Tíz év után ismét válogatás jelenik meg Németh Gábor kisprózáiból. A kompozícióba rendezett 41 szöveg polifóniájában is tisztán ráismerni a szerző írásainak állandójára: a „milliméterről milliméterre látás” és a mesélés együttes ritmusára.
Ez nem munka 27 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2017
Enciklopédia 32
Szereplők népszerűség szerint
Most olvassa 6
Várólistára tette 21
Kívánságlistára tette 12
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Rendkívüli.
Soha még eddig nem olvastam némethgáborokat. Írni meg róla egyszerűen képtelen vagyok. Őt magát pedig inkább csak úgy képzelem el, hogy még ahhoz is tőle hozom az idézetet: „(…) finom, keserű, okos ember, a humora ugyan az érdesebb fajtából való (…)”
A hiba is bizonyára bennem van (meg talán a körülményekben, a mérgező állapotokban, a környezet komfortnélküliségében, megamitmégsorolhatnék, de végül is, legyen inkább az én saram), mert én most ezt az embert, ezeket az írásokat, ezeket az első pillantásra össze nem függő, mégis valahol mélyen közös gyökerű gondolatokat a keserű oldalukról ízlelgetem. És minél többet harapok, kortyolok belőlük (mármint a mondatokból, nem az emberből), annál erősebben forgolódik a gyomrom tája, annál inkább kívánkozik kifelé, ami már lent van… És nem azért kívánok hatalmasakat köpni, hogy csak szabadulnék már meg ettől a tehertől, mintha a szavak keserű íze nem lenne autentikus, esetleg a főzőmester nem értené a dolgát, hanem pont azért, mert annyira tiszta a mocskos kép, annyira hiteles a képmutató, hazug álarc, és mindezért kénytelen vagyok magam annyira szégyellni, hogy az még sokáig kitart…
Ha valaki esetleg mégis úgy dönt, hogy nem kíván ma feltétlenül csukott szemmel, jámbor kérődzéssel, megelégedetten járni-kelni ebben a szép, új világban, annak ha másért nem, csak a privát lelkiismerete kellemetlen megbizergáltatásáért, már megérte némethgábort olvasni.
Ritkán tapasztaltam ilyet: hogy egy kötet előszava (prológja?) ilyen tapinthatóan kihasson a kötet befogadására. Talán Németh Gábor előző könyve elől is pont egy ilyen felvezetés hiányzott? Mindenesetre nekem az a könyv valahogy a levegőben lógott, nem tudtam eldönteni, hogy akar-e mondani valamit, vagy csak azt akarja mondani, hogy akar mondani valamit… bizonytalan, és ezáltal bizalmatlan voltam vele kapcsolatban. Ám az Ez nem munka első másfél oldala úgy hatott rám, hogy kvázi ugyanezt az érzést egy teljesen új kontextusba helyezte – így amit ott kitöltetlen űrként definiáltam, itt kereséssé nemesedett: nyomozássá a téma (vagy mondjuk így, nagybetűvel: Téma) után. Mert téma (Téma) lehet bármi: egy villamosút, egy álom, egy emlék, vagy egy halál (igen, halál is, mert az író, mint a dögkeselyű, mindent bekebelez), csak meg kell találni – de ez még nem irodalom. Irodalommá a nyelv teszi, ami Németh esetében ravaszul önreflexív, okos és játékos, miközben mélysége van, végül pedig kész van az a pár oldal, ami hol esszére hajaz, hol tárcára, hol elbeszélésre, néha pedig egy regény csíráját fedezni fel benne, ami valamiért magzatpózba dermedt – de akár ez, akár az, nekem tetszik így.
Bár az egész kötetet figyelembe véve érződik, hogy ezek inkább csak összegereblyézett írások (így kimondott egységességet nem is lehet elvárni), de az elmondható, hogy gyakorlatilag minden szövege nyelvileg kiérlelt, gördülékeny, élénk, gondolatokkal teli, és ráadásul nem is nagyon lehet előre megmondani, hogy merre fog kanyarodni, hová fog kilyukadni. Németh az egyik legjobb kisprózaíró, na.
Novellák, esszék, tárcák.
A novella más, mint a manapság szokásos kispróza. A kispróza: rövid és „vagy amit akartok”. A novella: rövid és Csehov. Ha volna egy ilyen mondatnak értelme, nincs, azt mondanám, ma Magyarországon Tar Sándor tud legjobban novellát írni (meg egy bizonyos Bodor Ádám nevű kollégánk). írta Esterházy, és biztosan igaza van volt, de nekem a novella Hajnóczy. spoiler Ez úgy van, mint a barátság. Az elején lesz valaki, aztán kész. Az kitart addig, amíg meg nem halsz. A zenével is így vagyok, amit megszerettem 16 és 26 éves korom között, az megmaradt, és csak csodálkozom, hogy azt hogyan lehet nem szeretni? De már bele törődtem, tetsszen mindenkinek az, ami tetszik, én nem erősködöm.
Szóval Németh Gábor írt néhány Hajnóczy novellát, eddig nem ezért szerettem, de most már van ez is. A többiről meg írjanak az okosok.
Itt van két rövid rész, ami nekem megmarad, vagy azért mert annyira tetszik, vagy azért, mert annyira nem:
Ha a felesége ezen a hangon mondott valamit, az később, utólag helyesnek, igaznak, vagy legalábbis indokoltnak bizonyult, akkor is, ha az elhangzás pillanatában nem akadt rá magyarázat. [„,] Ha nem találkozunk, föltehetően már meghaltam volna, gondolta. Masszív alkoholista, hepatitis B-vel, nem a legjobb leosztás. A máját valószínűleg egy külön erre a célra szerkesztett alkalmatosságon kellene maga után vonszolnia. Infúziós állványt látott csillogó henteshoroggal, arra akasztotta rá a májat. spoiler
És a másik:
Ha megérzik, hogy egyedül vagy, azonnal gondjaikba vesznek a nők. Főznek rád, elintézik, hogy tiszta ruhád legyen. Bérbe adják neked a lakásukat, mert éppen külföldre távoznak. spoiler
Németh ebben a válogatásban is hozza azt a humort, bölcsességet és öniróniát, amit tőle el lehet várni. Mi más magyarázná eleve a címet, amit többféleképpen is értelmezhetünk.
Érthetjük úgy is, hogy ez neki tényleg nem volt munka, hisz már csak a szerkesztőnek kellett összepakolnia az írásokat, hogy kötet legyen belőlük. Érthetjük úgy is, hogy ez nem munka, inkább valamiféle erkölcsi kötelesség, felnyitni a zemberek szemét a dolgokra, amik amúgy is ott vannak az orruk előtt, csak éppen nem látják. Vagy érthetjük úgy is, hogy sokak szemében ez nem munka, irkálni lapokba, a napi betevőért. Akárhogy is, kellenek az ilyen írók, akik megfogalmazzák azt, amit az átlag csak érez, de kimondani képtelen. Erre mondhatjátok, hogy az átlag nem olvas NG-t, és ebben igazatok is van.
Persze az ilyen „összegereblyézett” kötetek mindig hátránnyal indulnak, nem műfajuk ezeknek az írásoknak a keménykötés. Én is sokszor belebambultam, visszaolvastam, hogy miről is lenne itten most szó. Mert nagyon sok mindenről van szó. Témában és stílusban is olyan változatosak ezek az írások, hogy nagyon nehéz őket folyamatosan olvasva befogadni. Meg kell hagyni nekik a levegőt, ezeket tényleg a mindennapra egy mese tempóban kellene olvasni (de hát kinek van erre ideje, ugye). A kiadó sem könnyíti meg a dolgunkat azzal, hogy nem szerepel, melyik írás mikor jelent meg, hogy kötni tudnánk a korhoz, miről szólnak az utalások.
Azért jó, hogy mégis össze vannak rakva ezek az írások egy helyre, mert ahogy a mondás tartja, az internetes linkek elavulnak, a könyv meg mindig ott porosodik a polcon. Az újságra meg előbb-utóbb valaki rápucolja a krumplit.
Még A tejszínről című kötet tett engem lelkessé Németh Gábor írásművészete iránt, már annak a kötetnek az elején mondtaja Zottlik Géza, hogy „Próza az, amit kinyomtatnak”.
Ennél tökéletesebben ugyan viszonylag nehéz megfogalmazni, hogy mi is ez a kötet, nekem sincs könnyű dolgom merizé, hát hogy mondjam, szóval ezek nem novellák, hanem ezek némethgáborok, és mint ilyenek, a maguk nemében tökéletesek.
Úgy képzelem, hogy a csávó végtelenül cool. Sose láttam felolvasni, vagy most vásárolt kiflikkel bliccelni a villamoson, de állítólag cool. De lehet, hogy egy balfék. De ha valakinek ennyire könnyű a tolla, ennyire laza a dumája, legyen szó bármiről, egzisztencialista motyorgástól kezdve, nyelvi problematikákon és közérzeti-közéleti-társadalmi-politikai kérdéseken keresztül egészen a Nagy Büdös Semmiig, az talán csak nem egy balfék.
Mindennapi töredékeink, mindannyiunk akármilyen mindennapjai átnyomva egy ironikus, vicces, kicsit pofátlan és nagyon laza filteren, miközben a gyanúja se merül fel annak, hogy ki vagyunk oktatva, még ha van is egy kis tanáruras (legalábbis a @dacecc szerint) benne. Nem bánom, legyen. Ez a tanár végülis mégsem a Szabóné Kisborsó Trézsi, kellemesen fokhagymaszagú, borderline szadista körmösosztó-gép és helyettesítő napközis tanár, hanem vudielenzakós, hanyagul elegáns bölcsészlányokálma és épp megfelelő mértékben másnapos Sipőcz Bertalan píéjdzsdí, akitől még az évvégi, kijózanító karó is sokkal jobban esik, mint, teszemazt, a Trézsitől egy köszönés.
Persze nem csak heherészés meg kúlság van itt, Borbély Szilárd kézmeleg búcsúztatása például még annak ellenére is képes volt szipogásig meghatni, hogy, cink, nem cink, sosem olvastam tőle semmit.
Keretbe rázott egypercesek, a mindennapok fapados spiritualitása, koanok 100 forintért.
Biztosan kezembe fogom még venni, ha úgy olvasom, mint a hochbudai ezeregyéjszakameséit, akkor talán az egyik legjobb dolog, ami átlendíthet az összes elejétől fogva elátkozott hétköznapon.
Ez olyan Németh Gáboros lett. Laza és humoros, miközben mond valamit, ráadásul erőlködés nélkül. Ehhez nagyon ért, itt sem hagyja cserben a rutin, kifejezetten jó novellák vannak a könyvben. Nem dolgoztat meg az olvasása, mégis van benne valami, ami megtalálja a helyét az emberben, elő-előjönnek képek belőle a mindennapokban. Eszembe jut egy gondolata este, mikor lefekvésnél már lekapcsoltam a lámpát, és van az a pár pillanatnyi átmenet, amíg átállítom az agyamat, hogy akkor most a fal felé kéne fordulni lassan; vagy amikor vízért megyek a csaphoz, és a kéz megteszi az utat a vízsugár felé. Foglalkoztat, hatással van rám. Ennél többet pedig nem várhatok el egy könyvtől, tulajdonképpen már ez is rengeteg.
Néha az ember – az író ember – azt veszi észre, hogy a szövegek csak úgy összegyűlnek. Szinte észrevétlenül ír össze magának egy tengeröblöt, tele kagylótörmelékkel, gyászkagylók darabkáival. Ilyen tengeröböl ez a kötet, amelynek apró darabkái egy viharoktól védettebb, elmélkedésre alkalmas révben mesélnek a tengerzajról, emlékekről, egy élet közvetlen vagy közvetett tapasztalatairól, egzisztenciális kérdésekről (a saját élet és halál lehetőségéről és értelméről), művészetről (többek közt arról, ahogy Móricka elképzeli), a nyelvről (amelynél és ami által van minden, ami egyáltalán kimondható), igazságról (amellyel foglalkozni kell, ergo el is lehet rejteni azt), történelemről-politikáról-társadalomról (téglagyáraktól a szovjet-magyar monarchián át rasszizmusig, ízlés- és véleményformálókig, meg egy olyan országig, ahol a bornírtság egyszerre dizájntrend és államrezon). Rabságról, szabadságról, saját életről, sorsról – Privát-novellákban és az esszéhez közeledő, elmélkedő darabokban. Színes, változatos írások ezek, úgy témában, műfajban, mint stílusban, okos, mélyretekintő, filozofáló, helyenként humoros és (ön)ironikus „kagylódarabok”.
Szeretem, ahogy mesél, ahogy a hétköznapokat, apró(nak tűnő) mozzanatokat, társadalmi jelenségeket látja és láttatja, ahogy sikerül ezeknek töltetet adni, anélkül, hogy érezném rajta a (ki)oktatás, didaktizmus jeleit, a(z aktuál)politikai vonatkozások túlzottan zavaró voltát (pár hasonló, kortárs válogatástól eltérően). Sőt, képes beemelni az írásokba az iróniát, felismerni és megragadni a tapasztalt jelenségek és történések gyakran abszurdba hajló jellegét, a felismerést, hogy a röhögés tűnik a világgal egyáltalán fenntartható, tehát radikálisan kritikai viszony egyedül lehetséges formájának, a legértelmesebb foglalkozásnak, ha nem az egyetlen értelmesnek.
De legalább annyira tetszettek, sőt talán jobban, azok a személyesebb hangvételű írások, melyekben az elbeszélő veszteségeivel és a lét legfontosabb kérdéseivel néz szembe, miközben a szülők hiányára, írótársak elveszítésére reflektál. Ilyen például a Május első vasárnapja, A szabadságról, avagy az egyéjszakás kaland, a Borbély Szilárd halálára emlékező, a sorson, emberi kapcsolatokon, gesztusokon, ezek hiányán elmélkedő A borzalomról, avagy, vagy épp A séta, az utolsó séta EP-vel a Csillaghegyen, a maga teljesen felesleges beszédtémájával és egyetemessé lett kijelentésével a cserebogarak hallhatatlanságáról.
De nemcsak a cserebogarak röpködnek itt egy másik, a hétköznapok kézzelfoghatóságát kitágító dimenzióban, ugyanez történik a lepkével a metrón, vagy a dél-amerikai darázsfelhővel is. Valahogy átlényegülnek a dolgok Németh írásaiban, súlyuk lesz, mélységük.
Ez nem munka?
Mondatok pénzért.
Közben meg ott hallatszik mögöttük a dallamos kagylózokogás.
Mintha maga is hullámverés volna.
Ácsceruzával írt történet egy kávéház falára? Annak imitációja? Egy fölidézhetetlen szöveg ellopása?
Ki tudja…
Méltánytalan lenne 5 csillagnál kevesebbet adnom, hiszen mindig alig vártam, hogy elolvashassak egyet-egyet a novellákból. Szinte sosem csalódtam, ha igen, akkor sem nagyot. Szép, kiegyensúlyozott, színvonalas kötet. Teljesen megnyert magának. Most már én is tudom milyen az, ha valami/valaki némethgáboros.
Nagyon várom a következő némethgáboros olvasmányomat! Remélem az is lesz akkora élmény, mint ez!
„Írtam egy könyvet, magam sem tudtam persze, hogy könyvet írok, csak összegyűltek a szövegek és azt gondoltam, hogy néhány közülük egymáshoz való, mert nagyjából az életemmel foglalkoznak.”
Németh Gábor műve hatalmas ismeretanyagból építkező jó stílusban írott olvasmány 4 fejezetben, bevezetővel és búcsúzó írással keretbe foglalva a történeteket, a szerző életének emlékmorzsáit. Olyan válogatva, felidézve megőrző írások ezek, néhol vendégszövegekkel (Borbély Szilárd) A borzalomról, avagy
Régi pénz változások a bankjegyek és érmék módosulásai szerint
Tanmese-szerű történetek 13 tételben a legkülönbözőbb dolgokról, állatokról, türelemről, az igazságról, a szabadságról sokszor érzetem olvasás közben a hasonló élményanyaggal történő találkozásból adódó ismerősséget.
Kalandozások, visszautalások a korábbi szövegekre, élethelyzetekre.
Ez a kötete nem tudott olyan közel kerülni hozzám, érdekes, olvasmányos, de mégsem.
Népszerű idézetek
1989, a Kígyó éve. Már a szabadságé, vagy még a rabságé ? Nem nagyon tudom összerakni. A Hősök terére például nem mentem már el. Valahol a Balatonon voltam, arra fogtam rá. Rosszkedvem volt az egésztől, fogalmam nincs, miért. Tévén néztem végig az újratemetést. Nem éreztem megrendülést. Nem éreztem, amit éreznem kellett volna. Hamis volt Orbán Viktor fehér inge, kiszámított az indulata. Végül Mensáros hangjára hagyatkoztam. Eszembe jutott, ahogy egy őszi estén, hetvennyolcban, a szanatóriumi szobájában elmeséli a letartóztatását követő éjszakát. Beültették valami lépcső alá dugott kis fülkébe, fölkapcsoltak egy asztali lámpát, és elé lökték az összes feljelentést, amit róla írtak. Tessék, Mensáros elvtárs, olvasgassa.
Tizenöt évvel később megtudom, hogy Orbán Viktor a beszéd előtt pár nappal fölment Ember Judithoz, aki akkoriban filmet forgatott a fiatal demokratákról, fölment megnézni a musztert. Hogyhogy kíváncsi vagy, Viktor, eddig nem érdekelt az egész. Meg akarom nézni, mekkora legyen a borostám, válaszolta a leendő szónok. Tudod, Viktor, mondta erre Ember Judit, nem szeretnék ebben az országban élni, amikor majd te leszel a miniszterelnök.
100. oldal
Ha meghal valakid, először azonnal rémülten magadra gondolsz, veled mi lesz, ez az első, és csak aztán jön a mi volt vele. Hogy ki volt, aki nincs, az érteti meg, mi lesz veled nélküle. Furcsa munka, hideg és szívszorító gyakorlatok. Megérteni, hogy mihez kezdjél magaddal, amikor ő már befejezte.
115. oldal, A méltóságról, avagy valami fehérben
A megtisztuláshoz magánutak vezetnek, ha egyáltalán. Csak ennyiben maradhat egy színházi előadás katartikus. Ám persze ehhez hozzá kell tenni, hogy ezáltal eredeti fogalmaink szigorú értelmében csak illegitim katarzisokhoz juthatunk, mert a katarzis nem kódolható be biztonsággal az előadás folyamatába. A létrehozók, és itt most szándékosan nem volnék ennél pontosabb, nem tehetvén mást, csapdákat állíthatnak a transzcendenciának, feltételezve bizonyos mechanizmusokat. Ám a néző az úr, azt tesz, amit akar; lehet, hogy majd a szünetben, a kissé száraz tormakrémes molnárkától támad katarzisa, mert hirtelen újraél egy harmincéves pillanatot, amikor a nagynénje, akibe halálosan szerelmes volt, elvitte az Operába. Mondjuk.
84. oldal, A katarzisról, avagy meddig él a légy a színházban
Úgy lélegeztem, azzal a hevességgel, mint akit víz alá készülnek nyomni, vagy mint aki kövekkel megrakott hátizsákot cipel valami fölösleges magaslatra, hogy aztán a zsák száját kioldva alázúdítsa terhét – mint ki alig várja, hogy végre elájulhasson, vagy mintha a teremtő életfogytig hasonlatokra kárhoztatott volna.
194. oldal, Hasonlatok
Korunk kultúrája a halálra mered, de valójában egyáltalán nem vesz tudomást róla. A halál képei eltörlik a halálról való gondolkodás lehetőségét.
107. oldal, A borzalomról, avagy
Született zsigeri semmittevő volt, egész életét a semmittevés leleplezésének bonyolult algoritmusai tervezték, voltak évek, amikor három állást is elvállalt, nehogy kiderüljön, mennyire lusta. A lustaság a lelke legmélyéig kibélelte, onnan szivárgott szét, átjárta az egész testét, egyenletesen és kérlelhetetlenül.
31. oldal Aki bújt, aki nem
Azt, hogy a bírlak (tehát kibírlak, tehát elvisellek, eltűrlek) szó valójában a szeretlek szemérmes formája, eddig is tudtam. A szleng általában kerüli a nagy szavakat, alulfogalmaz, hogy a jelentés újra föltáruljon. A példamondat viszont nem a kortárs szlengből, hanem az irodalmi nyelv történeti mélyrétegéből származik. Nincs benne irónia, azt állítja, a lehető legkomolyabban, hogy a szeretet nem más, mint a türelem álruhája.
Mintha az volna az alaphelyzet, hogy a világ tűrhetetlen, vagy legalábbis nehezen kibírható, a bírása tehát szenvedés, és hogy a szeretet csak e szenvedés elviselésének, tehát végső elemzésben magának a szenvedésnek a legnemesebb formája volna.
78. oldal A türelemről, avagy az új kertész társasága
Amikor St. Auby Tamás hazajött, kiment hozzá a meglehetősen tanácstalannak bizonyuló Stúdió Akárhány, és ő, viszonylagos nyugalommal a kamerába nézve, azt állította, hogy a művészet giccs. Azóta sem értem, miért nem hagyták abba azonnal az említett műsorfolyamot.
85. oldal
Akkor egy Eörsi István nevű fiatal költő került sorra a könyvben, és tulajdonképpen ugyanazt a nyelvet használta, mint a többiek, a hazugságét, mert nem volt más nekik, azt lehetett látni, érezted, hogy nincs más, az összes többi betű el van véve, vagyis a betűk megvolnának, ám bizonyos sorrendjük ki van tiltva az örökkévalóságból, de valamilyen okból csoda történt, mert Eörsi mégis magát mondta ki a hazugság nyelvén.
Remegett valami fehér ingben, azt láttam még, nem tudom, hogyan. „Megfigyelésem szerint Révai elvtárs egy kicsit mást kért számon Dérytől, mint amit a »Felelet« írója akart, noha ez a mondanivaló sem megvetendő, sőt éppen olyan fontos, mint a másik”, de előbb még hogy: „Úgy éreztem, Révai elvtárs a könyv meglévő hibáinak elemzésén kívül, valódi értékeit is kétségbe vonja, és ezt azok fogják kihasználni, akik tehetségben is, az írói szándék becsületességében is mérföldmessze vannak Dérytől”, ennek a mondatnak a súlyát szerencsére már nem sokan érzik, és lesz talán kor, amikor kirohad alóla az egész referencia, de most még, ötven valahány évvel később, amikor épphogy csak elszállt ez a fehér inges fiú a szélben, lehet tudni, hogy mi volt ez, hogy mi volt a lényeg, hogy jobban szerette Déryt, mint a Déry, aki majd kimegy, fölköp a magasba, és alááll, mert ez kell az életben maradáshoz, belátod súlyos hibáid, és belenyúl gatyádba a Párt, tehát fölköpsz, aláállsz, aztán hazamész, lezuhanyozol, és megírod a Kiközösítőt, ez a normális ügymenet, és amit ez a fehér inges csinál, az meg nem normális, hanem lehetetlen.
119-120. oldal, A méltóságról, avagy valami fehérben
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- B. E. Belle: A telepi lány 100% ·
Összehasonlítás - B. E. Belle: Megtörtek – A szeretet ereje 97% ·
Összehasonlítás - Marilyn Miller: Az egyetlen 99% ·
Összehasonlítás - Ella Steel: Az egyezség 99% ·
Összehasonlítás - Ella Steel: Hajsza 98% ·
Összehasonlítás - Marilyn Miller: Túl a maffián 99% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Leah 99% ·
Összehasonlítás - Ella Steel: A szeretet dallama 98% ·
Összehasonlítás - Susannah Skiethen: Rád találtam 99% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Angyalom 99% ·
Összehasonlítás