Ez ​nem munka 18 csillagozás

Németh Gábor: Ez nem munka

Tíz év után ismét válogatás jelenik meg Németh Gábor kisprózáiból. A kompozícióba rendezett 41 szöveg polifóniájában is tisztán ráismerni a szerző írásainak állandójára: a „milliméterről milliméterre látás” és a mesélés együttes ritmusára.

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Pesti Kalligram, Budapest, 2017
232 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155603983

Most olvassa 4

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 9

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Németh Gábor: Ez nem munka

Ritkán tapasztaltam ilyet: hogy egy kötet előszava (prológja?) ilyen tapinthatóan kihasson a kötet befogadására. Talán Németh Gábor előző könyve elől is pont egy ilyen felvezetés hiányzott? Mindenesetre nekem az a könyv valahogy a levegőben lógott, nem tudtam eldönteni, hogy akar-e mondani valamit, vagy csak azt akarja mondani, hogy akar mondani valamit… bizonytalan, és ezáltal bizalmatlan voltam vele kapcsolatban. Ám az Ez nem munka első másfél oldala úgy hatott rám, hogy kvázi ugyanezt az érzést egy teljesen új kontextusba helyezte – így amit ott kitöltetlen űrként definiáltam, itt kereséssé nemesedett: nyomozássá a téma (vagy mondjuk így, nagybetűvel: Téma) után. Mert téma (Téma) lehet bármi: egy villamosút, egy álom, egy emlék, vagy egy halál (igen, halál is, mert az író, mint a dögkeselyű, mindent bekebelez), csak meg kell találni – de ez még nem irodalom. Irodalommá a nyelv teszi, ami Németh esetében ravaszul önreflexív, okos és játékos, miközben mélysége van, végül pedig kész van az a pár oldal, ami hol esszére hajaz, hol tárcára, hol elbeszélésre, néha pedig egy regény csíráját fedezni fel benne, ami valamiért magzatpózba dermedt – de akár ez, akár az, nekem tetszik így.

>!
vargarockzsolt P
Németh Gábor: Ez nem munka

Novellák, esszék, tárcák.
A novella más, mint a manapság szokásos kispróza. A kispróza: rövid és „vagy amit akartok”. A novella: rövid és Csehov. Ha volna egy ilyen mondatnak értelme, nincs, azt mondanám, ma Magyarországon Tar Sándor tud legjobban novellát írni (meg egy bizonyos Bodor Ádám nevű kollégánk). írta Esterházy, és biztosan igaza van volt, de nekem a novella Hajnóczy. spoiler Ez úgy van, mint a barátság. Az elején lesz valaki, aztán kész. Az kitart addig, amíg meg nem halsz. A zenével is így vagyok, amit megszerettem 16 és 26 éves korom között, az megmaradt, és csak csodálkozom, hogy azt hogyan lehet nem szeretni? De már bele törődtem, tetsszen mindenkinek az, ami tetszik, én nem erősködöm.
Szóval Németh Gábor írt néhány Hajnóczy novellát, eddig nem ezért szerettem, de most már van ez is. A többiről meg írjanak az okosok.
Itt van két rövid rész, ami nekem megmarad, vagy azért mert annyira tetszik, vagy azért, mert annyira nem:
Ha a felesége ezen a hangon mondott valamit, az később, utólag helyesnek, igaznak, vagy legalábbis indokoltnak bizonyult, akkor is, ha az elhangzás pillanatában nem akadt rá magyarázat. [„,] Ha nem találkozunk, föltehetően már meghaltam volna, gondolta. Masszív alkoholista, hepatitis B-vel, nem a legjobb leosztás. A máját valószínűleg egy külön erre a célra szerkesztett alkalmatosságon kellene maga után vonszolnia. Infúziós állványt látott csillogó henteshoroggal, arra akasztotta rá a májat. spoiler
És a másik:
Ha megérzik, hogy egyedül vagy, azonnal gondjaikba vesznek a nők. Főznek rád, elintézik, hogy tiszta ruhád legyen. Bérbe adják neked a lakásukat, mert éppen külföldre távoznak. spoiler

3 hozzászólás
>!
Csabi MP
Németh Gábor: Ez nem munka

Németh ebben a válogatásban is hozza azt a humort, bölcsességet és öniróniát, amit tőle el lehet várni. Mi más magyarázná eleve a címet, amit többféleképpen is értelmezhetünk.
Érthetjük úgy is, hogy ez neki tényleg nem volt munka, hisz már csak a szerkesztőnek kellett összepakolnia az írásokat, hogy kötet legyen belőlük. Érthetjük úgy is, hogy ez nem munka, inkább valamiféle erkölcsi kötelesség, felnyitni a zemberek szemét a dolgokra, amik amúgy is ott vannak az orruk előtt, csak éppen nem látják. Vagy érthetjük úgy is, hogy sokak szemében ez nem munka, irkálni lapokba, a napi betevőért. Akárhogy is, kellenek az ilyen írók, akik megfogalmazzák azt, amit az átlag csak érez, de kimondani képtelen. Erre mondhatjátok, hogy az átlag nem olvas NG-t, és ebben igazatok is van.

Persze az ilyen „összegereblyézett” kötetek mindig hátránnyal indulnak, nem műfajuk ezeknek az írásoknak a keménykötés. Én is sokszor belebambultam, visszaolvastam, hogy miről is lenne itten most szó. Mert nagyon sok mindenről van szó. Témában és stílusban is olyan változatosak ezek az írások, hogy nagyon nehéz őket folyamatosan olvasva befogadni. Meg kell hagyni nekik a levegőt, ezeket tényleg a mindennapra egy mese tempóban kellene olvasni (de hát kinek van erre ideje, ugye). A kiadó sem könnyíti meg a dolgunkat azzal, hogy nem szerepel, melyik írás mikor jelent meg, hogy kötni tudnánk a korhoz, miről szólnak az utalások.
Azért jó, hogy mégis össze vannak rakva ezek az írások egy helyre, mert ahogy a mondás tartja, az internetes linkek elavulnak, a könyv meg mindig ott porosodik a polcon. Az újságra meg előbb-utóbb valaki rápucolja a krumplit.

1 hozzászólás
>!
dacecc P
Németh Gábor: Ez nem munka

Ez olyan Németh Gáboros lett. Laza és humoros, miközben mond valamit, ráadásul erőlködés nélkül. Ehhez nagyon ért, itt sem hagyja cserben a rutin, kifejezetten jó novellák vannak a könyvben. Nem dolgoztat meg az olvasása, mégis van benne valami, ami megtalálja a helyét az emberben, elő-előjönnek képek belőle a mindennapokban. Eszembe jut egy gondolata este, mikor lefekvésnél már lekapcsoltam a lámpát, és van az a pár pillanatnyi átmenet, amíg átállítom az agyamat, hogy akkor most a fal felé kéne fordulni lassan; vagy amikor vízért megyek a csaphoz, és a kéz megteszi az utat a vízsugár felé. Foglalkoztat, hatással van rám. Ennél többet pedig nem várhatok el egy könyvtől, tulajdonképpen már ez is rengeteg.

>!
eme P
Németh Gábor: Ez nem munka

Néha az ember – az író ember – azt veszi észre, hogy a szövegek csak úgy összegyűlnek. Szinte észrevétlenül ír össze magának egy tengeröblöt, tele kagylótörmelékkel, gyászkagylók darabkáival. Ilyen tengeröböl ez a kötet, amelynek apró darabkái egy viharoktól védettebb, elmélkedésre alkalmas révben mesélnek a tengerzajról, emlékekről, egy élet közvetlen vagy közvetett tapasztalatairól, egzisztenciális kérdésekről (a saját élet és halál lehetőségéről és értelméről), művészetről (többek közt arról, ahogy Móricka elképzeli), a nyelvről (amelynél és ami által van minden, ami egyáltalán kimondható), igazságról (amellyel foglalkozni kell, ergo el is lehet rejteni azt), történelemről-politikáról-társadalomról (téglagyáraktól a szovjet-magyar monarchián át rasszizmusig, ízlés- és véleményformálókig, meg egy olyan országig, ahol a bornírtság egyszerre dizájntrend és államrezon). Rabságról, szabadságról, saját életről, sorsról – Privát-novellákban és az esszéhez közeledő, elmélkedő darabokban. Színes, változatos írások ezek, úgy témában, műfajban, mint stílusban, okos, mélyretekintő, filozofáló, helyenként humoros és (ön)ironikus „kagylódarabok”.
Szeretem, ahogy mesél, ahogy a hétköznapokat, apró(nak tűnő) mozzanatokat, társadalmi jelenségeket látja és láttatja, ahogy sikerül ezeknek töltetet adni, anélkül, hogy érezném rajta a (ki)oktatás, didaktizmus jeleit, a(z aktuál)politikai vonatkozások túlzottan zavaró voltát (pár hasonló, kortárs válogatástól eltérően). Sőt, képes beemelni az írásokba az iróniát, felismerni és megragadni a tapasztalt jelenségek és történések gyakran abszurdba hajló jellegét, a felismerést, hogy a röhögés tűnik a világgal egyáltalán fenntartható, tehát radikálisan kritikai viszony egyedül lehetséges formájának, a legértelmesebb foglalkozásnak, ha nem az egyetlen értelmesnek.
De legalább annyira tetszettek, sőt talán jobban, azok a személyesebb hangvételű írások, melyekben az elbeszélő veszteségeivel és a lét legfontosabb kérdéseivel néz szembe, miközben a szülők hiányára, írótársak elveszítésére reflektál. Ilyen például a Május első vasárnapja, A szabadságról, avagy az egyéjszakás kaland, a Borbély Szilárd halálára emlékező, a sorson, emberi kapcsolatokon, gesztusokon, ezek hiányán elmélkedő A borzalomról, avagy, vagy épp A séta, az utolsó séta EP-vel a Csillaghegyen, a maga teljesen felesleges beszédtémájával és egyetemessé lett kijelentésével a cserebogarak hallhatatlanságáról.
De nemcsak a cserebogarak röpködnek itt egy másik, a hétköznapok kézzelfoghatóságát kitágító dimenzióban, ugyanez történik a lepkével a metrón, vagy a dél-amerikai darázsfelhővel is. Valahogy átlényegülnek a dolgok Németh írásaiban, súlyuk lesz, mélységük.
Ez nem munka?
Mondatok pénzért.
Közben meg ott hallatszik mögöttük a dallamos kagylózokogás.
Mintha maga is hullámverés volna.
Ácsceruzával írt történet egy kávéház falára? Annak imitációja? Egy fölidézhetetlen szöveg ellopása?
Ki tudja…

>!
olvasóbarát P
Németh Gábor: Ez nem munka

„Írtam egy könyvet, magam sem tudtam persze, hogy könyvet írok, csak összegyűltek a szövegek és azt gondoltam, hogy néhány közülük egymáshoz való, mert nagyjából az életemmel foglalkoznak.”

Németh Gábor műve hatalmas ismeretanyagból építkező jó stílusban írott olvasmány 4 fejezetben, bevezetővel és búcsúzó írással keretbe foglalva a történeteket, a szerző életének emlékmorzsáit. Olyan válogatva, felidézve megőrző írások ezek, néhol vendégszövegekkel (Borbély Szilárd) A borzalomról, avagy
Régi pénz változások a bankjegyek és érmék módosulásai szerint
Tanmese-szerű történetek 13 tételben a legkülönbözőbb dolgokról, állatokról, türelemről, az igazságról, a szabadságról sokszor érzetem olvasás közben a hasonló élményanyaggal történő találkozásból adódó ismerősséget.
Kalandozások, visszautalások a korábbi szövegekre, élethelyzetekre.
Ez a kötete nem tudott olyan közel kerülni hozzám, érdekes, olvasmányos, de mégsem.

>!
danaida P
Németh Gábor: Ez nem munka

hát én nagyon szeretem a némethgábort..
az írásait pedig, ha lehet, még annál is jobban..

2 hozzászólás
>!
Cipőfűző
Németh Gábor: Ez nem munka

Ez nem munka! De igen! Elvégre a borítón is az ez és a munka szavak vannak kiemelve. Ez egy fricska mindazoknak, akik szemében a mindenkori író csak ellébecol (szerintem a fülszövegen található 1956-ban született, azóta tanul is ezt jelezheti), és egyúttal láttatja, hogy Németh Gábor szereti azt amit csinál, nem megerőltető számára. Játszi könnyedséggel bánik a szavakkal, néha mintha direkt szórakozna velem, jó értelemben szemtelenül, hogy vajon tudom-e követni. Elbeszéléseit nyakon önti bőséges iróniával, nagyon élvezetes a stílusa, a könyv nagy részében úgy éreztem, hogy hozzám beszél.
Gyakori a kötetben az abszolút hétköznapi történés, de a szerző egy magasabb szintre emeli ezeket, beemeli az irodalomba. Meg az egész kötet minden ízében ezt érezteti velem, hogy ez az irodalom, és Németh Gábor irodalmárkodik egyet. Na persze nem mintha, én annyira tudnám, mi az. A fél csillag levonás csak azért van, mert néhány novella nem igazán kötött le spoiler. Valószínűleg én nem nőttem még fel a szinthez. Majd egyszer, később újraolvasom.

>!
egycsaba
Németh Gábor: Ez nem munka

Jók ezek nagyon,pedig nem számítottam erre, eddig a majdnem-jók közé lőttem be NG könyveit. De már az Egy mormota nyarával is megakadtam,újraolvasgattam,valahogy meglepően megérintett,mondjuk, de nem értettem, hogyan. Néhány oldalt lefényképeztem a könyvtári példányból,hogy még olvasgassam útközben,miután visszaadtam. Most is ez van,lapozgatok oda-vissza. Van itt sok jó, több egészen szívbemarkoló „történet” (és a végén pár -szerintem-kevésbé jó írás).Melankolikus (majdnem szentimentális), magánmitológia (majdnem nárcisztikus), de valahogy varázslatosan,mégis:okos,jó,szép.
Elegáns is.
Észrevétel,miért kell,mi a funkciója a rettenetes kötet borítóknak? too much invested to quit- nem lehet megállni,most már hülyén festene a polcon, ha lenne köztük normálisan kinéző?
2: a „Privát”, mint karakternév- értem én, de olyan kimódoltnak érzem, nem is illik ehhez az érzelmes alakhoz,valahogy olyan rideg, talán Mándys…vagy rendszerváltás-környéki hangzású privátkopó,privátprofit,privatizálás…
3,kicsit túl sok a motívum a kötet körül,nekem olyan túlbiztosított,mintha attól tartana, nem elég a szövegek súlya,kell még frappáns fülszöveg,vicces cím, kis rajz, a róka még a novellák halmazait is szervezi-de még rajz is van róla.
Vagy csak túl kedves minden ötlet,"elengedhetetlen"…De még alcím is van: Mondatok pénzért, ez most szabadkozás jópofáskodás formában? Csak szólt valaki,hogy tényleg jók ezek!
Meg nem is mondatok (csak).
4? talán: ez csak egy személyes izé. Engem zavar kicsit a márka-fetisizmus,ez talán nem alkati,hanem generációs,ez az ötvenes- hatvanas években felnőtt nemzedék (Bereményi,de EP is jutnak eszembe) olyan áhítattal tekint a legendás nagy márkákra,ami már belőlünk, 70-esekből is jórészt hiányzik (későbbiekből pláne). Stetson-kalap!Smith and Wesson! (akárhogy is írják). Sosem lehet kihagyni,hogy 501-es farmer és piros converse cipő…és tényleg, Alindánál is.Mindig elfelejtem és sznobságnak címkézem. Vagy olyan kamaszosnak, ilyenkor magamat érzem öregnek,kiábrándultnak,milyen cipőért, sapkáért lelkesedtem én utoljára…
Utolsó,ezekbe az álomjelenetekbe kicsit túl olcsón bele lehet szeretni, rá lehet állni,lehet gyártani…ki köthetne bele,gondolhatja az alkotó, legfeljebb azt lehet mondani,hogy nem elég álomszerű.A játék az olvasóval, (most írom ezt,jó,adok a szereplőre egy piros pólót),amikor a mindenható szerző lépten-nyomon felhívja magára a figyelmet, (a mondatvégi pont, vagy az enter belép a történetbe,(mint Nabokovnál az egyik legszebb utolsó bekezdésben (Baljós kanyar ))túladagolva szerintem könnyen átcsúszhat az ún. parasztvakításba. De NG szerencsére tud írni, legalábbis,ha engem kérdeznek…

>!
miaulait
Németh Gábor: Ez nem munka

„Mondatok pénzért”. Ezt írja Németh Gábor a legújabb könyvének fülszövegében, amelyben ugyanolyan szellemesen és szórakoztatóan vonja be az olvasót a 'Privát' belső monológjába, mint az Egy mormota nyarában. A különbség annyi, hogy ebben a kötetben már csak a főszereplő ugyanaz, a történeteket az ő személye és emlékei kötik össze. És tulajdonképp ez az Én az, aki minket érdekel, mert a történések csak a keretét adják az ő csapongó gondolatainak. Nagyon megkedveltem Privátot/Németh Gábort, az ő Budapestjét, az ő ’70-es, ’80-as és' 90-es éveinek Magyarországát, ami hol reménytelenül pronyó, hol álomszerűen derűs – pont úgy, mint az igazi.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Ki volt sírva a szeme. De az arca annyira közömbös volt, mintha valaki más sírta volna ki neki.

62. oldal, Aritmetika

>!
Kuszma P

Úgy lélegeztem, azzal a hevességgel, mint akit víz alá készülnek nyomni, vagy mint aki kövekkel megrakott hátizsákot cipel valami fölösleges magaslatra, hogy aztán a zsák száját kioldva alázúdítsa terhét – mint ki alig várja, hogy végre elájulhasson, vagy mintha a teremtő életfogytig hasonlatokra kárhoztatott volna.

194. oldal, Hasonlatok

>!
Kuszma P

A megtisztuláshoz magánutak vezetnek, ha egyáltalán. Csak ennyiben maradhat egy színházi előadás katartikus. Ám persze ehhez hozzá kell tenni, hogy ezáltal eredeti fogalmaink szigorú értelmében csak illegitim katarzisokhoz juthatunk, mert a katarzis nem kódolható be biztonsággal az előadás folyamatába. A létrehozók, és itt most szándékosan nem volnék ennél pontosabb, nem tehetvén mást, csapdákat állíthatnak a transzcendenciának, feltételezve bizonyos mechanizmusokat. Ám a néző az úr, azt tesz, amit akar; lehet, hogy majd a szünetben, a kissé száraz tormakrémes molnárkától támad katarzisa, mert hirtelen újraél egy harmincéves pillanatot, amikor a nagynénje, akibe halálosan szerelmes volt, elvitte az Operába. Mondjuk.

84. oldal, A katarzisról, avagy meddig él a légy a színházban

5 hozzászólás
>!
Csabi MP

1989, a Kígyó éve. Már a szabadságé, vagy még a rabságé ? Nem nagyon tudom összerakni. A Hősök terére például nem mentem már el. Valahol a Balatonon voltam, arra fogtam rá. Rosszkedvem volt az egésztől, fogalmam nincs, miért. Tévén néztem végig az újratemetést. Nem éreztem megrendülést. Nem éreztem, amit éreznem kellett volna. Hamis volt Orbán Viktor fehér inge, kiszámított az indulata. Végül Mensáros hangjára hagyatkoztam. Eszembe jutott, ahogy egy őszi estén, hetvennyolcban, a szanatóriumi szobájában elmeséli a letartóztatását követő éjszakát. Beültették valami lépcső alá dugott kis fülkébe, fölkapcsoltak egy asztali lámpát, és elé lökték az összes feljelentést, amit róla írtak. Tessék, Mensáros elvtárs, olvasgassa.
Tizenöt évvel később megtudom, hogy Orbán Viktor a beszéd előtt pár nappal fölment Ember Judithoz, aki akkoriban filmet forgatott a fiatal demokratákról, fölment megnézni a musztert. Hogyhogy kíváncsi vagy, Viktor, eddig nem érdekelt az egész. Meg akarom nézni, mekkora legyen a borostám, válaszolta a leendő szónok. Tudod, Viktor, mondta erre Ember Judit, nem szeretnék ebben az országban élni, amikor majd te leszel a miniszterelnök.

100. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ember Judit · Orbán Viktor
>!
olvasóbarát P

Korunk kultúrája a halálra mered, de valójában egyáltalán nem vesz tudomást róla. A halál képei eltörlik a halálról való gondolkodás lehetőségét.

107. oldal, A borzalomról, avagy

Kapcsolódó szócikkek: halál
>!
Csabi MP

Amikor St. Auby Tamás hazajött, kiment hozzá a meglehetősen tanácstalannak bizonyuló Stúdió Akárhány, és ő, viszonylagos nyugalommal a kamerába nézve, azt állította, hogy a művészet giccs. Azóta sem értem, miért nem hagyták abba azonnal az említett műsorfolyamot.

85. oldal

Kapcsolódó szócikkek: giccs
>!
Kuszma P

Innen úgy látszik, minden dizájnkérdéssé… züllik?, józanodik? A fene tudja, hogy kéne ezt fogalmazni. Azt gondolom, ez nem azért van, mert aljasabbak vagy értéktelenebbek vagyunk az elődeinknél, hanem mert bölcsebbek. Az alapkérdés ugyanis tényleg ilyen egyszerű: miért ne kössük fel magunkat az első fára? Az úgynevezett művészetnek, éppen úgy, mint a filozófiának, pusztán erre kellene válaszolnia. „Nem tudtak mit kezdeni a halállal, ezért azt találták ki, hogy nem gondolnak rá.” (…) A feledékenység állapotában való serénykedést nevezem szórakoztatásnak. Ki az, aki nem szórakoztatási kisiparos ebben az értelemben? A rafináltabbak persze az alapkérdést éppen annak őrjítő ismételgetésével teszik súlytalanná, azaz felejtik-felejtetik el – az ilyesmiért adják, ha még szerencse is van, „a végén” a Nobel-díjat.

84-85. oldal, A katarzisról, avagy meddig él a légy a színházban

>!
dacecc P

Akkor egy Eörsi István nevű fiatal költő került sorra a könyvben, és tulajdonképpen ugyanazt a nyelvet használta, mint a többiek, a hazugságét, mert nem volt más nekik, azt lehetett látni, érezted, hogy nincs más, az összes többi betű el van véve, vagyis a betűk megvolnának, ám bizonyos sorrendjük ki van tiltva az örökkévalóságból, de valamilyen okból csoda történt, mert Eörsi mégis magát mondta ki a hazugság nyelvén.
Remegett valami fehér ingben, azt láttam még, nem tudom, hogyan. „Megfigyelésem szerint Révai elvtárs egy kicsit mást kért számon Dérytől, mint amit a »Felelet« írója akart, noha ez a mondanivaló sem megvetendő, sőt éppen olyan fontos, mint a másik”, de előbb még hogy: „Úgy éreztem, Révai elvtárs a könyv meglévő hibáinak elemzésén kívül, valódi értékeit is kétségbe vonja, és ezt azok fogják kihasználni, akik tehetségben is, az írói szándék becsületességében is mérföldmessze vannak Dérytől”, ennek a mondatnak a súlyát szerencsére már nem sokan érzik, és lesz talán kor, amikor kirohad alóla az egész referencia, de most még, ötven valahány évvel később, amikor épphogy csak elszállt ez a fehér inges fiú a szélben, lehet tudni, hogy mi volt ez, hogy mi volt a lényeg, hogy jobban szerette Déryt, mint a Déry, aki majd kimegy, fölköp a magasba, és alááll, mert ez kell az életben maradáshoz, belátod súlyos hibáid, és belenyúl gatyádba a Párt, tehát fölköpsz, aláállsz, aztán hazamész, lezuhanyozol, és megírod a Kiközösítőt, ez a normális ügymenet, és amit ez a fehér inges csinál, az meg nem normális, hanem lehetetlen.

119-120. oldal, A méltóságról, avagy valami fehérben

>!
danaida P

Összegörnyedsz, mintha neked kellene tartanod egy komolyabb erkélyt a körúton.

125. oldal

>!
danaida P

„Négy szép szál fiatal férfi, ez voltunk anyánk szemében, mintha díszsorfalat álltunk volna apánk halottas ágyánál. Még ki se hűlt. Sorban, mindegyikünk, a születésünk sorrendjében, megcsókolta az arcát. Csókoljátok meg utoljára apátok. Szúrt a borostája, a rókaszín borostája, ezt leszámítva, mert ez vadul élőnek hatott, szabályos halottnak tetszett, előírásszerűen sápadt arca kétoldalt behorpadt, álla gyöngén lógott, keze a teste mellett. Az a piros, kötött takaró borította még. Elimádkoztunk egy miatyánkot. A földön egy cserebogár mászott. Van, aki fél tőlük vagy undorodik, én szeretem a kézfejemen mászkáltatni őket, a lábuk kaparását is szeretem. Imádkozzatok el egy miatyánkot, anyánk kissé úgy viselkedett, mintha rossz jegyet hoztunk volna az iskolából, sértettnek és meglepődöttnek látszott lenni, nem ezt várta tőlünk.”

224-225. oldal, A SÉTA


Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Ember Judit · Orbán Viktor


Hasonló könyvek címkék alapján

Fekete István: Őszi vásár
Böszörményi Gyula: Beretva és tőr
Békés Pál: Csikágó
Vivien Holloway: A bross
Bächer Iván: Utóíz
Örkény István: Egyperces novellák
Tar Sándor: Mért jó a póknak?
Gárdonyi Géza: Az én falum
Lázár Ervin: Mesék felnőtteknek
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!