A ​kupolaváros titka (Lars, Don és Ariel kalandjai 2.) 84% 96 csillagozás

Ifjúkoromban nem olvastam a könyvet. Egy a XXIV. században játszódó fantasztikus történet három fiatalról, akik űrhajós-felvételi vizsgára készülve kerülnek váratlanul különleges helyzetbe… Jó ötlet, logikusan végigvitt történet, izgalmas cselekmény, váratlan megoldás. Jó könyv fiataloknak, van tanulságos üzenete is. Érdeklődésre késztetett, tetszett

Kezdő sci-fi őrült voltam, amikor 10 évesen ez a kezembe került. Atyám, hogy fostam rajta! Titokzatos robotrákok! Intelligens óriáspatkányok! Vááá! Ennek köszönhetően lettem Nemere-mániás, ezt úgy 15-16 éves koromban nőttem ki. Amúgy Nemere tök jó ifjúsági könyveket írt, tényleg. Bárcsak ne próbálkozott volna mással is…

Elképesztően jó! Végig valami retró űrhajós videojátékban éreztem magam, ahol minden sarkon újabb kaland és kihívás vár a gyanútlan emberre. Az elhagyatott város a Marson csak úgy ontja magából a mérgesgázt, robot-rákokat, aszteroida ütötte életveszélyes lyukakat a védőpajzson, más időből szalajtott, karddal hadonászó fura pasasokat.

És bár nem nehéz rájönni, ezúttal mivel is kénytelen valójában megbirkózni az első részben megismert baráti hármas, a szerző még így is elbizonytalanított néhányszor, hogy tényleg igazam lesz-e. Remek kis űrutazós, idegen bolygós regény mind a jelenlegi mind az egy generációval idősebb ifjúságnak :)

Fiatalabb koromban olvasva még jobban tetszett volna. Most már menet közben rájöttem a „poénra”, de azért így sem volt rossz. Szívesen olvasnám a többi részt is, de nincs a közelben.

Mindig is ez volt a kedvencem ebből a sorozatból. Azt ugyan soha nem értettem, hogy miért kellett magas szintű ismeretekkel rendelkezni egy 16 éves gyereknek olyasmiből, amiből elvileg a jövendő iskolának kell felkészíteni őket, valamint az is szöget ütött a fejembe, hogy a főzelék-szelet hús mellé mi a csudának esznek savanyúságot, ezektől eltekintve ugyanúgy vártam a behívómat az űrhajósképzőbe, mint a mai gyerekek Roxfortba :-D

Ugyanolyan jó volt mint az előző. Tetszik hogy a srácok mindig egy új ismeretlen fajjal próbálnak meg kapcsolatba lépni és mindig pofára esnek. Olyan aranyosan lelkesek. Ám most egészen furcsa kalandba bonyolódnak miközben a vizsgájukra tartanak a Holdra. Sajnos az első kötet óta a fiúk semmit nem fejlődtek spoiler. Ezzel magukra maradnak a marsi kupolavárosba, a Lanitán. Ugyan a kötet során hamar rá lehet jönni, hogy mindez nem volt véletlen, azért tetszett ahogyan a srácok helytálltak. Arielt továbbra sem szerettem meg, ezért külön örültem spoiler. Kétségkívül a kedvencem Hieronimusz, a patkány volt, jót nevettem rajta mikor megnövelték.

Ha ezt nem olvastam 30-szor kiskoromban, akkor egyszer sem. Így természetesen emlékeztem is a megoldásra, nem is rágtam a körmömet izgalmamban, de azért jólesett olvasni.

Nagyon érződik rajta az idő, de nem ez volt vele a problémám. Lars, Don és Ariel párbeszédei inkább voltak oktatófilmbe illő sorok, mint valódi emberek valódi beszélgetései, és a reakcióikat sem mindig éreztem helyénvalónak (bár igaz, ami igaz, sosem ragadtam még a Marson egy lakatlan kupolavárosban). És lehet, hogy túl vén vagyok már, de megakadt a szemem egy-két bakin is. Ha valaki ezek fölött hajlandó szemet hunyni, akkor egy lendületes kölyök sci-fi kalandregényt kap egy kis retro-feelinggel megspékelve.

Gyerekkorom egyik nagy kedvenc olvasmánya a sorozat többi tagjával együtt. Én is el akartam menni arra a vizsgára, aztán az iskolába. Szegény édesapám alig tudott meggyőzni, hogy ez csak mese:-)

A fiúk előző történetét olvastam gyerekkoromban, de ezt csak képregényben. Valahol a történet közepe felé kezdett beugrani, hogy mi a megoldás, mi is lesz a történet vége.
Bár nem ma íródott, mégis remekül szórakoztam rajta még most is. Bár a fiúk szóhasználatai, mondatai néha kicsit fárasztóak, túlzóak voltak, mégis nagyon tetszett.