Dőrejárás 0 csillagozás

Buja, töprengő hitben

Buja, töprengő hitben
kóválygunk itt lenn,
de miért a Holdra
s nem az arcunkra vetül a fény?
Az izmaink a meleg tűzben
fölizzanának –
Most már csak önerőnkből égünk,
a fáraók és császárok után
ma a Holdat imádjuk,
s nem tudjuk, hogy miért,
de fázunk.

10. oldal

Kisebbségben élek

Kisebbségben élek,
teljes joggal és haszonnal,
csak a jog és haszon másé.
Hajunkba ősz sövényt sző az idő,
már nem tudjuk, karjainkban
igazán a hit vagy a lázadás lobog-e?
Hovatovább
fortyogó fekete folyammá
állnak össze a rendek és karok.
A gyermekük vadvirággá nő a réten,
szemükben félelem, rebbenő madár,
s vár rájuk a lealjasító halál.

Herceg!
Balladát szőjj, szép imát,
s így lengj testeddel az időből időbe át.

11. oldal

Holdfényszonáta

Vergődöm, mint hal a parton.
A többi már a zsákban.
Parázs izzik a kövek közt,
roppan a gally, szitál a holdvilág.

Szitál a holdvilág.
Hallgatnak némán a lármafák.
A szél, a szél belekap a hajamba,
arcomba csap a szilánk, a sziklaszilánk.

Arcomba csap a sziklaszilánk,
a folyó medre kiég, megakad,
torkomat fölsebzik a szavak,
kimarják, sebesre sebzik a savak.

33. oldal

Anonymus
Kiss Sándor szobrára

„Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk?”
– Zúg fülünkben egy évezred óta, mint kiürült
kagylóhéjban a tenger. A falak kőcsipkéiről
lebicsaklik a lélek, lefordul a szél… Névtelen
sírok közt üres tér: tenyerünk tüzes homokba temetve.
Hányszor halunk meg arctalan arccal, nevenincs
szavakkal a nyelvükön? A koponya teleírva
kívül-belül álmainkkal. Süket a vér,
mint barlang mélyén a patak;
idegdúcaink szikráznak.
Megcsurrant emlők hegyén tej:
antennák csúcsain villám és vér.
Semmi sem véletlen,
csak mi nem ismerjük a törvényt,
nem tudjuk, mitévők legyünk,
miképpen szerveződik újjá a holt anyag,
s miképpen fordul hamvaiba a madár.
Mint vonatablak mögött a táj,
fut lábunk alatt a talaj,
messze szalad a rét.
A falak kőcsipkéiről
lebicsaklik a lélek,
lefordul a szél…

62. oldal