A ​buddhizmus eszméi 5 csillagozás

Azok a benső műveletek, amelyeket a hínajána buddhizmus théraváda irányzata őrzött meg, alapjában véve három fő ágra oszthatók: szatipatthána, szamatha és vipasszana gyakorlatokra. E három gyakorlatsort, illetve a hozzájuk vezető előkészületeket a Nyolcrétű Nemes Ösvény egyes tagjaival is szokás összefüggésbe hozni. Az ösvény erkölccsel (síla) kapcsolatos első csoportja, a „tökéletes beszéd”, a „tökéletes tett” és a „tökéletes életvezetés” (samma vaca, samma kammanto és samma ajivo, az ösvény harmadik, negyedik és ötödik tagja) elsődlegesen előkészítő szereppel rendelkezik, és túlnyomórészt más vallások és tradíciók erkölcsi szabálygyűjteményeinek felel meg. Az ösvény második csoportja, a tágabb értelemben vett samadhi: az ösvény végigjárásához szükséges alapattitűdök felvételét jelentő „tökéletes erőfeszítés” (samma vayama, az ösvény hatodik tagja); a „tökéletes éberség” (samma sati, az ösvény hetedik tagja), vagyis a voltaképpeni szatipatthána műveletek; s végül a „tökéletes elmélyedés” (samma samadhi, az ösvény nyolcadik tagja) következik, ami maga a szamatha gyakorlat. A harmadik csoportot, a bölcsességet jelentő pannyát pedig a „tökéletes megértés” és a „tökéletes elhatározás” (samma ditthi és a samma sankappa, az ösvény első két tagja) alkotja, amit tradicionálisan a vipasszaná kategóriája alá sorolnak be.

25. oldal

Az átalakulás megnyilatkozásának képi megjelenítését mandalának hívják, amely a tantrikus gyakorlat egyik alapvető eleme. A mandalát olyan fényképnek lehetne nevezni, amely az istenség tiszta megnyilvánulásának pillanatában készült. Minden mandala középpontjában a központi istenség helyezkedik el, aki a létezés tér elemnek megfelelő primordiális állapotát képviseli. A másik négy elem színei által megjelenített négy fő helyen a négy aktivitásként felébredő bölcsesség működését szimbolizáló négy istenség van.

A bölcsesség aktivitásai: a megtisztulás érdekében működő lecsillapító aktivitás, ami a víz elemnek, a keleti iránynak és a fehér színnek felel meg; a negatív energiák megzabolázása érdekében működő haragvó aktivitás, ami a levegő elemnek, az északi iránynak és a zöld színnek; az uralom kivívása érdekében működő erőteljes aktivitás, ami a tűz elemnek, a nyugati iránynak és a vörös színnek; a bővelkedés érdekében működő kibontakoztató aktivitás, ami a föld elemnek, a déli iránynak és a sárga színnek felel meg.

196. Függelék: dzogcsen, az "öntökéletes" állapot

A tanulmánykötet olyanok számára íródott, akiknek a buddhizmus alapfogalmai és az egyes irányvonalak elnevezései nem csengenek idegenül, és a témával kapcsolatos ismereteiket tovább szeretnék mélyíteni. Az olvasó több alkalommal találkozik majd az általános szóhasználathoz képest eltérő jelentésű kifejezésekkel, amelyek pontos körülírása önmagában is terjedelmes meghatározást igényelne. Amikor például „buddhista tradícióról, hagyományról” beszélünk, nem bizonyos szokások átadására, hanem a buddhizmus egészére utalunk, ideértve a vallási gyakorlat szertartásai és rituáléi mellett az ezek alapjául szolgáló tanításokat és metafizikai doktrínákat is. A buddhista hagyomány a tradíciók egyikeként maga is önálló kifejeződése a Primordiális Tradíciónak, amely a hinduizmusban, a taoizmusban, az iszlámban, a kereszténységben stb. testet öltött. Érdemes megemlíteni, hogy e szóhasználatban a „hagyomány” felöleli a „vallást”; anélkül, hogy ez utóbbit most részletesen meghatároznánk, a vallás kifejezést főként a kereszténység, az iszlám és a judaizmus által kialakított „hetero-teisztikus” hagyománytípusra alkalmazzuk. Bár a buddhizmus számos hetero-teisztikus, azaz vallási arculattal rendelkezik, így a vallást és a vallásosságot felöleli, azonban alapvető jellemzőjét az „auto-teisztikus” beállítódás nyújtja. Az auto-teisztikus beállítódás a vallásokban is megjelenik alkalmanként (keresztény és szúfi misztika, valamint zsidó kabbala), azonban a vallási ortodoxiát képviselők ezt idővel az adott hagyomány „peremterületére” kényszerítik, vagy rosszabb esetben eretnekként üldözik.

bevezetés

A buddhizmus valamennyi irányzatában kitüntetett helyet foglal el a szélsőségek elkerülését előirányozó tanítás. Sákjamuni Buddha felébredéstörténetében és tanításaiban számos ponton lehet vele találkozni, a Buddha jellemző módon a spirituális életvezetés területén is a „ középutat ” választotta. Saját tapasztalatából kiindulva egyaránt utasította el a hedonisztikus élvezeteket és a túlhajtott aszkézist. A „középút” tana általánosan két szélsőség, egyrészről az úgynevezett „nihilizmus”, a világ mindennemű valóságosságának teljes körű elutasítása, másrészről az „állandóság”, vagyis a világ eleve adott és maradandó létét hirdető tanítás közötti ösvényt fogalmazza meg. A madhyamaka irányzat nevét is e központi elvről kapta, a megnevezés szószerint a „középútra” (madhyamapratipad) vonatkozik. E ponton fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ellentétben a mindennapi szóhasználattal, a „közép” itt nem egyszerűen két szélsőség elkerülését jelenti, és a két szélsőség nem egy linearitás mentén gondolandó el, hanem ez az eszme a helytelen tudatműködés téves eredményeit utasítja el. A megoldás nem valahol a két szélsőség között „félúton”, hanem a tudatműködés korrekciójának és átalakításának segítségével a két szélsőség „fölött” található. A későbbiekből is kitűnik, végzetes félreértés lenne a madhjamakát valamiféle doktrinális síkon lezajlott „kompromisszumos kiegyezésnek” tekinteni, ugyanis ez az irányzat radikalitásával és meglepő konklúzióival egészen kivételes helyet foglal el a filozófiai koncepciók között éppúgy, mint a vallási doktrínák területén.

86. oldal