A ​művészet sorsfordulója 3 csillagozás

Németh Lajos: A művészet sorsfordulója Németh Lajos: A művészet sorsfordulója

Bár a szerző érdeklődésének előterében a képzőművészet áll, írásai minden művészeti területen kiemelkedőek. Meggyőzően fejti ki, hogyan függ össze az esztétikai értékrend devalválódásával a művészet autonómiára törekvése, miként jelenik meg szükségszerűen az önelvű vizualitás elve, s tűnnek fel egymás után, viharos gyorsasággal a legkülönbözőbb, rövid életű művészeti irányzatok. Sokrétű elméleti fejtegetéseit a szerző természetesen konkrét példák sokaságával támasztja alá.

Tartalomjegyzék

>!
Ciceró, Budapest, 1999
222 oldal · keménytáblás · ISBN: 9635392303
>!
Gondolat, Budapest, 1970
332 oldal

Kedvencelte 1

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 2


Népszerű idézetek

Medúza>!

Az ember „magányosabb lett, eszközzé vált a rajta kívül álló, elsöprően hatalmas erők kezében »egyén« lett belőle, de zavart és bizonytalan egyén.” A szorongás, a létbevetettség érzése, a sehova nem tartozás, a céltévesztés, a menekülni és kitörni akarás gyötrelme, a romantikus melankólia, „ az emberi szenvedések méltóságának” (Alfred de Vigny) a kultusza, az álom, a fantázia világába menekülés, a társadalmi kötöttségekkel szemben a végtelen, a kozmikus kívánása vagy az emberi létet béklyózó vak erők elleni anarchikus lázadás, a szüntelen forradalmi lélekállapot mind a kapitalizmus kibontakozásával egyre akutabbá váló elidegenedési folyamat pszichikai vetülete.

77-78. oldal

Medúza>!

A 19.században azonban a művész számára a saját belső szorongása kivetítésekor nem állt már a rendelkezésre az a néphitben, vallásban, folklórban élő ikonográfiailag kötött szimbólumrendszer, mint amilyen a régieké volt. Szubjektív élményeit nem tudta preformált tartalmakba vetíteni és ezzel objektivizálni. A romantikában elsősorban a világfájdalomban, a gyakran pózként is felvett pesszimizmusban, melankóliában, a nárcisztikus attitűdben jelentkezett az elidegenedés élményéből fakadó szorongás, igazán adekvát művészi formát azonban csak a század utolsó harmadában Van Gogh és Munch művészetében öltött.

79. oldal

Medúza>!

A művészi korokban nehéz is elkülöníteni a művészetet a társadalmi valóságtól, a művészeten kívüli társadalmi tevékenységektől, hiszen az élet minden szféráját áthatotta. Úgyszólván minden így vagy úgy a művészethez is tartozott, a művészet mindenben manifesztálódott, nem csupán az esztétikai rendeltetésű művekben. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy e korokban nincs is distancia a művészet és a nem művészet között, a közösség akkor is művészetet teremt, illetve a művészet nyelvén beszél, mikor talán nem is az a szándéka.

31-32. oldal

Medúza>!

A jelen összefüggésben azonban egy másik szimptóma még fontosabb: a múzeumi gondolat uralomra jutása nyílt megvallása a művészet izolálódásának, életereje csökkenésének. Megvallása annak, hogy hogy a művészet termékeit, mint valamiféle kihaló faj még élő példányait, hermetikusan elzárt környezetben kell oltalmazni, védeni a számára ellenségessé vált mindennapi élettől. Mert a múzeum ebben az értelemben nem csak az idő pusztítása ellen védi, konzerválja és restaurálja a múlt emlékeit. A múzeum egyúttal a perifériára szorult, vasárnapi látványossággá vált művészetnek a menedéke – és egyúttal a gettója, amelyet a nem művészi valóság, a művészet szférájába nem tartozó, azzal még nem is érintkező dolgok tömege vesz körül.

36. oldal

Medúza>!

Az építészet agóniája katasztrofális volt a többi művészetre nézve is, hiszen az ókori magaskultúráktól kezdve egészen a rokokóig, sőt a klasszicizmusig az építészet volt a központi stílusteremtő erő.

52. oldal

Medúza>!

A középkori társadalom organikus egységéből kiszakadt ember tehát a „negatív szabadság” részesévé vált. Ezért vélte például Hauser, hogy a manierizmus a modern ember megszületésének kora, a régi kötöttségek megszűnése korlátlan lehetőséget nyitott, ám egyúttal a szabadság vákuuma jelentkezett, a sehova nem tartozás szorongása.

64. oldal

Medúza>!

Giotto „természete” – tehát az a természet, amelyet ő látott –, nem volt azonos Courbet „természetével”, mint ahogy a görög természet sem azonos a középkorival. Giotto nem azért festette meg a courbet-i értelemben természethűbben a tájat, mert nem tudta volna megtenni művészi képességeiből következően – hiszen, aki olyan lapidárisan egyszerű és ugyanakkor pszichológiailag oly elmélyült volt emberábrázolásában, mint ő, annak nem okozott volna gondot a táj „természethűbb”, tehát a látványhoz objektívebben ragaszkodó ábrázolása. A művészettörténet-írás számos esetben bizonyította be, hogy az ilyen lehetőség feltételezése tudománytalan. Ugyanis ilyen esetekben nem a „wissen” hiányzott, hanem a „können”, azaz fel sem merülhetett a másképpen-festés lehetősége, hiszen a preformált látás ezt eleve kizárta. Szellemesen írja E.H. Gombrich, hogy a festői ábrázolás nem a vizuális impressziónál kezdődik. A festő kiindulópontja sokkal inkább egy ábrázolási séma, amelybe úgyszólván „belelátja” a tárgyat, tehát a festő tulajdonképpen nem azt festi, amit lát, hanem azt látja, amit fest.

27. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Radnóti Sándor: Hamisítás
Révész Emese: A magyar historizmus
Orosz István: Könyv a tükörben
Moholy-Nagy László: Látás mozgásban
John Ruskin: A XIX. század viharfelhője
Radnóti Sándor: Jöjj és láss! – A modern művészetfogalom keletkezése – Winckelmann és a következmények
Nathalia Brodskaya: Impresszionizmus
Tüskés Tibor: Testvérmúzsák
Kucsera Tamás Gergely: Túl művészeten, túl emberen
Koczogh Ákos: A modern művészet útjai