jó fej kiskrapekos történetet. Még kisregénynek sem nevezném, egy novella. Két szereplő + kettő egy kicsit + néhány statiszta. Elhiszem, hogy Bertolucci rögtön meglátta a filmet (tele fontos jelenettel), főleg, hogy van benne egy gyönyörű, lobogóhajú lány, ami nála egy filmben alapfeltétel, ugye. Meg is fogom nézni, hogy bírt vele, a trailer tetszik.

Szóval van egy ilyen kis Lorenzo, éppen csak hogy 14, és mindenre tudja a megoldást, a világ összes bajára. (Mármint hogy nem a könyvben oldja meg mindet, de látszik, hogy tudja, hogy megtudná). Nagy furfangosan kieszeli, hogy ő majd a pincében lesz egy hetet. Egyedül. És egyszer csak odakerül a féltestvére is (ő a nagyon gyönyörű csaj), és vele együtt egy csomó elég nagy, és bonyolult feladat. De egy ilyen kis vitéz állja a sarat, még ha csetlik-botlik is, – és azon meg nevetni kell –, de megteszi, amit meg kell tenni, több fronton is. És a kis mese a nagymamának a K19-ről, …Ááá, cuki!

7 hozzászólás
>!
AniTiger MP
Niccolò Ammaniti: Én és te

Háááát…
Finoman szólva: „nem az én világom”…
Ha kitekintek a komfortzónámon kívülre, akkor a távolban ott virít (mostantól extra nagy betűkkel) Niccolò Ammaniti neve egy LED-táblán.

Nyomasztó érzés olvasni, bár éreztem némi sorsközösséget csóri sráccal. Néha mindenki mímelt a suliban, hogy olyan, mint a többiek, nem? Szántam csóringer Lorenzot „legyet”… A sztori épp olyan tragikus és sötét, amire a borító alapján számítani lehetett, de a vége tulajdonképpen nagyon tetszett.*
(Japp, tuti beteg vagyok, de szeretem az ilyen dolgokat.)

*Tényleg spoiler! spoiler

>!
Európa, Budapest, 2012
148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630793636 · Fordította: Matolcsi Balázs
11 hozzászólás
>!
Amadea
Niccolò Ammaniti: Én és te

Introvertáltnak lenni még mindig szívás, introvertált gyereknek – amikor napi 6-8 órában hivatalos válogatás alapján vagy összezárva egy terembe húsz-harminc, sok esetben kevésbé civilizált emberpalántával, és csontig hatoló elvárás, hogy KÖZÖSSÉGET alkossatok, és ha nem akarsz ennek a KÖZÖSSÉGNEK a része lenni, baj van veled és beavatkozást igényelsz, hogy beférj az elvárás vonalzói közé – még inkább.
Anno az Én nem félek óriási élmény volt a szerzőtől. Ez viszont nem, nincs mit szépíteni rajta.
Az ötlet nagyon jó, de úgy éreztem, ráfért volna még száz oldal kifejtés, vagy nem a felnőtt szépirodalomba, hanem a komoly ifjúsági regények közé kellett volna sorolni ezt a kis kötetet. De még ez se tisztességes megoldás. Az érzelmek egyszerűen nem kapnak teret, főleg Lorenzo és Olivia kapcsolata, pár pillanatkép tárul elénk, amik fontosak, de nem elegendőek. Afféle értem én, mit érzel-összekacsintást igényel a szerző felé, amit megteszek, ha barátként tekintek Ammanitire, és nem íróként – de egyértelműen nem a barátja, hanem a (lelkes!) olvasója vagyok, így gonosz elvárásaim vannak, amik most nem teljesültek. Nem bánom, hogy elolvastam, de, ha kimarad az életemből, semmit nem veszítek – az ebbe a kategóriába tartozó olvasmányokat szeretném minél inkább elkerülni, mert az élet drága (meg a könyvek is, ill. a fizetések alacsonyak), az idő kevés, a könyv meg sok, vagy mi a fene, tudjátok, miről beszélek. (Na, ez egy megértő összekacsintás.)

Második Várólistacsökkentős könyv volt egyébként, legalább ebben instant sikerélményt garantált.

4 hozzászólás
>!
saribo P
Niccolò Ammaniti: Én és te

Egyáltalán nem éreztem, hogy a rövidsége hátrányára vált volna, sőt, inkább jó volt hogy jópár kérdést nyitva hagyott, elgondolkodásra késztetett.
Egy (már nem is olyan kis)fiú kamaszodása, gyerekből felnőtté válása a fő téma, ekkor szembesül az ember sok olyan dologgal, ami bár az élet része, de a gyerekkori burok (már aki olyan szerencsés, hogy ilyen környezetben nő fel) megvéd ellenük. A világ durvasága, a tolerancia illetve együttérzés teljes hiánya egy közlekedési baleset kapcsán, a haldoklás és a halál – hogyan viszonyuljon ezekhez egy kamasz, aki már nem gyerek de még nem is felnőtt és önmagát a saját egyéniségét keresi. Legjobban arra vágyik megértsék és szeressék őt mind a szülei mind a barátai, egyéniségének feladása árán is csak egy célja van, hasonlóvá válni mint a többiek. Egy (kegyes?) hazugság révén elvonul a világtól hogy egyedül legyen a gondolataival, érzéseivel egy pincebeli kis kuckóban, amikor felbukkan a rég nem látott, alig ismert féltestvére és megint egy nagyon is komoly problémával szembesül és rajta áll: segítsen vagy ne segítsen.

1 hozzászólás
>!
Chöpp 
Niccolò Ammaniti: Én és te

Mosolyogva és sóhajtozva olvastam. Kedves, kesernyés, édes kis csokoládékocka. És tényleg! Ezek a gyerekek elképesztőek! És rémes, hogy az életet mennyire megnehezíti a többi emberi lény! És szomorú, ha nem bírsz átlépni az árnyakon túlra.
Nagyon tetszett!

>!
egy_ember
Niccolò Ammaniti: Én és te

Vannak olyan miérttel kezdődő kérdések, amikre egyszerűen nem lehet választ adni. Még magunknak sem
Vannak olyan dühök és elkeseredések, amikre nincs értelmes megoldás. Talán még értelmetlen sem.
Vannak olyan percek, napok, amikor a magány látszik az egyetlen járható útnak. És vannak olyanok, amikor éppen a másik ember közelsége.
Vannak olyan regények, amik nagyszerűek lehetnének, ha rendesen kidolgoznák őket.

12 hozzászólás
>!
GytAnett P
Niccolò Ammaniti: Én és te

Lassan két éve kaptam ajándékba ezt a könyvet, és hiába keltette fel az érdeklődésem a fülszöveg, éreztem, hogy ez nem az én könyvem lesz, így csak halogattam. Ma végre rászántam magam az olvasására. Az egyetlen előnye, hogy rövid és nagyon szellősek a lapok. Igazából még csak kisregénynek sem hívnám, inkább egy hosszabb novellának. Azért gondolom így, mert semmiről és senkiről nem tudunk meg túl sokat. Emiatt nem tudtam megkedvelni sem Lorenzót, sem Oliviát. Igazából teljesen semlegesek maradtak. Néha szántam őket. Lorenzót amiatt, mert nem fogta fel, hogy a spoiler segítség mekkora változást tudna hozni az életébe, Oliviát pedig a helyzete miatt. spoiler
Sok-sok dologra kíváncsi lettem volna. Lorenzo milyen volt 2010-ben? Addig mi történt az életében? Hogy élt? Mert egyébként egy érdekes karakter lenne, de az, hogy lényegében egy hét nem túl izgalmas eseményeit olvashatjuk, nem mondom, hogy nagyon meg lehetett ismerni. Fura gyerek. Nem feltétlenül lettünk volna barátok.
Az író nagyon jó a hangulatteremtésben, mert végig fent tudta tartani a nyomasztó érzést. Amikor az ember érzi, hogy ebből nem biztos, hogy van kiút. Ettől függetlenül azt mondom, hogy ez nagyon nem az én könyvem.

>!
DoreenShitQ
Niccolò Ammaniti: Én és te

    Fogalmam sincs hogy értékeljem.
    Rövid velős kisregény, de talán jobban megállja a helyét filmként. Miközben olvastam csak erre tudtam gondolni. Hogy mennyivel jobb lenne ez filmnek, mennyivel nagyobbat ütne. Igaz nem gyenge könyvként sem, de kevésnek éreztem ahhoz, hogy tényleg átadja azt, amit akar. Az író végig elég szűkszavú, de ezzel tartja fenn a feszültséget elég jól amúgy. Talán ahhoz, hogy elérje a célját nagyobb terjedelem kellett volna, de igazán nem tudom, hol lehetne feljavítani ezt a könyvet, hogy könyvként fejbe tudja vágni az embert.
    Összességében maga a sztori felér egy szédítő pofonnal, de nem akkora horderejűvel, ami a földön is hagy, amit sajnáltam.
Köszönöm @KATARYNA, hogy elolvashattam ♥

6 hozzászólás
>!
chhaya P
Niccolò Ammaniti: Én és te

Túl rövid.

Lorenzo érdekes személyiség, egyedi és sajátos jellem, megért volna kicsit bővebb kifejtést. Ahogy a nővére is, mert róla alig tudunk meg valamit. Szinte csak pillanatképet fest az író, néhány nap főbb történéseit – az előzményekből épp annyit tár elénk, amennyi a jelen megértéséhez feltétlenül szükséges.

Jó kis írás, élvezhető stílus, de bár lenne hosszabb… Semmi sallang és mellébeszélés, ez rendben is van, de ez a hiányérzet… Olvasnám tovább, maradt egy rakás kérdés, mi történt ezek után és hogy és miért – de csak elhúzza a mézesmadzagot. Kapunk egy 10 évvel későbbi jelenetet, a köztes sztorit meg találjuk ki mi.

Biztosan olvasok még az írótól.

>!
Sárhelyi_Erika I
Niccolò Ammaniti: Én és te

A maga nemében hibátlan. Nem okozott csalódást, mivel a szerzőtől nem az első mű, amit olvasok. Az alapsztorin túl nagyon-nagyon tetszett a „történet a történetben”, a regény végefelé. Mindemellett elég kiszámítható a könyv vége, én is csak azért nem „számoltam ki”, mert nem akartam :)


Népszerű idézetek

>!
EgyKönyvmoly

Miért kell iskolába járnom? Miért így működik a világ? Megszületsz, iskolába jársz, dolgozol és meghalsz. Ki döntöttel el, hogy ez a világ rendje? Nem lehetne másképp élni?

38. oldal

>!
Nikkincs

Minek kell kimondani a dolgokat, miért nem elég végiggondolni őket?

31. oldal

>!
sindzse

Csak háromévesen kezdtem el beszélni, és sosem volt erősségem a csevegés. Ha egy idegen megszólított, igennel, nemmel, nem tudommal válaszoltam. És ha tovább nyaggatott, azt feleltem, amit hallani akart. Minek kell kimondani a dolgokat, miért nem elég végiggondolni őket?

31. oldal

>!
Nikkincs

– Humorérzék nélkül szomorú az élet – mondtam.
(…)
Ezt a humorérzék dolgot apám mondta, miután egy vidéki kirándulás alkalmával Vittorino, az unokatestvérem megdobott tehénszarral.

25. oldal

>!
ditke3

(…) én a történeteimet mindig megtartom magamnak, mert ha elmesélem őket, rögtön elfonnyadnak, mint a leszakított mezei virág, és nem tetszenek többé.

113. oldal

>!
egy_ember

Olivia leült törökülésbe, letépte a ragasztószalagot, és elkezdte kihajigálni a cuccot a dobozból. Könyveket, cédéket, ruhákat, sminkkellékeket. – Itt van.
Egy fehér könyv volt, erősen megviselt borítóval. Kristóf Ágota: Trilógia.
Ide-oda lapozgatott, keresett valamit…

75. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Olivia Cuni
2 hozzászólás
>!
lupi4

– Humorérzék nélkül szomorú az élet – mondtam.

25. oldal

>!
Chöpp 

Miért nem hagynak békén? Miért kell ugyanolyannak lennem, mint a többiek?

38. oldal

>!
saribo P

Megvan mit kell tennem.
Utánozni a legveszedelmesebbeket.
Ugyanolyan cuccokban kezdtem járni, mint a többiek. Adidas sportcipő, lyuggatott farmer, fekete kapucnis felső. Megnövesztettem a hajam és elhagytam a választékot. Fülbevalót is szerettem volna, de anyám nem engedte. Cserébe karácsonyra kaptam egy robogót, a legközönségesebb fajtából.
Úgy mentem ahogy ők. Terpesztett lábbal. Ledobtam a földre a hátizsákomat, és belerugdostam.
Óvatosan utánoztam őket. Az utánzást csak egy hajszál választja el a kifigurázástól.
Az órákon ücsörögtem a padban, úgy tettem, mintha figyelnék, de igazából a saját dolgaimon járt az eszem, űrtörténeteket találtam ki. Edzésre is lejártam, röhögtem a többiek poénjain, benne voltam a csajok elleni idétlen csínyekben. Párszor még vissza is feleseltem a tanároknak. És üresen adtam be a dolgozatot.
A légynek sikerült mindenkit tökéletesen átvernie, tökéletesen beilleszkedett a darazsak társadalmába. Azt hitték, hogy közülük való vagyok. Egy jó arc.
Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy az iskolában mindenki jó fejnek tart, és vidám sztorikat találtam ki, mintha velem történtek volna.
De minél jobban belebonyolódtam a szerepembe, annál különbözőbbnek éreztem magam. A szakadék, amely elválasztott a többiektől, egyre mélyült. Egyedül boldog voltam, a többiekkel színészkednem kellett.
Sokszor elfogott a rettegés. Egész hátralevő életemben utánoznom kell őket?

40.-41. oldal

>!
saribo P

Különben is, utáltam a befejezéseket. Jól vagy rosszul, de a befejezésekben muszáj mindig, mindennek elrendeződnie. Én arról szerettem mesélni, hogy földlakók és idegenek harcolnak egymással csak úgy, meg a semmit kutató űrutazásokról. És a vadállatokat is szerettem, akik csak élnek bele a nagyviláágba, mit sem tudnak a halálról. Megőrjített, hogy a filmek után a papa és a mama mindig csak a befejezésről vitatkozott, mintha annyi volna a történet és a többi nem is számítana.
Akkor hát a való életben is, ott is csak a vége a fontos? Laura nagyi élete semmit sem számít, csak a halála a fontos, itt ezen a ronda kilinikán?

118.-119. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
Stephen King (Richard Bachman): Az átkozott út
Alessandro Baricco: Emmaus
Murakami Haruki: Norvég erdő
Nick Hornby: Hosszú út lefelé
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek
Paulo Coelho: Veronika meg akar halni
Donato Carrisi: A lelkek ítélőszéke