Manapság valamiért sok író szereti „mesemondónak” nevezni magát (gondolom, romantikusabban hangzik), és ettől általában idegrohamot kapok. Pár évvel ezelőtt viszont volt szerencsém Neil Gaimant élőben látni, amikor színpadon, élőszóban (könyv nélkül) mesélt, ezért az ő részére, kivételesen, mindenféle fenntartás nélkül megengedem ezt a jelzőt: Neil Gaiman, többek között, mesemondó (storyteller) is. És ezen a könyvén ez tökéletesen átüt.
Sok olyan kritikát láttam, amelyek szerint ennek a könyvnek túl „egyszerű” a nyelvezete. Pedig nem az. Csupán annyi történt, hogy ez a könyv úgy íródott, ahogyan a történetek élőszóban hangzanának, ha egy hivatásos mesemondó adná elő őket (apróbb változtatásokkal). Kihallatszik belőle a kimondott szó, és elég mesemondót hallottam már életemben (sokuk pont ezeket a történeteket mesélte) (többek között én is) hogy felismerjem a stílust. Gaiman szó szerint újrameséli a régi mítoszokat, és olyan gördülékenyen, ritmusosan, szuggesztíven teszi ezt, hogy szinte hallom a hangját a sorok között. Ezért is tetszett, hogy a könyv rövidebb fejezetekre oszlott, és nem regényként hömpölygött elejétől a végéig: Bár egymáshoz kapcsolódtak, mégiscsak külön történetek sorozatából állt, ahogyan előadásban is szétválasztaná őket az ember. Egy szó mint száz, gyakorló mesemondóként boldogan otthon éreztem magam ebben a közegben.
Gaiman ráadásul nagy tisztelettel és hozzáértéssel nyúl a mitológiához. A történeteken egyrészt látszik, hogy megcsinálta a házi feladatát, másrészt pedig pont csak annyit változtat rajtuk, hogy jobban gördüljenek, és átüssön rajtuk egy kicsit a saját stílusa. A poénokat sem tolta túl, sohasem csapott át paródiába, és egyik isten jellemét sem egyszerűsítette le. Külön boldog voltam azzal, ahogyan Tyrt ábrázolta, és még Hödr rövid pillanata is egészen szívbe markoló volt. Látszik a könyvön, hogy Gaiman tényleg szereti, és fontosank tartja, mind a szereplőket, mind pedig a történeteket.
Kimondja a bevezetőben, de érezni lehetett a köny végén is, hogy számára az északi mitológia a Ragnarökben csúcsosodik ki. Egyértelműen az utolsó a legjobban, leglenyűgözőbben megírt fejezet – de pont azért üt akkorát, mert Gaiman vette a fáradságot, hogy minden szereplőt bemutasson a könyv folyamán, így a végső küzdelem is sokkal jobban átérezhető.
Ha valamit kritizálnom kéne, azt mondanám, hogy sajnálom, hogy átugrotta a Lokasennát. Megemlíti röviden, de én nagyon készültem rá, hogy Gaiman előadásában olvassam Loki csúfolódásait… kár, hogy nem került bele.
Mindenképpen ott van helye a klasszikus mitológia-újramesélések sorában. Én G. Beke Margit könyveiből ismertem meg az északi mitológiát, de simán el tudom képzelni, hogy a pár év múlva felnövekvő generációk már innen (is) fogják kezdeni az ismerkedést Thórral, Ódinnal, és Lokival. Szerintem remek kezdőpont lesz.
