A képregény alapvetően egy nagyon klassz műfaj. Abban nem vagyok biztos, hogy Neil Gaiman az én emberem…
A kötet bevezető része arról a bizonyos ezüsthorizontról, nagyon ígéretesnek tűnik, idézem Steve Erickson szavait:
„Mindezt reggel írom. Annak a borotvának az élén egyensúlyozva, amelyiknek az egyik oldala az ébrenlét, a másik az álom; azon a vékony ezüsthorizonton, ahol közvetlenül elalvás előtt lebeg az ember, vagy mielőtt teljesen magához térne ébredés után. Neil Gaiman az egész életét ott tölti.”
A szelíd tekintetű Neil Gaimant nem irigylem az álmaiért. spoiler Tolonganak a mutáns emberevők, trollok, démonok, undormányok, van ott véraranyhal, aki telihold idején farkassá változik (hmm, érdekes), erőszak, emberevő macska, elhagyatottság, halálvágy… A könyvben található négy történet közös jellemzője, hogy behozza az életedbe a rettegést. A Kalliopéban egy író retteg attól, hogy nincsenek ötletei, és ezért szerencsétlen Kalliopét megszerzi (egy másik írótól), fogva tartja spoiler, és sikeres író lesz. Az édes cicuskákban sem bízhatunk mostantól, hiszen ha megtörténik az, ami Az ezer macska álmában olvasható, azaz sikerül 1000 macskának egyszerre álmodnia arról, hogy felülkerekednek az embereken, óriások lesznek, és uralkodhatnak gonosz, kétlábú gazdijaikon. A Szentivánéji álom c. képregényben még Shekespear spoiler is megjelenik, és az előadás szereplőit a nézők szívesen bekajálnák. Talán az Álarc volt az, ami egy kicsit megérintett, ahol az egykori ügynöknő teljesen magára hagyatva a halál után vágyakozik, de szuper képességei nem engedik meghalni… Van a történetekben némi feloldás, de a borzongás nyomot hagy a lelkedben.
Végezetül betekinthetünk Gaiman műhelytitkaiba, munkamódszerébe a Kalliopé képregény-forgatókönyvén keresztül, ami talán a legizgalmasabb része a kiadványnak. Olvashatjuk a rajzolónak írt instrukcióit, a karakterek jellemzőit, a panelek méretét, elhelyezkedését, és azt is megtudhatjuk, hogy a névtelen, suttogó éjszakai telefonhívástól maga Gaiman is igencsak retteg. (Lehet, hogy így írja ki magából a félelmeit??)
A rajzok zseniálisak, jól kitaláltak, igényesek. Sandman és a szép arcú halál-lány az Álarcból , akik a jót képviselik, megjelenésükben igazán stílusosak: mintha éppen egy gothic fesztiválra igyekeznének.
Összegezve, Gaiman erős eszközökkel játszik. Nekem kicsit sok. Örülök, hogy könyvtári példányt olvastam, és nem kell ezt a könyvet a polcomon tartanom. Félnék, kibújnának belőle a rémséges lények, és beférköznének az agyamba; vagy a cicusom éjjel vérmacskává változna és lerágná a kis lábujjamat, amíg én puha felhőkről és csillámpónikról álmodom… spoiler.