Amint ​a lámpa ellobban 87% 15 csillagozás

Egyetlen vietnámi könyvet olvastam eddig, egy népmesegyűjteményt. Különleges világ tárult elém, a mesék érdekesek voltak, de szokatlanok és nagyon idegenek. Inkább taszítottak, mint vonzottak. Most erről a könyvről jutottak eszembe. Nagyon hasonló az alaphangulatuk. Keresem a megfelelő kifejezést. Kegyetlenek ezek a történetek, de nem úgy, mint ahogy megszoktuk. Nem a török vagy indiai népmesék véres, horrorisztikus kegyetlenségére gondolok. Inkább kíméletlenek. Igen! Ez a megfelelő kifejezés. A kőkemény, rideg kíméletlenség, ami a leginkább kifejezi a regényt számomra. Az elesettek, a szenvedők iránti kíméletlen közöny. A történet a múlt század első felében játszódik. A nyomorultak kiszolgáltatottsága elöljáróiknak modernkori rabszolgaságot idéz akkor is, ha jogilag szabadok. A nyomorúságnak ezen a szintjén nincs nyoma szabad akaratnak, nincs emberhez méltó élet. Csak ínség van, elfojtott érzelmek, és választás van: egy gyermek feláldozásával megmenteni az apát és a többi gyereket, vagy éhhalálra ítélni az egész családot.

Nemrég elbuktam egy kihívást, mert nem tudtam eldönteni, melyik korban szeretnék inkább élni. Hiába szeretem a hellén kultúrát, a pakliban benne van, hogy valamely bánya mélyén termelném ki az ezüstöt, vagy húznám az evezőt egy kereskedőhajón. Nem tudom tehát, hol és melyik korban szeretnék élni, de az indokínai-félszigeten, közelebbről Vietnámban biztos nem. Hátborzongatóan kíméletlen ez a világ, ahol még a mesehősök is gyakran menekülnek az öngyilkosságba. Vagy ez az idegenkedés csupán a kultúrák különbözőségéből ered? Nem tudom eldönteni.

Pedig a regény jó. Jól szerkesztett, jól olvasható, igényes szöveg. Hibája talán csak az, hogy minden túlzottan fekete-fehér. Nem árnyal, de nem is ez a célja. Figyelemfelkeltés volt ez a könyv, égbekiáltó vád a ’30-as évek vietnámi valósága ellen. Talán azért is annyira megrázó, mert tudjuk, ma is élnek emberek hasonló körülmények között szerte a világban. Amúgy jó a regény, de erős lélek kell hozza. Ha nem az Érik a gyümölcs után olvasom – ami hasonló élethelyzetet ábrázol –, talán több pontot is adok rá. De a kettő együtt sok volt, és Steinbeckkel azért nehéz vetekedni.

Végtelenül szomorú, és lehangoló kisregény a nyomorról, a kiszolgáltatottságról, az embertelenségről. A hatalmasok pénzéhsége, és költekezése, valamint a nincstelenek iránti közönye nem új jelenség. Egyszerűen fájt olvasni.

Ez a könyv a kiszolgáltottság, megalázás, embertelenség és a kizsákmányolás könyve, ahol a szegény, csóri, nincstelen emberekkel mindent megtehetnek. Egy könyv arról, hogy emberek azért kénytelenek a saját gyerekeiket eladni, hogy befizessék azt az adót, amit nem is nekik kellene, úgy, hogy napok óta nem ettek két darab főtt krumplin kívül semmit. Ha kifizeted az adót, akkor sem jársz jobban, maximum tovább kell kiásnod a krumplit a földből a két kezeddel,hogy ne halj éhen. Mert szerencsétlenek annyit tudnak enni, hogy még éhen sem tudnak halni. Megváltás lenne nekik, azt hiszem.
A terhet leginkább az asszony cipeli,legalábbis az van kibontva cselekmény szempontjából, nem irigylem, én lehet megbolondultam volna a helyében.

Annyi fájdalom, keserűség, embertelenség van ebben a könyvben (pedig igen rövid), hogy sajnos azt érzem most, hogy az állatok különbek az embernél. És ami a legszomorúbb, hogy még mindig vannak a világon olyan területek, országok, ahol ma is ugyanez folyik, na ez az amiért összeszorul a szívem, mert éppen játszódhatna ez a könyv a mostani Észak-Koreában is. Sajnos.

Ha a kegyetlenségre, embertelenségre vagy a megalázásra keresnénk szinonimát én nyugodtan mellé írnám e könyvnek a címét. A könyv írója meglepő őszinteséggel tart görbetükröt a korabeli francia Indokínában élő társadalom elé, hogy meglássa benne kizsákmányoló életmódjának visszásságait. Bár a kizsákmányolás a falusi elöljárókra és az őket kiszolgáló apparátusra értendők, akiket a szerző éles kontúrokkal ábrázol, sokszor túl élessel is, hogy hiteles legyen. A falu lakóinak szolgálatkész, mások jólétét maguk sorsa elébe helyező, fejet hajtó hozzáállásának bemutatása viszont szívbemarkoló és erős érzelmeket kiváltó is egyben. Főleg, hogy mindezt egy asszonyi sors szemszögéből ábrázolja, aki még inkább kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen nem csak a hatalomtól függ a sorsa ( de attól leginkább!) , hanem a családjától is. A legkiszolgáltatottabb helyzetben mégis a gyermekek és háziállatok vannak, hiszen a hatalomtól megrészegedő tisztviselők kénye-kedvének kitett falusi közösség,az adóbefizetésének terhére, kénytelen adni- venni őket, még ha próbálnak is ellenállni egy olyan összeg befizetésének, amit nem is nekik kellene.A két társadalmi réteg között már olyan mélységek és árkok vannak, hogy szinte már nincs is rá megfelelő eszköztára az írónak, hogy kifejezze azt. Igaz, hirtelen nem is tudnék olyan szerzőt megnevezni, akinek valaha lett volna. Talán , mert ekkora kegyetlenséget már nem is lehet hogyan kifejezni. Vannak azok az események, amire már nincs szó, nincs árnyalat, nincs eszköz kimondani. A szövegesen kifejezhető érzelmek határára érkezik a regény és nem marad utána más, mint a bent rekedt düh, harag, megválaszolatlan kérdések, sikító felkiáltójelek.
És már bele sem tudok gondolni, a cím által sugallt sötétség idején mi minden kegyetlenség történhet egy ilyen berendezkedésű államszervezet esetén – mert valljuk be , sajnos napjainkban is létező mentalitású állam körvonalait próbálja megírnia a vietnámi szerző- ha nappal ez megtörténhetett. Arról nem is beszélve, hogy a cím erősen utal a szellemi sötétség állapotára is…. Nos én is elérkeztem ahhoz a ponthoz, amitől már nem szabad / nem érdemes folytatnia gondolatsort.

Amint a lámpa ellobban… mindent lehet, gondolhatná a fülszöveget olvasó. A valóság ennél sokkal szomorúbb. Nem kell az éj sötétje ahhoz, hogy bármit megtegyenek a módosabbak. Fényes nappal szabadon garázdálkodnak, s a végsőkig kizsigerelt nép tűr, eladja utolsó falatját a gyermekei éhes szájából, eladja háziállatát, gyermekét. S nem marad semmi, még a remény is messzire kerüli ezeket az embereket, semmi kilátás nem marad a jobb élet reményére.
Iszonyúan lehangoló, nyomasztó könyv. Rövid, de ennek ellenére nagyon tud hatni az olvasóra.

Meglepődtem; /miként lehet, hogy ezt a könyvet még senki sem olvasta, senki sem ajánlotta?/
Ez a rövid lélegzetű mű, – habár szűk körben játszódik –, mégis egy távoli ország, nem oly régi korszakának, tipikus jellemrajzát adja. Lelket szorongató, feszültségekkel teli olvasási élmény, védtelen, önhibájukon kívül tehetetlen szereplőkkel.
Babért aratott. „Szereztem” egy kedvencet.

    Amilyen rövid, olyan súlyos olvasmány ez. Balladisztikus történet a szegények kiszolgáltatottságáról és a gazdagok kapzsiságáról. Arról az örök érvényű igazságról, ahogyan a gazdagok átverik és kiszipolyozzák a legnyomorultabb rétegeket… hogy lopnak, csalnak, hazudnak büntetlenül, miközben ártatlan, ám rossz szociális körülmények közé született szerencsétlenek csak vergődnek az örökös robotban és küzdenek azért, hogy valahogy fennmaradhassanak, hogy kifizessék a rájuk kirótt sarcokat. Betegek, sokgyerekesek, megöröklik a halott adóját (ismerős helyzetek), uzsorakamatra kölcsönt vesznek fel stb. Vérforraló!

Számtalanszor megtörténhetett….

Nem szabadna megtörténnie ilyen és ehhez hasonló történeteknek!