Gyász 205 csillagozás

Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász Németh László: Gyász

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A Gyász főhőse „jómódú parasztlány, nagyon szép is, az ura a háborúban esett el; ő elköltözött a napától, az apja egy kis házat vett neki, ott élt a fiával. Sosem hallottam róla semmi pletykát; kérték, és nem ment férjhez. Nem volt hideg, csak büszke; büszkén álszemérmes. Néhány éve a kisfia is meghalt. Azóta egyszer találkoztam vele a temetőben, sovány volt, szikár s még mindig szép. A sírkőről beszélt, amelyet a fiának akart állítani. Éreztem rajta, hogy már gyenge az igazi szenvedésre, de a büszkesége holtomiglan gyászt kényszerített rá. […] Fájdalmunk nem tud megfelelni önérzetünk követelésének, összetörtek akarunk lenni, amikor a szívünkben szélcsend van. Megértettem, hogy a gyász fiataloknál, bizonyos időn túl, a büszkeség betegsége…” Németh László

Eredeti megjelenés éve: 1935

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Diákkönyvtár Móra · Millenniumi Könyvtár Osiris · Kincses Könyvek · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi

>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2011
224 oldal · ISBN: 9789633761007
>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2010
224 oldal · ISBN: 9789632996721
>!
Kráter, Pomáz, 2006
208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637329714

10 további kiadás


Enciklopédia 24

Szereplők népszerűség szerint

paraszt

Helyszínek népszerűség szerint

temető · falu


Kedvencelte 36

Most olvassa 6

Várólistára tette 107

Kívánságlistára tette 42

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

NannyOgg>!
Németh László: Gyász

Egy erőteljes pofánvágáshoz tudnám hasonlítani azt a pillanatot, amikor rájöttem, Németh László az anyai ági rokonságomról írt lélektani regényt. Beleértve anyut és a nővéremet is. Beleértve magamat is, b.ssza meg. Mi mind Kurátor Zsófik és Kiszelánék vagyunk, igaz, hogy a kisebb, kevésbé súlyos verzió, mint a képzeletbeli, dunántúli falucska, de testközelből ismerem ezt a dacos, értelmetlenül, önkárosítóan büszke, mártír, rám ugyan ne mondják…! magatartást, hiszen édesanyám csak pár éve vonult nyugdíjba belőle, én leléptem, mielőtt igazán szép eredményeket érhettem volna el, a nővérem pedig, nos, ő éppen világcsúcsot dönt a műfajból. Tudom én ezt hosszú évek óta, de azt nem tudtam, hogy őrültségünkben is mennyire tipikusak vagyunk, azt pedig nem képzeltem, hogy bárki képes ezt így leírni, mint Németh László. Ez egy olyan görbe tükör, ami után évekre visszamenőleg és a rokonaim helyett is szégyellem magam, és mindenképpen a tesóm kezébe nyomnám, hogy „tessék, ezt csinálod, ez vagy te, és ez lesz veled, mint ahogy ez vagyok én, és velem nem ez lesz, ha a fene fenét eszik is”. Pedig nekünk még konkrét okunk sincs olyan, mint a Zsófinak – hála az égnek. Anyám legalább azért kemény, mert pont egy ilyen kis faluból jött, és a gyermekkorát azzal töltötte, hogy érvényesüljön a nővére meg a bátyja mellett. A tesóm, oké, első gyerek volt, aki „lázadt”. Én, a királylány… én csak egyszerűen nem vagyok normális. Apánk pedig, mint az öreg Kurátor, egy teljesen más világ, olyan, aki képes gondolkodni is, és helyrekoppintani az asszonynépet, ha túlfeszítik a húrt. Nem csoda, hogy ő a kedvencem.

Bonyolult ez az egész. Főleg azért, mert ha Zsófi nem úgy viselkedik, ahogy, akkor pontosan úgy a szájára venné a falu, mint amiért túljátsza a másik végletet. Mert nem ér ám Zsófit megtenni bűnbaknak, benne van az egész bagázs, és igazából itt az a kérdés, meddig éri meg játszani, ami nem vagy – és megpróbálni elhitetni magaddal, hogy őszintén csinálod, holott tudod, hogy nem –, és mikor kell beinteni mindenkinek, és kihúzni addig, amíg már nem lesz a helyzeted nagy szám? Tegye fel a kezét, akinek erre van jó válasza.

Németh László pedig egy zseni. Különben én már a gimiben sejtettem, hogy többet kellene tőle olvasnom, azok után, hogy az Iszony az egyik kedvenc kötelezőm volt. Még akkor sem hittem a szememnek, és akkor is izgultam, hova kulminálódik ez az egész regény, amikor már rég tudtam, hogy ebben a könyvben nincs cselekmény, és tényleg végig Kurátor Zsófi önkéntes száműzetésbe vonulásáról lesz szó. Megdöbbentő és nyersen, kíméletlenül emberi, eszembe juttatja Camus A bukás-át. És végig irtóztam Kurátor Zsófitól. Magunktól.

(Ez után az úgy irodalmi, mint tartalmi szempontból elképesztően szuper regény után a Mórának sikerült beraknia egy olyan utószót, ami a maga cirkalmas, túlbonyolított, eposzi magaslatokba emelő stílusával több oldalon keresztül beszél a semmiről. Pont olyan, mint amik miatt nem szoktam utószavakat olvasni. Ti se tegyétek, ezt tényleg fölösleges.)

>!
Móra, Budapest, 1988
244 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631154270
1 hozzászólás
mandris>!
Németh László: Gyász

Környezetemben nem mindenkinél arattak sikert Németh László regényei, én azonban az Iszony után most a Gyászt is nagyon… talán még mindig inkább a „szerettem” a megfelelő szó a viszonyulásom kifejezésére. Az biztos, hogy kiemelkedően jó regénynek találtam.
A könyvvel kapcsolatos összbenyomásom az volt, hogy ellentétben néhány másik könyvvel, amelyre bezzeg rárakták (pl. Malevil), erre a regényre tökéletesen illene a disztópia címke. Pedig nem spekulatív fikcióról van itt szó, mégis az a társadalmi közeg, amelyet bemutat messzemenőkig kártékony, ráadásul az emberi természet – a rosszabbik oldala – működteti és tartja fenn még manapság is. Amiért mégsem taszít nyomorba annyi embert, mint máshol és hajdanán, az az, hogy fellazultak a társadalmi kötelékek.
Kurátor Zsófi, mint szokás volt akkoriban, mai mércével meglehetősen fiatalon megházasodott, majd ugyancsak fiatalon megözvegyült. Ennek az alapfelállásnak sokféle kifutása lehetett volna, a regényt olvasva azonban úgy érezzük, valahol mégis elrendeltetett – talán az első „Na, majd én megmutatom nekik…”-nél, de legkésőbb az első „Hallottátok, hogy a Kurátorék Zsófija…”-nál –, sorsszerű, hogy éppen oda jutunk, ahová. Pedig nem volt az, hiszen ha akár a legkisebb jelentőségűnek történő döntéshelyzetben máshogy döntöttek volna a szereplők, talán minden egészen máshogy alakul. De valahogy aztán mégis mindig úgy alakult, hogy Zsófi nem hozhatta meg azt a döntést, amellyel kitörhetett volna ebből a lefelé tartó spirálból, mert akkor…
Szörnyű ez a környezet, amelyben nincs irgalom, mert mindenki megragadta a legapróbb alkalmat is arra, hogy más kárára tűnhessen fel jobb színben. Persze, Kurátor Zsófi is megéri a pénzt (egyébként e tekintetben is), önmagára kiszabott mártíromságával egyre jobban azonosul. Nem kellemes olvasni ezt a regényt, de jó tudni, hogy ott van a polcomon, mert azt ugyan nem tudom, mikor fogom újra levenni onnan, de biztosan nem utoljára olvastam.

Sárhelyi_Erika I>!
Németh László: Gyász

Szép volt, erős volt, komoly volt. Tetszett nagyon. Miközben szinte végigmorgolódtam magamban a regényt: utáltam ezt a sok vén varjút, az élhetetlen, irigy, buta asszonyokat, a mindig más szeme szerint való életüket, azt, hogy soha senki nem vállalja még maga előtt se a gondolatait, érzéseit.
Ugyanakkor Németh László úgy ír, hogy csak szeretni lehet. Mert hallani a temetőbe járkáló Zsófi szoknyájának suhogását, a Kiszeláné álságos kéztördelését, a kerítések mögül leskelődők motozását.
Ebben a regényben mindenkit szerettem és mindenkit utáltam egyszerre, szántam és megvetettem egy időben. Végeredményben arra jutottam, ezek itt mind megérdemelték egymást.

3 hozzászólás
Olya>!
Németh László: Gyász

Rég olvastam Németh Lászlót. Egyszer a Gyásznak is nekifogtam, de pár oldal után abbahagytam, közben teljesen megfeledkeztem erről a próbálkozásomról.

Rövid írás arról, hogy hogyan válik az ember saját belső- és képzelt világának rabjává. Zsófi gyásza, illetve az e köré épülő mindennapok, gondolatok, vélt és valós sértések tömege annyira ránehezedik az olvasóra, hogy a felismerés mellett, hogy én is sokszor így gondolkodom, a megértés, de ugyanakkor a felháboródás is megkörnyékezi, olyannyira, hogy teherré válik része lenni ennek a világnak.

Amikor először nekiszöktem az olvasásnak valószínűleg a történetre összpontosítottam, talán ezért is hagytam abba, akkor. Ez egy olyan történet, melyben nem lehet/nem szabad csak a cselekményre figyelmi. Meg aztán teljességgel fölösleges is. Két szóban elmondható. 25 éves fiatal asszony kettős gyásza, és pont. Ezután jön a lényeg, a hogyan éljük meg a gyászunkat egy olyan közösségben, ahol mindenki azt lesi, hogy a fájdalmunk elég mély-e, a standardoknak megfelel-e, ha igen, akkor szegény gyászoló, ha pedig nem, akkor bestia teremtés, még csak nem is szenved. Egy ilyen közösség áldozatává válni nem könnyű, vagy talán nagyon is könnyű. Végig az volt az érzésem, hogy Zsófinak ez csettintésre működött, gyászolni kellett és ő gyászolt. Automatizmussá vált, ha ezt kéri a falu, hát legyen. Sodródott az árral. Ha pletykálták, igyekezett gátat vetni, ha sajnálták, megadta a módját. Helyenként sajnáltam, máskor kétszínűnek, máskor pedig számítónak éreztem. A végén pedig azt mondtam: fiam, ezt a saját kezeddel csináltad. Mármint azt, hogy ilyen mélyre süllyesztette magát.

A szereplők gondolataiba való belepillantás lesújtó volt. Néha már annyira zavart az a sok fölösleges kör, amit megtettek, az a sok filmszerű szövögetés, a mit mond/gondol majd a másik, a sok megfelelési kényszer. Zavart, mert felismertem magam benne. Felismertem a környezetemet, a barátaimat, a családomat, saját magamat. Az embert. Zavarba jöttem, bosszankodtam, hogy hogy lehetünk ennyire kishitűek, miért adunk olyan sokat mások véleményére, és miért nem tudjuk felvállalni saját érzéseinket, saját gyászunkat, saját magunkat?! Miért kell mindig másoknak megfelelnünk? Azért, hogy beássuk majd magunkat egy soha véget nem érő mocsárba? És miért teszik velünk ezt a hozzátartozóink, miért ilyen gonoszak, és miért nem őszinték, és miért nem fogadnak el olyannak amilyenek mi magunk vagyunk?

Zsófik vagyunk és az egész falu is vagyunk. Gyarlók és gonoszak. És erre rájönni kemény dió volt. A Gyász ettől lesz aktuális, mindig érvényes, mert annyira emberi, mert annyira mély, és annyira rólunk szól.

Nem volt jó érzés olvasni. Viszont érdemes lenni ezzel kezdeni, és majd csak azután a sok önsegítő és hasonló témájú könyvvel folytatni. Először szembesülj azzal, hogy mennyi kártékony gondolata lehet egy embernek, nézd meg, hogy benned is ott vannak-e, és majd csak azután kezdj valamit velük, ha már tudod, hogy mivel állsz szembe.

Mélyenszántó és brutális. Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott…

kaporszakall>!
Németh László: Gyász

Az elítélt belép cellája ajtaján, magára zárja a rácsot, majd a kulcsokat megvető mozdulattal a folyosón bámészkodó smasszerok közé hajítva kihívóan a szemük közé néz: ’Én saját magam porkolábja vagyok!’

Ezt a regényt Illyés Gyula 1936-ban keletkezett utószavában a klasszikus görög sorsdrámákhoz hasonlítja. Ez súlyos tévedés! Oidipusz, Antigoné, Oresztész vagy Klütaimnésztra nem képmutatók. Ebben kis fejér megyei faluban pedig jóformán mindenki az*. A görög dráma szereplőire lesújt a végzet. Kurátor Zsófira a falu rítusa. A végzetet nem lehet elkerülni. A rítust – bár nem könnyen – de lehetne…

Ha drámai előzményeket kéne előszámlálni e munkához, inkább Shakespeare szavait idézném: Színház az egész világ/És színész benne minden férfi és nő:/Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár. Ám van, akire ráég a maszkja, s mert többé nem tudja levetni – annál vadabbul alakítja azt az egy szerepet…

Zsófi makacs és tapasztalatlan: veszélyes kombináció. Miközben egyre nagyobb átéléssel alakítja a tragikus özvegyet, tényleg azzá válik – s nem veszi észre, hogy a többi szereplő, miközben megtapsolja, ugyanezt tenné – némi károgás után – akkor is, ha a víg özvegy szerepében lépne fel.

Ez a regény a depressziós művek egyik remekbe szabott példánya. Lassan olvasandó, mert mondataihoz sem hozzátenni, sem azokból elvenni nem lehet. Megfekszi az ember kedélyét, mégis muszáj leküzdeni.

Kafka A per-éhez és Green Leviathan-jához méltóan nyomasztó.

* Kurátor apukát nem számítva…

1 hozzászólás
ppeva P>!
Németh László: Gyász

Sötét, fekete-szürke színekkel festett könyv. Nehéz, felzaklató, nyomasztó olvasmány, minél tovább olvastam, annál nyomasztóbb volt. Mégse lehetett letenni. Még aludni se hagyott.
Sűrű, nagyon sűrű, egy pillanatra se hagy alább a feszültség. A párbeszédek, az azokon rágódás, a gondolatok, a közösség színpadának szóló „fellépések”, a mások – vélt – gondolatának továbbfűzése – nagyon megragadó, és nagyon nyomasztó.
Szinte látni az összesúgó-búgó asszonyokat, a kendő alól, szem sarokból egymást figyelő tekinteteket, a gyászba és büszkeségbe belekeményedett fiatalasszony szinte már árnyszerű alakját. Hallani az unalom és egymásrautaltság súlyos mellékhatásának, a pletykának éhes és éles nyelvét. Mintha fekete varjúszárnyak csapdosnának vészt jóslóan a falu felett. Kézzel fogható a képmutatás, a kifelé élés, a saját érzések elnyomása, egymás manipulálása, szapulása.
Éreztem, hogy Németh László nagyon ismeri – belülről – a vidéki életet, gondolkodást. És tudtam az előszóból – „…a Gyásznak kislányom halála után, 1930 tavaszán futottam neki…” –, hogy személyes tragédia okán ő maga is megismerte a gyermekhalált. Foglalkoztatta a gyász.
Tulajdonképpen borzasztó könyv. Alig van benne öröm. Minden, ami szép és örvendetes és színes, az mintha csak a háttérben látszana. Még a gyereknek örülés is sokszor csak kifelé szól, meg a lelkiismeretnek. Unalom van, meg „mit is kezdjek magammal”, „mit szólna a falu” – ahelyett, hogy élnék az életüket.
Mikor arról beszélgettünk, milyen is a jó könyv, felmerült: vajon jó-e, „szép”-e a borzasztó tökéletes leírása. Ez a könyv ennek egyik tökéletes példája lehet. Borzasztó, de igazi mestermunka.
Aki sóhajtozik a régi, szoros kis közösségek megtartó erejének elmúlásán, ezt is ismernie kellene. Az akolmeleg árát, a folyton figyelő szemeket, a folyton beleszóló, megszóló szájakat – az emberi természet vadhajtásait. 18 éves koromig vidéken éltem (bár korban jóval később, és nem faluban, hanem kisvárosban), saját tapasztalatból is tudom, miről beszél az író. Milyen is az, ha az ember apró örömeit elrontja a félelem a mitszólnakhozzá miatt. Miket is viseltek el vagy miket is tettettek emberek kényszerűségből, félelemből.
A Gyász egy igazi sorstragédia. Hiszen ennek a fiatal nőnek is csak egy élet jutott, és azt az egyet ő ilyen értelmetlenül, mások széljárás szerint változó véleményének és saját esztelen büszkeségének áldozza fel.

9 hozzászólás
szucsiani P>!
Németh László: Gyász

Egy családtag elvesztése, különösen egy gyermeké, hatalmas tragédia. Németh László első gyermeke hároméves korában meghal. Ezután írta meg a Gyász című novellát, amit később átdolgozott és regénnyé bővített.

Kurátor Zsófi fiatalon marad özvegy, egy véletlen balesetben meghal a férje, s egyedül marad kisfiával. Természetes, hogy megviseli ez a bánat. De ő azzal kezd el foglalkozni, hogy szerinte mit vár el tőle a falu, hogyan illik viselkednie egy özvegynek, másoknak akar megfelelni. Egyre inkább benneragad a gyászában. Csak a mások véleményével törődik, azzal hogy mit gondolnak róla. Úgy érzi, mintha az egész világ ellene volna, csak a rosszat látja, a rosszat keresi mindenben és mindenkiben.
Sajnáltam Zsófit, de nem tudtam megkedvelni. Különösen az dühített, ahogy a kisfiával viselkedett. Másokra haragszik, de a kisfiára vetíti a keserűségét. Időnként ráeszmél, hogy nem így kellene viselkednie, még sem tud megváltozni, hiába szereti Sanyikát.
spoiler
Nagyon valóságos és ismerős, ahogy a falut, az ott élőket lefesti. Mindenki mindenkit ismer, mindent tud, és akarva, akaratlanul beleavatkozik, beleszól mások életébe.

Zseniálisan megírt,de rendkívül nyomaszó regény, ami nagyon megkínozza az olvasó lelkét.

tündérróka>!
Németh László: Gyász

Lelkierő kell egy Németh László regényhez. Ehhez talán még több kellett, mint az Iszonyhoz. Az első fele még ugyan kevésbé ragadott meg, de miután átestem a holtponton (morbid módon itt ezt szó szerint is értem), letehetetlenné vált számomra a regény.
Nehezen tudtam megszokni, hogy minden szavát átérezzem, jól megrágjam – mert minden egyes szó ugyanolyan fontos volt, mint a másik, utána következő. Ahogyan azt is nehezen tudtam felfogni, hogy az ember tényleg így működik, ahogyan NL leírja. Vagyis hogy nemcsak működik, de rettentő tudatosan működik. Mert itt nem a tudattalan a fontos (ez nem „csupán” lélektani regény, hanem tudatregény), hisz a tudatos cselekedetek, megnyilatkozások és gondolatok uralják a művet. Mert az adott szereplő mindent háromszor megfontolt, mire kimondott bármit is. És minden megszólalásával, mozdulatával célja volt.
Mélyen magunkba nézve szerintem ráismernénk erre az énünkre: az intrikus öregasszony mindenkiben ott van, ha másért nem, azért, mert megferőztek minket ezzel. Hogy úgy gondolkodjunk a következő percről, hogy az akár az egész további életünket is meghatározhatja.
Persze megőrülnénk, ha a tudatunkat mindig tudomásul vennénk, ezért lehet ezt csak regényben ábrázolni. Mert ha úgy működnénk, mint Zsófi, az ő sorsára jutnánk: egyedül maradnánk egy bolonddal és a temetőket járnánk, miközben mindenki minket lesne….

Stendhal>!
Németh László: Gyász

Nem tudom, hogyan is mondjam úgy, hogy magam is megértsem az olvasás után bennem kavargó érzéseket, gondolatokat. Németh László ebben a könyvben, egy faluban élő, fiatal özvegyasszony (szinte még gyerek) életébe nyújt bepillantást. A hangsúly a falun van. Azon a falun, mely figyel, megszól, felemel, lesújt, de mindenképpen önálló életet él. Nem azt mondjuk, hogy beszélnek róla az emberek, hanem azt, hogy szájára veszi a falu. És igen, ez a jelenség még napjainkban is megfigyelhető, még a nem túlságosan elszigetelt vidéki közösségekben is. Meg kell felelni a falunak, ami látja és értékeli lakói minden egyes mozdulatát, szavát és érzését.
Hiába, hogy a szereplő (Kurátor Zsófi) viselkedését mai (és főleg városi) szemmel megérteni lehetetlen, és felfoghatatlan hogyan hajszolhatja magát valaki olyannyira egy számára is túlzó magatartásba, de nem hihetetlen, hogy megeshet. Zsófi lelke hullámzó, néha majdnem hagyja magát kiszakadni gyászából, majd „újult erővel”, maga mellől mindenkit elmarva, bántva építi fel azt a falat, mely mögül már akkor sem tudna kitörni, ha akarna. Egyébként nem rossz ember ő, inkább egy olyan gyerek, aki még nem elég bölcs, nem elég érett az élethez sem, de a gyászhoz annyira sem. A fülszövegben az áll, hogy „Zsófiból alapvetően hiányzik a szeretet”, de nem vagyok benne biztos, hogy ez így van. Inkább gondolom, hogy még meg sem szokta, hogy fiatalasszony és egy gyermek édesanyja, már feketébe kell öltöznie, és nem is a tényleges gyász, hanem az önsajnálat viszi tévútra. Saját boldogságát, meg nem valósult jövőjét siratja. Sérelemként értékeli mások örömét, mintha fricskát hánynának az ő fájdalmának, ami bár az élet rendje szerint tompul, de Zsófi újra és újra feléleszti, míg végül tényleg csak a falunak szóló kirakat marad belőle.
Ez a rövid kis regény bár kevés tényleges cselekményt tartalmaz, felkavaró, elkeserítő és nyomasztó. Valamint nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ez a szerencsétlen Kurátor Zsófi (a maga istenadta rossz természetével) egy megveszekedett skorpió.

nola P>!
Németh László: Gyász

Tökéletes és kegyetlen regény. Valami dermedtség, valami undor marad az emberben a végére. Minden szó mintha az emberi lélek legmélyét világítaná meg, mindazt, amit senki nem akar látni, amiről senki nem akar tudni. A legkisebb rezdüléseket is lefesti. A legmélyebb, legősibb, legnemesebb emberi érzésekből sem marad semmi, ha elemeire bontjuk szét, ha elég közel megyünk hozzá. A felszín mögött kicsinyesség, önzés, rosszindulat és ostobaság lapul. Ezeknek az embereknek minden csak egy szerep. Egy hatalmas, pokoli színjáték az életük, és olyan hűen, olyan rideg elszántsággal játsszák a szerepeiket, hogy akár meg is halnának, csak elég hitelesek legyenek. Ez a „csakazértis” egyszerre kelt félelmet és egyfajta bizarr csodálatot.
Elképesztő, mekkora erővel bírnak Németh László szavai. Hogy milyen realistán, élesen, minden ünnepélyesség és minden ítélkezés nélkül festi le ezt a világot. Itt állok, elolvastam és ki tudja, meddig érzem még a gyomromban a súlyát.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

NannyOgg>!

A gyászév első fele eltelt; Zsófi néha már a színes ruháit is megnézte a fiókban, hogy nem molyosodnak-e.

11. oldal (Móra, 1988)

ppeva P>!

Hogy átkozta magát most a fecsegéséért. Az ember sose szólja le a tulajdon hozzátartozóit. Ha szükség van rá, nem olyan könnyű visszamázolni rájuk a becsületet.

Röfipingvin P>!

Hiába, aki halott, az halott, és aki él, az él. Mit akarnak az élők a halottakkal, és mit akarnak a halottak az élőkkel?

NannyOgg>!

– Mit tudjuk azt mi már, kedvesem. Az uram, szegény, azt szokta mondani, ha valaki nagyon utánanyomozott valaminek: kihánynám a bélem ettől a töltött káposztától, ha minden szem rizs meg minden szál káposzta elmondaná, hogy miből lett, meg mi történt vele.

171. oldal (Móra, 1988)

Sárhelyi_Erika I>!

– Többet kellene szellőztetni. A falusiak félnek a levegőtől. Azt tartják, nem azért építettek házat, hogy odabenn is a kinti levegőt szívják.

Kapcsolódó szócikkek: levegő
1 hozzászólás
Nazanszkij >!

– Egy ilyen fiatal asszony, s ez a sok vén banya körülötte. Bizony isten, mint egy kis beteg bárány, amelyet élve kikezdenek a varjak. Mért hagyja? Zavarja a fenébe őket. Ha ezek elkezdenek egyszer valaki körül sajnálkozni, rimánkodni, megeszik a lelkét. Ha baj érte, azért fiatal, hogy kiheverje.

210. oldal, (Kriterion, 1976)

Nazanszkij >!

[…] öreg arcán úgy álltak a könnyek, mint káposzta levelén a harmat.

135. oldal, (Kriterion, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: könny
Carmilla >!

Ezen az estén szép, erős szomorúság ült a Zsófi szemében, mintha a bánat lenne a szív igaz állapota s mostantól végleg megtérhet bele.

72. oldal, (Szépirodalmi, 1990)

Kapcsolódó szócikkek: bánat · szomorúság
tündérróka>!

Minek voltál? Csak hogy hiányozz, amikor már nem leszel.

Piteka>!

Az uram, szegény, azt szokta mondani, ha valaki nagyon utána nyomozott valaminek: kihánynám a bélem ettől a töltött káposztától, ha minden szem rizs meg minden szál káposzta elmondaná, hogy miből lett, meg mi történt vele. Legjobb mindent úgy fogadni, ahogy jön, s nem keresni az okát.

181. oldal

Kapcsolódó szócikkek: káposzta

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Magda: Pilátus
Wass Albert: A funtineli boszorkány
Kemény János: Víziboszorkány
Kertész Ákos: Makra
Virginia Woolf: Clarissa
Frans Eemil Sillanpää: Silja
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Kármán József: Fanni hagyományai
Fehér Klára: Bezzeg az én időmben