Ahogy ​Isten parancsolja 88 csillagozás

Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Egy eső áztatta pusztán, valahol a világ végén él apa és fia. A zsigereikből fakadó, durvaságon és erőszakon alapuló szeretet köti össze őket. Életüket együtt tengetik néhány félkegyelművel. Egy nap aztán úgy döntenek, eljött az idő, hogy megváltoztassák az életüket.

Eredeti megjelenés éve: 2006

>!
Noran, Budapest, 2008
478 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639716551 · Fordította: Matolcsi Balázs

Enciklopédia 6


Kedvencelte 16

Várólistára tette 56

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Bélabá>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Hihetetlen pedig igaz. Ez az Ammaniti-könyv számomra egy írói stílusegyveleg. Niccolo Ammaniti írta mégis azt éreztem, hogy a felépítése Erlend Loe-s. Ő szokott olyat csinálni, hogy rengeteg apró fejezetet közöl, most az olasz is megtette a 246 szakasszal. Nem volt könnyű olvasni ilyen szempontból, mert hullámzott: voltak 15-20 oldalas fejeztek és akadt, ami egy 3-4 soros bekezdés volt. Stílusában tehát Loe-szerű. Ám azt is felfedeztem, hogy a időnként a humorában is hasonlít a norvégra. Ami egyáltalán nem rossz dolog! Élvezetes volt mindvégig ebből a szempontból. Ettől eltekintve roppant nehéz stílust képvisel a könyv. Olyat időnként, amit Charles Bukowski állandó jelleggel publikál. Nyers, sprőd és nagyon szókimondó. Komolyan megijedtem egyes részeknél, hogy nem is Ammanitit olvasok. Ez a sprődség pedig remek formai húzás. Mert hogyan is lehet egy fasiszta apa életét megírni, mint durván. Az a baj, hogy volt egy fia, akit csak ő nevelt anya nélkül. Egy kamasznak ez nagyon erős behatás: Se anyja, apja meg egy durva tuskó. Cristiano Zena megpróbál „normális” maradni, de nem könnyű ilyen környezetben.
Szerintem ez a könyv abszolút nevelő célzatú és arról akar szólni az amúgy nagyon életszagú történet, ami mellesleg – mint minden Ammaniti, fiktív környezetben játszódik –, hogy ne hagyja a szülő elkallódni a gyerekét, legyen bármilyen durva, tuskó vagy szülői szerepre alkalmatlan. Élesen kirajzolódott Rino Zenában, az apában az a negatív karakter, amit minden jóérzésű szülő messziről elkerülne. Nem lehet így nevelni a fiadat, hogy durvulsz vagy rátojsz a fejére és bűnre csábítod. Most csak olyan közhely ugrik be, mint: erőszak erőszakot szül Nos, igen jobb lenne mindent békés úton rendezni és ne ártsunk a másiknak lehetőség szerint, mert az odáig vezethet, amit megírt Ammaniti.
Ezt akarta megvilágítani az író, ami egészen mesterien sikerült neki. Fantasztikusan jó könyv, a maga durvasága ellenére is vagy talán pont a jó helyzet leírások miatt.
Csak erős idegzetűeknek ajánlom, akik elviselik a trágár szóáradatot, az agressziót, durvaságot és a gusztustalanságot. Nálam kedvenc lett, ahogy az írója is! 4,5 csillag és 4,7 pont, a fentebb írt sok durvaság miatt, ami kicsit sok volt Ammanititől.

4 hozzászólás
SteelCurtain>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Izgalmas írás. És az olvasót rögtön megkísérti a gondolat, hogy az írót és a regényt egyaránt lefasisztázza, hiszen a főszerepet alakító apa-fiú páros egy rendkívül erőszakos, náci apa, és a teljesen az ő befolyása alá került kamasz fia a könyv lapjain amolyan taszítóan kedvesnek tűnő kettős. A vigasztalan környezet, az apa és barátai, valamint nem utolsósorban az anya nélkül felnőtt, az apját gyűlölve szerető fiú megnyilvánulásai valóban alkalmasak az olvasó számára a kérlelhetetlen antifasiszta póz felöltésére. Ám ha alaposabban elmélyedünk benne, akkor a regényben nemcsak lényeges okozati összefüggések kerülnek felszínre az idegengyűlölet és az erőszak gyökereiről, hanem arról a határról is, amelyiken belül a társadalom ha nem is tolerálja, de még visszafordíthatónak, az egészséges testet megacélozó vírusfertőzésnek tekinti a torz, erőszakos eszméket, s amelyen egy lépéssel túl már automatikusan reflektálnia kell a hivatalos erőszakszervezetek révén. A regény szereplői végig ezen a határon egyensúlyoznak, s van aki végül visszaretten a határátlépéstől, s van aki megteszi ezt, ezzel az egymás közötti, korábbi egyértelmű viszonyokat is újraértelmezve. Kiváló korképet fest egy felbomlóban, átalakulóban lévő társadalomról, ahol a kisemberek lába alól egyszerűen eltűnik a talaj, míg a sikeresek gondosan izolált világba húzódnak vissza, ahol az emberi kapcsolatok semmivel sincsenek magasabb szinten mint a vesztesek körében. A kettő között elveszve az a réteg, amit jobb híján középosztálynak szokás nevezni. A vesztesek pusztán hivatali kötelességből vannak látókörükben, ám valójában alig ismerik világukat. A felső körök megfoghatatlan távolságban lebegnek tőlük, miközben önmagukkal sincsenek tisztában. Nincs markáns megjelenésük, mert a társadalom jobbításának szándéka és a látens fasizmus egyszerre jellemzi őket.
Elismerem, sokkal egyszerűbb lenne a dolgunk, ha a fasiszták tényleg olyan egysíkú, született gonoszok lennének, amilyennek egykor a szoc reál ábrázolta őket. Csakhogy valójában egy folyamat eredményei, ahogyan mi, magunkat – ki tudja miért? – normálisnak képzelők is egy folyamat eredményei vagyunk. Nem születünk konzervatívoknak, liberálisoknak, szocialistáknak, marxistáknak, sztálinistáknak, anarchistáknak, apolitikusoknak, vagy éppen armageddonváróknak. Mindannyian egy folyamat pillanatnyi eredményei vagyunk. Mert ez a folyamat csak halálunkkal fejeződik be. Addig mindig fennáll a változás lehetősége. És mindegyik csoportban találunk – nyilván eltérő mértékben – ellenszenves és bizalomgerjesztő embereket. A fasiszta eszmék bűvkörébe kerültek között vajon miért ne lehetne? Míg nem kezdenek el jelszavakat üvöltve masírozni fel lehet őket ismerni. Míg nem rejti őket zászlók erdeje, meg lehet látni közöttük az embert. Míg nem bújnak mundérba, különbséget lehet tenni közöttük. Utána már késő. Nem a szerencse megnyilvánulása, de sajnos ismerek közülük néhányat. Munkatársaim között, ha nem is ugrásszerűen, de fokozódó mértékben vannak jelen azok, akiket ez a kór mételyez. Van aki a klisénácikhoz tartozik, egy pillanatra sem hinném, hogy érdemes volna megpróbálni megingatni téveszméit. De akad közöttük bonyolulabb jellem is, talpig becsületes, segítőkész fiatalember. Nem tudom hozzá a kulcsot, nem bírom előítéletmentes útra vezetni. De ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkozzon más, nálam alkalmasabb is. Ne mondjunk le a menthető emberekről akkor sem, ha jelenleg pestisesek! Ammaniti pontosan tisztában van ezzel. Nem veri örömében földhöz a fenekét, amiért ilyen torz lelkű emberek járnak közöttünk. Szinte dokumentálja, hogy ezek az emberek szép sorban – sokszor öntudatlanul – elvágják maguk körül azokat a szálakat, melyek még a realitáshoz rögzítik őket. De amíg még egyetlen szál ép marad, addig van remény, mert még egy sorscsapás is lehet minden előjel ellenére pozitív hozadékú. Ha nem hiszünk a felebaráti szeretetben, ha nem vagyunk filantrópok, vagy szkeptikusan viszonyulunk a humanizmus lehetőségeihez, akkor tegyük meg ezt puszta önvédelemből. Ha csak egy embert is sikerül kimenteni önnön démonai közül, azzal is egy gyilkossal kevesebb fog járni közöttünk. Ennek lehetőségéről lemondani öngyilkosság. Vagy talán önmagunkban nem vagyunk biztosak? Azt hisszük, hogy az érintkezés során nem mi leszünk képesek hatni rájuk, hanem mi fertőződünk meg? Ideje mindenkinek megszerezni az immunitást!

2 hozzászólás
Gelso>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Caro Cristiano,
faró il tifo per te!

Ez az első könyv, amit Ammaniti-tól olvastam, és azóta még két könyvén vagyok túl – de úgy érzem, ez, ez a jó feléig gyűlölt könyv, ez lesz tőle a kedvencem.
Jóllehet bővelkedik a durvaságban, hemzsegnek benne a káromkodások, már-már elviselhetetlen az erőszak, mégis úgy gondolom, ez az író legátgondoltabb, legösszeszedettebb regénye.
Szörnyű körülmények, szörnyű emberek, szörnyű környezet ez egy kialakulófélben lévő egyéniségnek, egyénnek, gyereknek – Cristianonak. Csoda, hogy ő mindezt egyedül el tudta viselni – bár igen, az apja, tett róla, hogy keménnyé eddze lelkét.

És igaz, hogy hemzseg a könyv a lecsúszott, kiábrándult emberektől és az őket kihívó éles élethelyzetektől – mégis érezhető a könyvben lévő szeretet, érzelmek, amelyek belülről dolgoznak, mozgatják az amúgy negatív főhőseinket…
Lelke mélyén jó ember Rino, az apa, hiszen valamilyen szinten megmaradt apának, fia fő támaszának, nem hagyta el, nem adta otthonba, hanem vele élte nyomorúságos, (anyagi gondokkal is teli) és nem túl boldog életét. Mély érzések feszítik, de sajnos, az erőszak és az indulatosság elnyomja ezeket az érzéseket.
A barátság és a bajtársiasság, a számíthatsz-rám sem állnak tőle távol. Az élete kisiklófélben, valahol nem is lehet csodálni, hogy idegei pattanásig feszültek – állandó létbizonytalanság, magányos, társnélküli élet – meddig lehet ezt bírni? És mi lesz a fiammal? Megedzette magát, de megedzették őt a negatív körülmények.

Sajnos, Cristianonak is legalább ilyen nehéz, de neki talán még inkább: nincsenek barátai, kilóg a többiek közül az apja miatt, annak fura természete miatt. Ő maga is viaskodik vele belülről, de mégsem száll szembe vele – és őszinte elismerésem a jelleme erősségének. Bár még nem kiforrott jellem, alakulóban lévő kamasz, mégis nagyon sok tekintetben tapasztaltabb, mint sok felnőtt.
Csoda, hogy apja forrófejű, ő pedig az ellentéte, jobban tud uralkodni indulatain.
A többi szereplőről, hogy megfelelően tudjak írni, még egyszer el kellene olvasnom, ezt a gyűlölve szeretett könyvet – Fabiana, a szerencsétlen, örökre szomorúvá tette családját egy rosszul megválasztott kanyar követésével*; Danilo, a szerencsétlen sorsú, akit, és akinek az életét tönkreteszi a sors egy rosszul időzített húzása, – visszatérő „elem” Ammaniti regényeiben – a hirtelen beütő krach, hogyan dönti nyomorba egyik pillanatról a másikra az adott embert. És Négy Sajt, a Dögember – hát igen, vele ne találkozzak az életben – mert akkor én is meghalok…
("Rino kómában van. Danilo meghalt. És Négy Sajt végleg bedilizett." p.442.)

Több kérdés ill. tanulság is felmerült bennem a regény olvasatakor:
– figyeljünk oda gyerekeinkre, találjuk meg az ideális együttlétet velük: legyünk mellettük bármilyen módon, ne engedjük őket ideje korán felnőni, és a felnőtt játszmák alkalmazásával elmagányodosni, próbáljuk meg megelőzni a tőlünk való elidegenedést – pokolivá válik egy elmagányosodó/elmagányosodott ember élete…
– idegenül éreztem magam a környezetben, mert számomra alkoholista, iszákos stb. ember és Olaszország – nem jön össze – voltam jópárszor Olaszországban, és soha de soha nem láttam részeg embert sem utcán, sem családban, sem baráti összejövetelen – sehol. Igaz, ennek kb. 20 éve… Itt meg hemzsegtek az italtól bűzlő emberek…
Ennyit változott volna az ország a kilencvenes évek óta?
– Szülőként felmerülő kérdés, hogy a gyerekek vajon miért ilyen erőszakosak és gonoszak egymással szemben? Ez már túlmegy a ritkán elfogadható ugratáson, ez már aljasság és gonoszság sokszor, ami elénk tárul… mi az, ami ezekből az esetekből boldogítja őket? Mért kell fogadkoznom, mint szülőnek, hogy „Kollégium, isten mentsen attól!” Vajon mi tesszük ezt velük, vagy a gonoszság ennyire menő dolog manapság?

Cristianoról úgy gondolom, hogy van még remény, és hogy még nem veszett el a süllyesztőben – mert bár engedelmeskedik sokszor az apjának, azt a békesség kedvéért és nem azzal egyetértésben teszi. Nem partner apja őrültségeiben. Ezért érzem azt, hogy ő többre fogja vinni, mint apja, ha olyan emberre lel, aki támogatni is tudja egy másik féle élet élésében. Sőt, apját is ő menti meg. Ezért érzem én, hogy ez egy jó regény – borzasztósága és szörnyűsége ellenére…

Szóval, Cristiano,
szorítok neked!

A könyvet @pepege Merülj el Ammaniti világában!kihívásra olvastam el.

*"Hallgatta saját feldúlt lihegését. A világegyetem összefüggéstelen gondolatok halmazává szűkült, melyet beborított a fájdalom, amely hűséges kutyaként szegődött társául egész hátralévő életére." (p.374.)

(Ja igen, és mindhárom eddig olvasott könyvében benne van a xenofóbia – az olaszoknál ez fő téma (volt) a kilencvenes évek baráti/társasági összejövetelek beszélgetéseiben. Az Ahogy isten parancsolja-ban az arabok, négerek, a Magammal visznek-ben a szárdok, az Én és te-ben a cigányok…a közellenség…)

5 hozzászólás
Miestas>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Mondja valaki, hogy ennyi szőrnyűség nem történhet egy kisfiúval!
Számomra azon túl,hogy nagyon naturisztikus, néhol pedig zseniálisan humoros volt a cselekmény, egy nagyon szomorú történet bontakozott ki Ammaniti tollából.

3 hozzászólás
Youditta>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Kedvelem Ammanitit, de az eddig olvasott két regényéből mind hiányzott valami, amit magam sem tudtam, hogy mi is.
Itt semmi nem hiányzott, minden a helyén volt, tele volt izgalommal, feszültséggel. Nagyon különleges karaktereket hozott létre Ammaniti: egy alkoholista, agresszív, furcsa szabályokkal működő, gyermekét egyedül nevelő apát, egy gyermeket, aki ezekkel a szabályokkal próbál valamit kezdeni, túlélni elsősorban. Van még két barát is, akik az apukával bandáznak, akiket szintén nem sorolhatunk az átlagemberek címke alá. Tengetik ők négyen az elcseszett, kisiklott életüket, amikor is egy viharos éjszakán mindenki sorsa 180 fokot fordul, minden még jobban elcsesződik, egyenesbe hozni a dolgokat nem lesz egyszerű.
Tetszett, hogy különleges karakterek vannak benne, hogy nagyon tagolt a könyv, oldalanként váltja az író a nézőpontot. A feszültséget mesterien fokozza, nem tudod letenni a könyvet, minden brutálisa ellenére, mert abban nincs hiány. Talán a végén még egy fejezetet hozzáírtam volna a kissráccal kapcsolatban, de ez lehet csak nekem hiányérzet. Az biztos, hogy a félelemkeltés és a feszültség fokozása, valamint ez a fajta végkifejlet is eszköze az írónak, amit jól is tud használni.
Legjobb Ammaniti könyv számomra.

2 hozzászólás
dokijano>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Már megint ez a nyomasztó világ Ammanititől! De milyen jól meg van írva!
Nyers, szókimondó, de ez a szófűzés jól passzol a főszereplő fiú, Cristiano életét meghatározó három ember erőszakos stílusához.
Rino, a srác apja nem egy mintaapa, de mindent megtesz a látszatért, nehogy intézetbe vigyék a fiát. Danilo, aki a nagy balhétól reméli az élete jobbra fordulását, de tragédiába fullad a dolog. Na és ott van „Négy Sajt”, a kissé roggyant elméjű harmadik, aki bekattan, és ennek egy ártatlan kamaszlány issza meg a levét.
Cristiano a fiatal kora ellenére viszonylag józanul gondolkodik, de apja hatása alatt cselekszik. Hát kiről is vegyen példát, ha nem az apjáról? De szerencsére nem osztja apja erőszakos nézeteit, sőt, a talpraesettsége menti meg az apja életét is. Belőle még lehet jó ember. Csak azt nem értem, miért ennyire ellenséges vele a többi tinédzser. Azaz sajnos nagyon is jól tudom, csak körül kell néznem. Kis hazánkban ugyanez a módi, a bunkóság és az erőszakos viselkedés a menő, tisztelet a reménykeltő kivételeknek.
Ismét egy fordulatos, izgalmas regényt tett le az asztalra a szerző, marad továbbra is az egyik kedvencem.

ÁrnyékVirág P>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Ammaniti legnagyobb regénye ez. Kiemelkedik mind a mértanian pontos szerkesztés, mind az emlékezetes, tökéletesen megrajzolt szereplők, mint a gyomorszorító, magával sodró cselekmény miatt.
A cselekmény hat nap alatt zajlik le – de nem Teremtés, hanem ellentéte, a Pusztulás. Négy tragikus figura sorsa fonódik össze: az agresszív és alkoholista Rino, aki a saját démonai mellett a munkanélküliséggel és azzal a veszéllyel küzd, hogy a gyámhatóság elveszi tőle a fiát, a kamasz Cristianot, aki sehol sem találja a helyét az őket körülvevő ellenséges világban, az enyhén fogyatékos Quatro Formaggi, aki egy pornófilm szereplőjébe szerelmes, és a tipikus lúzer Danilo.
Azonban az a bizonyos éjszaka, amely meg kéne változtassa és jobbra kéne fordítsa a sorsukat, egy isteni büntetéssé válik, végzetté, mely hatalmas vihar képében tragikus, fékevesztett események sodrásába löki a szereplőket, ahonnan nem lesz visszaút.
Ahogy Isten parancsolja – mondja ki szinte minden szereplő valamelyik pontján a regénynek, nem vállalva felelősséget soha a saját döntéseikért.
Akár fejlődésregény is lehetne – hiszen Cristiano felnőtté válik, saját kezébe veszi a sorsát, mert kényszerhelyzetbe kerül. De valahol érezzük, hogy nem a jó utat választja majd, hanem apjához hasonlóan tovább sodródik egy sekélyes, agresszivitással, alkohollal és mocsokkal teli élet felé, ahogy Isten parancsolja…

2 hozzászólás
tgorsy>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Most akkor sírjak vagy nevessek? Komoly vagy paródia az egész?
Ha komoly: keresztyéni szeretett ide vagy oda: dögöljenek meg!
Ha vicc: Ammaniti egy pszichopata állat.
Ami maradék nélkül jó az írásaiban, a filmszerűség, míg a magammal viszlek Fellinis ez tiszta Innaritu

szallosas P>!
Niccolò Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

Ez is egy jó kis sötét hangulatú Ammaniti könyv.
Néhol rázott a hideg, néhol undorodtam, néhol elképedtem, néhol összefacsarodott a szívem, de abbahagyni nem bírtam. Sőt a hatása alól sem tudtam kivonni magam.
Nem egy vidám, könnyed regény, de nem lehet abbahagyni.


Népszerű idézetek

szera>!

– De ahogy a közmondás mondja, jobb egyedül, mint rossz társaságban.

248. oldal

3 hozzászólás
szera>!

Barátságról csak akkor beszélhetünk, ha a felek egyenlők. Ő tűzbe ment volna értük, de a másik kettő nem tette volna meg ugyanezt. És kihasználták a jóságát, és hogy nem tud nemet mondani.

56. oldal

Bélabá>!

Sok embert ért már a kínos felismerés, hogy a boldogító igen kimondása után a férfi/nő, akit sziporkázó és gyors felfogású valakinek ismert meg, igazából egy menthetetlen seggfej. És akkor mi a teendő? Egy újsütetű felmérés szerint az esetek harminchat százalékában felhívod az ügyvéded, és elválsz. Rita Baldi a másik hatvannégy százalékhoz tartozott. Idővel beletörődött a helyzetébe, de még most is gyakran megdöbbent a férje hülyeségein.

krlany I>!

Sok embert ért már a kínos felismerés, hogy a boldogító igen kimondása után a férfi/nő, akit sziporkázó és gyors felfogású valakinek ismert meg, igazából egy menthetetlen seggfej.

413. oldal

Katze>!

Hányszor mondtam, hogy mindent magadban kell tartanod… Hogy senkinek se mutasd ki, mire gondolsz, mert megszívatnak. Te és én egy hajszálon függünk, meg tudod érteni? És mindenki ezt a hajszálat akarja elvágni. De senkinek se fog sikerülni. Mindig veled leszek, és te mindig velem leszel. Én segítek neked, és te segítesz nekem. Azzal a kicsi agyaddal nem tudod megérteni, hogy sosem szabad kimutatni a fogad fehérjét? Gondolj a teknősökre, az ő páncéljukra. Gondolj arra, hogy olyan erősnek kell lenned, hogy senki se tudjon bántani.

89. oldal

mandarina>!

Amikor Rino Zena az arcához nyomta a pisztolyt, Négy Sajt megbizonyosodott róla, hogy szereti az életet.

258. oldal

11 hozzászólás
mandarina>!

Danilo rendszerető ember volt. Soha semmit sem vesztett el. Az volt a mottója, hogy minden tárgynak megvan a saját helye, és minden helynek a saját tárgya.

270. oldal

Bélabá>!

– Minden jól megcsinált dolognak az egyszerűség az alapja – mondta neki mindig az apja.

krlany I>!

– Apád egy kórházi ágyon vegetál. Danilo részegen nekiment egy falnak, és meghalt. Tudnod kellene, mit jelent szenvedni és részvétet érezni. Tudod, mi az a részvét? Abból, ahogy beszélsz, úgy tűnik, nem tudod. Mindenkit gyűlölsz. Csordultig vagy haraggal. Cristiano, van neked szíved?
– Nincs. Elvesztettem… – préselte ki magából.

459. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Umberto Eco: A rózsa neve
Paolo Cognetti: Nyolc hegy
Luca D'Andrea: A gonosz maga
Elena Ferrante: Az új név története
Margaret Mazzantini: Újjászületés
Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány
Luca Di Fulvio: A fiú, aki éjjel meglátta a napot
Cassandra Clare – Wesley Chu: A mágia vörös tekercsei
R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 1.
Joss Stirling: Lélektársak – Crystal