Vak ​madár 8 csillagozás

A szerző, úgy három éve, a cultura.hu-nak nyilatkozva, már-már forradalmi tettnek érezte ezt a kötetet, amikor azt nyilatkozta, hogy „A 80-as évek elején ki írt enyhén rejtett formában az egyetlen ideológia lélekölő uralmáról, ha nem én?”

És valószínűleg a Vak madár esetében ez tényleg jelentősebb kérdés, mint maga a mű, mert az egy közepes akció sztori. Komolyan, a Titkos megbízatás színvonalát még meg sem közelíti, és arra is csak három csillagot adtam.

Kívülálló belecseppen a politikai (jelen esetben az apartheid elleni) harcba, némileg részesévé válik (már a harcnak) de jobbára csak csetlik, botlik, mert nem érti a világot, amibe belekeveredett.
Mondjuk, ha a Titkos megbízatást nem olvasom előtte, akkor talán jobban értékeltem volna Nemere művét.

Ráadásul lassú, némi köldöknézős, szabadságról filozofálós, párbeszédes visszaemlékezésekkel fűszerezve. Egy Skandiai (mondjuk ki: svéd) író, elrepül a Déli Köztársasága (azaz a Dél-Afrikaiba), hogy kiderítse mi történ fekete bőrű írótársával és barátjával, akit a hatóságok lecsuktak….

Értéket ennek a regénynek tényleg az adná, hogy a diktatúráról, a diktatúra működéséről mesél egy diktatúra polgárainak. Még mielőtt valaki megnyomná a respect gombot szólok, hogy ez azért nem olyan egyszerű, ha emlékszünk a korszakra.
Ja, Magyarországon diktatúra volt. Olyan diktatúra, amely megpróbálta megadni minden polgárának a szabadság illúzióját. Ergo nézhetjük úgy Nemere könyvét, mint rendszerellenes irodalmat… de:
A mi pártunk és kormányunk, bizony az ideológiai alapokat nézve, elítélte, ahogy a Dél-Afrikai Köztársaság fehér kisebbsége elnyomta a színes bőrű többséget. Tehát a regény mégsem rendszerellenes.
Ráadásul egy ún „puha” diktatúrában éltünk, ami elítélte az 1956-ig tartó „kemény” diktatúrát… és Nemere írása inkább arra, az 1956 előtti időre jellemző helyzetekről ír.
Továbbá hősünk még ideológiailag is fejlődik, mert közömbös nyugat-európaiból, a forradalom, az elnyomott feketék forradalmának támogatójává válik…

Szóval ez inkább amolyan „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz…” jellegű szöveg. Mindenki azt olvas ki belőle, amit akar.

Viszont vátesznek Nemere nem volt rossz. Mert a forradalom győzelme utáni káoszt, a szakképzett munkaerő eltűnését, a közrend hiányát szinte tökéletesen megjósolta, bár ő bő tíz évvel későbbre tippelt. Akkor.

Nem egy maradandó élmény a könyv, de talán érdemes rá időt áldozni. …ha van némi felesleges.

Az 1980-ban írt regény az apartheidről, kicsit szélesebb perspektívában a diktatúráról szól. A könyv első harmada után nyugtalan lettem, mert a korabeli magyar viszonyokkal kétségtelen a párhuzam (a zsarnokság működése – összemosódott hatalmi ágak, törvények feletti (párt)hatalom, meg az apróságok: utazási korlátozások, személyek egzisztenciális üldözése stb.), de @regulat értékelése megnyugtatott, a hasonlóság a szerző szerint nem véletlen. És ezzel Nemere kivívta a tiszteletemet.

A könyv párbeszédei és filozofikus részei ugyan csak középerősek (és kissé direktek), de a környezet, az atmoszféra ábrázolása már kifejezetten hiteles, és a diktatúra működéséről, „lelkivilágáról” szóló monológok a könyv legjobban megírt részei. (A fehér ügyvéd, az afrikai író és az indiai orvos nagyjából összefoglal.)

A regény egyik üzenete pedig örök, az apartheidet csak az értheti meg, aki benne él/élt.

Néhány idézet megfogott:
181. oldal:
„…Mit tudsz a diktatúráról? Furcsa, de úgy igazán csak azok ismerik, akik benne élnek. Akik már kiszabadultak belőle, azok is hamar elfelejtik, milyen volt.”

Rájöttem, hogy emlékezni akarok a 70-es és 80-as évekre.

312. oldal:
„… Lehet, hogy győznek, lehet, hogy nem. Veszíteni nem fognak, még ha minden második elvérzik is. De az igazi bajok akkor kezdődnek majd, ha győznek… Van önnek fogalma arról, hányféle érdekcsoport egyesítette erejét a Frontban? … A bajok akkor kezdődnek, ha a forradalom legyőzi a régi rendszert. A forradalmárok addig egységes frontja azonnal részeire bomlik, kitörnek az érdekellentétek. Nos, és a csoportok mögött álló hatalmak követelik az egyenleg helyreállítását. Benyújtják a számlákat.”

Szólni kellene még Nemeréről, az írói veszteség-oldalról. Ez a nyolcadik könyve volt, és megnéztem a honlapján, most épp 722-nél tart, de inkább írok egy részleges alkotóértékelést.

Megrázó, drámai, jól megírt, párhuzamos szerkezetű kisregény. Nem sci-fi, politikai kalandtörténet.
A zsarnokság, a diktatúra jellemrajzában – 1982-es a kötet – a hazai veszélyes viszonyok is felfedezhetők.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A Déli Köztársaság (Afrikában) és Skandia (Európában) is könnyen azonosítható.
A főhős reménytelennek látszó küzdelme tiszteletet ébresztett bennem.
Sven Viborg és Govan Dyebo hűséges barátsága reményt ad a számomra, hogy még a leglehetetlenebb helyzetekben se adjam fel a harcot.
A realista, a pesszimista, a cinikus és az örökké bizakodó vadromantikus álláspont közül számomra az utóbbi vált követendő példává, a tragikus befejezés ellenére.