Kilátás ​az erkélyről 91% 98 csillagozás

Az elmúlt években viszonylag akkurátus olvasóvá váltam és általában elejétől végéig elolvasok egy könyvet, mielőtt újabba kezdenék.
Ez a könyv kivétel volt a szabály alól.
Nem csak azért, sőt, főleg nem azért, mert jellegénél fogva nem követeli meg, hogy az ember egyvégtében elolvassa, hanem mert Gaiman olyan módon írta meg a gondolatait a világ dolgairól, amelyek számomra mérhetetlenül inspirálóak voltak.

Vannak könyvek vagy írók, akiket azért kedvelek, mert szórakoztatnak: elgondolkoztatnak, lenyűgöznek a tudásukkal, megnevettetnek, szellemi kalandra hívnak, vagy egyszerűen csak kikapcsolnak.
De igazán és mélyen azoknak a szerzőknek az írásai érintenek meg, amelyeknél azt érzem, hogy valaki végre vette a fáradtságot, és megírta helyettem azt a történetet, amihez nekem nincs se elég tehetségem, se elég elszántságom. Ilyen könyvet olvasni olyan érzés, mint a szemed sarkából hirtelen felfedezni, hogy a saját homályos szellemképed mosolyog rád elnézően pár lépés távolságból.
Felkavaró, spirituális élmény.

Gaiman egyike azoknak az íróknak, akik képesek egy-egy írásukkal ezt az élményt kiváltani belőlem. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, de úgy látszik, a Gaimanben rejtőző egykori angol srácot hasonló hatások lökdösték a mesék, a rémtörténetek, a hősies kalandok, a lázadó zenék, a sokak által lenézett képregények és sci-fi filmek felé, mint egy nála 13 évvel fiatalabb, magyarországi faluban felnövő félárva fiút. Persze Gaiman és köztem valószínűleg az egyetlen közös vonás, hogy ő is olyan gyerek lehetett, aki a magány és a kirekesztettség elől a könyvek és képregények által épített menedékbe, a fantázia elefántcsonttornyába kényszerült. De ő nem alkudott meg a sorssal, hanem kitört. Sokkal elszántabban, mint én valaha is képes leszek. Mert kockáztatni: szedett-vedett páncélt öltve, merészen, kopját szegezve rontott rá a világra, és elérte azt, hogy az emberek bejárják azt az általa épített várkastélyt, amelynek számtalan terme hol bizarr és rémséges, hol pedig csodákkal és szépséggel teli. Mert nem félt megmutatni, hogy mindez hozzátartozik a világ teljességéhez: az is, ami torz, gonosz vagy szomorú, és az is, ami nagyszerű, hősies és felemelő.

Ebben a könyvében Gaiman végigvesz egy rakás olyan dolgot, amely hatással volt rá, amit fontosnak tart, felkavarja vagy feldühíti, és amelyről van mit mondania, írnia. S miközben egy-egy régi kedvencével kapcsolatos emlékeit eleveníti fel, vagy osztja meg a gondolatait, a hitelessége egy pillanatra sem csorbul. Én minden további nélkül elfogadom, hogy ezek a könyvek, zenék, képregények tényleg maradandó hatással voltak rá, és ezektől (is) lett azzá az emberré, akinek ismerjük. Nem sztáríróvá, hanem kívülállóvá, aki minden siker, változás és látszat ellenére valójában még mindig az a bőrdzsekis fazon, aki a gondolataival és odafigyelésével váltja ki, és nem kicsikarni akarja a figyelmet. Ettől maradt igazán hiteles.
S azért is ül inkább az erkélyen, mert ott érzi magát komfortosan, s nem pedig a reflektorfényben, ahová néha kitaszigálják.

Picit izgultam ennek a könyvének a kézbevételénél… mi lesz, ha ez nem lesz olyan jó, mint a történetei, hisz ez „csak” róla szól. Hát szerencsére, nagyobbat nem is csalódhattam volna! :))
Mert itt jön Gaiman, üstökön ragad és elrepít minket a gyermekkorunk csodavilágába. Úgy éreztem magam, mint Richard Sosehol-országban, csak én nem vágytam annyira vissza a normalitásba, mert szuper volt bepillantást nyerni Neil szivárványos képzelőerejének kacskaringós járataiba és felfedezni honnan jönnek a meséi.
Emellett persze a realitás talaján is megállja a helyét számos megnyilvánulása, és ezek többségét is vigyorogva élveztem, kivéve, ahol pityeregtem vagy nagyokat bólintva helyeselt a bennem élő gyerkőc/anya, hogy igen én is én is ezt így érzem, gondolom, vélem az adott témáról. Mert Gaiman sokfelé járt, sok ikont ismer(t) és dolgozott velük még többel találkozott termékeny élete során, rengeteg ilyen személyes anekdotát olvashatunk és egyetértek az előttem szólókkal, én is vadul jegyzeteltem, hogy ki mindenkiről is akarok még olvasni-nézni-hallani a véleménye nyomán. spoiler
Szó esik itt a Dolgokról, amikben hisz (könyvek, könyvtárak, olvasás, ábrándozás, alkotás), Dolgokról, amiket csinál (interjúk, képregények, különleges találkozások, tündérmesék), Emberekről, akik hatással voltak rá (felsorolhatatlan) és még sok mindenről (tulipánok, amit el kell olvasni, mert jobban megismerjük őt is és tán magunkat – az olvasó énünket is általa.

Előretolt helyőrségünk, az eszképista irodalom felkent lovagja, az angol Tim Burton (vagy Tim Burton az amerikai Neil Gaiman, ízlés szerint) ebben a könyvben összegyűjtött esszéit, beszédeit teszi közkinccsé. Eszképista, de utálom ezt a kifejezést. Én teremtő irodalomként értelmezem, nem a valóságtól menekülőként. Főleg olyan korban, amikor a mimetikus irodalom, mely a valóság leírására törekszik, az esetek többségében sokkal hazugabb, mint a fantázia által alkotott világok és az azokban mozgó fiktív karakterek.
Őszintén kedvelem Gaimant, de ha balra kellene fordulnom és el kellene vennem egy kelesztet, akkor sem tudnám megmondani, hogy azért mert valóban jó író, vagy azért mert a kimeríthetetlen fantáziája nyűgöz le. Ez utóbbi biztos.
Aljas egy könyv ez, éppen úgy, mint Nick Hornbytól a Vájtfülűek brancsa, azaz rengeteg olvasnivalóval gyarapítja, a már amúgy végtelennek tűnő, várólistát.
Az esszék javarészt írásról, olvasásról, írókról, díjakról szólnak. És természetesen sok képregényről. Külön szeretem Gaimant azért küzdelemért, amit azért folytat, hogy a 9. a méltó helyére kerülhessen. (Én is ezt teszem, remélve hogy egyszer végre a fafejű bölcsészek is megértik :))
És őszintén, bár ez furcsának tűnhet, de talán sosem olvastam olyan pontos leírást például Douglas Adams-ről, mint amit Gaimen fogalmazott meg róla. „Senki másnak nem sikerült a nem-írást ilyen magas művészi szintre emelni” „Douglas egy olyan kategóriába tartozik, amelyre még nincs szavunk. Vizionárius, létmagyarázó, vagy ilyesmi”. Zseniális.
Ugorjunk.
Nem tudom ki írta a fülszöveget, mely szerint „éles, gunyoros, szellemes” írások ezek, de én ezt egyáltalán nem éreztem. Neil Gaiman okos, felkészült és végtelen a fantáziája, de a humor hiányzik belőle. Nem is hiányzik, mert van valami, de eddig csak laboratóriumi körülmények között lehetett kimutatni és a kísérletet azóta sem tudták megismételni. Ez jellemző egyébként az általam szintén nagyon kedvelt Tim Burtonre is. Gaimen olyan, mint egy imádnivaló gótikus könyvtáros. Egy igazi jófiú. Talán túlságosan is. Mint egy idealizált képregény szuperhős, akiben a cinikusság, a gúny nyomokban sem jelenik meg. Ha összegyúrnánk, a valóban szellemes Hornbyval akkor egy félelmetesen tökéletes alkotó születhetne.
A lényeg, a könyv a feltétlen ajánlott kategória és remélem más íróktól is lesznek hasonlók. Például nagyon szeretnék ilyet olvasni Alan Moore-tól, Irvine Welsh-től, Martin McDonagh-tól, Frank Miller-től, jó nem folytatom a sort, mert úgyis végtelen lenne és annyi ideje senkinek sincs.

Neil Gaiman a spekulatív fikció huszonegyedik századi prófétája. :)

Szándékosan elhúztam az esszék olvasását, hogy jó sokáig kísérjék a mindennapjaimat. Olyan volt ez a könyv, mint egy sorozatos találkozás, eszmecserék valakivel akinek szívesen meghallgatom a véleményét és akivel mindenről lehet beszélgetni. Képzőművészetről, zenéről, filmekről, írókról és irodalomról – főként a fantasztikus irodalomról, amiről magam is talán a legszívesebben beszélgetek.
Gaiman talán a legközvetlenebb kortárs író, akit ismerek: rengeteget mesél magáról, a gyerekkoráról, élete meghatározó fordulatairól, találkozásokról, élményekről, de nem locsog, nem mászik az arcodba, nélkülöz minden arroganciát. Határozott, magabiztos, de nem veszi túl komolyan magát, és sosem hagyja cserben a humorérzéke.

Az esszék túlnyomó többségét korábban megjelent bevezetők, előszók alkotják, illetve valahol a világban, díjátadókon, konferencia-megnyitókon elhangzott beszédek írott változatai. Ebből több minden is következik. Egyrészt némelyikük egy csöppet túl van tolva retorikailag, de egy ilyen típusú szöveg egészen másképp működik élőszóban, mint nyomtatásban, ebbe tehát hamar belerázódik az ember, ha ezt a tényt szem előtt tartja. Másrészt a gyűjtemény jellege részleges átfedéseket eredményez: néhány anekdota, vagy gyermekkori élmény több helyen is felbukkan, de – feltételezem, gondos szerkesztési munkának köszönhetően – ez még pont nem üti meg a zavaró mértéket.
Persze amilyen magabiztosan navigál Gaiman az angolszász fantasztikum minden területén, olyan elveszettnek éreztem én magam némely témakörben, amelyről legfeljebb halvány ismeretekkel rendelkezem (gondolok itt például a tengerentúli masszív méretű képregénypiacra, vagy néhány megemlített filmre, amelyekről most hallottam először). Ezeket a fejezeteket értelemszerűen kevésbé élveztem, illetve kissé zavarba hoztak, de ennek semmi köze stílushoz vagy formához, az mindvégig kiegyensúlyozottan magas színvonalú, mesterkéletlen és humoros. Annál is inkább feledhetők e döccenők, mert a könyv nagy részében mégiscsak olyan művekről esik szó, amelyeket így vagy úgy ismerek, illetve közelebbről meg szeretnék ismerni.

Gaiman saját műveit, korszakait, munkáihoz való viszonyát is bőségesen kommentálja, és ennek a kötetnek pont az az erénye, hogy mindez nem eltávolít minket tőle, mint szerzőtől, hanem egészen közel hoz. Ez utóbbit azért tartom érdemesnek kiemelni, mert éppen ő figyelmeztet nem egyszer, hogy az alkotó nem egyenlő az alkotásaival. Ebben az esetben viszont számomra csak elmélyült, gazdagodott a kép arról az emberről, aki az Amerikai isteneket, a Soseholt, az Anansi fiúkat, és sok hasonló remek, fura történetet írt, és akiről esszékötete olvasása közben elhittem, hogy akár a szomszédom is lehetne, és akár meg is ihatnánk egy kávét a sarkon valamikor.

Mindenkinek ajánlom, de leginkább azoknak, akik olvasták már legalább néhány könyvét – úgy sokkal élvezetesebb.

Nem hiszem, hogy valaha is olvastam már ennyire inspiráló és lelkesítő könyvet.
Kevés kivételtől eltekintve szinte mindegyik esszé baromi szórakoztató és érdekfeszítő volt – igen erős késztetést érez utána az ember, hogy elolvasson / megnézzen / meghallgasson valamit (Harlan Ellisontól Lou Reedig). Gaiman rajongása, öröme, hangulata simán átjön ezeken a rövid szösszeneteken, és nagyon gyorsan képes arra, hogy az olvasót is feltüzelje. Amikor pedig épp nem ajánl valamit, akkor is nagyon jól adja át a gondolatait: nagyon érdekes perspektívából világít meg bizonyos kérdéseket, határozottan megragadó, ahogy az írásról és az alkotásról beszél, egyenesen lázba hozza az olvasót, ahogy elmondja a véleményét. Anekdotái meg egyébként is kincset érnek.
Azt hiszem, még sosem élveztem ennyire egy Gaiman-kötetet sem.

Gaiman egy nagy mesélő. Olyan, mint egy néha morgós, néha jókedvű szomszéd: nem igazán ismered, de szereted a történeteit, még akkor is, ha önismétlő. Ez a könyv annak az ígéretét hordozza magában, hogy megismerheted az „valódit”, a kócos üstök mögötti, nem mesébe foglalt gondolatokat. És ez valahol tényleg így is van. Élvezet olvasni a szerző gondolatait a zenéről, könyvekről, társadalmi kérdésekről vagy csak egyszerűen arról, hogyan áll hozzá a kenyérkereső „foglalkozásához”. Élveztem elmerülni Gaiman agyában és talán, egy icipicit megismertem őt, mint embert. Csak ne tudnám, hogy az írók mind hazugok :)

Bővebben: http://tubicacezar.blogspot.com/2016/12/neil-gaiman-kil…

Fura volt úgy belekezdeni ebbe a könyvbe, hogy előtte semmit nem olvastam még a szerzőtől, de abszolút nem bántam meg, hogy nem valamelyik regényét, vagy képregényét vettem kézbe először!
Kicsit tartottam tőle, hogy a saját alkotásairól szóló, az azokkal kapcsolatos írások majd lelövik a poénokat, de szerencsére (érzéseim szerint) spoilermentesen írt minden művéről.
Viszont annyi mindenről esik szó a kötetben, hogy nehezemre esne összefoglalni, ráadásul nem is lehet egyhuzamban, egyszuszra végigolvasni. Annak ellenére, hogy kifejezetten élvezetesen, érdekfeszítően ír, apránként, kis adagokban érdemes vele haladni…
És közben eszembe jutott, mégis tudom összegezni a könyvet, mégpedig egyetlen mondattal:
A Kilátás az erkélyről betekintés Gaiman fejébe.

Rajongóknak mindenképp kötelező darab, de akik nem ismerik Neil Gaiman műveit, ők is bátran kezdhetik az ismerkedést magával a művésszel!

Ahogyan már előttem páran megírták, e könyv legnagyobb erénye, hogy elgondolkodtat. Hálistennek nem akar semmilyen erkölcsi meglátást és/vagy véleményt lenyomni az olvasó torkán, csak mesél. Az életről, a könyvekről, a filmekről, stb. Tetszett.

Kedvenc írót nem véletlenül választ az ember lánya. Neil Gaiman nagyon régen ott csücsül a szívem kellős közepén, ami nem kis teljesítmény, mivel amúgy sem a képregény, sem a fantasy nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, miközben a nevezett úriember elsősorban ezeken a területen tevékenykedik. Számomra ez soha nem jelentett problémát, ugyanis én Gaiman stílusába szerettem bele, nem tudok és nem is akarok szabadulni attól a mágikus és hihetetlenül fantáziadús prózától, amit ő képvisel (realista közgazdászként nyilván mágnesként vonzanak a hétköznapjaimtól teljesen távol lévő világokba vezető történetei) és egészen addig a percig nem gondoltam arra, hogy komolyabban el kellene mélyednem azokban a műfajokban, amelyeknek már jó ideje ő az egyik legismertebb képviselője, amíg le nem tettem ezt a könyvet. Ugyanis eszméletlen jó írásokat tartalmaz arról, hogy az író hogyan került a fantasy és a képregény bűvkörébe, és ezáltal természetesen fel tudja kelteni a teljesen laikus olvasó érdeklődését irántuk. Én most konkrétan lekaparom a falat azért, hogy elolvassam a Sandman sorozatot (egyszer végiglapoztam már, de nem hozott lázba, úgy látszik, még nem voltam elég érett ahhoz, hogy értékelni tudjam) és Susanna Clarke-től A hollókirályt (eddig azt sem tudtam, hogy ez a könyv létezik, shame on me, tudom). Ennyit arról, hogy egy esszégyűjtemény alapjáraton dögunalom. Ez bizony nem az, nagyon nem.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2017/02/08/konyvkritika_n…

Beismerem, most már beismerhetem: én féltem ettől a könyvtől. Ötletem se volt, hogy mire számítsak, mit várjak, amikor az egyik kedvenc fantasy/képregényíróm nonfiction írásaival találom szembe magam. Talán az lett volna a logikus, ha várok egy kicsit, amíg születik pár értékelés meg visszajelzés, és annak alapján eldönteni, kell-e ez nekem vagy sem, de vitt a lendület: Új Gaiman, nekem kell!
Naná, hogy kell.

Ez a könyv egy kincs. Lehetőség arra, hogy kicsit Neil Gaiman szemüvegén át láthassuk a világot, megismerjük a véleményét sok mindenről és sok mindenkiről. Írásról, írókról, olvasásról, könyvekről, képregényekről, sci-fi-ről, fantasy-ról, horrorról, filmekről, filmkészítésről, zenéről, zenészekről stb… A sok-sok világ után, amiket megalkotott, kicsit megismerjük a világot, amiben él.
Nem mondom, hogy minden írás tetszett – vannak kiemelkedőek (pl.: Credo, Alkoss!), és vannak olyanok, amiket nem nagyon tudok hova tenni (pl.: A 13 falióra). Amikor olyan szerzőkről vagy szerzeményekről, díjakról vagy eseményekről volt szó, amikről alig, vagy egyáltalán nem is hallottam még, nem feltétlenül kötött le (pl.: Eisner Award-hoz vagy a Flood-hoz kapcsolódó írás).
Nem mondom, hogy mindenben egyetértettem, mert nem, de igazából nem is várom, hogy így legyen. Más ember, más világ, más gondolkodásmód.

Hozzátenném, hogy ez nem az a könyv, amit egyhuzamban el lehet olvasni, de nem is érdemes. Néha meg kell állni, meg kell emészteni az addigiakat, hagyni kell ülepedni, különben nem lesz hely a többinek, az agyam meg a fülemen fog kifolyni :)

Csak és kizárólag, „csupaszon” a könyvet értékelve nem valószínű, hogy négy csillagnál többet adnék rá. Amiért a végül mégis ötöt adtam, az az hogy erre a könyvre abszolút igaz, amit a fülszöveg írt: gondolatébresztő. Olvasás közben nem egyszer átgondoltam a saját véleményemet az említett témákról, az ismeretlen, vagy éppen csak ismerős neveknek utánakerestem. Megjegyzem, rég gugliztam ennyit „hobbi” kategóriájú olvasás közben. Nem mintha nem lett volna elég hosszú a várólistám, de rengeteg ötletet is kaptam, mit vegyek még listára, mit vegyek előbbre a listámon. spoiler
Őszintén örülök, hogy megvettem, és elolvastam. Biztos vagyok benne, hogy fogom még forgatni.