Becsületszó 8 csillagozás

A központi kérdés a felelősség. Egy rémálom a döntéshozatalban. Ebben a könyvben nincsenek hősök vagy ártatlanok. DeMille egy olyan közeget ismertet meg velünk, ahol az egység, az osztag, a bajtársiasság mindennél előbbre való, ahol a parancs végrehajtása szent és kötelező érvényű, annak megtagadása bűnnel és istenkáromlással egyenértékű. A fegyelem és a rend elsődlegessége és szigorú betartatása érdekében pedig határok sincsenek. Mindez a vietnámi háborúban. Na, de kérem, húsz év múlva büntetni? Igaz, morális dilemmái csontig hatolóak. Vajon mennyiben kötelességünk vizsgálni egy parancsnoki döntés jogszerűségét a háború után húsz évvel? És mivel védekezhetünk? Felelősségre vonhatjuk-e a feljebbvalót azokért a módszerekért, amelyekkel szavatolja a szabadságunkat és a biztonságunkat? Fontos könyv, ami húsbavágó eszközökkel mutat rá, hogy egy háború bizony mindig „lose-lose” helyzetet eredményez. DeMille módszeresen veszi végig a szereplőket, hogy bemutassa az áldozatok, a katonák és a család kihívásait egyaránt. A könyv szemlátomást szeretné az olvasóra bízni az ítélkezést, igyekszik kellő távolságot tartani és manipuláció nélkül bemutatni a történéseket. A Vietnámot is megjárt írót, (biztos vagyok benne, hogy nagy mennyiségű önéletrajzot is tett bele) nyilvánvalóan az a szándék is vezette, hogy megmutassa, az, „akinek hibájából” ártatlanok is meghalnak egy összecsapásban, nem feltétlenül a gonosz, sokszor inkább a körülmények áldozata, hiszen egy parancsnoknak általában komoly nyomás alatt kell villámgyors és helyes döntéseket hoznia. A könyv az amerikai katona feladatrendszerét és erkölcsi kötelességeit is boncolgatja egy olyan szituációban, amikor nehéz eldönteni, alkalmazhatóak-e az irodákban kidolgozott szabályok a csata kellős közepén. Izgalmas tárgyalás kezdődik váratlan fordulatokkal, negatív és pozitív csalódásokkal, a humor találkozásanak az események elkerülhetetlen horrorjával. A megoldás kétségkívül (majdnem) kiszámíthatatlan, de ugyanakkor tökéletesen valószerű és (ami a legfontosabb) giccsmentes. A könyv attól működik drámaként, hogy mind a vádnak, mind a védelemnek igaza van (valamilyen szinten), és hogy a főhősnek döntést kell hoznia, a rosszak közül melyiket választja. És persze utólag nyer értelmet, fizetődik ki a lassan építkező történet: olyan szituációt teremt, amiben egy háborús bűnösnek fogunk szurkolni egy emberi jogokat védő ügyész ellen. Hihetetlen dráma bontakozik ki a szemünk előtt, mivel mi magunk sem tudjuk a teljes igazságot. Mindig nagy öröm rálelni egy ilyen önálló, a szokásos sablonoknak nem behódoló, öntörvényűen zseniális tárgyalótermi drámára. Milyen jó leírni, hogy az amerikai álomgyár ezúttal nem nyert, mi olvasók viszont annál többet. @hcs23 ajánlom figyelmedbe.

Talán a mai kor hozadéka, h az ember egyre többre, jobbra, erősebbre vágyik, úgy érzelmek, behatások, mint a cselekmény, történések tekintetében – legyen szó a való életről, vagy csupán egy könyvről. A világ felgyorsult, a népesség megszaporodott, amivel egyenes arányban nőtt az írók száma és a verseny az olvasók kegyeiért. Mindezt csak azért mondtam el, mert pontosan ezt éreztem a kötetet olvasva: hogy nem a mai kor emberének íródott (ami igaz is, mert ’85-re datálódik); lassú, körülményes történetvezetés mellett apró-cseprő gyermekbetegségek tarkították, kezdve attól, h nem értettem, hogyhogy nincs egy tárgyalóterem, ahol az eljárást le lehet folytatni (egy kápolnában zajlott a tárgyalás), hogy létezik, h a védőnek mégcsak elképzelése sincs arról, h másnap mit fog mondani a tárgyalóteremben (de tényleg semmi), de olyat sem pipáltam még, h nem is érdekli, mi történt valójában. Itt most nem a bűnösség/ártatlanság tényére gondolok, mert az – hangozzék bármilyen banálisan is – valóban lényegtelen, azonban a körülmények, történések minden apró mozzanata kiemelkedő fontosságú lehet, egy ügy ezen áll vagy bukik. A tárgyalótermi részt keveselltem, a regény terjedelméhez mérten pedig ez hatványozottan is igaz. Mindazonáltal a téma rendkívüli érzékenysége emelt a színvonalon, de a drámai felhang igazi mértékét nem sikerült eltalálni, ahogyan a karaktereket sem.

Valamiért itt a molyon kevesen olvassák DeMille regényeit, pedig lenne miért. Olyan fajsúlyos, komoly kérdéseket feszegető regény ez, amelyek mellett nem lehet elmenni egy puszta vállrándítással. Folyamatos töprengésre késztetik a sorok az olvasót, mert a több, mint 700 oldalnyi párbeszédben elmerenghetünk többek között a becsület, az etika, a morál mibenlétének eshetőségei között.
A könyv elképesztően jó, ajánlom bárkinek, aki szereti a mívesebb műveket a szabadság szürkéből sötétbe átmenő árnyalatainál!