Irgalom 92% 63 csillagozás

Németh Lászlót olvasni annyit jelent számomra, hogy összefacsarodik és megkeményedik a szívem. Így volt ez az Iszony esetén, és most az Irgalommal is.
A regény nyelvezete szép, míves, hosszasan leíró, személy szerint nagyon kedvelem a stílusát.
A történet bonyolult, sokrétű és itt is ahogy haladunk előre, belelátunk a kezdeti kész tények és érzések mögötti miértekbe. Ami fekete vagy fehér az a történetben egyre árnyaltabbá válik és megértjük (ha elfogadni nem is tudjuk) a szereplők, különösképpen az anya és az apa cselekedeinek miértjeit.
Az Iszonnyal ellentétben, amit hossza ellenére napok alatt kivégeztem, nagyon lassan haladtam; lelkileg nem a legjobb időszakban kapott el egy ilyen fajsúlyos történet. Már maga a cím is gondolkodásra, elmélkedésre késztet.
Úgy gondolom, hogy Németh László stílusa teljesen egyedi, a női lelket egészen kivételes módon ismeri, mely számomra így minden egyéb, említett körülmény ellenére élvezetessé tette az olvasást.

A második fele 5 csillag, de az első felével rengeteget szenvedtem. Időbe telt, mire Németh László stílusához hozzászoktam, a furcsa-szokatlan szórendhez, szóválasztáshoz. Ritkán esik ilyen velem, de többször el kellett olvasnom mondatokat, mire felfogtam, mit is akar mondani. Kicsit jobban túltengtek benne az orvosi szavak és szakkifejezések, mint indokolt lett volna, még akkor is, hogy egy medika a főszereplő (és egy fogorvos-iskolaorvos az író…).
Ehhez azért hozzájárult az is, hogy az általam olvasott kiadás (Kráter, 2004) hemzsegett a hibáktól – elgépelések (szegény Ágnes csomószor Ágensként szerepelt), hiányzó vesszők ("a királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz" típusúak) nehezítették az értelmezést . Ezért azt javaslom, hogy ha valaki nekivág ennek a nem könnyű olvasmánynak, inkább egy igényesebb kiadást válasszon.

A könyv második fele viszont sokkal jobban tetszett. Talán bele is rázódtam a stílusába, de mozgalmasabb is volt, jobban megismertette, körbejárta az első felében csak vázlatosan, egyoldalúan láttatott szereplőket. Főleg az Ágnes által piedesztálra állított apa alakja lett egyre árnyaltabb, és ezáltal az anya botlása is érthetőbb. Egyre jobban megértettem, miért is az a címe, ami. Igen, az ifjúkor (egyik) jellemzője a vonalas, egyoldalú ítélkezés, a fekete-fehér látásmód, a megvetése valaminek, amiről még nincs is tapasztalata. Az idő, a megpróbáltatások, a saját nehézségek csiszolják, lágyítják ezt a keménységet, megtanulja, hogy senki sem tökéletes, mindenkinek jogában áll akár hibázni is.
Azt azért kétlem, hogy off annyira jó ötlet volna. Már az anyja és apja hibájából is tanulhatott volna. Ha már az elején ennyi minden taszítja, zavarja a fiúban, mi lesz később.
Na de ezen már csak az olvasó maga agyalhat, és kreálhat magának olyan befejezést, amilyet csak akar.

Véletlenül, de pont karácsonyra jött ki, hogy ezt a könyvet olvashattam. Azért mondom ezt, mert az ünnep mondanivalója, és a könyv összefügg. A karácsony a szeretet, a megbocsátás, a béke ünnepe, pont, amiről nekem ez a könyv szól. Nem csoda, hogy Németh Lászlónak egy egész élet kellett, hogy tökéletesítse a könyvet, hiszen nagyon nehéz és fajsúlyos olvasmány. A főhős ismét csak egy fiatal nő: Ágnes, aki a háború ideje alatt medika (kedvenc téma-hiába hazabeszélek ilyenkor, de nagyon jó érzés ilyenekről olvasni egy szépirodalmi alkotásban), olyan családban kell élnie, ahol az apját elhurcolták hadifogságba, az anyja finoman fogalmazva sem egy minta szülő, és az élet nagyon nehéz. Apja hazatértével valahogy azt hinnénk, hogy könnyebb lesz, de mégsem. Kibontakozik egy olyan összetett családi történet, tele szenvedéssel, erkölcsileg megkérdőjelezhető momentummal, amit nagyon nehéz feldolgozni. Ágnes a maga nemében a legokosabb, leginkább erkölcsösebb a családban. Ennek ellenére az, ami történik, benne is ellentmondásokat kelt. Itt jön képbe a cím: az irgalom. A megbocsátás. A mérlegelés jogos, a kor adta nehézségek, a szörnyűségek olyan megoldásokat kényszerítenek ki az emberekből, amit nehéz egyértelműen elítélni. A hibákat meg kell tudni bocsátani ahhoz, hogy túléljük. Hisz a gyarlóság minden ember osztályrésze.

Nem könnyű, de érdemes elolvasni, igaz, nekem az Égető Eszter még mindig a legjobb, de az élmény, különösen így az ünnepekkor leírhatatlan.

Úristen! Imádtam!
Írok most valamit, de azt érzem, hogy vissza fogok térni még hozzá, mert ezerrel dolgozik bennem.
Sokáig halogattam, hogy nekiálljak. A fiatalkori irodalom eszmélésem meghatározó élménye volt Németh László, a Gyász és az Iszony sűrű, nyomasztó légköre beleégett az emlékezetembe. A történetek részleteit húsz év távlatából már kevéssé tudom előhívni, de az érzetet teljesen. Pont emiatt izgalommal vegyes félelemmel fogtam kezembe ezt a regényt. Vártam az újratalálkozás örömét, de picit tartottam tőle, hogy a mostani énem mit tud befogadni ebből a világból, mennyire tud belassulni egy százéves történet ritmusához. És picit tényleg akadoztam az elején. Aztán nagyon mosolyogtam magamban, amikor rájöttem, hogy úgy vagyok a regénnyel, ahogy Ágnes az apukájával. Elfogult ideákkal a fejemben, végtelen tapintattal haladok a történetben, a picit terjengős leírások sűrűjében. De a végére ugyanoda jutottam, ahova Ágnes az apukája kapcsán. Megmaradt a rendíthetetlen szeretetem és tiszteletem Német László iránt, aki az emberi lélek boncmestere. Továbbra is felfoghatatlan számomra, hogy hogy tud valaki ilyen pontossággal írni a vívódások legmélyebb rétegeiről, a tudat analitikus voltáról. Hogy tudom a száz évvel ezelőtti Ágnes tipródásait a mai bőrömön égetően aktuálisnak és elevennek érezni. Eltekintve attól, hogy szociográfiai bemutatások nekem helyenként vánszorgóak és terjengősek voltak (nem elvitatva amit a történet teljességéhez adtak), minden kérdés felvetése időtlennek és egyetemesnek bizonyul ennyi idő távlatából is. Az örökérvényű ellentétpárok, amikkel operál (férfi-női viszonyok, társadalmi rétegek determináltságai) tökéletesen plasztikusan illeszkednek a regény történetébe. Nagyon kevés helyen éreztem csak, hogy nekem már picit szájbarágósba csap át a tanító jelleg. A 600. oldal környékén picit megijedtem, hogy ha még sokáig tépelődik Kertész bácsi és mamuka a házasság útvesztőjében, számomra élvezetét veszti a könyv. Ám az ekkor behozott kórházi élet bemutatása és a regény lezárása akkora reveláció volt, amit könyv már régen adott. Az utolsó kétszáz oldalt olyan lélegzet visszatartva olvastam, ahogy a legjobb netflix sorozatok szippantják be az embert. Szóval ez megint a meghatározó könyvélmények polcára került és igyekszem az Égető Eszterrel nem újabb húsz évet várni.

Németh László: Irgalom

A tavasszal olvastam ezt a könyvet, amely nem egy könnyed olvasmány, elgondolkodtató, és a tartalmát tekintve fajsúlyos mű.

A főhős egy fiatal lány, akinek a sors és a történelem kegyetlensége folytán épp akkor kellett nélkülöznie rajongással és nagy tisztelettel övezett édesapját, amikor a serdülőkorba lépett, s amint az tudható, ez a korszak mindenki életében nehéz.

Édesapja hadigogságba került, éveket volt távol a családtól, és emléke a fiatal lányban egyre távolibbnak tűnt.
Hogyan tudja egy húsz éves törékeny lány feldolgozni édesapja igazságtalan sorsát, amelynek ő is áldozata, az édesanya csapodárságát, aki fiatal éveit nem magányban tölti, hanem vígasztalódik egy tőle fiatalabb szeretővel, aki inkább a lányához illene korban?
Közben nem maradnak ki az életéből azok a hatások sem, amelyek egy fiatal lányt ebben a korban elkerülhetetlenül érnek,:találkozik a szerelemmel, és a barátsággal, és fiatal magányában mindezen hatásokat egyedül kell feldolgoznia.
Hogy mit takar a cím?

Mit jelent az, hogy irgalom?
„Az irgalom készség arra, hogy a szenvedő lénnyel létegységre lépjünk. Saját létünkben mintegy szakadás keletkezik a szeretet által. Felrobbantja önmagunk határát és engedi, hogy a másik belépjen benső szféránkba.”

Irgalmaznunk kell tehát az embereknek, megértéssel, szeretettel, megbocsátással kell lennünk irántuk, hiszen a szenvedés irgalmat, szánalmat és megbocsátást vált ki a szerető emberből.
A húsz éves lány erkölcsi megítélése igen szigorú a környezetében élő emberekkel szemben, az édesanyjával szemben, akit elítél azért, amiért nem várja haza a férjét tisztességgel, a léha szeretőjét, aki kihasználja a középkorú nő magányát, és a szerelmével, akinek vonzó személyisége sajnos nem párosul a hűséggel.
Inkább a barátságot választja a szerelem helyett, és a hűséget a varázslat helyett, amely elmúlhat hamar.
Nem volt tehát az édesanyja sem boldog azelőtt, szenvedett ő is, akár az édesapa, aki maga is kicsit megátalkodott természettel bírt, nem boldogok az emberek, mert szegénység, éhínség, háborús időszakban élnek,mindenkinek van valami boldogtalansága, amit erkölcsbe ütköző módon kompenzálnak.
Mégis irgalmaznunk kell , hiszen az élet mindennapos megpróbáltatásai, nehézségei késztetik az embereket az erkölcstelenség elkövetésére.

Aztán amikor mégis hazaérkezik az édesapja, és lassan fény derül a múltbeli dolgokra a lány előtt, akkor kezdi megérteni az édesanyját is, aki lényegében nem szerelemből ment az édesapjához, és fény derül múltbeli sértésekre az apja részéről az édesanyja iránt.

A könyv üzenete amelyre a cím is utal:
szánnunk kell az embereket, és könyörülnünk rajtuk,a mellettünk élőkön,és általában mindenkin, hiszen az életben sok a nehézség, a buktató, és az élet oly rövid.
Irgalmaznunk kell, a szeretet által.

Harold Bloom amerikai irodalomkritikus szerint a hagyományos kánon műveit olvasni: nehéz gyönyör, legalábbis ennek a gyönyörnek a keresése, valamint -többek között- önmagunk és mások megismerése. Nos, hogy ez mennyire igaz, már Dosztojevszkij Félkegyelmű c. művénél is éreztem idén januárban…A legelső gondolatom ezzel a regénnyel kapcsolatban az, hogy mennyire modern. Maga a történet, a lézerkés pontosságával metszett karakterek (elsősorban a nők), a felfejtendő rétegek, és bár az eleje kicsit nehezebben csúszott, a végén már azt éreztem, szívesen olvasnám tovább is, ha lenne még. Az eleje miatt nem lett csak kedvenc.

Középiskolában az egyik irodalomórán a tanárnénink észrevett egy Danielle Steel könyvet az egyik leány asztalán, aztán elég kétségbeesve megkérdezte az osztálytól: Olvas ma még valaki rendes könyveket? Olvas valaki Németh Lászlót? Nagyon büszke voltam magamra, mert az egész társaságból én jelentkeztem egyedül, mondtam, hogy nemrég végeztem az Iszonnyal, jelenleg pedig az Irgalmat olvasom. Ő azt válaszolta, hogy az annyira nem jó könyv, olvassam el helyette inkább a Gyászt. A Gyász tényleg jó volt, az Irgalom meg utána évekig nem került elő újra, csak néhány hónappal ezelőtt.
Lehet, hogy azért vagyok elfogult ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert ezt olvastam legutóbb Németh Lászlótól, de az egyik kedvencem lett. Az íróra mindig jellemző a nőalakok nagyon pontos, valóságos jellemábrázolása, ebben a történetben szerintem a főszereplő édesanyjának megformálása nagyon jól sikerült, szinte kilép a könyvből. Minden megnyilvánulása egyik rokonom pontos rajza.
Nemkülönben teljes és hiteles Kertész Ágnes képe sem, aki nem egy falubéli, sorsával sodródni kényszerülő nő, mint a Gyász és az Iszony főszereplői, hanem medika a fővárosban, aki anyját átlátja, mint egy bölcs öreg, apjában pedig vakon hisz, mint egy gyerek. A falusi gyökerektől viszont ő sem tud elszakadni, legjobb barátja, az egyetlen aki képes őt megérteni, szintén tükrösi.
Pár napja megnéztem azt a hatrészes sorozatot, amit ebből a könyvből készítettek a hetvenes években. Lépten-nyomon a szocializmus eszméibe botlani benne. Halmi (Kertész Ágnes legjobb barátja) mint maga a nagy Emberiség jelenik meg, aki sánta, magába forduló, nagy áldozatok árán tart ott, ahol, de bátor (titkos gyülésekre ját), gyakran vakmerő (vörös segélyeket oszt és nem gondol arra, milyen könnyen elkaphatják), aki barátja tanácsai által a hibákat kiküszöbülve követi a helyes irányt.
Milyen érdekes, nekem a könyv teljesen mást jelentett. Azt a lassan bontakozó, halovány, majdnemottsincs szerelmet Ágnes és Halmi között, amitől kíváncsian olvastam egyik fejezetet a másik után, fejleményekre várva. Az édesanyja és szeretője közti viszonyt, az apja lassú magára találását, Ágnes medika barátnőjének szerelmi vergődését.
Egy könyv ettől jó könyv: ha az olvasótol függ, mit lát benne. Mást ad korszaktók, nemtől, életkortól, gondolkodásmódtól függően.
Ez pedig jó könyv.

Kötelezőként volt feladva, és nagyon-nagyon lassan haladtam vele. Azért is mert ad 1, a kötelező mindig lassabban megy, mert rád van kényszerítve, ad 2, ennek a könyvnek az olvasásához és megértéséhez mindenféleképpen kell egy lélekjelenlét, mely nem gyakran környékezi meg az embert. Viszont amennyiben olyan lélekállapotban és hangulatban voltam, csak úgy repültek az oldalak. Összetett, elgondolkodtató, egyáltalán nem könnyű olvasmány, mindennek ellenére élveztem, már csak azért is, mert orvosi pályára készülök.

Meglepően jó volt ez a regény, nekem még az Égető Eszternél is jobban tetszett.
A történet középpontjában egy igen szimpatikusra, már-már ideálisra formált fiatal orvostanhallgató lány, Ágnes áll. Az ő hétköznapi életét követhetjük egy rövid, de meghatározó szakaszon, édesapja háborúból hazatérését követő néhány hónapon át. Németh László nagyon élethűen ábrázolja a korszakot (az első világháború utáni időszak), az Ágnest körülvevő karakterek is valósak, esendőek.
A főhős rendkívüli megértéssel, gondoskodással, irgalommal fordul környezete felé, szinte valószerűtlenül elnéző a tökéletlen világgal. Alakja az író emberszeretetének megtestesítője, számomra ez a regény fő mondanivalója. A történetet egyszerű elbeszélő stílusa gördülékennyé teszi, egyre növekvő érdeklődéssel figyeltem a szereplők sorsának alakulását.
A szerző gyakran nagyon hosszú összetett mondatokat használ, ez nem teszi egyszerűvé az olvasást, de egyfajta ritmust ad a szövegnek.