Külsőségek: a borító kifejezetten mellétalált; a belső illusztrációk általában inkább jobbak.
Nanna Dashwood & John Caldwell: A sárkány hattyúdala – 4,5/5
Az elmúlt évek legjobb Caldwell-írása. Jól felépített történet, érdekes karakterek, akiket sikerült valamennyire árnyalni a cselekmény folyamán, a vége pedig kifejezetten tetszett. Volt néha némi stílusbeli megingás, de ha ez lenne a minimum színvonal, én nem panaszkodnék.
Anthony G. Morris: Üzlet az árnyak között – 1/5
Ez volt az első írás, amit elolvastam a kötetből, de majdnem elvette a kedvem a folytatástól is. Rengeteg, főleg írástechnikai probléma volt a novellával, amik annyira elvonták a figyelmemet, hogy a cselekményre vagy a hangulatra nem is nagyon tudtam koncentrálni. A rendkívül körülményes stílus borzasztóan idegesített; zavart, hogy nem volt egyértelmű nézőpontja/narrátora a történetnek; de a három pont írásjel túlzott használata sem váltotta ki belőlem a szimpátiát. Nem egészen értem, miért került bele a kötetbe.
Dougal Glendower: Nordesi história – 4/5
Tulajdonképpen határozottan tetszett, csak éppen túlontúl rövid volt ahhoz, hogy maradandó élményt jelentsen. Kérdés persze, hogy hosszabban is működne-e ez az irdatlanul sok leírás… így kicsit „két szék között a pad alá” élményem van tőle.
Gabriel Sandstone: Patkánytáncoltató – 3,5/5
Kicsit kiszámítható, de végső soron tisztességes novella, amivel nem volt különösebb gond. Mondanám, hogy a terjedelem itt is gátolta az élményt, de szerintem a történetben nem volt annyi alapanyag, hogy működhessen hosszabban is.
Eric Muldoom: Mytheron szépe – 3,5/5
Pont ugyanazt tudom írni, mint Sandstone írásához: korrekt, de nem kiemelkedő. Kicsit zavart, hogy a háttér ennyire a levegőben lógott, mint ahogy az öncélúnak tűnő szexuális betétek nélkül is meglettem volna. Ezt viszont szívesen olvastam volna tovább is (szigorúan a lovag szemszögéből).
Tim Morgan: Gyémánt és rozsda – 1,5/5
Már bocsánat, de ez egy közhelyhalmaz. Rég olvastam olyan novellát (kisregényt?), aminek tényleg ennyire messziről látszott minden egyes fordulata, és tényleg ennyire kiszámítható volt. És a legfőbb probléma még csak nem is ez, hanem hogy ennek ellenére nincs rosszul megírva: a szerző mind írástechnikát, mind stílust tekintve az egyik legjobb a kötetben. Csak jobban örültem volna valami eredetinek…
Craig McCormack: Az utolsó dal Nordesért – 3/5
Bele kellett olvasnom, hogy melyik novella is volt ez, annyira nem hagyott bennem mély nyomokat. Pedig nincs vele gond (azért a karakterek tetteinek logikáját még át lehetett volna gondolni), egyszerűen nem látom, hogy miért ezt akarta megírni a szerző, annyira céltalannak találom. A végén túlcsap a hatásvadászat, de ez kellett ahhoz, hogy minimálisan is úgy érezzem, megérte olvasni.
Norbert Winney: Szenvedélyek oltárán – 3/5
Korrekt felvezető a kötet tulajdonképpeni központi részéhez, de a rövidség ennek a novellának sem vált előnyére. Itt fogalmazódott meg véglegesen bennem, ami már a McCormack (és tulajdonképpen mindegyik másik) novellánál is érződött: rendben van, hogy meg tudjuk írni, amit akarunk, hogy képesek vagyunk cselekményt bonyolítani és karaktereket árnyalni, de mindez miért történik? A novelláknál az járt a fejemben, hogy „Tetszett. És? Akkor mi van?”. Kicsit nagyobb erőre lenne szükség, hogy valóban maradandó születhessen, hogy valóban emlékezetesek lehessenek ezek a történetek. Persze félreértés ne essék, már ezt a szintet is érdemes megbecsülni.
(Szerzőknek ajánlott olvasmány: http://bit.ly/1CBMiY5 )
Colin J. Fayard: Nordesben az élet olyan, mint a bor – 3,5/5
Muszáj külön értékelnem az egyes részeket, annyira elütöttek egymástól. Összességében egyébként egy erősen túlírt és nagyon hullámzó novellafüzér. A koncepciója nem lett volna rossz, de… valahogy nem éreztem eléggé teljesnek – mintha lett volna három-négy novellányi ötlete a szerzőnek, amit egybeforrasztott, ahogy éppen sikerült.
Emrik – 1/5
A stílust tekintve annyira tragédia, hogy már elgondolkodtam nem direkt volt-e… Idétlen szóválasztások, borzasztó hasonlatok, rossz nézőpontok, nem túl eredeti és gyengén felvezetett tetőpont. Értem, hogy a folytatáshoz szükség volt rá, de mintha két novella lenne összekeverve egybe: a lázadásnak és a Balda-féle szálnak semmi köze nem volt egymáshoz, így önállóan nemigen állja meg a helyét.
Koszta – 5/5
Caldwell után az első olyan írás, ahol azt vettem észre magamon, hogy tényleg élvezem az adott történetet. Tisztességesen felépített szereplők, ügyesen végigvezetett cselekmény; külön tetszett, hogy a tetőponton lett vége a novellának.
Omaru – 3/5
Azért közepes, mert bár ez sem volt rossz, egy idő után borzasztóan untam: Omaru nem volt szimpatikus, a waeki nép nem volt úgy bemutatva, hogy értsük a lépéseiket, és úgy összességében is a jelentős része kihagyhatónak érződik.
Stephan – 4/5
A csata (egyébként érdekes és izgalmas) leírása tulajdonképpen semmilyen célt nem szolgál, ezért feleslegesnek tűnik, és inkább volt egy közepes zárlat, mintsem egy igazi katarzis így a végén. A négy pontból legalább három Stephan karakterének és a csata hangulatának jár.
Krysta Hans: Pillangóhatás – 3/5
Kicsit egyedül árválkodott itt a kötet végén a novella, talán szerencsésebb lett volna előrébb helyezni (a cselekménye miatt is). A karaktereket bár nagyon dróton rángatta az író, és a fordulatok is erősen légből kapottak voltak, azért nem volt rossz. Beleilleszkedik a kötet átlagos színvonalába.
A jobbakról bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-02-28+…
