Sandman ​11. – The Dream Hunters (The Sandman 11.) 94% 12 csillagozás

Csodaszép illusztrált történet (nem képregény!), ami teljes mértékben japán. A történet egy kitsune és egy szerzetes szerelméről szól, valamint egy gazdag, romlott lelkész, akinek csak a félelem keseríti meg az életét, ezért démonokat küldd a szerzetes álmába, hogy csapdába ejtsék a testét és ellopják a lelki békéjét. A kitsune ezért Morphehushoz fordul segítségért, de a szerzetes nem hagyja, hogy mások szenvedjenek azért, amiért a lelkész őt szemelte ki magának. Imádtam az elbeszélés tipikusan japán stílusát, valamint a rengeteg, egész oldalas, néhöl sötét, de így is lenyűgöző illusztrációkat – az Edo korabeli stílus nagyon jól illet a történethez.

Keserédes (inkább keserű mint édes, szóval nagyon japán) történet egy szerzetesről és egy rókáról, démonokkal és halált hozó álmokkal.
A Sandman-sorozatból megismert karakterek egy része -természetesen – felbukkan, jellemzően egy-egy jelenet erejéig terelgetik a főszereplőket.
Ez egy rendhagyó Sandman-kötet. Nem csak azért, mert a sztori annyira japán, hogy ha nem tudnám, hogy Gaiman keze alól került ki, elhinném róla, hogy az író japán, hanem azért is, mert nem képregény, hanem illusztrált történet. Az illusztrátor viszont japán, a képek helyenként gyönyörűek, helyenként viszont több mint furcsák.
Furcsa volt, de alapvetően tetszett.

Csodálatos! Kellemes volt ebbe a japán világba belecsöppenni. Nagyon tetszett a történet is (főleg, hogy nemrég láttam a Liza, a rókatündért), a róka, az álmok, Morpheus… Az különösen, hogy spoiler.
Az eredeti történet került hozzám, ami igazándiból nem is képregény, csak tartalmaz néhány – gyönyörű – illusztrációt. A gépen olvasáshoz azonban zavarta a szöveg a szemem , hiába nem volt sok, így rákerestem, és no lám, elérhető belőle egy képregény változat is, ami jóval az eredeti után készült. Emészthetőbb volt így nekem a történet, de az eredeti képeit is átpörgettem.
Tetszett ez a kiegészítő, csak remélni tudom, hogy az utolsó is hasonló jókat tartogat.

Külön-külön már ismertem Yoshitaka Amano művészetét és Gaimanről is sokat hallottam, a Sandman képregényekbe nemrégiben kezdtem beleolvasni, de ezzel a spinoff kötettel nem várhattam: annyira érdekelt, milyen kollaboráció valósulhat meg egy nyugati popkulturális ikon és egy japán illusztrátor-legenda között, hogy félretéve a kepregények kronológiáját, sietve belevágtam a The Dream Hunters-be. Rám a képi világ sokkal nagyobb benyomást tett, mint a szöveg. Valószínűleg direkt olyan egyszerű nyelvezetű, már-már gyerekmeseszerűen könnyű a stílus, amiben Gaiman írt, és igazából nincs is ezzel baj, sőt, jó, hogy a tradicionális japán mesék elbeszéléstechnikáját választotta (bár a) bevallottan kevés japán mesét olvastam életemben, azt is régen b) azért vannak olyan elemek a szövegben, amelyek elárulják, hogy nyugati író írta, elsősorban nyugati olvasóközönségnek).
Összességében: esztétikai tobzódás, kellemes egynapos olvasmány, irodalmilag semmi különleges, de ez részemről nem is volt elvárás igazából…