Az első kötethez hasonlóan ez is nagyon tetszett. Itt most nem gyűlt fel hosszú „kedvet kaptam hozzá” lista, mert többnyire a Bibliáról meg az Isteni színjátékról esett szó, bár igaz, sok egyéb műre is történt utalás, és ezek közül akad néhány, ami elég régi adósságom magam felé. De azért ez mégsem olyan, mint az első kötet esetében.
Mielőtt belevágtam volna, elolvastam itt egy-két értékelést, és mindjárt meg is ijedtem, hogy meg akar majd téríteni az író, mert ha valamitől, a térítéstől aztán nagyon ideges leszek. Úgy vagyok vele, hogy tartsuk tiszteletben egymást meg egymás világnézetét, senkit se próbáljunk meggyőzni a magunk igazáról, és ne foglalkozzunk azzal, hogy ha egyikünk ateista, akkor a másik miért hívő, és fordítva. De szerencsére én nem éreztem rajta, hogy téríteni akarna, pusztán a könyv alapján még azt sem merném állítani, hogy ő hívő. Tőlem simán lehetne egy nagyon művelt, a kultúráért, az irodalomért rajongó magyartanár, aki zseniális irodalmi műnek tartja a Bibliát. Szeretne meggyőzni arról, hogy a Biblia igenis sok szempontból nagyon fontos, és szeretné megértetni velem, miért hívők sokan, miért alakult ki a vallás, miért tudott fennmaradni egészen napjainkig. Az tuti, hogy a Biblia (el)olvasására megpróbál csellel rávenni, mert egy csomó történetet abbahagy a legérdekesebb résznél azzal, hogy ha érdekel, üsd fel a Bibliát az alábbiakban pontosan megjelölt helyen. De nem sikerült neki a csel, nem tört rám a vágy, hogy olvassam, hiába az európai kultúra egyik alapja. Értem, amit mond róla meg Istenről, el is tudom képzelni, hogy igaza legyen, de én akkor sem szeretném elolvasni pl. azt a vidám történetet, amelyben Isten meg a Sátán gondolnak egyet, és tesztelgetni kezdik Jób hitét. Értem, hogy ezt nem szó szerint kell venni, mert minden szimbólum és metafora, de akkor sem.
A Bibliával meg a vallással amúgy is fura a kapcsolatom. Olyan dühöt ébresztett bennem ennek a kettőnek már a puszta említése is úgy 18-20 éves koromig, hogy a családban senki sem értette, mi bajom van. Nem vagyunk hívő család, de anyu mindig azt mondta, ha kérdeztem, szerinte van-e Isten, hogy aki hisz Istenben, annak létezik, aki nem, annak meg nem. Még a 365 bibliai történet gyerekeknek című, gazdagon illusztrált könyvet is megkaptam, mert meggyőződése volt, hogy a Bibliát ismerni kell, akár hisz valaki, akár nem. (Amúgy ő is magyartanár, hmm.) Aztán a heves ellenkezés elmúlt, de nem lettem kevésbé ateista, mint addig, ahogy ennek a könyvnek az olvasásától sem.
Az előkerült történetek közül többet ismertem, mint amennyit nem, viszont amit ismertem, azt is új megközelítésben tálalta az író. Nem tudom, hogy annak idején irodalom órán csak hogyvoltoztuk a Könyvet, és nem beszéltünk a szimbolikus jelentésekről, vagy csak nem emlékszem (végül is tizenhat éve voltam kilencedikes, te jó ég), mindenesetre sok minden az újdonság erejével hatott rám. Azt sem tudom, a könyvben leírt értelmezések mennyire elfogadottak, nekem mindenesetre érdekesek voltak.
A középkorról is izgalmasan ír, tetszik a párhuzamosan felsorolt szempontok sokasága. Az Isteni színjátékhoz kedvet csinált, nem kizárt, hogy egyszer majd belevágok, az is lehet, hogy Nádasdy fordítását fogom keresni. (Még régebben láttam vele egy interjút a PIM műfordításról és a műfordítókról szóló kiállításán, és nagyon tetszett, amit az újrafordítás indítékáról mondott. Meg hátha könnyebben felfoghatónak bizonyul a szövege, mint pl. Babitsé, akit szintén nagyon kedvelek.) A gimiben elrettentett a magyartanárnőnk beszámolója, amely szerint a mű igen hosszú, és egyes oldalakon több a lábjegyzet, mint a szöveg, plusz a lábjegyzet elolvasása nélkül nem is lehet megérteni a szöveget. Most inkább a kíváncsiságomat kelti fel ugyanez a tény, és az is csak kicsit aggaszt, hogy én egyébként nem szeretek verset olvasni.
No, szóval ez egy jó könyv. Szerintem. Nem tudom, kinek szól, de nekem pl. biztosan. Ezen túlmenően azt tudom elképzelni, hogy a 14-18 éves korosztályhoz, mintegy ajánlott olvasmányként. Nekem valószínűleg már gimiben is tetszett volna, bár eleve szerettem az irodalmat.
