Ez ​nem munka 5 csillagozás

Németh Gábor: Ez nem munka

Tíz év után ismét válogatás jelenik meg Németh Gábor kisprózáiból. A kompozícióba rendezett 41 szöveg polifóniájában is tisztán ráismerni a szerző írásainak állandójára: a „milliméterről milliméterre látás” és a mesélés együttes ritmusára.

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Pesti Kalligram, Budapest, 2017
232 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155603983

Most olvassa 4

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Németh Gábor: Ez nem munka

Ritkán tapasztaltam ilyet: hogy egy kötet előszava (prológja?) ilyen tapinthatóan kihasson a kötet befogadására. Talán Németh Gábor előző könyve elől is pont egy ilyen felvezetés hiányzott? Mindenesetre nekem az a könyv valahogy a levegőben lógott, nem tudtam eldönteni, hogy akar-e mondani valamit, vagy csak azt akarja mondani, hogy akar mondani valamit… bizonytalan, és ezáltal bizalmatlan voltam vele kapcsolatban. Ám az Ez nem munka első másfél oldala úgy hatott rám, hogy kvázi ugyanezt az érzést egy teljesen új kontextusba helyezte – így amit ott kitöltetlen űrként definiáltam, itt kereséssé nemesedett: nyomozássá a téma (vagy mondjuk így, nagybetűvel: Téma) után. Mert téma (Téma) lehet bármi: egy villamosút, egy álom, egy emlék, vagy egy halál (igen, halál is, mert az író, mint a dögkeselyű, mindent bekebelez), csak meg kell találni – de ez még nem irodalom. Irodalommá a nyelv teszi, ami Németh esetében ravaszul önreflexív, okos és játékos, miközben mélysége van, végül pedig kész van az a pár oldal, ami hol esszére hajaz, hol tárcára, hol elbeszélésre, néha pedig egy regény csíráját fedezni fel benne, ami valamiért magzatpózba dermedt – de akár ez, akár az, nekem tetszik így.

>!
dacecc P
Németh Gábor: Ez nem munka

Ez olyan Németh Gáboros lett. Laza és humoros, miközben mond valamit, ráadásul erőlködés nélkül. Ehhez nagyon ért, itt sem hagyja cserben a rutin, kifejezetten jó novellák vannak a könyvben. Nem dolgoztat meg az olvasása, mégis van benne valami, ami megtalálja a helyét az emberben, elő-előjönnek képek belőle a mindennapokban. Eszembe jut egy gondolata este, mikor lefekvésnél már lekapcsoltam a lámpát, és van az a pár pillanatnyi átmenet, amíg átállítom az agyamat, hogy akkor most a fal felé kéne fordulni lassan; vagy amikor vízért megyek a csaphoz, és a kéz megteszi az utat a vízsugár felé. Foglalkoztat, hatással van rám. Ennél többet pedig nem várhatok el egy könyvtől, tulajdonképpen már ez is rengeteg.

>!
danaida
Németh Gábor: Ez nem munka

hát én nagyon szeretem a némethgábort..
az írásait pedig, ha lehet, még annál is jobban..

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Ki volt sírva a szeme. De az arca annyira közömbös volt, mintha valaki más sírta volna ki neki.

62. oldal, Aritmetika

>!
Kuszma P

A megtisztuláshoz magánutak vezetnek, ha egyáltalán. Csak ennyiben maradhat egy színházi előadás katartikus. Ám persze ehhez hozzá kell tenni, hogy ezáltal eredeti fogalmaink szigorú értelmében csak illegitim katarzisokhoz juthatunk, mert a katarzis nem kódolható be biztonsággal az előadás folyamatába. A létrehozók, és itt most szándékosan nem volnék ennél pontosabb, nem tehetvén mást, csapdákat állíthatnak a transzcendenciának, feltételezve bizonyos mechanizmusokat. Ám a néző az úr, azt tesz, amit akar; lehet, hogy majd a szünetben, a kissé száraz tormakrémes molnárkától támad katarzisa, mert hirtelen újraél egy harmincéves pillanatot, amikor a nagynénje, akibe halálosan szerelmes volt, elvitte az Operába. Mondjuk.

84. oldal, A katarzisról, avagy meddig él a légy a színházban

5 hozzászólás
>!
Kuszma P

Úgy lélegeztem, azzal a hevességgel, mint akit víz alá készülnek nyomni, vagy mint aki kövekkel megrakott hátizsákot cipel valami fölösleges magaslatra, hogy aztán a zsák száját kioldva alázúdítsa terhét – mint ki alig várja, hogy végre elájulhasson, vagy mintha a teremtő életfogytig hasonlatokra kárhoztatott volna.

194. oldal, Hasonlatok

>!
Kuszma P

Innen úgy látszik, minden dizájnkérdéssé… züllik?, józanodik? A fene tudja, hogy kéne ezt fogalmazni. Azt gondolom, ez nem azért van, mert aljasabbak vagy értéktelenebbek vagyunk az elődeinknél, hanem mert bölcsebbek. Az alapkérdés ugyanis tényleg ilyen egyszerű: miért ne kössük fel magunkat az első fára? Az úgynevezett művészetnek, éppen úgy, mint a filozófiának, pusztán erre kellene válaszolnia. „Nem tudtak mit kezdeni a halállal, ezért azt találták ki, hogy nem gondolnak rá.” (…) A feledékenység állapotában való serénykedést nevezem szórakoztatásnak. Ki az, aki nem szórakoztatási kisiparos ebben az értelemben? A rafináltabbak persze az alapkérdést éppen annak őrjítő ismételgetésével teszik súlytalanná, azaz felejtik-felejtetik el – az ilyesmiért adják, ha még szerencse is van, „a végén” a Nobel-díjat.

84-85. oldal, A katarzisról, avagy meddig él a légy a színházban

>!
dacecc P

Akkor egy Eörsi István nevű fiatal költő került sorra a könyvben, és tulajdonképpen ugyanazt a nyelvet használta, mint a többiek, a hazugságét, mert nem volt más nekik, azt lehetett látni, érezted, hogy nincs más, az összes többi betű el van véve, vagyis a betűk megvolnának, ám bizonyos sorrendjük ki van tiltva az örökkévalóságból, de valamilyen okból csoda történt, mert Eörsi mégis magát mondta ki a hazugság nyelvén.
Remegett valami fehér ingben, azt láttam még, nem tudom, hogyan. „Megfigyelésem szerint Révai elvtárs egy kicsit mást kért számon Dérytől, mint amit a »Felelet« írója akart, noha ez a mondanivaló sem megvetendő, sőt éppen olyan fontos, mint a másik”, de előbb még hogy: „Úgy éreztem, Révai elvtárs a könyv meglévő hibáinak elemzésén kívül, valódi értékeit is kétségbe vonja, és ezt azok fogják kihasználni, akik tehetségben is, az írói szándék becsületességében is mérföldmessze vannak Dérytől”, ennek a mondatnak a súlyát szerencsére már nem sokan érzik, és lesz talán kor, amikor kirohad alóla az egész referencia, de most még, ötven valahány évvel később, amikor épphogy csak elszállt ez a fehér inges fiú a szélben, lehet tudni, hogy mi volt ez, hogy mi volt a lényeg, hogy jobban szerette Déryt, mint a Déry, aki majd kimegy, fölköp a magasba, és alááll, mert ez kell az életben maradáshoz, belátod súlyos hibáid, és belenyúl gatyádba a Párt, tehát fölköpsz, aláállsz, aztán hazamész, lezuhanyozol, és megírod a Kiközösítőt, ez a normális ügymenet, és amit ez a fehér inges csinál, az meg nem normális, hanem lehetetlen.

119-120. oldal, A méltóságról, avagy valami fehérben

>!
danaida 

Összegörnyedsz, mintha neked kellene tartanod egy komolyabb erkélyt a körúton.

125. oldal

>!
danaida 

Jut eszembe egyik kedves részem az áldott emlékezetű Dobos C. József alapművéből, Magyar–franczia szakácskönyv, 926. oldal.

„Teknős békát megölni

Izzóra tüzesített lapátot nyomva a teknőcz hátára, nyakát és lábait a szegény állat rögtön ki fogja nyújtani, a midőn aztán hirtelen, éles baltával a fejét le kell vágni. – A vérét megszedjük és fölhasználjuk. Azután mindaddig főzzük, míg a teknője leválik, mit azon melegen kell levennünk és a békát megtisztitanunk. – A bőrét, epéjét és beleit eldobjuk és ha netalán sárga tojásai lennének, azokat a mártásba tesszük, de csak az utolsó percben, nehogy megkeményedjenek.”

125-126. oldal

>!
danaida

Írni tanulok, „a róka kárt okoz”, és sormintának a cét, nekem, úgy látszik, az túlontúl magas, kerekítem fel-le, szörnyű nehéz, így, utólag az az érzésem, rosszul volt bemérve, ezzel az erővel lehettem volna akár balkezes is. Megvan a füzet, megvan, mert túlélte az anyámat, aki emlékbe eltette. „Ez nem munka!” – írta az úgynevezett tanítónéni a szörnyetegek mellé, a füzet margójára, pedig éppen dolgozott.

227-228. oldal, SZEVASZ

>!
danaida 

„Négy szép szál fiatal férfi, ez voltunk anyánk szemében, mintha díszsorfalat álltunk
volna apánk halottas ágyánál. Még ki se hűlt. Sorban, mindegyikünk, a születésünk sorrendjében, megcsókolta az arcát. Csókoljátok meg utoljára apátok. Szúrt a borostája, a rókaszín borostája, ezt leszámítva, mert ez vadul élőnek hatott, szabályos halottnak tetszett, előírásszerűen sápadt arca kétoldalt behorpadt, álla gyöngén lógott, keze a teste mellett. Az a piros, kötött takaró borította még. Elimádkoztunk egy miatyánkot. A földön egy cserebogár mászott. Van, aki fél tőlük vagy undorodik, én szeretem a kézfejemen mászkáltatni őket, a lábuk kaparását is szeretem. Imádkozzatok el egy miatyánkot, anyánk kissé úgy viselkedett, mintha rossz jegyet hoztunk volna az iskolából, sértettnek és meglepődöttnek látszott lenni, nem ezt várta tőlünk.”

224-225. oldal, A SÉTA

>!
danaida 

A halál nyilván a 11.08-as pomázi busszal érkezett, matt fekete esőkabátban, a kabát övét gusztustalan pedantériával becsatolta, holott nincs fölöslegesebb egy matt fekete esőkabát övénél, nem beszélve arról, hogy maga a becsatolás, az öv hosszának helyes megválasztása és rögzítése önmagában kizár az emberi társasságból, és a téboly előszobájába tessékel, pedig erre a célra önmagában ott van, hogy épp te vagy a halál.

183. oldal, A HALÁLRÓL


Hasonló könyvek címkék alapján

Fekete István: Őszi vásár
Böszörményi Gyula: Beretva és tőr
Békés Pál: Csikágó
Vivien Holloway: A bross
Bächer Iván: Utóíz
Örkény István: Egyperces novellák
Tar Sándor: Mért jó a póknak?
Gárdonyi Géza: Az én falum
Lázár Ervin: Mesék felnőtteknek
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!