Zsidó ​vagy? 84% 75 csillagozás

Önlélekrajz Ezt a könyvet, egyszer régen már olvastam. De nem értettem. Talán a fiatalságom, vagy nem tudom mi volt az oka. Már nem emlékszem. Most, az új könyve megjelenésének apropójából, és mert évek óta folyton elém kerül (könyvtárban, antikváriumban), újra megadtam magam neki. Nem volt nehéz, az éles, szinte provokatív címe, a lapokban, sorokban elrejtve érezhető mélysége, a téma, ami engem mindig foglalkoztat – ezek mind arról győztek meg, hogy kezdjek bele ismét. Németh Gábor első mondata így hívott magához: Mindent előröl kell kezdenem. És mint egy mese, az „Egyszer volt, hol nem voltban” megírja, megvallja a gyermekkor ártatlanságát, a kezdődő világra csodálkozását, a tisztaság és hazugság, az árulás, a kirekesztettség, a szorongás és a vágy regényét. Mintha Istennel szemeznél – írja, mondja és vési belénk a felnövekedés, az életre érés rögeit. A könyv csodája annak az ábrázolása, hogyanja, ahogy a gyermekkor pillanatemlékeit a férfikor tapasztalataival egymásra simítja. Sorai megmaradtak bennem.
Most azt nem értem, mit nem értettem.
Most azt értem, hogy miért nem értettem.

Németh Gábor stílusa nagyon bejön nekem, minden könyvét öröm olvasni. Korábban is feltűnt már, hogy a stílusa, nyelvi leleményei rímelnek Esterházyra, de ebben a könyvében éreztem ezt a legerősebben. Nem azt mondom ezzel, hogy utánoz, inkább csak a megfontolt és reflexív szövegformálás és nyelvhasználat közös jellemzője a két írónak.

Németh szeret tanítani, de nem az a szájbarágós tanmese jellemző rá, inkább szofisztikált érzékenyítőkúra-hatása van az írásainak. Ez a könyve hatványozottan ilyen, elég csak a provokatív(?) címre nézni. Különösen erős oldala az, ahogyan leírja a kibomló gyermekkori értelem kezdődő kételyeit, amikor dekódolni próbálja, mit is jelent kisebbségnek lenni, bűnösnek anélkül, hogy lenne érthető kontextusa, vagy világos magyarázata a többségi társadalom ellenérzéseinek. Ebből fakadóan van egy folyamatos szorongás és érteni akarás a gyermeki szemszögű leírásokban, ami – a szorongás – később, a felnőtt perspektívából történő elbeszélés során enyhül ugyan, de hozza magával a kiábrándultságot.

„A fejek születnek az írások lesznek.”

Tudom már mi ez! Egy dupla komponensű nyelvi felépítménnyel szuperáló kisepikai bővítmény: erős hatású textussal és látszólagosan erőtlen lábakra állított mondatszerkesztéssel, amely kimondva-kimondatlanul egy tudatosan csúcsrajáratott írói attitűddel játszik össze. Dinamikus és technokrata alkalmazás-technika. Csakhogy tetű lassan jöttem bele ebbe a fajta slungba. Az a típusú modern, és az élőbeszéd jegyeit cipelő, kissé talán következetlenül leredukált nyelvezetű mondatalkotás jellemzi, amelyben az egyes mondatrészek szövegei frappáns grammatikával, és néhol indirekt logikai jelleggel épülnek fel. Volt vele dolgom, asszociatívé meg minden, asszem le is fárasztott! Pedig nem bonyolult. Egészen egyszerűen, arról van szó, hogy kezdetben nem volt ínyemre a dolog. Maximálisan az a felismerés jött át, amikor a hóhért fojtogatják. De Fej vagyok és nem fulladtam bele! Az azért nem eldöntött a kérdés, hogy akkor én idomultam az áramlatokhoz, vagy éppenséggel az író jött bele a hullámverésbe? Tökmindegy. A közepétől már igazán jó lett. És a végére már egy egész és oszthatatlan korreláció eredményeként nem lehet spekuláció mentes ez az értékelésem sem.

Szóval egy izé, ismét árukapcsolás jön:
Mert az villant be a könyv kapcsán, hogy szentnek lenni könnyű. Annak, hogy valaki az legyen, annak már megvan a tökéletes ügymenete, ugyebár…, de Emberré válni, na, az speciel rohadtul nehéz, ha nem tudnád! És hogy miért mondom mindezt? Olvasd el ezt a könyvet és meglátod! …

Az ilyen könyvektől tartani szoktam. Én történetorientált vagyok, és az ilyen írói stílusban nagyon el tud veszni a történet. Már ránézésre is nehéz ez a kérlelhetetlenül, folyamatosan önmagára reflektáló írásmód, amely folyton megkérdőjelez és kommentál mindent, tehát amelynél az írás mibenlétének, céljának, milyenségének meghatározása legalább olyan fontos, mint hogy kivel mi történik.

Németh Gábor könyve, amilyen ijesztő volt távolról, annyira erős koherenciával áll össze közelről. Minden mondat, minden gondolat a helyén van, szükséges, újabb árnyalatot ad hozzá a darabosan felépített cselekményvilághoz. A szerző nem is próbálja tagadni, hogy önéletírásról (vagy valami afféléről) van szó, ennélfogva pedig olyan személyességet üt meg, ami szerintem már önmagában tiszteletre méltó. Mivel nagyon közel enged magához, sok múlik persze azon is, hogy szimpatikussá vagy legalább érdekessé tud-e válni az olvasónak. Nekem nagyon. És még történet is van benne, a maga posztmodern módján.

Amiről ír, egyébként nem új. Illetve hát ez is relatív, nekem azért tud még új lenni, hiszen legalább másfél generáció van köztünk, és amiről ír, abból már nagyjából a szüleim is kimaradtak. De új vagy nem új, a stílusa magával ragadott, és pár oldal után alig tudtam elszakadni tőle. Nagyon érdekes színfoltja a kortárs magyar prózának.

Nem is annyira hovatartozás, mint inkább lelkiállapot Németh Gábor könyve szerint zsidónak lenni. Az indokolatlan, megmagyarázhatatlan szégyen, amelyet a hozzá legközelebb állók sem értenek, sőt, nem is érzékelnek, de ami mégis megakadályozza abban, hogy úgy élje az életét, „ahogy kellene”. Még ha boldog, akkor is boldogtalan. Bárki bármikor lezsidózhatja. És ezért aztán mindegy is, hogy zsidó-e valójában vagy sem, hiszen úgy érzi, szégyellnie kell magát, és bármely társaságban kívülálló marad.
A regényről: nevezzük posztmodernnek, de kifejezetten jól megírt szöveg, a szokásos 90-es évekbeli laza szerkezettel, de nálam még így is az idén olvasott legjobb könyvek közé tartozik. spoiler

Micsoda zavarba ejtő pontosság és telítettség.Minden sorát ízlelgetni kellene, lassan megrágni, és sokáig emészteni, én meg túl gyorsan olvastam. Máris kezdeném újra.

nagyon merész, és ezért úgy tudom szeretni, hogy nyilván nem értek egyet minden ponton, egyes részektől pedig egyenesen rosszul vagyok. nagyon bátor vállalni ezt a karaktert, ezt a témát, ezt az egész könyvet. nem véletlenül bukott ez ki némethből ilyen későn – nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy valaki ennyire őszinte lehessen magához, sőt, másokhoz is. irodalmi, nyelvi nüanszai pedig bármely (akár csak rejtett) szóviccelő lelkét simogatják.

Ez eddig szamomra az ev legjobb olvasmanyelmenye: foleg az elejen teljesen ledobbentett, mennyire pontosan visszaadja sajat gyermekkori elmenyeimet a kotelezo ovis alvas es a hulye taborok kapcsan. :) A stilusa vegig hibatlan, szinte az egesz konyvet ki lehetne irni idezetkent, emiatt aztan nagyon sokszor tartottam kisebb szuneteket, hogy izlelgessek egy-egy szofordulatot vagy elgondolkozzak egy-egy mondaton, pedig ez nem kifejezetten jellemzo ram. Provokativ, fordulatos, vegig nagyon izgalmas temakat feszeget, es letehetetlen, szamomra legalabbis. Reg olvastam ilyen jo magyar regenyt!

Az okát nem tudom, de csak alig egy éve került a kezembe Németh Gábor. Az első az Ez nem munka volt, nagyon tettszett. Következett az Egy mormota nyara, ami az előzőnél is jobban bejött, olyannyira hogy nem is tudtam utána más szerzőt olvasni. Most volt a Zsidó vagy?, aminél nem vagyok benne biztos, hogy idén fogok jobbat olvasni. Az „a könyv, amiért érdemes volt megtanulni olvasni” kategóriában nálam az élen.

Van néhány novellája a szerzőnek, amit bár kötelezően ismertem meg, mégis a szívem csücske lett, így aztán e regényféle is régóta tervbe volt már véve. Aztán a címe egyszerre csak beugrott, mikor a Nincsteleneken töprengtem. Mert zsidó – zsidó, gyerekkor – gyerekkor. Aztán ennyi. Más a stílus, más a szín, a helyszín, a nincs. És a van. A vagyság. Ez nem olyan tő, nem olyan sötét, nem olyan durva. Nem olyan. Pedig mintha zsidó több lenne benne. Be kell valljam: talán felejthetőbb is – nemcsak azért, mert nem olyan nyomasztó –, annak ellenére is, hogy ahol játszódik, még ismerős is. Pechje van! Hogy nem korábban, csak a Borbély-könyv után olvastam. Mert szerethetőbb, s abból több van, s amiből több van, az értékében mintha kiegyenlítődne. Az a sok közé sorolódik. Hasonul, hasonlítódik.

Amazt meg még mindig nem tudom besorolni.