Gyász 168 csillagozás

Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A Gyász főhőse „jómódú parasztlány, nagyon szép is, az ura a háborúban esett el; ő elköltözött a napától, az apja egy kis házat vett neki, ott élt a fiával. Sosem hallottam róla semmi pletykát; kérték, és nem ment férjhez. Nem volt hideg, csak büszke; büszkén álszemérmes. Néhány éve a kisfia is meghalt. Azóta egyszer találkoztam vele a temetőben, sovány volt, szikár s még mindig szép. A sírkőről beszélt, amelyet a fiának akart állítani. Éreztem rajta, hogy már gyenge az igazi szenvedésre, de a büszkesége holtomiglan gyászt kényszerített rá. […] Fájdalmunk nem tud megfelelni önérzetünk követelésének, összetörtek akarunk lenni, amikor a szívünkben szélcsend van. Megértettem, hogy a gyász fiataloknál, bizonyos időn túl, a büszkeség betegsége…” Németh László

Eredeti megjelenés éve: 1935

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Diákkönyvtár, Millenniumi Könyvtár

>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2010
224 oldal · ISBN: 9789632996721
>!
Kráter, Pomáz, 2006
208 oldal · ISBN: 9789637329715
>!
Osiris, Budapest, 1999
206 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633796008

8 további kiadás


Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

paraszt

Helyszínek népszerűség szerint

temető · falu


Kedvencelte 32

Most olvassa 4

Várólistára tette 88

Kívánságlistára tette 25

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
NannyOgg SP
Németh László: Gyász

Egy erőteljes pofánvágáshoz tudnám hasonlítani azt a pillanatot, amikor rájöttem, Németh László az anyai ági rokonságomról írt lélektani regényt. Beleértve anyut és a nővéremet is. Beleértve magamat is, b.ssza meg. Mi mind Kurátor Zsófik és Kiszelánék vagyunk, igaz, hogy a kisebb, kevésbé súlyos verzió, mint a képzeletbeli, dunántúli falucska, de testközelből ismerem ezt a dacos, értelmetlenül, önkárosítóan büszke, mártír, rám ugyan ne mondják…! magatartást, hiszen édesanyám csak pár éve vonult nyugdíjba belőle, én leléptem, mielőtt igazán szép eredményeket érhettem volna el, a nővérem pedig, nos, ő éppen világcsúcsot dönt a műfajból. Tudom én ezt hosszú évek óta, de azt nem tudtam, hogy őrültségünkben is mennyire tipikusak vagyunk, azt pedig nem képzeltem, hogy bárki képes ezt így leírni, mint Németh László. Ez egy olyan görbe tükör, ami után évekre visszamenőleg és a rokonaim helyett is szégyellem magam, és mindenképpen a tesóm kezébe nyomnám, hogy „tessék, ezt csinálod, ez vagy te, és ez lesz veled, mint ahogy ez vagyok én, és velem nem ez lesz, ha a fene fenét eszik is”. Pedig nekünk még konkrét okunk sincs olyan, mint a Zsófinak – hála az égnek. Anyám legalább azért kemény, mert pont egy ilyen kis faluból jött, és a gyermekkorát azzal töltötte, hogy érvényesüljön a nővére meg a bátyja mellett. A tesóm, oké, első gyerek volt, aki „lázadt”. Én, a királylány… én csak egyszerűen nem vagyok normális. Apánk pedig, mint az öreg Kurátor, egy teljesen más világ, olyan, aki képes gondolkodni is, és helyrekoppintani az asszonynépet, ha túlfeszítik a húrt. Nem csoda, hogy ő a kedvencem.

Bonyolult ez az egész. Főleg azért, mert ha Zsófi nem úgy viselkedik, ahogy, akkor pontosan úgy a szájára venné a falu, mint amiért túljátsza a másik végletet. Mert nem ér ám Zsófit megtenni bűnbaknak, benne van az egész bagázs, és igazából itt az a kérdés, meddig éri meg játszani, ami nem vagy – és megpróbálni elhitetni magaddal, hogy őszintén csinálod, holott tudod, hogy nem –, és mikor kell beinteni mindenkinek, és kihúzni addig, amíg már nem lesz a helyzeted nagy szám? Tegye fel a kezét, akinek erre van jó válasza.

Németh László pedig egy zseni. Különben én már a gimiben sejtettem, hogy többet kellene tőle olvasnom, azok után, hogy az Iszony az egyik kedvenc kötelezőm volt. Még akkor sem hittem a szememnek, és akkor is izgultam, hova kulminálódik ez az egész regény, amikor már rég tudtam, hogy ebben a könyvben nincs cselekmény, és tényleg végig Kurátor Zsófi önkéntes száműzetésbe vonulásáról lesz szó. Megdöbbentő és nyersen, kíméletlenül emberi, eszembe juttatja Camus A bukás-át. És végig irtóztam Kurátor Zsófitól. Magunktól.

(Ez után az úgy irodalmi, mint tartalmi szempontból elképesztően szuper regény után a Mórának sikerült beraknia egy olyan utószót, ami a maga cirkalmas, túlbonyolított, eposzi magaslatokba emelő stílusával több oldalon keresztül beszél a semmiről. Pont olyan, mint amik miatt nem szoktam utószavakat olvasni. Ti se tegyétek, ezt tényleg fölösleges.)

>!
Móra, Budapest, 1988
244 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631154270
1 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika IP
Németh László: Gyász

Szép volt, erős volt, komoly volt. Tetszett nagyon. Miközben szinte végigmorgolódtam magamban a regényt: utáltam ezt a sok vén varjút, az élhetetlen, irigy, buta asszonyokat, a mindig más szeme szerint való életüket, azt, hogy soha senki nem vállalja még maga előtt se a gondolatait, érzéseit.
Ugyanakkor Németh László úgy ír, hogy csak szeretni lehet. Mert hallani a temetőbe járkáló Zsófi szoknyájának suhogását, a Kiszeláné álságos kéztördelését, a kerítések mögül leskelődők motozását.
Ebben a regényben mindenkit szerettem és mindenkit utáltam egyszerre, szántam és megvetettem egy időben. Végeredményben arra jutottam, ezek itt mind megérdemelték egymást.

3 hozzászólás
>!
kaporszakall
Németh László: Gyász

Az elítélt belép cellája ajtaján, magára zárja a rácsot, majd a kulcsokat megvető mozdulattal a folyosón bámészkodó smasszerok közé hajítva kihívóan a szemük közé néz: ’Én saját magam porkolábja vagyok!’

Ezt a regényt Illyés Gyula 1936-ban keletkezett utószavában a klasszikus görög sorsdrámákhoz hasonlítja. Ez súlyos tévedés! Oidipusz, Antigoné, Oresztész vagy Klütaimnésztra nem képmutatók. Ebben kis fejér megyei faluban pedig jóformán mindenki az*. A görög dráma szereplőire lesújt a végzet. Kurátor Zsófira a falu rítusa. A végzetet nem lehet elkerülni. A rítust – bár nem könnyen – de lehetne…

Ha drámai előzményeket kéne előszámlálni e munkához, inkább Shakespeare szavait idézném: Színház az egész világ/És színész benne minden férfi és nő:/Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár. Ám van, akire ráég a maszkja, s mert többé nem tudja levetni – annál vadabbul alakítja azt az egy szerepet…

Zsófi makacs és tapasztalatlan: veszélyes kombináció. Miközben egyre nagyobb átéléssel alakítja a tragikus özvegyet, tényleg azzá válik – s nem veszi észre, hogy a többi szereplő, miközben megtapsolja, ugyanezt tenné – némi károgás után – akkor is, ha a víg özvegy szerepében lépne fel.

Ez a regény a depressziós művek egyik remekbe szabott példánya. Lassan olvasandó, mert mondataihoz sem hozzátenni, sem azokból elvenni nem lehet. Megfekszi az ember kedélyét, mégis muszáj leküzdeni.

Kafka A per-éhez és Green Leviathan-jához méltóan nyomasztó.

* Kurátor apukát nem számítva…

1 hozzászólás
>!
ppeva P
Németh László: Gyász

Sötét, fekete-szürke színekkel festett könyv. Nehéz, felzaklató, nyomasztó olvasmány, minél tovább olvastam, annál nyomasztóbb volt. Mégse lehetett letenni. Még aludni se hagyott.
Sűrű, nagyon sűrű, egy pillanatra se hagy alább a feszültség. A párbeszédek, az azokon rágódás, a gondolatok, a közösség színpadának szóló „fellépések”, a mások – vélt – gondolatának továbbfűzése – nagyon megragadó, és nagyon nyomasztó.
Szinte látni az összesúgó-búgó asszonyokat, a kendő alól, szem sarokból egymást figyelő tekinteteket, a gyászba és büszkeségbe belekeményedett fiatalasszony szinte már árnyszerű alakját. Hallani az unalom és egymásrautaltság súlyos mellékhatásának, a pletykának éhes és éles nyelvét. Mintha fekete varjúszárnyak csapdosnának vészt jóslóan a falu felett. Kézzel fogható a képmutatás, a kifelé élés, a saját érzések elnyomása, egymás manipulálása, szapulása.
Éreztem, hogy Németh László nagyon ismeri – belülről – a vidéki életet, gondolkodást. És tudtam az előszóból – „…a Gyásznak kislányom halála után, 1930 tavaszán futottam neki…” –, hogy személyes tragédia okán ő maga is megismerte a gyermekhalált. Foglalkoztatta a gyász.
Tulajdonképpen borzasztó könyv. Alig van benne öröm. Minden, ami szép és örvendetes és színes, az mintha csak a háttérben látszana. Még a gyereknek örülés is sokszor csak kifelé szól, meg a lelkiismeretnek. Unalom van, meg „mit is kezdjek magammal”, „mit szólna a falu” – ahelyett, hogy élnék az életüket.
Mikor arról beszélgettünk, milyen is a jó könyv, felmerült: vajon jó-e, „szép”-e a borzasztó tökéletes leírása. Ez a könyv ennek egyik tökéletes példája lehet. Borzasztó, de igazi mestermunka.
Aki sóhajtozik a régi, szoros kis közösségek megtartó erejének elmúlásán, ezt is ismernie kellene. Az akolmeleg árát, a folyton figyelő szemeket, a folyton beleszóló, megszóló szájakat – az emberi természet vadhajtásait. 18 éves koromig vidéken éltem (bár korban jóval később, és nem faluban, hanem kisvárosban), saját tapasztalatból is tudom, miről beszél az író. Milyen is az, ha az ember apró örömeit elrontja a félelem a mitszólnakhozzá miatt. Miket is viseltek el vagy miket is tettettek emberek kényszerűségből, félelemből.
A Gyász egy igazi sorstragédia. Hiszen ennek a fiatal nőnek is csak egy élet jutott, és azt az egyet ő ilyen értelmetlenül, mások széljárás szerint változó véleményének és saját esztelen büszkeségének áldozza fel.

9 hozzászólás
>!
ervinke73
Németh László: Gyász

Németh László regényét olvasva az jutott eszembe, van a könyvek sűrű forgatásának egy jelentős hozadéka. A sokat olvasó valami elképesztő módon megtanulja az embert. Hisz nem csinál mást, mint olvasás közben mások életében, lelkében kutakodik. Ennek megvan a maga jó és kevésbé jó oldala, meg kell tanulni ezt a tudást használni. Számomra a regény másik nagy tanulsága: soha ne ítélj meg valakit, míg nem ismered a történetét. Hisz neked is meg van a magad története.

1 hozzászólás
>!
Kiss_Csillag_Mackólány P
Németh László: Gyász

Van egy fekete pont az ember fejében, ami mindig jelzi a közeledő bajt. Aztán elkezd nőni, lesz belőle egy hatalmas gödör, ami húz és húz lefelé magába.
Egy darabig tudunk kapaszkodni, hogy ne essünk le, de amikor alulról sem tolnak felfelé és felülről sem húznak kifelé, akkor az ember már nem csak, hogy nem tud, de nem is akar kimászni.
Valóban igaz, szeretünk szenvedni.
Néha olyan jó lenne, ha valaki sajnálna minket, már az se lenne baj, ha csak megszánna, csak jönne.
De akkor már nem jön.
Amikor az elején, közepén minden segítő kezet elutasítunk, akkor, amikor már mi kapaszkodnánk, akkor elengednek, lemondanak rólunk.
Na akkor van vége.
Végig úgy éreztem, hogy az egész történet csak azért íródott, hogy valami köré íródhasson ez a hatalmas lélekábrázolás. Nem is számít már, hogy ki kivel mit tett, ki kinek mit mondott, csak szenvedhessünk.
Mert az olyan jó.
Az elején azért, mert akarunk szenvedni, utána meg már annyira belekapaszkodunk az önsajnálatba, hogy tényleg belehalunk.
A gyászba, amelyet önmagunk iránt érzünk, amit mi szenvedtünk ki magunknak.
Tökéletes olvasmány, amikor az amúgy is mindent elfeketítő, borongós, lélekfagyasztó őszi napok jönnek egymás után.
Csak úgy megnyugtatásként hozzáfűzöm, hogy lefedtem a saját gödrömet, engem ugyan nem húz be magához!!!

2 hozzászólás
>!
tündérróka
Németh László: Gyász

Lelkierő kell egy Németh László regényhez. Ehhez talán még több kellett, mint az Iszonyhoz. Az első fele még ugyan kevésbé ragadott meg, de miután átestem a holtponton (morbid módon itt ezt szó szerint is értem), letehetetlenné vált számomra a regény.
Nehezen tudtam megszokni, hogy minden szavát átérezzem, jól megrágjam – mert minden egyes szó ugyanolyan fontos volt, mint a másik, utána következő. Ahogyan azt is nehezen tudtam felfogni, hogy az ember tényleg így működik, ahogyan NL leírja. Vagyis hogy nemcsak működik, de rettentő tudatosan működik. Mert itt nem a tudattalan a fontos (ez nem „csupán” lélektani regény, hanem tudatregény), hisz a tudatos cselekedetek, megnyilatkozások és gondolatok uralják a művet. Mert az adott szereplő mindent háromszor megfontolt, mire kimondott bármit is. És minden megszólalásával, mozdulatával célja volt.
Mélyen magunkba nézve szerintem ráismernénk erre az énünkre: az intrikus öregasszony mindenkiben ott van, ha másért nem, azért, mert megferőztek minket ezzel. Hogy úgy gondolkodjunk a következő percről, hogy az akár az egész további életünket is meghatározhatja.
Persze megőrülnénk, ha a tudatunkat mindig tudomásul vennénk, ezért lehet ezt csak regényben ábrázolni. Mert ha úgy működnénk, mint Zsófi, az ő sorsára jutnánk: egyedül maradnánk egy bolonddal és a temetőket járnánk, miközben mindenki minket lesne….

>!
Stendhal
Németh László: Gyász

Nem tudom, hogyan is mondjam úgy, hogy magam is megértsem az olvasás után bennem kavargó érzéseket, gondolatokat. Németh László ebben a könyvben, egy faluban élő, fiatal özvegyasszony (szinte még gyerek) életébe nyújt bepillantást. A hangsúly a falun van. Azon a falun, mely figyel, megszól, felemel, lesújt, de mindenképpen önálló életet él. Nem azt mondjuk, hogy beszélnek róla az emberek, hanem azt, hogy szájára veszi a falu. És igen, ez a jelenség még napjainkban is megfigyelhető, még a nem túlságosan elszigetelt vidéki közösségekben is. Meg kell felelni a falunak, ami látja és értékeli lakói minden egyes mozdulatát, szavát és érzését.
Hiába, hogy a szereplő (Kurátor Zsófi) viselkedését mai (és főleg városi) szemmel megérteni lehetetlen, és felfoghatatlan hogyan hajszolhatja magát valaki olyannyira egy számára is túlzó magatartásba, de nem hihetetlen, hogy megeshet. Zsófi lelke hullámzó, néha majdnem hagyja magát kiszakadni gyászából, majd „újult erővel”, maga mellől mindenkit elmarva, bántva építi fel azt a falat, mely mögül már akkor sem tudna kitörni, ha akarna. Egyébként nem rossz ember ő, inkább egy olyan gyerek, aki még nem elég bölcs, nem elég érett az élethez sem, de a gyászhoz annyira sem. A fülszövegben az áll, hogy „Zsófiból alapvetően hiányzik a szeretet”, de nem vagyok benne biztos, hogy ez így van. Inkább gondolom, hogy még meg sem szokta, hogy fiatalasszony és egy gyermek édesanyja, már feketébe kell öltöznie, és nem is a tényleges gyász, hanem az önsajnálat viszi tévútra. Saját boldogságát, meg nem valósult jövőjét siratja. Sérelemként értékeli mások örömét, mintha fricskát hánynának az ő fájdalmának, ami bár az élet rendje szerint tompul, de Zsófi újra és újra feléleszti, míg végül tényleg csak a falunak szóló kirakat marad belőle.
Ez a rövid kis regény bár kevés tényleges cselekményt tartalmaz, felkavaró, elkeserítő és nyomasztó.
Valamint nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ez a szerencsétlen Kurátor Zsófi (a maga istenadta rossz természetével) egy megveszekedett skorpió.

>!
nola P
Németh László: Gyász

Tökéletes és kegyetlen regény. Valami dermedtség, valami undor marad az emberben a végére. Minden szó mintha az emberi lélek legmélyét világítaná meg, mindazt, amit senki nem akar látni, amiről senki nem akar tudni. A legkisebb rezdüléseket is lefesti. A legmélyebb, legősibb, legnemesebb emberi érzésekből sem marad semmi, ha elemeire bontjuk szét, ha elég közel megyünk hozzá. A felszín mögött kicsinyesség, önzés, rosszindulat és ostobaság lapul. Ezeknek az embereknek minden csak egy szerep. Egy hatalmas, pokoli színjáték az életük, és olyan hűen, olyan rideg elszántsággal játsszák a szerepeiket, hogy akár meg is halnának, csak elég hitelesek legyenek. Ez a „csakazértis” egyszerre kelt félelmet és egyfajta bizarr csodálatot.
Elképesztő, mekkora erővel bírnak Németh László szavai. Hogy milyen realistán, élesen, minden ünnepélyesség és minden ítélkezés nélkül festi le ezt a világot. Itt állok, elolvastam és ki tudja, meddig érzem még a gyomromban a súlyát.

3 hozzászólás
>!
pennac
Németh László: Gyász

Egyike a legtökéletesebb műveknek, amit valaha olvastam. Nincs benne egyetlen felesleges szó sem, mindennek helye van, oka van, üzenete van. Németh László ugyanannyira otthon van a magyar falu „rögvalóságában”, mint az emberi lélek legmélyebb bugyraiban.
Zseniális.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
NannyOgg SP

A gyászév első fele eltelt; Zsófi néha már a színes ruháit is megnézte a fiókban, hogy nem molyosodnak-e.

11. oldal (Móra, 1988)

>!
ppeva P

Hogy átkozta magát most a fecsegéséért. Az ember sose szólja le a tulajdon hozzátartozóit. Ha szükség van rá, nem olyan könnyű visszamázolni rájuk a becsületet.

>!
NannyOgg SP

– Mit tudjuk azt mi már, kedvesem. Az uram, szegény, azt szokta mondani, ha valaki nagyon utánanyomozott valaminek: kihánynám a bélem ettől a töltött káposztától, ha minden szem rizs meg minden szál káposzta elmondaná, hogy miből lett, meg mi történt vele.

171. oldal (Móra, 1988)

>!
Röfipingvin MP

Hiába, aki halott, az halott, és aki él, az él. Mit akarnak az élők a halottakkal, és mit akarnak a halottak az élőkkel?

>!
Sárhelyi_Erika IP

– Többet kellene szellőztetni. A falusiak félnek a levegőtől. Azt tartják, nem azért építettek házat, hogy odabenn is a kinti levegőt szívják.

1 hozzászólás
>!
NannyOgg SP

– […] Aztán igaz ám, anyád meghagyta, hogy eljöjj délutánra, az Ilus úgyis fújt, hogy nem nézted meg a gyerekét. Ha el is van keseredve az ember, azért ne bántsa azt, aki nem ártott.

209. oldal (Móra, 1988)

>!
Sárhelyi_Erika IP

Zsófi egyik nagynénje vasútihoz ment, azt is lenézte az egész család; de a csendőr még rosszabb, mint a vasúti; a csendőrt szeretni kész léhaság.

4 hozzászólás
>!
kékmadár

Szegény Sándor mintha csak most halt volna meg! S nagyot sóhajtott, hogy szívéről elfújjon valamit a felejtés vastag hamujából.

11. oldal

1 hozzászólás
>!
NannyOgg SP

Csak annyi biztos, hogy [Sándor] meglőtte magát. Zsófi kétségbeesésének azonban áldozat kellett, magát a balsorsot akarta megfojtani, amellyel most találkozott először szemtől szemben.

7. oldal (Móra, 1988)

Kapcsolódó szócikkek: balsors
>!
Rita_Sándor

Az embert a halottak jobban kötik, mint az élők. Talán azért is, mert a halottak már nem véthetnek ellenünk.

161-162. oldal (Szépirodalmi, 1990)


Hasonló könyvek címkék alapján

Birgül Oğuz: Hah!
Alice Walker: Kedves Jóisten
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Alberto Moravia: A római lány
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Kertész Ákos: Makra
Vladimir Nabokov: Lolita
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
William Faulkner: A hang és a téboly