Démonének 69% 17 csillagozás

A fülszövegnek megfelelően ez valóban egy sötét hangulatú antológia.
Douglas Rowland: Démonének: Legjobb tudomásom szerint Rowland mutatta be elsőként részletesen Rastith világát. Meg kell hagyni, kellően démoni, taszító hely lett belőle. A történet érdekes volt, az utolsó harmadában csak kapkodtam a fejem kinek is higgyek, ki kit akar át (nem) verni.
Annie Warden: Árnyfivér: Érdekesen indult, de a vége a túlzott darkulásba ment át és lógott a levegőben.
Raoul Renier: Az exorcista: Jó kis dark fantasy. Szép lassan kezdem megismerni Renier stílusát, amire úgy tűnik a hosszú leírások jellemzőek, de nekem ezek pont elnyerik a tetszésem.
Allen Newman: Hősi tettről, dicsőségről…: A Newman által favorizált történelmi fantasykre hajaz a történet, gyönyörűen mutatja be, hogy minden nézőpont kérdése.
Benjamin Rascal: Hóhérmunka: A Rascalra jellemző humor szinte végig jelen volt. Különösen humoros volt a fejezeteket felvezető brutális véres eseményeket taglaló versek és a valódi események szöges ellentéte. A történet kellemesen vegyes kalandokból épült fel, a vége aztán hozzáilleszkedett az egész kötet hangulatához.
Norbert Winney: A gonosz arénája: Pár oldalas kis szösszenet, túl sokat ezért nem tudok róla írni, a mondandója átjött.
Bán Mór: A Füvek Tornya: Kárpáthia világához még nem volt szerencsém, csupán pár nagyon alap dolgot tudtam róla, így ez a történet kiváló betekintésnek bizonyult. Némi háttérismeret valószínűleg nem ártott volna a történet teljes élvezetéhez, de így is jól szórakoztam és kedvet kaptam a többi Kárpáthia-történetre.

Rég volt, igaz sem volt…

Annak idején bevallom a Kárpáthia novella miatt vettem meg a kötetet. Nagy rajongója voltam akkoriban Bán Mórnak, és egy kivételével minden Kárpáthia művet sikerült elolvasnom és kettő kivételével mindet meg is szereztem.
Tehát, amikor megláttam, azt mondtam, hogy azonnal!

A Démonének nem teljesen tematikus kötet, bár a „dark” dominálna benne, már nincs meg az a „régi jó” biztos pont, vagyis, hogy a kötet egységes képet mutat.

Három kiemelkedő darabja van a könyvnek.
– A Hóhérmunka egy valószerűtlen hős születésének története, mely, ha szabad így fogalmaznom nem mentes az „akasztófa” humortól és hóhér viccektől, amik viszont meglepően jól állnak, az egyszerre hősies és mégis komor, de legkevésbé sem földhöz ragadt történetnek. Főszereplőnket az istenek végtelen és feldolgozhatatlan szeszélye szó szerint átrángatja a kontinensen, hogy lényegében folyvást csak azt csinálja, ami elől annyira futni szeretne és végül megértse, hogy igenis lehet az ember istenverte rendelése, az hogy hóhér legyen. De akkor legyen a Hóhér, aki megváltoztatja a világot.

– Az exorcista úgy zseniális, hogy én személy szerint ki nem állhatom azt, amit Renier a saját életművével művelt. Számát sem tudom hány kiváló, befejezésre váró mű, mint megejtett hajadon a győztes sereg után, maradt eddig utána. A Khordak-ciklus, a Mersant világa, és az istenített, bár általam nem sokra tartott, Pokol. Az exorcista kiválóan idézi meg a középkori krónikák, gótikus regények legszebb erényeit, jól működő, eleven mártíromságra ítélet karaktereivel megragadja az embert, pedig a szó hagyományos értelmében egyetlen kedvelhető fickó sincs benne és amikor brutál kegyetlennek kell lenni, akkor brutál kegyetlen. Olyan, amit könyveken át tudnék még olvasni. Olvastam is, amíg el nem fogyott…Ha Sapkowski Husztita Trilógiája fele ennyire jó lenne, hát én megkövetném a részeges lengyelt mindenért, amit művelt.

– A Füvek Tornya pedig olyan volt, mint mikor az ember valahogy hazaér. A Végítélet után marad világnak minden talpalatnyi földje túl azon, hogy minden egyes nap meg akarja ölni az embert, súlyos és kóros titkokat hordoz, sugárzik, fertőz, terjed és jön és jön és jön, és megáll, és jön és jön és nincs élő ember ezen a Földön aki megállítja. Történetünk szereplői egy feltehetően ex-orosz hadianyag depón ücsörögnek, karnyújtásnyira Csernobil még mindig sugárzó romjaitól, aminek hála olyan dolgok születnek, hogy Nekronomikon sírva könyörögne ezért a horrorért, és közben embereinek semmi másra nem vágynak, csak arra, hogy éljenek még egy kicsit, hogy szerelmesek legyenek és esetleg ne zabálja fel őket a saját szülőföldjük. Amúgy pedig jönnek keletről a nukleáris télen, tízméteres pókokon , Boeing 747-es méretű krokodilokon, és a Végítélet összes démonán edződött vérszlávok, mint afféle szubhumán, posztap mongol horda, hogy mindenkit megöljenek, megerőszakoljanak és megegyenek. A sorrend fakultatív.
Jó volt. Amíg tartott.
Sajnos a Kárpáthia is olyan életmű, mellyel az író, legalábbis amennyire tudom, jó ideje felhagyott, és bár időről időre kiadásra kerülnek a régi művek, de újjal már nem igazán gazdagodott a történet, közel 18 éve és lehet, hogy nehéz, ha nem lehetetlen ugyanott és ugyanúgy felvenni e világ fonalát, ahogy annak idején abba maradt.